Sato Daichi

by **Daichi** Csüt. Aug. 15, 2013 6:04 pm

Név: Sato Daichi /Játékban: Daichi
Nem: Férfi
Kaszt: Harcművész
Kor: 18

kinézet: Magasság: 183 cm
Testtömeg: 75 kg
Szemszín: Rózsaszín kontaktlencsét viselt a játékba lépéskor.
Hajszín: Fekete.
Ruházat: Általában sötétebb színű ruhákat hord, szeret, majdnem földig érő köpenyben, vagy kabátban lenni.

Jellem: Könnyen ideges lesz, ha elárulják gyilkolni is képes, elég nehezen ért meg más embereket, hiszen javarészt tartózkodik a másokkal való kapcsolatoktól ezért általában kapucnija takarásába burkolódzik. Azok után amik vele történtek, nem szívesen nézi, hogy másokat bántanak, de ha úgy látja hogy nincs esélye a bántalmazó ellen, akkor nem szól bele a dologba, inkább elfordul, mintha ott se lenne. Nem szeret barátkozni, nem szeret jópofázni, szókimondó és őszinte másokkal és nem érdekli ha megbántja ezzel őket. A jelmondata: " A barátok csak arra valóak, hogy eláruljanak téged akárhányszor csak tehetik."

Előtörténet:

Hat éves lehettem, mikor felfogtam, hogy az árvaházban velem együtt élő emberek nem a családtagjaim. Engem rémisztőnek találtak, a tekintetem miatt, pedig semmi rosszat nem tettem, semmi okuk nem volt arra, hogy ne akarjanak magukhoz venni, és felnevelni. Persze egy idő után, azok az idők elmúltak, amikor, még egy normális családra vágytam. Nem is értem, hogy mért, hogy mért kellett nekem egy család, talán minden emberben benne van ez a dolog egy velünk született dolog, hogy családra és szeretetre vágyunk. De ez a vágy, lassan átalakult gyűlöletté, az emberek iránti gyűlöletté, gyűlöljük azokat, akik nem szeretnek minket és azokat, akiket mások szeretnek. Néztem, csak néztem, ahogy a velem egyidőseket sorra viszik el, hogy azok, akik a barátaim, sőt a testvéreim voltak és megfogadtuk, hogy együtt és csakis hagyjuk el az árvaházat, a hátuk mögé se nézve, elárultak engem és ott hagytak, magányosan hátra se nézve el sem köszönve, mintha sose léteztem volna. Igen, talán még én is megtagadom a létezésemet, bárcsak sosem születtem volna meg. Jöttek újabb és újabb gyerekek.
Nagyjából tizenöt éves koromban, mikor már jócskán dúltak bennem a hormonok, megerőszakoltam az egyik tizennégy éves lányt, aki visszautasította a szerelmi vallomásom. Nekem jó volt, neki talán annyira nem. Volt néhány durvább verekedésem is, volt hogy kórházba kellett szállítani miattam valakit, és ahogy ezek gyűltek, szépen jött a javító.
Talán ez volt a legrosszabb dolog, amit tehettek velem, de nekik így volt a legkönnyebb, hogy nem kellett foglalkozniuk velem, a helyett hogy egy kis szeretetet vagy törődést adtak volna inkább elküldtek tipikus felnőtt gondolkodás. Persze a karma vissza vágott, és többszörösen kellett elszenvednem azt amit a lánnyal tettem, egy idő után már élveztem is a dolgot, persze ettől függetlenül undorítónak tartom két fiú közti kapcsolatot, de ha egyszer megkéselnek, akkor valahogy el megy a kedved az ellenkezéstől. Ők úgy gondolták, hogy szép arcom van, és hogy ezért kell velem ilyen dolgokat tenniük. De ha egyszer valami annyira fáj, mint az hogy naponta többször is használnak, akkor valamit tenni kell, és tettem is. Megkéseltem azt a dagadt szemétládát és még két barátját, akik segítettek neki levágtam mindegyikük „ékszerét” hogy többé ne tehessenek ilyet senkivel, halálos sebet nem okoztam, csak egy-két szúrás, mert nem voltam egy hülye gyerek, tudtam, hogy hova kell szúrni, ahhoz hogy ne halljanak bele. Miután megtudták, hogy milyen megaláztatásoknak voltam kitéve, ejtették a vádakat ellenem, majd a biztonság kedvéjért másik intézetbe helyeztek át, nekem nem igazán voltkedvem még egyszer „megismerkedni” a nagyfiúkkal így úgy döntöttem meg kell szöknöm. Ezek után sikerült megszöknöm a nevelőintézetből. Szinte mindenre emlékszek abból az estéből, az eső esett, a látási viszonyok sem voltak a legjobbak, bár ez az én szempontomból nem is volt fontos, de ahogy kiszöktem, az út felé futottam, de ennél többre nem emlékszem, már csak annyit tudok, amit elmondtak nekem.
Úgy két héttel később, egy kórházban ébredtem. Az orvosok azt mondták, hogy a bordáim teljesen összeroncsolódtak, és több helyen belefúródtak a tüdőmbe, két hétig altatásban tartottak, mert bármelyik pillanatban, meghallhattam volna, és élve nem bírtam volna ki azt a fájdalmat. Majd megjelent egy fiatal és gyönyörű nő a kórtermemben, korábban már mesélték az orvosok, hogy aki behozott, eddig miden nap többször is bejött hozzám, és volt hogy itt is aludt. Ez a dolog valahogy boldogsággal töltött el. A nő azt mondta, hogy beszélt az intézettel és hogy, mivel már csak két hónapom volt hátra az egy évből, ezért felügyeletet kért. Azt mondta, hogy nála fogok lakni, ha nekem megfelel. Hihetetlenül örültem, nem is tudom mikor sírtam utoljára az örömtől, talán még soha, de ekkor nem tudtam megállni, azt kiáltottam, hogy /- IGEN SZERETNÉM!/ és sírtam, mint egy kisfiú.
Nemsoká, bár még csak tolószékben, de kiengedtek a korházból, egy limuzin várt minket, megtudtam, hogy az a nő azért vesz magához, mert ő az, vagyis a sofőrje az, aki elütött és miután hallotta a történetemet, segíteni akart. Óriási háza volt, mindene megvolt, míg nekem semmim, de egy közös volt bennünk, egyikünknek sem volt senkije. De többé nem kellett tartania, attól, hogy egyedül lesz és nekem sem, úgy döntöttem örökké vele maradok. Innentől mindent megkaptam, amit csak akartam, mindent önzetlenül, legalábbis akkor még úgy gondoltam, hogy önzetlenül teszi. Majd egyszer mikor fürödtem, bepattant mellém a kádba, mintha olyan természetes lenne, hogy egy huszonkilenc éves nő és egy tizenhét éves fiú együtt fürdik, és nem csak fürdik, de gondolom, ezt nem kell részleteznem. Engem egyáltalán nem zavart, hogy idősebb nálam, sőt ettől még érdekesebb volt az egész. A vele töltött idő alatt, rendesen kikupálódtam, rengeteg magántanár járt hozzám és sok dolgot tanultam, amit tudnom kellett, ahhoz hogy az ő környezetében mozoghassak. Persze ő nemesi családba tartozott, így egy alkalommal hazavitt engem, és mint leendő férjjelölt vagy akár leendő gyermekének apja, bemutatott a szüleinek. Nem repestek az örömtől és el sem fogadták, hogy egy gyerekkel hál együtt a lányuk. Sokáig nem tudtam róla, hogy terhes és fura is volt, hogy gyerek ként, gyerekem lesz. Egyre jobban kikerekedett, és ezt valahogy őrületesen jónak találtam, hogy ott növekszik benne szerelmünk gyümölcse, és mégis újra és újra szeretkezünk. Persze ő sokkal érettebb gondolkodású volt és rám gyerekként tekintett, ami kicsit idegesítő és fura dolog volt, bár talán így kezdődött a történetem.
Kaptam tőle ajándékban egy Nerv Geart én persze kipróbáltam, mert mért is ne és végül, valahogy egyértelmű volt, hogy a Harcművész kasztot választom, hiszen szerettem volna, minél több fegyvert kipróbálni, a játékot KÉSSEL kezdtem. Végül a játék elkezdődött csodálatos dolog a technológia, tényleg mintha benne lennék ebben a környezetben. Sok ideig csak egy domb oldalán feküdtem, és bámultam az eget. Épp ki léptem volna, hogy mondjam a szerelmemnek, hogy ezt neki is ki kéne próbálnia, ám kijelentkezés opció sehol elég furának hatott ez az egész, majd pár percre rá, mindent értelmet nyert, az admin bejelentett néhány fontos információt, amitől pánik tört ki. Én egyszerűen csak lefagytam, épp jóra fordult az életem, és most közlik velem hogy nem juthatok ki innen? Kész rémálomnak tűnt az egész. „Yuki biztos kikészült. Remélem semmi baja nem lesz a gyerekünknek.” Ezen járt az agyam, és úgy döntöttem, küzdök, küzdenem kell, hogy ne apa nélkül nőjön fel a gyerekem, hogy ne kelljen azt átélnie, mint nekem, még csak részben se. Elkezdtem mobokat ölni, és fejlődni, más játékosokat nem akartam bántani, de ha kellett megvédtem magam, jó ideig piros játékos voltam, kissé talán túl indulatos és agresszív tudok lenni.
Nyolcas szintű lehettem, mikor egy küldetés során, valamilyen bugba futottam, és a főtéren ébredtem, és mintha csak akkor kezdtem volna a játékot, semmi nem volt nálam, ami kéne, az indikátorom zöld volt, és ami legjobban lesokkolt, hogy az eddigi munkám a semmibe veszett, ismét egyes szintű vagyok. Úgy vélem a harcot nem adhatom fel, újra el kell érnem azt a szintet, sőt túl kell szárnyalnom azt és ki kell jutnom innen. Bár ekkor a gyermekem már megszületett valószínűleg, ha Yukival nem történt semmi probléma, amiben csak reménykedhetek.

by **Kayaba Akihiko** Csüt. Aug. 15, 2013 6:54 pm

Szia!

Gondolom a képességet azért hagytad ki, mert utólag pályáznád. Az előtörténetet elfogadom.

Ezután a legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit a harcművész alapra, azaz:
Élet: 2
Fegyverkezelés: 2
Erő: 1
Kitartás: 0
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0

Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod el.

A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.

Kezdő *Fegyver* (+1 erő) <- az adatlapodon a *fegyver*-t cseréld ki az általad használt fegyverre (pl. Kezdő Lándzsa)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)

Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.

És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.

Itt az idő adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz küldetésre.

Sato Daichi

Sato Daichi

Re: Sato Daichi