Elizabeth Ethel Cordelia Midford

Név: Elizabeth Ethel Cordelia Midford
Becenév: Lizzy
Nem: lány
Kor: 13
Kaszt: Árnyharcos


Kinézet: Hosszú, aranyszőke hajam van, amit általában göndörítve hordok, két oldalt feltűzve, illetve elöl, a homlokomat frufru takarja. Sokszor kalap, vagy mani, virág is díszíti frizurámat. Szeretek csinos ruhákba öltözködni akármilyen színben, bár leginkább kawaii pirosat, és rózsaszínt hordok, sok fodorral, masnival, csipkével, és mindenféle szépséges, aranyos dísszel. Persze ne legyen túl csicsás! Csak egyszerűen cuki...Mit mondjak még magamról? A szemem színe zöld, alacsony vagyok, és vékony. Véleményem szerint igazán cuki vagyok, pláne ezekben a szép ruhákban.

Jellem: Nos.. Én aranyos vagyok, és bájos, és tündéri, és és és… CUKI! Jah, és kaawaii, Kawaii, KAWAII.. Bár könnyen elpityeredek. Igazából sírós is vagyok egy picit. Akiket szeretek, azokat sokszor keresem fel, feldobom a napjaikat, választok nekik szép ruhákat. Társasági személy vagyok. Sokat beszélek, és mindig kifejezem az érzéseimet. Ha valami tetszik, azt megmondom, ha valami nem, azt is. Nem szeretek haragban enni senkivel, törekszem arra, hogy mindenképp hamar kibéküljünk, ha valakit megbántok, de persze ha engem bántanak meg, azt egyszerűen csak megbeszéljük. Könnyen barátkozom, nyitott vagyok az újdonságokra. Néha lehet, hogy hisztisnek, vagy akaratosnak tűnhetek, esetleg még idegesítő is lehetek, de ez is a tulajdonságaim közé tartozik, így kell elfogadni, és kész.

Képesség:
Annyira jó ízlésem van, és cuki vagyok, ez nem elég képesség? Úgy látszik, nem. Ezen kívül még megáldott a sors – vagy a játék- egy csodálatos tulajdonsággal.
A neve.. hát nem tudom..
Szóval a lényeg az, hogy a képességem használatakor ellenfelemtől leveszek gyorsaság+ spec. képesség életet, és annak a felét töltöm vissza magamnak. Hát nem aranyos? Persze ezt nem használhatom akárhányszor egy küzdelem alatt, csak annyiszor, amennyi a kitartásom fele.

Előtörténet:
Hmm.. nos hol is kezdjem.. Azt hiszem, in medias res.
- Most komolyan, mi ez a ronda maszk? – hajítottam el a fenébe. – Ez nagyon ronda! Nem jó, haza akarok menni! – kiabáltam, mint egy elkényeztetett gyermek. Tulajdonképpen az is voltam. Gazdag angol családból származtam, és semmiben smn szűkölködtem, sőt mindent megkaptam, amire csak szükségem lehetett. Egyke gyerekként még csak egy testvérrel sem kellett osztoznom. Azt csináltam, amihez éppen kedvem volt, persze csak jogi és etikett kereteken belül. Épp ennek köszönhetem azt, hogy itt vagyok ebben a furcsa világban. Megkértem a szüleimet, hogy vegyenek nekem egy Nerve Geart, és megtették.
- Nyugi, semmi baj, ez csak a kasztod ruhája, de ha nem tetszik, nem kel hordanod, sőt vehetsz is másikat. És szerintem ebben is nagyon aranyos vagy. – nyugtatott Ciel. Ő az unokatestvérem volt, és egyben a legjobb barátom. Nagyon szerettem őt, és kiskorunk óta nagyon sok időt töltöttünk együtt. Na és ki vett rá erre a játékra? Persze, hogy Ciel, ki más? Megkért, hogy kísérjem el, azt mondta, jó buli lesz együtt kivinni ezt az egészet. Örültem minden vele töltött pillanatnak, így kaptam az alkalmon, és kikönyörögtem a játékot, bár meg kell jegyezni, nem is kellett nagyon könyörögnöm. Rögtön ki is próbáltuk, együtt, és én valami cuki kasztot kerestem, de semmi kedvemre valót nem találtam, végül úgy döntöttem, állatidomár leszek, hátha valami édes kis lénykét kapok, aki tovább növeli a cukiságom. Mondjuk cicát, vagy pillangót, esetleg valami fenségeset, mint a jaguár, párduc, vagy ehhez hasonlók. Erre nem félre nyomtam? Végül sikeresen kiválasztottam a legkevésbé cuki kasztot, így lettem árnyharcos.
- Hát jó.. – mondtam nagyot sóhajtva. – Ha még ilyen ruhában is aranyos tudok lenni, az azt jelenti, hogy űber cuki pofikám van. – nyugodtam bele helyzetembe. - És most akkor mi legyen? – néztem a szemébe. Egy kicsit elgondolkodott, majd rám mosolygott.
- Fedezzük fel a helyet! – így indultunk el a tágas mezőkre, ki a városból. Ez az egész világ egyszerűen lenyűgöző volt. Leütünk egy sziklatömb mellé, nem is foglalkozva a többiekkel, majd elmerengtünk.
- Emlékszel még a kicsi kori játékainkra? - Kérdezte.
- Hát persze! – bólogattam. - És te arra, amikor azt játszottuk, hogy te vagy az én lovagom?
- Igen.. Bár most is az vagyok, tekintve, hogy a kasztom is lovag. – nevetett.
- Hmm.. igen.. És amikor táncolni tanultam? Teljesen ügyetlen voltam, utáltam, mindig egy bábut adtak nekem, azzal táncoljak, soha nem ment, aztán te megtanítottál. Szerintem bábuval azóta sem menne, emberrel ezerszer jobb, és amúgy is, a fiúnak kell irányítania. Egy bábu nem is tud irányítani! – törtek fel bennem a régi emlékek. – És azon a nyáron volt, hogy a szüleink, meg mi együtt piknikeztünk.
- Igen, akkor történt az, hogy eltévedtünk az erdőben, és nagyon féltünk, mire apukád utánunk jött. – mosolygott.
- Megfogadtuk, hogy sohasem eszünk többé ilyen szerencsétlenek, erre nem ugyanez történt tavaly?
- Na ja, de azt azért ne felejtsd el, hogy tavaly nem az én hibám volt ez! Az iránytű romlott el, és amúgy is többen voltunk, nem csak nekem kellett volna figyelni az útra! – tettette a sértődöttet. Elég sokáig beszélgettünk így, amikor hirtelen egy tér közepén találtuk magunkat. Ciel szerint valami teleportálás izé miatt.
Ekkor egy alak tűnt fel az égen, és elmondta, hogy itt ragadtunk a játékban, meg még sok mást is. Teljes pánik lett rajtam úrrá, és zokogva rogytam e a földre.
Szörnyen rossz kedvemből Ciel rázott fel, sok idő múlva, ő mindvégig mosolygott, és nyugtatgatott, pedig ugyanolyan szörnyen érintette őt is ez az egész, mint engem.
- Semmi baj, megígérem neked, hogy kiviszlek innen! – mondta. – Majd én fejlődök először, te meg csak egy fogadóban maradsz. És ha elég erős leszek ahhoz, hogy megvédjelek, akkor kimegyünk, és segítek, hogy te is fejlődj, és együtt kijutunk innen. – nyugtatgatott. Ezt az ígéretét be is tartotta. A továbbiakban én egy fogadóban vártam mindig, ő pedig komoly harcokba keveredett, küldetéseket vállalt, fejlődött., és mindezt értem. Persze én mindig nagyon aggódtam érte, az ablakból figyeltem, hogy mikor ér haza. Egy nap azzal állított haza, hogy boss elleni harcba megy, a frontvonalra. Nagyon elszánt volt. És elment. Ekkor már egy jó ideje a játékban voltunk.
Én szokásomhoz híven kiültem az ablakba, és vártam, másnap ugyanez, azután is, mindig csak az ablakban ültem, és vártam.
Soha többé nem tért vissza..

Egy hónap telt el a halála óta, már a remény legkisebb szikrája is elszállt belőlem. Én még mindig egyes szintű voltam, nem tudtam megvédeni magam, itt volt az ideje, kimerészkedni, és fejődni!