Tengoku Kurohime

Név: Tengoku (Kuro) Hime - A kuro becenevet barátai aggatták rá.(Neve eredeti jelentése a mennyország hercegnője, a Kuro becenévvel a mennyország fekete hercegnője.)
Nem: Nő
Kaszt: Kardforgató
Kor:18
Kinézet: Hime egy vékony, csinos, középmagas lány. Szeme királykék színű. Haja rövid, fekete, a válláig ér. Általában egy Szürke inget és egy fekete szoknyát visel fekete bőr csizmával, ami a térdéig ér. Kezein fekete bőrkesztyűt hord. Világosszürke övéről csak Katanájának hüvelye lóg le.
Jellem: Hime eleinte egy nagyon vidám, barátkozós lány volt. Népszerű volt barátai körében, azonban a játékban történtek után elszakadt társaitól és mostanra magányos farkasként járja a játék tájait, és harcol az életéért. A történtek következtében világlátása sötétté és komorrá vált, nagyon visszahúzódó, szótlan egyéniséggé vált. Nem támaszkodik senkire, nem társul senkivel. Elmondása szerint, ha megismerkedne valakivel csak hátráltatná és elgyengítené őt a végső cél elérésében.
Képesség: Kardjának neve: A fekete sárkánykarom. Egy fekete pengéjű katana, melynek képessége, hogy 5 körön keresztül a használóját sötétségbe burkolja.

Előtörténet: Fekete menyasszony
(Figyelem! Az előtörténet helyenként obszcén szavakat tartalmaz!)

- Nézd Drágám, milyen gyönyörű a mi kis angyalkánk.
- Olyan gyönyörű, mint az édesanyja.
- Nem, olyan szép, mint a mennyek angyalai.

És igen, ebből a beszélgetésből kerekedett ki a nevem. Tengoku Hime vagyok. A szüleim jómódúak voltak, mindenem megvolt, ami kellett, sose szenvedtem hiányt semmiben, de tudtam, egyszer ennek is meglesz a böjtje. A szüleim nagyon szerették egymást és engem is, az ő angyalkájukat. Persze szerettek volna megvédeni a világ borzalmaitól, de egy tinédzsert nem lehet csak úgy visszafogni. Mindenre kiváncsi voltam, minden érdekelt. Az iskolában az osztály él tanulója voltam, mert minden, ami tudomány volt magamba akartam szívni, mint valami szivacs. Igen népszerű is voltam, de sose váltam beképzelté. Sok barátom volt, de igazán csak páran álltak közel hozzám, mindannyijuk közül is a legfontosabb ember az életemben az Rihoko Ramishiro volt. Az osztály fenegyereke, az iskola bajkeverője. Mondanom sem kell, a szüleim valósággal tiltottak tőle, olyan nagy lett a rossz híre. Mindenkibe belekötött, a tanárokkal szemtelen volt, visszafeleselt, nem tisztelt senkit. Ám amikor beléptem az osztály életébe megváltozott. Persze, a külvilág felé mutatott dolgai mit sem alakultak, de mindenki meglepettségére egy embert sohasem bántott, egy emberrel mindig kedvesen beszélt, néha pimaszul, de mindig udvariasan. Volt egy ember, aki ha belépett az osztály ajtaján, ő megállt ránézett, és egyszeriben kimutatta az igazi valóját, kimutatta a gyengébbik oldalát. Ez az ember nem volt más, mint szerény személyem. Az első naptól kezdve, amikor velem volt, mint egy szelíd kiscica úgy viselkedett velem. Mással persze mogorva volt, durva és kemény, de a közelemben olyan volt aki… el tudja rabolni egy fiatal nő törékeny szívét.
Sosem felejtem el, amikor először találkoztunk. Napos, őszi reggel volt. Sütött a Nap, de eléggé hűvösnek bizonyult az időjárás. Kissé idegesen caflattam fel az iskola lépcsőin táskámmal, és a gitárommal a hátamon(ugyanis gitár órákra is jelentkeztem) egészen az osztályteremig. Szégyenlősen nyitottam ki az ajtót. Egyből valami orbitális büdös csapta meg az orromat. Az egyik srác, aki a terem egyik ablakában ült, masszívan dohányzott. A többieket láthatóan nem zavarta, talán már megszokták a fanyar illatot, ami elárasztotta a termet. Biztos voltam benne, hogy amit csinál az nem helyénvaló, ezért féltem mi lesz, ha tanár rajtakapja. Egy hosszú, narancssárga hajú fiú volt. Jobb szemét szemfedő takarta, valamiféle balesetre tudtam gyanakodni, amiben elveszítette a szemét. Az ablakban ült, hogy a lehető legtöbb füst odakint kössön ki, de még így is meglehetett érezni. A narancs hajú fiú mellett a padon pedig ott ült ő…
- A francba már Kishin, elég lesz abból a halálpálcából. Mindjárt jön a tanár, biztos megérzi ezt az orrfacsaró bűzt.
- Most mit szólsz be, te is szoktál!?
- Igen, de én nem kétpercenként…
- Nem tehetek róla…nem bírok meglenni nélküle…
- Szánalmas… - morgott barátjára, ám ekkor a pillantásunk találkozott. Teljesen lefagytunk mindketten. Percekig csak bámultuk egymást, fehér tüskés haja volt, szemei vörösen villóztak, feszülős fekete feslőt viselt melynek nyakát és ujjait fehér szőrme díszítette. Ujjain ezüst gyűrűk csillogtak, nadrágja fekete volt, amiről egy hosszú, nagy szemű lánc lógott le. Mellé ugyancsak fekete bakancsot viselt. Mindkét füle agyon volt lyuggatva, benne ezüst karikák lógtak. Igéző vörös szeme az enyémbe olvad. Miután elmerengtünk egymáson egy másik fiú odament hozzájuk.
- Riho! Mikor adod vissza a pénzt, amit kölcsönkértél? Már egy hete tartozol.
- Majd ha nem leszel ilyen kis pattogó szarzsák Keigo, majd akkor. Csücsülj vissza szépen a seggedre ha nem akarod, hogy betörjem az orrodat. - mondta keményen. Ettől alaposan megszeppentem. Zavaromban elrántottam a fejem, és ekkor kitekintve a folyosóra megláttam a tanárt közeledni. Beléptem, majd becsuktam magam után az ajtót, hogy a cigi füst ne szűrődjön a folyosóra.
- Hé, te! Nyomd el gyorsan, mert jön a tanár!- kiáltottam oda neki.
- A faszomba már, hogy egy perc nyugtom nincs ezektől a seggarcúaktól.
- Épp ideje már, meg volt a reggeli dobozod..
- Semmi az. - legyintett.
Az osztály közepén álltam, teljesen megilletődve, kerestem a szemmel egy helyet ahová majd, lehuppanhatok. Ekkor a narancshajú odajött hozzám.
- Hé babám! Kösz, hogy szóltál. Látom új vagy… ott hátul még van hely, ha gondold csüccsenj le mellém. - ajánlotta fel, én pedig csak megilletődve bólogattam. Aztán a tanár ajtót nyitott, és belépett. Beleszimatolt a levegőbe.
- Milyen meglepő… semmi füst szag. Csak virágillat. Mi az Kishin fiam, eljött a nap, hogy benőjön a fejed lágya?- kérdezte viccelődve a tanár. Kishin nem válaszolt csak kuncogott az orra alatt, miközben egy virágillatú légfrissítőt szorongatott a kezei közt.
- Azt hiszem ma jött meg az új tanuló. - kezdte halkan. - Tengoku Hime megérkezett már?- kérdezte, én pedig felpattantam a helyemen.
- Én lennék. - mondtam.
- Üdvözlöm, kérem, jöjjön előre, és mondjon pár szót magáról, ha kérhetem.
- Hogyne!- mondtam illedelmesen, majd a tábla előtt az osztály felé fordultam. Kerestem egy pontot ahova nézhetek, miközben bemutatkozom, de a szemem minduntalan a fehér hajú tekintetébe csúszott. Mintha neki mondtam volna mindent, ő pedig figyelmesen hallgatott…
- A nevem Tengoku Hime. Pár hete költöztem ide a szüleimmel Tokyo-ból. Minden érdekel, mindegyik tantárgy és mindenféle tudomány, az összes sport és hobbi. Remélem, jól kijövünk majd. - hajoltam meg a végén. Úgy éreztem lángol a fejem…annyira belemélyedtem a tekintetébe, hogy majdnem elakadtam.
- Köszönjük szépen kisasszony. Most pedig kezdjük az órát.
Visszaültem a helyemre elővettem a jegyzetfüzetemet a tolltartómat, és ügyeltem rá, hogy ne nézzek rá a fiúra, de ő szinte az arcomba hajolt.
- Hime?- szólított meg. - milyen magasztos név.- súgta halkan. A hangja olyan hangzású volt, mint a legfinomabb selyem, úgy szolt, mint egy csodálatos szimfonikus zenekar egy hatalmas koncerten, úgy lehelte a mondatait, mintha a puszta szavaival akarna átölelni. Az arcom ismét lángokba borult.
- Hogy elpirultál…- csúfolódott, én ekkor a füzetembe bújtam, hogy ne lásson.
A tanórák gyorsan elperegtek. Tanítás után ebédelni mentem, utána pedig visszasiettem a gitár órámra. Mikor befelé mentem az iskolába szembejött velem az a két srác. Kishin szájából természetesen cigaretta lógott ki. Riho pedig lazán sétált kifelé. Egy szempillantást sem vetettünk egymásra, de a szívem majd kiugrott a helyéről. Lépteimet szaporábban vettem, majd eltűntem az épületben.
Riho megállt az iskola kapuján és visszatekintett.

- Hé, most mit állsz meg? Nem megyünk? –kérdezte Kishin szájában a cigarettával. Riho nem válaszolt, csak utánam merengett. - mi a picsa van már, most jössz vagy nem?- Kishin nem értette a dolgot, de aztán beugrott neki. – a csajt bámultad? Mi van, bejön a bula?- Riho ismét nem válaszolt, odadobott barátjának egy nemtörődöm hangot majd elindult haza. – mi a picsáért vagy ilyen titokzatos, mi az Isten volt ez mi? Válaszolj már csezd meg…- morgolódott Kishin…
Mire véget ért az órám besötétedett. Az idő is még hűvösebb lett ezért még inkább magamra tekertem a sálamat, és a kesztyűmet is felhúztam. Ahogy sétáltam, az utcán csak pár lámpa világította meg az utat, és nem sok ember járkált. Egy buszhoz siettem, aminek az út végén volt a megállója, de épp az orrom előtt ment el. Eléggé mérges lettem, ezért úgy döntöttem nem érdekel, fogtam magam és a kis utcákon elindultam. Nagyjából már ismertem ezt a környéket, tudtam, hogy nem messze van a következő megálló. Úgy voltam vele, nemsokára úgy is megjön a következő busz, addig meg minek ácsorogni a hideg megállóban. A szüleim nem jöttek értem, üzleti útra kellett menniük. Nem bántam, legalább felfedezem az utcákat. Ahogy befordultam az egyik kis sikátorba, az ott világító lámpa fénye kialudt… Megijedtem, ledermedve megálltam a sikátor közepén. Felkészült vagyok mindenre, ezért egy kis zseblámpa mindig akad a tatyómban, amit most elő is vettem. Körül kémlelődtem, de nem láttam senkit, így tovább sétáltam a szűk kis utcában. A fénysávban sétálva nem vettem észre egy csatornafedőt, amire ráléptem, és hangos nyikordulással elmozdult a helyéről. Ijedtemben nagyot ugrottam és meg is fordultam az ellenkező irányba. Amikor rájöttem, hogy csak a csatornafedél az, megnyugodtam, de ekkor egy kéz megragadta a vállamat és hátrarántott. Elestem a nedves kövön, a sötétben nem láttam senkit, de ekkor hirtelen egy férfi termett előttem vigyorgó képpel.
- Egy ilyen édes kislány mit keres egyedül a sikátoromban?...- kérdezte rekedtes hangon. Korosodó, hajléktalan fickó volt. Bűzlött a piától és szakadt ruhákat viselt. Megpróbáltam felállni gyorsan, de visszanyomott a földre.
- Eresszen el maga szatír. Hagyjon békén! – tiltakoztam.
- Ugyan, nem vagyok rossz ember, csak már régen szórakoztam…- mondta majd vészjóslóan kuncogni kezdett és felém lépett.
- Hozzám ne merjen nyúlni!- kiáltottam. Ekkor előkaptam a zsebemből egy kiskést, de azt abban a pillanatban kirúgta a kezemből, ami messzire repült. Az utolsó mentsváram is tovaszállt. Kétségbeestem. Az utolsó ötletem a segélyhívás volt. Nagyot ordítottam, de nem jött válasz, úgy tűnik ez a térség eléggé kihalt ahhoz, hogy valaki a segítségemre siessen.
- Sikíts csak kis leányka, úgysem jön senki. Most pedig, mutasd magad szépen. - ismét felém lépett. Ekkor már jobban éreztem a bűzét az öregnek. Próbáltam menekülni, de elkapta a csuklóimat és nem eresztett.
- Engedjen el!- kiállottam. – Valaki! Valaki segítseeen!- ordítoztam ismét, hátha most meghall valaki, de semmi. Egyedül maradtam…
- Hát nem érted nem ment meg senki, erre nem járnak kelnek hősök erre csak….- ám ekkor a sötétségből egy árny suhant el lecsapva az öreget. Épp akkor bújt elő a Hold a felhők mögül megvilágítva a hősöm fehér haját.
- Hogy merészeltél hozzányúlni te vén perverz!!- ordította dühösen. Nem hittem a szememnek… Riho…- azt ajánlom, gyorsan hord el magad, különben egy cafat nem marad belőled. – ekkor Riho elengedte, majd az öreg sipítozva pucolt el. Én a földön ültem és reszkettem a sokktól. Riho odajött hozzám. Leguggolt mellém, kezét a vállamra rakta.
- Minden rendben?- kérdezte ugyanazzal a lágysággal a hangjában, mint délelőtt. Még mindig remegtem, aztán eleredtek a megkönnyebbülés könnyei és zokogásban törtem ki. A karjaiba zuhantam és csak sírtam. Nyilván megilletődhetett, mert először nem ölelt át, csak pár pillanattal később, félve fogta át a hátamat és simogatta meg.
- Annyira féltem! Annyira féltem, hogy senki sem ment meg!- sírtam.
- Ne aggódj, most már itt vagyok!- mondta lágyan, és megnyugtatóan. - gyere, kelj fel, hideg az a kő, amin ülsz, még felfázol. - felsegített. - hazakísérlek, rendben?- kérdezte tőlem, majd elmosolyodott.
Némán sétáltunk tovább, most már a főút mentén. Ő zsebre tette a kezét, úgy jött mellettem, én pedig még mindig remegve a sokktól, a sálamba kapaszkodva próbáltam szedni a lábam. Néha rám nézett, s amikor látta, hogy még mindig piszkosul reszketek, egyszer csak elkapta a kezem és átölelt.
- Kérlek, nyugodj meg végre. Már nincs semmi baj. - nyugtatgatott, s addig ölelt, amíg el nem állt a remegésem. - minden rendben. Nem kell semmitől sem tartanod!- nézett mélyen a szemembe. Legközelebb már csak a házunk előtt álltunk meg. Egy takaros ki villa volt, nagy kertel sok fával.
- A nem jóját, nem tudtam, hogy te ilyen puccos helyen laksz. – nézett körbe.
- Nos, de igen. Nem… nem jössz be?- kérdeztem elpirulva. – egy forró tea, vagy bármilyen más ital, biztos jól esne.
- Kösz, de nem. - utasított vissza. - az ilyen helyekről engem mindig kinéznek, mert ilyen cuccokba járok, meg gondolom, a szüleid se vennék jól néven, ha egy suhancot vinnél a házukba. Holnap találkozunk… Hime-sama. - bókolt, én pedig ismét rákvörösre pirultam a fülem tövéig. Hátat fordított, majd integetve elindult haza.
- De nincsenek is itthon…- mondtam magam elé teljesen leblokkolva. Végignéztem, ahogy elsétál a sötétben, majd bementem a házba.
Vacsora, tanulás, alvás volt az esti program, de túl sokat nem tudtam aludni, mert állandóan Riho járt a fejemben.
~ Holnap találkozunk… Hime-sama.- csengett fülemben dallamos hangja. A párnámat ölelgetve aludtam el és csak a holnapra tudtam gondolni.
Másnap reggel az iskola udvarán láttam meg a két fiút, épp valakit gyepáltak…
- Nem meg mondtam Keigo, hogy fogd be a pofád és ne türelmetlenkedj !!?? Idegesítesz!- vágta arcon azt a tegnapi fiút., aki a földön landolt.
- Jaj, Istenem Riho, mit pazarolod az energiád erre a takonypócra!- kérdezte tőle Kishin, akinek ismét cigi füstölgött a szájában.
- De ha egyszer az agyamra megy a folyamatos zaklatásával. Örülj baszki, hogy nem veszem el az összes pénzed és…- ám ekkor félrefordította a tekintetét és meglátott… A tekintete ismét az enyémbe olvadt. A fickót a gallérjánál fogva felemelte, majd ellökte. - kotródj a szemem előtt és ne merj még egyszer a szarságaiddal zaklatni, megértetted?- kérdezte ordítva. Morgott egy sort, majd zsebre vágta a kezeit és bement.
- Most mi van? Én még szórakozni akartam ezzel a kis gyökérrel!
- Az előbb még azt mondtad hagyjam.
- Jajj tudod, hogy milyen vagyok. De veled mi van, miért nem akarod befejezni azt, amit elkezdtél?- kérdezte Kishin ekkor hátra nézett rám ismét.
- Oh, már érteeeem, nem akarsz az új csaj előtt rosszalkodni!
- Te is kérsz egyet?!- kérdezte, miközben már ütésre emelte a kezét.
- Jó, jó, jó, inkább menjünk be. - megvártam amíg eltűnnek az épületben, majd odamentem a Keigo nevű fiúhoz. Odanyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem.
- Kösz.
- Figyelj csak, Riho mennyivel tartozik neked?
- Két ezer yennel. Miért?- kérdezte meglepetten, ekkor elővettem a tárcámat és odaadtam a pénzt.
- Ez a mi kis titkunk, ne mondd el neki, hogy kifizettelek, de többé ne is járj a nyakára, rendben?- kérdeztem vissza aranyos mosollyal.
- Rendben, és kösz. - bólintott, majd felváltva felmentünk az osztályba, hogy ne legyen gyanús, hogy együtt jöttünk fel. Pár óra buzgó tanulást követően ebédszünet következett. Most hoztam magammal ebédet így úgy döntöttem a tetőn eszem meg. Meglepetésemre a két fiút is odafent találtam, de nem ültem oda hozzájuk. Elkezdtem enni az ebédemet, amikor láttam, hogy Riho nem eszeik, nem volt nála ennivaló. Kishin is csak egy szendvicset majszolt. Felálltam, majd az adagom felét egy másik tálba tettem és oda nyújtottam a fehér hajú fiúnak.
- Tessék, biztosan éhes vagy. - fiú felnézett rám, majd elpirul.
- Kösz, de nem vagyok éhes, edd csak meg nyugodtan, az a te kajád. - mondta mártírkodva, de ekkor megkondult a hasa. Elnevettem magam, majd szótlanul mellé tettem a tálkát és visszaültem a helyemre.
- Úgy viselkedsz, mint egy óvodás…- jegyzete meg két falat közt Kishin.
- Pofa be!- ordította vissza Riho, én pedig csak nevettem. Végül is szégyenlősen a tálkáért nyúlt és pár perc alatt eltüntette. Egy üvegből vizet ivott és máris sokkal jobban érezte magát.
- Örülök, hogy ízlett. - mondtam neki miközben leindultam vissza az osztályba. Mikor vége lett a tanításnak egyből ott termett mellettem.
- Igen?
- Gondoltam, ma is hazakísérlek…
- Papucs…- gúnyolódott Kishin miközben elsétált mellettünk.
- Most már komolyan bepancsolok neked te seggfej!! - üvöltött mérgesen.
- Ugyan! - karoltam belé. - ne kapd fel a vizet .- mosolyogtam rá - örülnék, ha nem kellene egyedül bóklásznom megint. - láttam az arcán, hogy kivirul attól, amit mondtam neki.
- Kishin! Majd megyek.
- Tőlem…- legyintett a narancshajú fiú. Aztán elindultunk hazafelé. Mikor hazaértünk egy ismerős autót láttam meg közeledni. Anyáék… Lassan leparkoltak. Anya leengedte az ablakot.
- Szia, kicsim, gyere be!
- Szia, anya. - köszöntem.
- Ki az a fiú mellette? – kérdezte apa a kocsiból.
- Mindjárt bemutatom, ha leparkoltatok.- mondtam, majd begurultak a kertbe.
- Bemutatsz? Hohó, kislány én erre nem készültem fel, egy kurva nyakkendő nincs rajtam, amitől úgy néznék ki, mint ti… ez nem az én asztalom. - mondta s már menekülésbe is kezdett, de elkaptam a karját.
- Márpedig igenis bejössz végre…- erőszakoskodtam, de ő elrántotta erős karját.
- Ha azt mondom nem, akkor nem én..- de elkésett, anyáék visszajöttek.
- Szóval ki ez a… fiatalember? - mérte végig apa Riho-t. A fiú zavarában nagyot nyelt.
~Papucs…- hangzott Riho fejében Kishin csúfolódó beszólása.
~ Oh, még mit nem, mi vagyok én valami beszari óvodás… Kishin-nek igaza van… Muszáj leszek elővenni az udvariasabbik énem…már ha van olyan…
- Jó napot kívánok! A nevem az Rihoko Ramishiro. Nagyon örvendek. - mondta illedelmesen majd meghajolt.
~Képes ilyenre?- lepődtem meg.
- Nagyon örülök kedvesem. - ragadta meg Riho kezeit anya, azonban apa nagyon távolságtartóan viselkedett, nyilván Riho ruhái nem győzték meg őt a rendességéről. Folyamatosan méregette.
- Ma is és tegnap is hazakísért, sőt tegnap meg is mentett egy szatírtól. - meséltem.
- Igen? Micsoda hősies ifjú. De azért jól vagy drágám? - kérdezte anya. Anya mindig is engedékenyebb volt, nem voltak előítéletei, de apa az évek során túl sok rosszat látott a munkahelyén ugyanis rendőr volt. Azért költöztünk ide, mert őt jelölték ki a körzet rendőrfőkapitányának. Huligánok gyilkosok bűnűzők, mindennel találkozott már, és nyilván Riho összképe arról árulkodott a számára, hogy a fiú nem túl megbízható…
- Kislányom, most már ideje lesz bemennünk. Édesanyád és én nagyon elfáradtunk, köszönj el szépen a barátodtól. Én pedig holnap majd utána kerestetek annak a szatírnak. -morogta apa.
- Igen igen, jobb lesz így, holnap úgy is találkoztok az iskolában. - értett egyet anya.
- Rendben…- mentem bele. A szüleim besétáltak, de apa még egy gyanús pillantást még Rihora vetett.
- Sajnálom, apa kissé…gyanakvó típus.
- Nem baj... amúgy sem hiszem, hogy többet idejönnék.
- Ezt, hogy érted?-döbbentem le.
-Nem érdekes. Szia!- köszönt el, majd elindult haza. Egy pillanatra leblokkoltam, de aztán utána futottam, és megállítottam.
- Na ne szórakozz, most meg mi van veled?
- Semmi, csak te egy full gazdag család sarja vagy, én meg szegény, mint a templom egere. Legjobb lesz, ha békében hagylak.
- És ha, nem akarom, hogy békén hagyj…?- ekkor Riho szemei nagyra nyíltak.
- Akkor se tudok mit csinálni ...felejts el! Hello…- mondta ridegen majd végleg elsétált. Lelombozódva mentem be a házba.
- Elmondod, hogy hogyan nézett ki az aki megtámadott?- kérdezte apa, de nem válaszoltam csak felfelé mentem a szobámba.
~Felejts el!- hangzott a hangja fejembe, majd erre a gondolatra legördültek arcomról a könnycseppjeim. Persze este mindenről beszámoltam apáéknak mikro már kicsit jobban lettem. Elhatározta, hogy minden áron megkeresi a támadómat és sittre vágja. Mikor lefeküdtünk nem tudtam elaludni, egyfolytában csak Riho arcát láttam magam előtt, ahogy fájdalmas arckifejezéssel a fején megfordul és elsétál. Tudtam, hogy nem akarja, hogy elfelejtsem… Egy percre se tudtam elszundikálni sem, és olyan hajlani 3 körül apa telefonja megszólalt…
- Mi? Lövöldözés? Hol? Kik? Azonnal megyek!- mondta apa hangosan, majd kipattant az ágyából.
- Oh édes, vigyázz magadra!
- Ne aggódj, nem lesz bajom, veszek fel golyóálló mellényt. Vigyázz Himére, ne engedd ki sehova.
- Rendben.
Mindent hallottam, és egyszeriben szörnyű érzés fogott el. Mintha tudat alatt megéreztem volna… hogy Riho bajban van… Én is kipattantam az ágyamból, felvettem a nadrágomat meg a fekete kapucnis pulcsimat, és hangtalanul elbújtam apa kocsijában a csomagtartóban. Gyorsan vezetett, minél elöbb a helyszínen akart lenni. Aztán hirtelen megállt. Hallatszódott, ahogy egy pisztolygolyó súrolta a kocsi tetejét. Apa kiszállt és belekeveredett a harcba. Bentről mindent értettem.
- Kik ezek?
- Valami bandaháború, de egyszerűen nem akarják abbahagyni a szarakodást, ezért közbe avatkoztunk, most meg itt tartunk…
- Értem, próbáljuk leszedni őket, de ne öljetek meg senkit!- utasította őket apa. Körülbelül negyed óráig nem lehetett mást hallani csak a fegyverek párharcát.
- Nem elég, hogy ezek a rohadékok nem adják meg magukat, még ez a kurva rendőrség se tud nyugton ülni. - morgott Riho, ekkor rápillantott Ksihinre aki összehúzta magát, arcát a kezeibe temette.


~Basszus.- gondolta magában, majd a cigiszál amit éppen szívott a tövéig égett, és végül leesett a földre.
- Mi az ördög? Meglátsz pár szirénát és máris teljesen befosol? És még én vagyok papucs mi?...
- Nem az. - mondta reszketve, majd előhúzott egy üres cigis dobozt. - kifogytunk a munícióból…
Erre Riho alaposan kupán csapta.
- Majd akkor szard össze magad, ha a golyóból fogyunk ki. Ha sittre kerülünk, a főnök kinyír minket…
- Én is tudom, de ennyi zsaruval már nem bírunk.
- A faszt…- morgott, majd kicserélte a tárat, kiugrott búvóhelye mögül, és mint a villám lőni kezdett az ellenséges bandára. Jó párukat el is találta, de nem annyira, hogy megölje őket. A rendőrökre egyáltalán nem lőtt, nem akarta, hogy „ártatlanoknak „essen baja. A végén egy gyors bukfencel begurult az egyik fal mögé. Kishin megpróbálta követni, de borzalmasan gyengének érezte magát, azonban amikor a fekvő sérültek közt szlalomozott, meglátott egyet, akinek a zsebében hevert egy félig teli cigis doboz.
- CIGIII!- kiállotta örömében, majd elvette tőle, és követte Riho-t a fal mögé. - na most már csak meg kéne gyújtani valahogy. Ekkor Riho szótlanul elővett egy öngyújtót és meggyújtotta a cigaretta szálat. Ahogy a szál lángra kapott, és Kishin tüdejébe szállt a füst, mintha az elemeit fullra feltöltötték volna, pillantok alatt lecserélte a tárait és újból nekikezdett az ellenség irtásába, annyira, hogy Rihonak már nem is kellett beleavatkoznia.
~Ha tudom, hogy csak ennyi kell neki, még a rendőrök előtt teledugom a száját ezzel a szarral…- gondolta Riho ám ekkor egy ellenséges fickó egy kést nyomott a torkának.
- Ne mozdulj, vagy megöllek!- fenyegetőzött, de Riho nem ijedt meg, a kezénél fogva a földre rántotta a fickót.
Eközben én óvatosan, nehogy apa észrevegye, felnyitottam a csomagtartó tetejét, és kibújtam az autóból, és amikor megláttam, hogy Riho és Kishin harcolnak nem hittem el, nem gondoltam volna, hogy ilyen kaliberű ügybe is belekeveredhetnek. Egy távolabbi ház falánál bújtam meg, de a sötétség engem sem rejtett el teljesen, és az ellenséges bandából valaki elkapott.
- Idefigyeljetek fakabátok! Ha nem kotródtok el, megölöm a lányt!- fenyegette meg őket. Apa teljen kiakadt, hogy mit kerültem én ide…
- Hime!!- kiáltotta.


Erre Riho is felkapta a fejét és észrevett. Olyan dühbe jött, hogy felkapta mindkét pisztolyát átugrott mindenen és mindenkin, majd a bakancsa talpával egyenesen a támadóm arcába ugrott, aki elterült a földön.
- Elkapni őket!- parancsolta apa, majd Riho-t és a társait Kishin-nel együtt rendőrök bilincselték meg.
- Mi az Istent keresel itt? Hogy kerültél az autómba?
- Apa engedd őt el, megmentett!- kiáltottam.
- Fogd be a szád és szállj be az autóba, most!- ordított velem dühösen. Riho-n három rendőr is ült, annyira ficánkolt.
- Hi..me...- nyögte, közben csak egyik szemével tudott rám nézni. - ne..haragudj…- mondta, de én ekkor már csak sírni tudtam. Apa bevitte Riho-t és Kishin-t a fogdába kihallgatásra. Nem volt ideje, hogy hazavigyen ezért én is ott maradtam. Apa nagyon ordibált velük, különösen Riho-val. Aztán egy másfél óra múlva kijött a vallató szobából. Felpattantam a helyemről.
- 10 perc, nem több, ennyit kapsz. - mondta mereven. Nem értettem miért engedi meg, de egyből berohantam. Riho egy széken ült lehajtott fejjel. Az arcán vágások és zúzódások voltak, a keze tiszta kosz volt, néhol felrepedt és véres is volt.
- Riho…- térdeltem le elé. - mibe keveredtél?- nem szólt semmit. – kérlek, mondd hogy nem direkt csináltad, azért csináltad, mert ezt parancsolták és nem volt más választásod, ahogy Kishin-nek sem, ugye?- kérdeztem. Ksihin felnevetett.
- Okos lány vagy, egyből levágtad a szitut. Ez az akció a megélhetésünkért folytatott harc volt. Ha nem kaptak volna el a zsaruk és le is győzzük őket, a megbízónk nem kevés pénzt nyomott volna mindkettőnk markába, de így egy fityingünk nem lesz. - mesélte Kishin.
- Ugye ezt elmondtátok apámnak is?
- El. - szólalt meg Riho is .- azt mondta, amíg nem találják meg a megbízónkat itt kell maradnunk, de ha elkapták szabadon elmehetünk.
- Ez remek!- ujjongtam, de Riho-nak nem lett jobb a kedve.
- Mi a baj?- kérdeztem, de nem válaszolt. - nézz már rám!
- De nem tudok!- kiáltotta, közben elcsuklott a hangjai- nem tudok rád nézni sem… annyira... annyira szégyellem magam…- vallotta be. Ekkor gyengéden felemeltem a fejét.
- Nincs miért szégyenkezned, főleg neked, aki kétszer is a megmentésemre siettél..én..nem akarlak elfelejteni. Én..- ám ekkor apa belépett a szobába.
- Lejárt az időd. Gyere, haza megyünk.
- Apa, ugye tényleg el fogod engedni?
- Csak ha megtaláltuk a felbérlőjüket, de akkor is csak egy börtöntöltelék marad. Soha nem fogod többé viszont látni őket. - jelentette ki. Ettől a kijelentéstől az egész testem megborzongott.
- Az nem lehet.
- Márpedig én, amíg élek a közelébe nem engedlek!
- De hát jó ember! Nem tehet róla, hogy ilyenekbe keveredett, csak azért csinálta, hogy legyen pénze!
- Tévedsz, ő csak egy egyszerű pitiáner bűnűző, nem javul, nem alakul semmivé, ami jónak mondható. Egy fikarcnyi jó sincs a létezésében, csak egy rendbontó... akinek talán mg élnie sem…
- ELÉG!!- üvöltöttem, és közben zokogásban törtem ki.
- Ki vagy te, hogy megmondd kinek szabad élnie és kinek nem?! Ő egy hős! Kétszer is megmentette az életem, hálásnak kellene lenned a jóságáért, és kedvességét. Igenis szégyelli a tettét, de nem volt más választása! Hogy nem ismered fel az ártatlant, amikor a szemed előtt áll!!??- kiáltottam. Apa megszeppent a kiáltozásomtól. Lehajtotta a fejét, mintha elgondolkozott volna, de komor arckifejezése csöppet sem változott.
- Nem vitázom tovább. Hazamegyünk. - mondta ellent mondást nem tűrően. Nem volt más választásom, vele kellett mennem. Még utoljára visszanézetem az üvegfalon át Rihora, majd halkan mondtam neki még valamit, de ő csak azt látta, ahogy tátogom, de mintha megértette volna, elkerekedtek a szemei.
- Hime! - szólított apa, én pedig sírva mentem utána.
Napokig nem akartam kijönni a szobámból sem, csak anyát engedtem be, és egyfolytában sírtam. Nem tudtam feldolgozni, hogy nem láthatom többé, hogy azt sem tudom, hol van és, hogy mit csinál…ebbe kezdtem belebetegedni.
Néhány héttel később azonban már elmentem az iskolába, de a jó kedvem még mindig nem tért vissza. Láttam a két fiú üres padját, és belesajdult a szívem a hiányukba. Ez alatt a pár nap alatt nagyon megszerettem őket. Főleg Riho-t. Durva volt, kemény volt másokkal de szeretett… tudtam jól és ezért bármit elkövettem volna, hogy újra láthassam…
Hetek, sőt hónapok teltek el úgy, hogy semmit nem hallottam róla, pedig apa már mondta, hogy kiengedték őket, mert elkapták a főnöküket. Abban reménykedtem, egyszer csak meglátom valahol az utcán…sőt, amikor a barátnőimmel sétáltunk valahol mindig az ő fehér haját láttam meglibbenni a szélben, az ö vörös szemét láttam csillogni mindenhol. Néha mintha Kisshint is láttam volna, de igazából sosem futottunk össze, már -már arra gondoltam nincsenek is a városban..a remény kezdett elhagyni…
Már tavaszodott amikor Ki-vel, Naomival és Momo-val mentünk meginni egy forró csokit a helyi plázában. Azonban olyan hatalmas tömeg volt odabent, hogy alig tudtunk mozdulni. A pláza játékboltjához érve pedig beragadtunk. Ott volt a legnagyobb tömeg. Nem értettük miről van szó, csak amikor a tömeg révén a bolthoz sodródtunk.
- Sword Art Online. olvastam fel. - ez meg miféle új őrület?
- Tudni szeretnéd?- kérdezte egy szakállas fickó. Fekete öltönyt viselt nyakkendővel, haja őszülőben volt a szakállával együtt. Pillantása bizalomgerjesztő volt a mosolyával együtt.
- Igen, miféle új játék ez?- kérdeztem. A fickó elmagyarázta az egész játék lényegét. Elmondta, hogy egy Nervegear nevű eszköz kell a játékhoz. Ez igazából egy különleges virtuális világban játszódó játék, ami hirtelen nagyon népszerű lett, és mindenki viszi mostanság, mint a cukrot. Azonnal megvettem. Csak egy dolog járt az eszembe, hogy a valóságból el akarok menekülni. A valóság ahol nem találom meg őt… akkor már nem is akarok itt lenni többé. Mikor hazavittem apa furcsán nézett, de végül megengedte, hogy használhassam. A fejemre raktam a sisakszerű eszközt, kapcsolódtam és beléptem. Először is kérte a nevem, de úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha az igazi nevemmel játszok, aztán jelszó, majd a kaszt kiválasztása. Sok kaszt közül lehetett választani, de én leginkább a kardforgatóval tudtam volna azonosulni, így azt is választottam. Aztán megalkottam a szokványos kinézetemet és már be is léptem. Mikor kinyitottam a szemem egy nyüzsgő, emberekkel teli városban találtam magam. Amerre a szem ellátott házak, falak, épületek, és nem utolsó sorban egyre több megjelenő embert láttam. Mikor végigmértem magam olyan különös volt, én voltam, de nem a saját, hanem egy virtuális testben. Az övemről egy hosszú élű kard lógott. Nem volt túl díszes eléggé egyszerűnek tűnt. Ahogy körül néztem kissé kétségbeestem, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit kell itt csinálni. Sétálgatni kezdtem a városban hátha van, aki elmagyarázza, hogy mennek itt a dolgok, míg végül egy kis utcán mentem, amikor véletlenül nekimentem egy páncélos férfiba.
- Hé, kisasszony, vigyázzon hová lép!- mordult rám, majd rám nézett. Én már tovább mentem, de ő megszólított.
- Kisasszony! Megtenné, hogy velem jön?
- Ismerem önt?
- Nem hiszem, hogy találkoztunk már, de kérem, jöjjön velem. - kérte. Gyanakvóan ránéztem, de végül is jobb dolgom úgy sem volt, hát követtem. Kis utcákon vezetett át, majd egy vendéglő előtt megállt.
- Megérkeztünk. - mondta komolyan, majd kinyitotta az ajtót és belépett. Odabent korom sötét volt, csak pár gyertya világított. Az alsó szint mondhatni egy bár volt. A bárpult mögött egy öregedő férfi törölgette a poharakat, az asztaloknál köpenyes figurák ültek.
- A főnök itt van?- kérdezte a bent ülőktől a páncélos fazon. Ők nem válaszoltak, csak az emelet felé mutattak. - kisasszony, kérem, kövessen. - fából készült lépcsőn mentünk felfelé. Az emelten már több fény szűrődött be, aztán a páncélos egy kétszárnyú ajtón kopogott be a folyosó végén.
- Gyere be!- kiáltotta egy hang bentről.
~ Ismerős…
A páncélos kinyitotta az ajtót, majd engem is betessékelt. Odabent olyan sötét volt, mint odalent a bárban, de aztán a férfi, akihez betértünk elhúzta a függönyt. A hirtelen napfény kicsit megzavart, de ahogy kitisztult a látásom, a Nap sugarai megcsillogtak… fehér haján…
Nem hittem el… Ő Az. Kicsit más, főleg a ruhája, és a haja hosszabb volt, de a szeme, az arca minden ugyan az volt… Riho… Sírva futottam a nyakába, ő pedig szorosan átölelt.
- Azt hittem többé nem látlak. Istenem, köszönöm. Annyira hiányoztál. Hol voltál eddig?- bombáztam kérdéseimmel. Egy ideig nem válaszolt, mert ő is elérzékenyült egy kissé, de aztán rám nézett, elmosolyodott, és szorosan újra megölelt.
- Nem mertem utcára menni, féltem attól, hogy összetalálkozunk, ezért hát az alvilágba mélyedtem, a régi főnöktől átvettem az uralmat, aztán amikor a SAO a boltokban landolt, elrendeltem, hogy a valóság utcáin többé ne dúljanak háborúk. Egyességet kötöttem az ellenséges banda fejével, aki szintén nem egy vérengző típus, így belement az egyessége. Mostantól kezdve itt élek, ezért nem találtál ránk. Csak néha térünk vissza a valóságba, hogy a valódi testünket leápoljuk, és ellássuk, de attól függetlenül minden időnket itt töltjük, itt háborúzunk. - magyarázta. - Nem tudod elképzelni, mennyire hiányoztál, mennyire szerettelek volna látni, de borzalmasan szégyelltem magam, mert igazából élveztem a harcot, de féltem embert ölni, és itt legalább kedvemre tehetem további következmény nélkül.
- De hisz ez remek, akkor többé senkinek nem kell meghalnia. –ujjongtam.
- Ahogy mondod. De te hogy kerülsz ide?
- Én is megvettem a játékot, aztán a páncélosod ide vezetett, egyenesen hozzád.
- Nick, te figyeltél a történetemre? Azt hittem le se szarod.
-Legbelül végig zokogtam főnök. - mondta, a lila, rövid hajú, jóképű fickó.
Ekkor az ajtó kicsapódott és egy másik ismerős arc lépett be. Kishin.
- Riho te, nyomorult, ganajtúró, seggarcú, hülye, gyökér, te…- ekkor vett észre. Pár percig pislogott meg törölgetet a szemét, hogy biztos csak képzelődik, aztán lassan csak feldolgozta a látottakat.
- Te vagy… Hime…- mondta ledöbbenve.
- Kishin. - mosolyogtam rá.
- Mi van Kishin?- kérdezte komolyan Riho.
- Semmi, csak az van, hogy én nem meg mondtam, hogy nem jó ötlet még az újoncokat a másik csapatnak ugrasztani, az összes feldobta a pacskert.
- Mert nyuszi az összes, meg gyengék egyelőre. Majd visszajönnek, nem zavartatom magam.
- Jó hogy, most hogy itt a nőd…- erre úgy elpirultam.
- Jól válogasd meg a kibebaszott szavaidat te tuskó! - hordta le.
- Srácok! – csitítottam őket. - amúgy valaki elmagyarázná nekem, hogy végül is mit is lehet itt csinálni?- tettem fel a lehető legjobb kérdést. A két fiú egymást felváltva kezdte el magyarázni az egész játék lényegét, a színtereket, a lehetőségeket, hogy mire kell vigyázni, mi ajánlott és mi nem, hogy hogyan támadjak, védekezzek. Riho-val órákon át gyakoroltunk.
- Jó vagy, és a kardod is jónak tűnik. - dicsért meg.
- De az a fekete kard azért még jobb, mint az enyém.
- A sárkánykarom? Igen, de csak azért, mert béta tesztelő voltam, azért vagyok most ilyen fejlett már.
- Igyekszem én is. - határoztam el.
- Figyelj Riho…nem..nem találkozhatnák odakint is?- kérdeztem pirulva. - a valóságban is át akarlak ölelni és…mást is…
- Nos, nem lehetetlen. - mosolygott. Ahogy azt megbeszéltük, pár nap múlva az iskola után elmentem a megadott címre. Eléggé sötét, és koszos hely volt. Egy romos házban lakott, öreg bútorok voltak odabent, minden tiszta kosz volt, még ő maga is. Persze, mielőtt megérkezhettem volna lefürdött és rendbe tette magát, de amikor megláttam élőben elborzadtam. Vékony volt és erőtlen, a szemei karikásak, az arca beesett.
- Sajnálom, hogy így kell látnod, talán kicsit túlzásba vittem, de nincs más választásom…
- Túlzásba? Az nem kifejezés…Nézz már magadra csont és bőr vagy…Tessék.- nyújtottam oda neki egy ételes dobozt. - hoztam ebédet. Tessék megenni.
- Köszönöm…- mondta halkan. Végignéztem, ahogy megebédel aztán odabújtam hozzá.
- Jó lenen, ha idekint is helyrejönnének a dolgok, de azt hiszem apám még mindig haragszik rád, és ha megtudná, hogy találkoztunk…
- Ne is gondolkozz ezen…nekünk már csak a virtuális világban van közös jövőnk, ebbe törődj bele.
- Igazad lehet…- mondtam beletörődően. – tudod mit szerettem volna idekint is megtenni?
- Tudom, de először had mondjak valamit. - felálltunk, és mélyen a szemembe nézett. - kimondom én is, amit te már akkor kimondtál a rendőrségen. Szeretlek! - mondta lágyan, majd egy hang nélkül, megelőzve az én terveimet, lágyan megcsókolt.


A környezet nem volt olyan, mint ahogyan azt képzeltem, de az érzés az volt, amit vártam tőle. Egészen estig ott voltam nála.


Néztem ahogy elszundikált mellettem. Mindig ő védett meg, mindig ő volt az erősebb, de most kicsit úgy nézett ki, mint akit megtört az élet...Aggódtam érte. Még néztem egy darabig, ahogyan alszik, majd elköszöntem tőle és hazasiettem. Megírtam a leckém, megvacsoráztam és máris beléptem a SAO-ba, alig bírtam ki ezt a kis időt a való világban, máris a karjai közt akartam lenni. A fogadóban ébredtem, ő már rég ott ült az ágyamon és nézte, ahogy a virtuális testem „alszik”.
- Visszajöttél. - itt sokkal jobban nézett ki, mint a való életben, sokkal jobb érzés volt akár csak ránézni is,de megcsókolni, ugyanolyan csodálatos , káprázatos érzés volt. Együtt töltöttük az estét egész hajnalig, amikor is iskolába kellett mennem. Alig bírtam elviselni, hogy ki kell lépnem, legszívesebben örökre itt maradtam volna vele.
- Menj tedd meg a kötelességedet, délután találkozunk.
- Igen. - mondtam mosolyogva, majd búcsúcsókot adott ajkaimra, és máris a saját ágyamba találtam magam. Így telt ez hetekig, közben vissza-visszajárogattam, néha titokban a való életben is találkoztunk, bár az annyira nem volt jó, vagy kellemes. A SAO világában a bandában remek barátokra tettem szert, úgy neveztek minket A fekete sárkánykarom. Mi egy amolyan céh voltunk. Riho a vezér, Kishin az alvezér, én pedig ugyan csak egy egyszerű tagja voltam, szinte mindenkit ismertem. Sokat segíttettem, közben pedig mesterségeket tanultam, hogy minél inkább Riho segítségére legyek. Azonban, az egyik napon történt valami…
Estére járt már, amikor Kishin kopogás nélkül tört be a közös szobánkba.
- Riho, a többiek mind…- ám ekkor hirtelen ő is eltűnt, és mi is követtük. Egyszer csak a Kezdetek Városának főterén találtuk magunkat. Ameddig a szem ellátott mindenhol játékosokat lehetett látni. Aztán az ég vörös lett, és valami óriás jelent meg. Pontosan már nem emlékszem mit mondott, olyan régen volt már…de a lényege az volt, hogy többé nem létezik kilépési opció a játékból, akit megölnek az a valóságban is meghal a Nervegear-jén keresztül. Az összes játékos pánikban tört ki. Ráadásul mindenki olyan külsejűvé változott, mint amilyen a való világban is. Én a régi maradtam, és nagyjából a többiek is. Szabályos pánik tört ki mindenhol, de miután a lényeget meghallgattuk, Riho utasításait követve gyorsan felkapkodtuk a sátorfánkat, és visszavonultunk a céh házba.
- Ezt át kell gondolnom.
- Ezen, mit? Most, hogy tudják, hogy tényleg meglehet ölni minket, se perc alatt meg fogják tenni.
- Az ég szerelmére, megegyeztem a vezetőjükkel!
- De ez még nem jelent semmit, lehet, hogy most bekeményítenek, nem fogják ezt a háborúskodást csak úgy annyiban hagyni, el fognak jönni értünk, mert tudják, hogy sok újoncot vettünk fel, és mindannyijunkat kinyírják…- Kishin nagyon vészjóslóan beszélt, de igaza volt, veszély fenyegette az egész céhet. Riho-nak gyorsan kellett cselekednie, hogy megóvja az embereit.
- Akkor nincs mit tenni, elköltöztetjük a céhet egy másik szintre, valami eldugottabb helyre, ahol nem találnak ránk, majd ha megerősödtünk szembeszállunk velük, ha igényt tartanak rá.
- Elmenekülsz?- kérdezte, de Riho-n látszott, hogy Kisshin ezzel most eléggé kiverte nála a biztosítékot.
- Miért, te mégis mi a faszomat tennél? Most már nem pontokért, emberi életekért felelek egyedül! Mert te baszol akármit is tenni, csak ugatsz nekem, mint egy hisztis kiskutya, mert fosol, hogy megölnek, ez a nagy büdös igazság. Mindig is csak vonyítottál, hogy vakarjalak ki a szarból amibe ültél.
- De most mind benne vagyunk! A menyasszonyod is…- mondta, de nem értettem semmit… Ekkor Riho-ban végképp elpattant a cérna, és nagyon durván megütötte Kishint aki a földre zuhant. Sokáig csend volt.
- Sajnálom… nem akartam elárulni. Majd szólj, ha kitaláltad mit csináljunk. Addig próbálom a többiek nyugalmát megőrizni. - mondta, majd megtörölte a száját és kiment. Percekig némán bámult ki az ablakon, de aztán csak megszólalt.
- Máshogy akartam megkérni a kezed. Máshol, más körülmények között. De ha már így kikotyogta ez a rohadék…én megkérdezem…- felém fordult, odalépett hozzám, és megfogta a kezem. - drága Hime-sama-m leszel a feleségem?- kérdezte, azon a megszokott, lágy hangján, mely most kissé fáradtnak, megerőltetettnek, és gondterheltnek tűnt. Sírásban törtem ki, de végül kinyögtem az igen. Hát hogyisne, természetes volt, hogy igen.
- Meg foglak védeni. Ha kell az életem árán is, de nem hagyom, hogy bajod essen, míg van karom, ami mozduljon a kardommal együtt, senki egy újjal nem nyúlhat hozzád… senki. - szorosan magához ölelt, és közben remegett az egész teste. Tudtam, hogy megviseli ez az egész, ahogy mindenkit. A céhben is kialakult egy kisebb pánik, főleg a kezdők körében, azonban Riho őket sem hagyta egyedül, vagy tette ki veszélynek. Úgy volt, ahogy eltervezte. A céhet a 20. szintre költöztettük, egy csöndes békés helyre, a fák védelmébe, rejtekébe. Próbáltunk a lehető legjobban elbújni, kimaradni az összes csatából, ami csak lehet, bár ahhoz, hogy kijussunk a játékból végig kellett volna azt vinni, de erre egyikünk sem lett volna még képes a saját erejével. Egy hasonló fogadót vettünk, és minden hasonlóan is ment, attól eltekintve, hogy mindenki baromira le volt hangolva az eset óta. Mindenkiben ott bujkáltak félelmek, a kétségek, aggodalmak, a honvágy és az összes negatív érzés. Az egyedüli ünnep az esküvőnk volt. Ott mindenki mosolygott és boldog volt, egy kisebb mulatságot is rendeztünk, de csak céhes keretek között.
- Emelem poharam, erre a bámulatosan szép fekete virágszálra! Kuro… akarom mondani, Hime-re, és a főnökre!- a céh éljenzett. Erről az estéről ragadt rám a Kuro becenév, mely sötétet, illetve feketét jelent. A hajam után kaptam, és ezután mindenki csak így szólított.
Pár hét elteltével kissé oldódott az emberekben felgyülemlett feszültség, de ekkor más baj ütötte fel a fejét.
- Főnök. - jött oda Nick Riho-hoz. - kaptunk pár hírt a riválisokról.
- Megyek. - állt fel, majd követtem én is. - Na, mi van?- kérdezte leülve az asztala mögé.
- Azt a hírt kaptuk… hogy Shogo-t a vezérüket, az alvezér megölte, és átvette a helyét. - jelentette ki Nick. Riho csak hüledezve bámult.
- Mi az, hogy kinyírta? És ki volt az alvezérük?
- Teljes neve nincs, csak úgy hívják a nagy G…- ekkor mintha Riho-nak bevillant volna egy emléke…

Még a való világban történt, amikor a két rivális banda elsőnek csapott össze a város utcáin kívüli elhagyatott városrészen. Csupa romos ház és erdő között. Riho-ék bandája épp vesztésre állt, amikor Riho-ék betoppantak egyenesen az ellenség orra elé.


- Eh. Ti vagytok azok.
- Jöttünk…
- Segíteni! - mondták nevetve a fiúk. Riho és Kishin. Órákon át, ment a párbajozás, amikor is váratlanul a riválisok aduásza feltűnt a színen, mert megelégelte a dolgot. Mindenki úgy hívta… Genius. Egy magas, rövid, szőke hajú fickó, narancssárga üvegű napszemüveggel, vigyorgó pofával, fehér öltönyben. A párharc egy pillanatra abbamaradt, amikor is feltűnt ez a férfi, és nem kegyelmezett sem a saját, sem az ellensége embereinek. Hamarosan csak Kishin, Riho, és Genius álltak talpon a harctéren.
- Mi van nyuszikáim, előbújtok végre, vagy vacsorára se érek haza, A tököm ki van veletek, hogy nem tudtok megpusztulni végre. -ekkor Riho kiugrott a rejtekhelyéről, és az egyik romos épületbe szalad fel.

Genius követte, mert minél előbb végezni akart vele. Az épületben keveredtek párharcba, míg végül Genius kiesett az egyik ablakon és a földre zuhant. Riho és Kishin azt hitték Genius meghalt, de a jelentés nem ezt bizonyítja…

Riho arca komorrá változott, tudta, hogy a végső küzdelem most jött el számukra.
- Mindannyian itt maradtok, én pedig elmegyek és megküzdök vele. Nincs apelláta. Ha ez összetoborozza az összes emberét, mindannyiunknak vége van. Márpedig nem kell neki sok idő és kideríti, hogy hol vagyunk. Nem kockáztatom senki életét. Kishin, ha meghalok te vagy a vezér, és Nick az alvezér, és… vigyázz Hime-re megígéred nekem?
- Persze, tesó...- mondta Kishin kissé elérzékenyülve, mert ő maga se gondolta, hogy Riho élve térhet vissza…
- De mi..mit művelsz..és ha megöl?...- néztem rá könyörgő szemekkel.
- Eljött az idő, hogy én is megtegyem a kötelességem, mint bandavezér…- mondta komolyan, majd lágyan megsimogatta az arcomat. - semmi jó nem történt ebben az életben velem… csak te…ne aggódj értem, nem fogok veszíteni egy ilyen mocsok tetű ellen, aki kinyírja a saját embereit. Esküszöm...- mondta, majd megcsókolt, összeszedte a cuccait, és elindult.
Éjszaka nem tudtam aludni. Egyre csak az járt a fejemben, hogy biztosan meg fog halni… egyre csak elöntötte a fejem ez a gondolat, és nem hagyott nyugodni…

Riho visszatért a riválisok házához, ahol már egy ismerős arcot látott meg kirajzolódni maga előtt.
- Tudtam, hogy te vagy az… Genius…
- Oh, még emlékszel a nevemre? Ebben a világban mindenki már csak úgy hív, a Nagy G.
- Leszarom minek hívatod magad, engem most csak az érdekel, hogy hogy volt pofád megölni a főnöködet?
- Vén trottyos volt már, fikarcnyit sem értett ehhez a játékoz. A való világban még elvezetgette a bandát, de ebben a világban más az úr. Itt az győz aki…- mondta, közben pedig eltűnt Riho előtt, és a háta mögött jelent meg. – fejlettebb a másiknál. - mondta majd a kirántott kádjával fel akarta metszeni Riho hátát, de a fiú leleményesebb volt, és kivédte a támadást.
- Oh, a híres Fekete sárkánykarom… hangzatos név, de vajon elég erős ahhoz, hogy legyőzz vele?- kérdezte, ám ekkor Riho eltűnt a szemei elől, sűrű feketeség vonta be a fiú egész testét, nem látta, hogy pontosan hol is rejtőzködik.
- Cseles…de...- Genius bátran a sötétségbe ugrott. - nem eléggé. - és igaza is volt a sötétség oszladozni kezdtet Riho körül. - ez az utolsó képességed, ami még megmaradt? Minden más a hírneveddel és az erőddel együtt eltűnt?- kérdezte gúnyolódóan.
- Meg foglak állítani, mint annak idején is…
- Akkor se tudtál megölni, csak rohadék módon kilökni egy szaros ablakon! Itt már konkrétabb eszközökhöz kell folyamodni. A kardjaik újra összecsaptak, újra és újra szikrákat hányva, de csak karcolások erejéig találták el egymást.
- Te nem akarsz innen kijutni igaz? Félsz, visszakerülni a valóságba ugye? Félsz, hogy akkor megtalállak és darabokra szedleeek!- kiáltotta G, és újra Riho-nak esett, azonban a fiú állta a sarat.
- Ki akarok jutni, mert… odakint vár rám valaki..akiért érdemes túlélni mindent…Illetve..valakit ki kell juttatnom innen…
- Oh, annyira puhány lettél, hogy már az az ocsmányság is rád talált, amit az emberek szerelemnek hívnak? Undorodnom tőled!- két mondtat között a kardok újra felsikítottak, ahogy egymásnak értek.
- Én nem ki akarok jutni innen… hanem kifogok! Te pedig itt és most meghalsz, mert nem fogom megengedni, hogy a barátaim közelébe kerülj… nem engedem, hogy akárcsak egy újjal is hozzá nyúlj…
- Hozzá mi? ... Ki a lány? Valami ritka szépség, amihez még nekem is kedvem lenne?- érdeklődött nyálasan. - de mindegy is, úgysem fogod már viszont látni.- G Riho-hoz ugrott és ismét egymásba gabalyodtak a kardjaik. – még mindig nagyon kitartó vagy, de eljött az utolsó támadás, ideje hogy pontot tegyünk ennek a végére.
- Ahogy mondod... legyen vége…-mondta majd elkezdtek egymás felé rohanni kivont karddal...

Elszenderedtem, de pár perc múlva rémálomból riadtam fel. Kiszaladtam a folyósóra onnan be Kishin szobájába.
- Kishin! Riho meg fog halni, tudom, érzem, hamarosan meg fog halni.
- Ugyan babám, ne aggódj ennyire érte, meg fogja oldani.
- De nem, nem érted, ez női megérzés, az összes sejtem azt ordítja, bajban van!- kiáltottam neki.
- Jó, jó, de mit tehetnénk?
- Menjünk utána, nem érdekel a veszély, tudom, hogy bajban van, és nekem segítenem kell neki.- határoztam el.

Amikor a helyszínre értünk a céh ház kihalt volt..mintha elhagyták volna a helyet…A ház előtt nem hevert más, csak a fekete sárkánykarom..Riho kardja… Válasz nélkül is megértettem mi történt ott…vesztett és ő most…
Fájdalmamban nem tudtam mást tenni, csak ordítani, már nem emlékszem pontosan mitől. A dühtől, a fájdalomtól, vagy a szomorúságtól...de lehet félelmemben..hogy hirtelen egyedül maradtam ebben a világban ami a menedékünk volt....


Kishin is elbőgte magát, hiszen Riho olyan volt neki, mint a testvére. Egy fél óra múlva szedtem magam össze annyira, hogy fel tudjak tápászkodni. A kardot szorongatva tértünk vissza a céh házhoz ahol elmondtuk mi történt.


A többiek először hitetlenkedtek, de amikor a kardot megmutattam elhitték. A férjemnek, a szerelmemnek vége van… De ismerem a gyilkosát… és ha megtalálom, nem fogok kegyelmezni neki…

- Biztos ezt akarod tenni, Hime?
- Ezt… lehet csak egy időre, de akár végleg elmegyek… nem bírok itt lenni ahol ő is volt, ezt meg kell értened.
- Megértem. De azt mondta, nekem kell rád vigyáznom.
- De már nem kell, meg tudom védeni magam, és itt van az ő hagyatéka is.
- Mit tervezel?
- Ez kérdés? Megkeresem és megölöm azt a rohadékot. De... a férjem nem halt meg hiába. - mondtam Kishin-nek majd megfogtam a vállát, mire ő az ezüst gyűrűmre nézett a jobb kezemen.
- Tudom… vigyázzak a többiekre.
- Tudod te, ha akarsz.
- Néha azért küldhetnél egy üzenetet, hogy megvagy. Csak, hogy tudjunk rólad.
- Ezt megígérhetem. Minden jót Kishin. - mondtam, majd egy puszit nyomtam az arcára.
Elhagyva a céh házat nekivetettem magam a játék különböző küldetéseiknek, de igyekeztem egyenlőre távol maradni a rizikósabb feladatoktól, vagy a frontvonaltól. Egyetlen célom, az a gyilkos felkutatása volt, és a bosszú… ami forrt bennem…
Mindig emlékezni fogok erre a fiúra. Egyszer csak az életem részese lett, minden a feje tetejére állt. Egy ördögi játék rabjai lettünk, de talán..a végzete akkor se kerülhette volna el, ha odakint élünk tovább. Sosem fogom őt elfejetni amíg ebben a játékban vagyok, s miután kikerültem innen. Mert a bosszúm után kifogok innen jutni. Az ő kardja és az ő emléke vezet utamon...