KezdőlapMikael Vaserin
2 posters
1 / 1 oldal
Mikael Vaserin
by Mikael Vaserin Csüt. Aug. 02 2012, 22:06
Név: Mikael Vaserin
Nem: Férfi
Kaszt: Harcművész
Kor: 19
Kinézet: 182 cm magas, sportos férfi, ezek testalkatára a legráillőbb szavak. Szőke félhosszú haja van, amely még éppen nem lóg szemébe. A legfelismerhetőbb az arca, amelyet sokan nem szeretnek, ugyanis csak ritkán kúszik ki bármiféle érzelem is rá, ezt sokan sajnos össze is tévesztik azzal, hogy semmiféle érzelem nem rejlik a lelkében.
Jellem: Kifejezetten öntörvényű, semmiféle felfogás vagy cselekvésirányzatot nem lehet megemlíteni, hogy azt követné. Egyetlen dolgot lehet kihagyni nála: a tipikus gonoszt. Van amikor ismeretleneken segít, van ámbár, hogy egy másik, olyan helyzetben lévőt, mint akin már segített, nemes egyszerűséggel ott hagy, mert úgy érzi semmi köze nincs hozzá. Emellett hangulatember is, így akik nem hajlandóak időt fordítani arra, hogy megismerjék, soha nem is fogják. Egyetlen dolog van, amit hamar ki lehet nála venni, és ezt sokan nem is szeretik: tud káromkodni bőségesen.*
Képesség: Power Strike: Erős kitámasztással és koncentrálással összefüggő támadás. A készülésnek és az alsó test rásegítésének hála az átlagosnál másfélszer erősebb csapást képes végrehajtani. Egyetlen igazán nagy hátránya van: az alsó test használata miatt normálisan csak kitámasztva, a felé rohanó támadók ellen képes csak igazán használni ezt.
Előtörténet
Lettországban születtem, egy igen jó módú családba. Egyetlen gyermekként szüleim szinte folyamatosan törődtek velem, ám barátaim sosem lehettek, hála apám munkájának. Sajnos elég gyakran kellett költöznünk, volt amikor csak pár hónap telt el az előző óta, de már mondták is neki, hogy hova kellene rövid időn belül mennünk. Valami nagy cégnél volt fontos beosztása, ennyit tudtam csak róla. Cserébe édesanyám törődött mindig velem. Gyerekkoromban persze a sok csínyt elkövettem, hisz' milyen gyerek lenne már az, aki meg tud ülni a fenekén? Ritka, az egyszer biztos, és én nem tartoztam közéjük. Persze mindig kaptam az erős szidalmakat mind a szüleimtől, mind pedig a többi gyerek szüleitől, amikor netán iskolában tettem valamit, a többieknek pedig tetszett és utánozni akartak, vagy éppen segítettek benne. Érzékeny voltam még akkor, így persze hamar el is sírtam magam a hangnem és a hangerő hallatán, pedig sokszor azt sem fogtam még fel, hogy mit mondtak pontosan. Emlékszem még mindig, hogy mit is mondott ilyenkor édesanyám. "Ne feledd, Mika, egy igazi férfi soha nem sír, csak tűr!" - ám ekkor még nem értettem eme szavak jelentését pontosan, csak annyit fogtam fel, hogy ne sírjak.
Ám az életünk hamar megváltozott. Apám elkezdett nyelvórákat venni valami fura arcú tanártól, és akár akartam akár nem, sajnos nekem is részt kellett vennem rajtuk. Később, amikor már több tucat órán túl voltam, tudtam csak meg, hogy a férfi japán, az ő nyelvüket tanítja nekünk, és hogy hamar az ő országukban kötünk ki. Hiába nem akartam, és mint kiderült apám sem repdesett az örömtől ez miatt, ám nem lehetett ellent mondani sajnos. Hiába voltunk jómódúak, nem hittünk abban, hogy megtehetjük azt, amivel ez elől el lehetne menekülni: apám állásába kerülne az. Így kerültem el a messzi keletre, ahol ismeretlen volt minden. Kultúra, szokások, emberek... a nyelvet leszámítva minden.
Ám nálam, és persze családomnál is mutatkozott, hogy miért is az ember az egyik legalkalmazkodóbb lény. Hiába a szokatlan környezet, a sok furcsaság, amit jó eséllyel máshol nem lehetne megtalálni, pár hónap alatt be sikerült illeszkednünk Japánban is, habár kissé még furcsa volt ekkor is. Ez sok hosszú évig tartott nálunk, ám sajnos minden jó egyszer véget ér...
Alig pár nappal tízennyolcadik születésnapom előtt szörnyű hírrel fogadott anyám, mikor épp hazamentem, hogy ledobjam iskolatáskám, összeszedjem az edzőruhám és elmenjek, hogy kondiban tartsam magam. Apám autóbalesetet szenvedett, azonnal meghalt, nem tudtak rajtani segíteni a mentősök. Akkor láttam anyám igazán csak padlón. Előtte bármi rossz történt egy mosollyal félretolta és inkább próbálta a jó oldalát keresni a dolgoknak... Ám ez most más volt. Akit szeretett, aki eltartotta a családot, és aki kettőnkün kívül még a lakásban élt, meghalt. Ennek nincs, nem lehet jó oldala. Ekkor valami eltört bennem, de nem tudtam sírni. Nem szabadott. Látván édesanyám az ő szavai jutottak ismét eszembe. ~ Az igazi férfi soha nem sír, csak tűr... mi? Mégis hogyan?! - ahogy ezen gondolatok cikáztak a fejemben arcom a plafon felé fordítottam... sírhatnékom volt, de egyszerre nem is lehetett, és nem is tudtam. A másodikat nem értettem magamban, ám hamar elhessegettem minden gondolatot a fejemből és csak édesanyámmal foglalkoztam.
Eltelt azután több hónap is, mire azt mondhatták a szomszédok, és minden ismerős, hogy kihevertük apám halálát... Ám ezt csak ők mondhatták, hisz' nem tudták, hogy mi is van. Édesanyám attól a naptól soha nem tudott mosolyogni, csak üresen tengette napjait, én pedig... hát más lettem, szabadabb. Fura érzés volt, soha nem éreztem magam, hogy le lennék fogva, vagy éppen korlátozva lennék bármiben is, de mégis más volt így. Akkor és azt tettem, amit és amikor jónak láttam. Nem kaptam senkitől szidalmat vagy dícséretet. Ösztönlény voltam gyakorlatilag. Az iskolát ott hagytam, csak az edzésnek éltem nap mint nap.
Ám ennek is egyszer vége lett... Összetűzésbe keveredtem egy éjjel egy ismeretlennel, ami verekedésig fajult. A rendőröknek sikerült megmenteniük a férfit, akit majdnem agyon vertem. Utólag kiderült, hogy közel két hónap után engedték csak ki a kórházból. Ám valamiért nem várt rám börtön, a tárgyalást a mai napig sem értem. Azonban ami végeredményben várt sajna nem lett sokkal jobb. Pénzzel kellett kompenzálni a családot, ami gyakorlatilag a családi kasszát ki is ürítette, emellett pedig még egy év "kényszermunka" várt rám. Egy éven át egy gyárban kellett rostokolnom, miközben ládákat pakoltam naphosszat. Borzalom volt, de egyet megtanultam: az önuralmat. Sajnos láttam anyám arcát a tárgyaláson, és nem volt kellemes látvány. Igaz visszatért bele némi élet, de inkább sajnos ez a félelem volt. Félt, hogy engem is elveszíthet. Szívszorító volt, így vissza tudtam magam fogni, hogy senkinek ártalmasat ne tegyek soha, segítettem is olykor embereken már, de nem mindig. Amikor a negatív érzelmek jártak át jobban gyakran otthagytam hajléktalanokat, segítségre szorulókat anélkül, hogy legalább egy szánakozó pillantást vetettem volna rájuk. Persze volt ez másképp is, amikor azonnal odarohantam segíteni, bár ez ritkább volt.
Anyám nem bírta végig ezt a tízenkét hónapot, és kilencedik hónap letelte előtt azt mondta, hogy visszamegy Lettországba, ott fog várni. Hiába szerettem volna követni, hisz' az édesanyám, nem mehettem vele a büntetés letelte előtt. Egyetlen dolog vígasztalt csak ennél az eseménynél. ~ Amúgy is, mi keresnivalóm lenne ott? Nem ismerek senkit és semmit, csak a nagyszüleim és anyám. Itt legalább az életet már ismerem és megszoktam - és így folytattam a munkát. Eladtam a lakásunk is, hogy vehessek egy kisebbet, hisz' az nekem elég volt bőven. Egyedül nem is kellett sokat költenem magamra, így havonta bőszen félre tudtam tenni a fizetésemből. Sőt, a büntetés letelte után egy fizetésemelés kíséretében maradtam is a munkahelyen, csak gyarapodott a pénz, de hogy minek...
Egy szép estén az is kiderült, hogy mire akarom költeni a pénzem egy részét. Az utcán sétáltam, amikor megláttam egy reklámot. Magam sem tudom, hogy miért fogott meg a kirakatban lévő televízión éppen játszódó reklám, szinte soha nem szoktam ezekre felfigyelni. Egy rendszer, amire egy játék épül, és úgy éljük át, a fájdalmakat leszámítva, mintha valós lenne.
- Nerve Gear, mi? Érdekes kis szerkezetnek tűnik! - jegyeztem meg magamnak mikor elfordultam a kirakattól és haza indultam.
Persze szinte ahogy hazaértem előrendeltem ezt a kis szerkezetet, aztán pedig vártam és vártam... amíg munkából hazaérvén meg nem láttam a csomagot. Persze örültem neki, így azonnal neki is álltam a kicsomagolásnak. A sisak fogta meg a figyelmem legfőképp, de inkább szimpla nézegetés vagy azonnali kipróbálás helyett a kézikönyvét kezdtem el tanulmányozni.
Miután megtanultam hogyan is kell összerakni, mit hogyan kell csinálni, csak akkor vettem észre egy színes kis dobozt a szerkezet mellett, amit reflexből féretehettem. Egy játék volt, amely hozzá járt, és direkt ehhez csináltak.
- Sword Art Online...? Jónak tűnik. - motyogtam mialatt nézegettem a dobozt, majd inkább nekiestem annak, hogy összerakjam a gépet.
Lassan haladtam csak a szereléssel, így már késő este volt, mire eljutottam addig, hogy működőképes állapotba hozzam. Másnapi munka miatt így sajnos aznap már nem játszhattam.
Azonban munka után már egyből nekivetettem magam a játéknak. Amikor először feltettem a sisakot a fejemre fura volt, olyasmit kért, hogy tapogassam magam végig, és hasonlókat, valami szekkenléshez kellett. Nem értettem annyira, de hát inkább próbáltam magam ebbe belefeledkezni, miután nem edzettem, így ilyen apróságok nem érdekeltek, csak csináltam.
Szerencsémre nem tartott ez sokáig, így be is léphettem a játékba. Ott be kellett állítanom a karakter kinézetét és nevét. A kinézet nem volt gond, eléggé hasonlatos volt ahhoz, amilyen amúgy is vagyok, ám a név... Nem volt sok fantáziám ilyen téren sosem, becenevem pedig nem volt kifejezetten, így maradtam az egyszerű "Mika" mellett, ami csodával határos módon nem volt még foglalt. Ezt már csak a töltő képernyő követte, és jöhetett is a játék!
Lassan betöltött a kép, és egy új világ tárult ki a szemeim előtt. Ismeretlen, furcsa ruházató embereket láthattam egyből, egy teljesen szokatlan utcán. Próbáltam magam elé kitartani a karjaim, és az is ment... mintha csak ez lenne a valóság!
- Azt a rohadt...! - jegyeztem meg, mialatt csodáltam a környéket.
Láttam pár embert, akik valami kis könyvet tanulmányoztak, így odamentem hozzájuk, hogy az mégis mi. Szerencsémre segítőkészek voltak, és megmondták, hogy ez egy kis kézikönyv kezdőknek, a boltban ingyen meg lehet kapni. Persze oda vettem az első utam azonnal, majd amikor ott nagy nehezen megszereztem a könyvet elkezdtem olvasni azt. Megtanultam az alapvető irányítást, üzenet küldést, a tározóban lévő tárgyak előhívása és a képességek használata. Első körben engem ennyi érintett, így miután ezekkel a fejezetekkel végeztem elhagytam a várost, ahol meg is láttam az első mob-okat, vaddisznókat. Beléptem a menübe, ott pedig a raktározó részt hoztam elő megnézni, hogy mi is van benne. Egy kristály volt ott, és valami furaság, amiről életemben nem hallottam még.
- Nagamaki...? Az meg mi a rák? - csodálkoztam picit, hogy mi az, majd rákattintottam, hogy megjelenjen.
És hamar ott is volt a kezemben, egy hatalmas... kard? Vagy szálfegyver? Valahol a kettő között lehetett. Akkora volt a pengéje, mint egy katanának, amiből láttam már jópárat, ám talán ívesebb volt azért annál. Markolata azonban bőven hosszabb volt nála, mintha egy lándzsáé lenne. Furcsa fegyver volt, de tetszett. Megfogtam két kézzel, pengével kifelé, majd odaléptem egy malachoz, akit egy ütésből azonnal le is tudtam csapni.
- Hohóó, ez tetszik! - örültem meg a kis kardszerűségnek, ám örömöm nem tartott sokáig.
Furcsa érzés fogott el, majd egyik pillanatról a másikra a főtéren találtam magam, rengeteg játékossal körülöttem. Mindenki arcán értetlenkedés volt körülöttem, így próbáltam hallgatózni, fürkészni a tömeget, hátha valamerre tudja, hogy mi folyik itt. Ám erre nem volt sok időm, az ég vörösbe borult. Vagyis nem is az, hanem valami hibaüzenettel telt meg minden, amitől az égbolt már nem is látszott. A táblák között lassan egy massza folyt ki, amely lassan alakot öltött. Ez a fura forma hamar beszélni is kezdett. Néminemű zagyvaságot mondott az elején, már az én szemszögömből volt az, mert nem értettem belőle semmit. Lényegében az egész beszédét furcsálltam, csak pár dolgot sikerült felfognom... amit viszont nem tudtam hova tenni elsőnek. Hogy nem juthatunk ki a játékból, csak ha teljesítjük, és ha itt meghalunk, a való életben is végünk van. Az elsőt értettem, csak a lényegét nem sikerült felfognom, hogy miért... de a másodikat nem tudtam felfogni hogyan lehetséges. Persze az első dolgom a szavak hallatán az volt, hogy megpróbálok kilépni, ám valóban nem volt lehetséges a menün keresztül kilépni, a másik részére pedig, hogy aki meghal a valóságban is meghal... Én nem hittem nagyon el, ám a tömegen lassan eluralkodó pánik másról árulkodott.
~ Tényleg lehetséges lenne...? Nem, az nem lehet. Ez egy játék, semmi több. - ezekkel a gondolatokkal próbáltam magam nyugtatni, ám a tömeg már kezdett irritálni.
Az alak ahogy eltűnt az égről szinte mind fennhangon kezdtek panaszkodni. Szánalmas hozzáállás, neki nem mondták, de sírnak.
- Nyomorék banda. - ezekkel a szavakkal hagytam ott őket és kezdtem inkább sétálni a városban.
(* - Természetesen, ha olyan káromkodásról van szó, csillagokkal cenzúrázva lesz.)
Nem: Férfi
Kaszt: Harcművész
Kor: 19
Kinézet: 182 cm magas, sportos férfi, ezek testalkatára a legráillőbb szavak. Szőke félhosszú haja van, amely még éppen nem lóg szemébe. A legfelismerhetőbb az arca, amelyet sokan nem szeretnek, ugyanis csak ritkán kúszik ki bármiféle érzelem is rá, ezt sokan sajnos össze is tévesztik azzal, hogy semmiféle érzelem nem rejlik a lelkében.
Jellem: Kifejezetten öntörvényű, semmiféle felfogás vagy cselekvésirányzatot nem lehet megemlíteni, hogy azt követné. Egyetlen dolgot lehet kihagyni nála: a tipikus gonoszt. Van amikor ismeretleneken segít, van ámbár, hogy egy másik, olyan helyzetben lévőt, mint akin már segített, nemes egyszerűséggel ott hagy, mert úgy érzi semmi köze nincs hozzá. Emellett hangulatember is, így akik nem hajlandóak időt fordítani arra, hogy megismerjék, soha nem is fogják. Egyetlen dolog van, amit hamar ki lehet nála venni, és ezt sokan nem is szeretik: tud káromkodni bőségesen.*
Képesség: Power Strike: Erős kitámasztással és koncentrálással összefüggő támadás. A készülésnek és az alsó test rásegítésének hála az átlagosnál másfélszer erősebb csapást képes végrehajtani. Egyetlen igazán nagy hátránya van: az alsó test használata miatt normálisan csak kitámasztva, a felé rohanó támadók ellen képes csak igazán használni ezt.
Előtörténet
Lettországban születtem, egy igen jó módú családba. Egyetlen gyermekként szüleim szinte folyamatosan törődtek velem, ám barátaim sosem lehettek, hála apám munkájának. Sajnos elég gyakran kellett költöznünk, volt amikor csak pár hónap telt el az előző óta, de már mondták is neki, hogy hova kellene rövid időn belül mennünk. Valami nagy cégnél volt fontos beosztása, ennyit tudtam csak róla. Cserébe édesanyám törődött mindig velem. Gyerekkoromban persze a sok csínyt elkövettem, hisz' milyen gyerek lenne már az, aki meg tud ülni a fenekén? Ritka, az egyszer biztos, és én nem tartoztam közéjük. Persze mindig kaptam az erős szidalmakat mind a szüleimtől, mind pedig a többi gyerek szüleitől, amikor netán iskolában tettem valamit, a többieknek pedig tetszett és utánozni akartak, vagy éppen segítettek benne. Érzékeny voltam még akkor, így persze hamar el is sírtam magam a hangnem és a hangerő hallatán, pedig sokszor azt sem fogtam még fel, hogy mit mondtak pontosan. Emlékszem még mindig, hogy mit is mondott ilyenkor édesanyám. "Ne feledd, Mika, egy igazi férfi soha nem sír, csak tűr!" - ám ekkor még nem értettem eme szavak jelentését pontosan, csak annyit fogtam fel, hogy ne sírjak.
Ám az életünk hamar megváltozott. Apám elkezdett nyelvórákat venni valami fura arcú tanártól, és akár akartam akár nem, sajnos nekem is részt kellett vennem rajtuk. Később, amikor már több tucat órán túl voltam, tudtam csak meg, hogy a férfi japán, az ő nyelvüket tanítja nekünk, és hogy hamar az ő országukban kötünk ki. Hiába nem akartam, és mint kiderült apám sem repdesett az örömtől ez miatt, ám nem lehetett ellent mondani sajnos. Hiába voltunk jómódúak, nem hittünk abban, hogy megtehetjük azt, amivel ez elől el lehetne menekülni: apám állásába kerülne az. Így kerültem el a messzi keletre, ahol ismeretlen volt minden. Kultúra, szokások, emberek... a nyelvet leszámítva minden.
Ám nálam, és persze családomnál is mutatkozott, hogy miért is az ember az egyik legalkalmazkodóbb lény. Hiába a szokatlan környezet, a sok furcsaság, amit jó eséllyel máshol nem lehetne megtalálni, pár hónap alatt be sikerült illeszkednünk Japánban is, habár kissé még furcsa volt ekkor is. Ez sok hosszú évig tartott nálunk, ám sajnos minden jó egyszer véget ér...
Alig pár nappal tízennyolcadik születésnapom előtt szörnyű hírrel fogadott anyám, mikor épp hazamentem, hogy ledobjam iskolatáskám, összeszedjem az edzőruhám és elmenjek, hogy kondiban tartsam magam. Apám autóbalesetet szenvedett, azonnal meghalt, nem tudtak rajtani segíteni a mentősök. Akkor láttam anyám igazán csak padlón. Előtte bármi rossz történt egy mosollyal félretolta és inkább próbálta a jó oldalát keresni a dolgoknak... Ám ez most más volt. Akit szeretett, aki eltartotta a családot, és aki kettőnkün kívül még a lakásban élt, meghalt. Ennek nincs, nem lehet jó oldala. Ekkor valami eltört bennem, de nem tudtam sírni. Nem szabadott. Látván édesanyám az ő szavai jutottak ismét eszembe. ~ Az igazi férfi soha nem sír, csak tűr... mi? Mégis hogyan?! - ahogy ezen gondolatok cikáztak a fejemben arcom a plafon felé fordítottam... sírhatnékom volt, de egyszerre nem is lehetett, és nem is tudtam. A másodikat nem értettem magamban, ám hamar elhessegettem minden gondolatot a fejemből és csak édesanyámmal foglalkoztam.
Eltelt azután több hónap is, mire azt mondhatták a szomszédok, és minden ismerős, hogy kihevertük apám halálát... Ám ezt csak ők mondhatták, hisz' nem tudták, hogy mi is van. Édesanyám attól a naptól soha nem tudott mosolyogni, csak üresen tengette napjait, én pedig... hát más lettem, szabadabb. Fura érzés volt, soha nem éreztem magam, hogy le lennék fogva, vagy éppen korlátozva lennék bármiben is, de mégis más volt így. Akkor és azt tettem, amit és amikor jónak láttam. Nem kaptam senkitől szidalmat vagy dícséretet. Ösztönlény voltam gyakorlatilag. Az iskolát ott hagytam, csak az edzésnek éltem nap mint nap.
Ám ennek is egyszer vége lett... Összetűzésbe keveredtem egy éjjel egy ismeretlennel, ami verekedésig fajult. A rendőröknek sikerült megmenteniük a férfit, akit majdnem agyon vertem. Utólag kiderült, hogy közel két hónap után engedték csak ki a kórházból. Ám valamiért nem várt rám börtön, a tárgyalást a mai napig sem értem. Azonban ami végeredményben várt sajna nem lett sokkal jobb. Pénzzel kellett kompenzálni a családot, ami gyakorlatilag a családi kasszát ki is ürítette, emellett pedig még egy év "kényszermunka" várt rám. Egy éven át egy gyárban kellett rostokolnom, miközben ládákat pakoltam naphosszat. Borzalom volt, de egyet megtanultam: az önuralmat. Sajnos láttam anyám arcát a tárgyaláson, és nem volt kellemes látvány. Igaz visszatért bele némi élet, de inkább sajnos ez a félelem volt. Félt, hogy engem is elveszíthet. Szívszorító volt, így vissza tudtam magam fogni, hogy senkinek ártalmasat ne tegyek soha, segítettem is olykor embereken már, de nem mindig. Amikor a negatív érzelmek jártak át jobban gyakran otthagytam hajléktalanokat, segítségre szorulókat anélkül, hogy legalább egy szánakozó pillantást vetettem volna rájuk. Persze volt ez másképp is, amikor azonnal odarohantam segíteni, bár ez ritkább volt.
Anyám nem bírta végig ezt a tízenkét hónapot, és kilencedik hónap letelte előtt azt mondta, hogy visszamegy Lettországba, ott fog várni. Hiába szerettem volna követni, hisz' az édesanyám, nem mehettem vele a büntetés letelte előtt. Egyetlen dolog vígasztalt csak ennél az eseménynél. ~ Amúgy is, mi keresnivalóm lenne ott? Nem ismerek senkit és semmit, csak a nagyszüleim és anyám. Itt legalább az életet már ismerem és megszoktam - és így folytattam a munkát. Eladtam a lakásunk is, hogy vehessek egy kisebbet, hisz' az nekem elég volt bőven. Egyedül nem is kellett sokat költenem magamra, így havonta bőszen félre tudtam tenni a fizetésemből. Sőt, a büntetés letelte után egy fizetésemelés kíséretében maradtam is a munkahelyen, csak gyarapodott a pénz, de hogy minek...
Egy szép estén az is kiderült, hogy mire akarom költeni a pénzem egy részét. Az utcán sétáltam, amikor megláttam egy reklámot. Magam sem tudom, hogy miért fogott meg a kirakatban lévő televízión éppen játszódó reklám, szinte soha nem szoktam ezekre felfigyelni. Egy rendszer, amire egy játék épül, és úgy éljük át, a fájdalmakat leszámítva, mintha valós lenne.
- Nerve Gear, mi? Érdekes kis szerkezetnek tűnik! - jegyeztem meg magamnak mikor elfordultam a kirakattól és haza indultam.
Persze szinte ahogy hazaértem előrendeltem ezt a kis szerkezetet, aztán pedig vártam és vártam... amíg munkából hazaérvén meg nem láttam a csomagot. Persze örültem neki, így azonnal neki is álltam a kicsomagolásnak. A sisak fogta meg a figyelmem legfőképp, de inkább szimpla nézegetés vagy azonnali kipróbálás helyett a kézikönyvét kezdtem el tanulmányozni.
Miután megtanultam hogyan is kell összerakni, mit hogyan kell csinálni, csak akkor vettem észre egy színes kis dobozt a szerkezet mellett, amit reflexből féretehettem. Egy játék volt, amely hozzá járt, és direkt ehhez csináltak.
- Sword Art Online...? Jónak tűnik. - motyogtam mialatt nézegettem a dobozt, majd inkább nekiestem annak, hogy összerakjam a gépet.
Lassan haladtam csak a szereléssel, így már késő este volt, mire eljutottam addig, hogy működőképes állapotba hozzam. Másnapi munka miatt így sajnos aznap már nem játszhattam.
Azonban munka után már egyből nekivetettem magam a játéknak. Amikor először feltettem a sisakot a fejemre fura volt, olyasmit kért, hogy tapogassam magam végig, és hasonlókat, valami szekkenléshez kellett. Nem értettem annyira, de hát inkább próbáltam magam ebbe belefeledkezni, miután nem edzettem, így ilyen apróságok nem érdekeltek, csak csináltam.
Szerencsémre nem tartott ez sokáig, így be is léphettem a játékba. Ott be kellett állítanom a karakter kinézetét és nevét. A kinézet nem volt gond, eléggé hasonlatos volt ahhoz, amilyen amúgy is vagyok, ám a név... Nem volt sok fantáziám ilyen téren sosem, becenevem pedig nem volt kifejezetten, így maradtam az egyszerű "Mika" mellett, ami csodával határos módon nem volt még foglalt. Ezt már csak a töltő képernyő követte, és jöhetett is a játék!
Lassan betöltött a kép, és egy új világ tárult ki a szemeim előtt. Ismeretlen, furcsa ruházató embereket láthattam egyből, egy teljesen szokatlan utcán. Próbáltam magam elé kitartani a karjaim, és az is ment... mintha csak ez lenne a valóság!
- Azt a rohadt...! - jegyeztem meg, mialatt csodáltam a környéket.
Láttam pár embert, akik valami kis könyvet tanulmányoztak, így odamentem hozzájuk, hogy az mégis mi. Szerencsémre segítőkészek voltak, és megmondták, hogy ez egy kis kézikönyv kezdőknek, a boltban ingyen meg lehet kapni. Persze oda vettem az első utam azonnal, majd amikor ott nagy nehezen megszereztem a könyvet elkezdtem olvasni azt. Megtanultam az alapvető irányítást, üzenet küldést, a tározóban lévő tárgyak előhívása és a képességek használata. Első körben engem ennyi érintett, így miután ezekkel a fejezetekkel végeztem elhagytam a várost, ahol meg is láttam az első mob-okat, vaddisznókat. Beléptem a menübe, ott pedig a raktározó részt hoztam elő megnézni, hogy mi is van benne. Egy kristály volt ott, és valami furaság, amiről életemben nem hallottam még.
- Nagamaki...? Az meg mi a rák? - csodálkoztam picit, hogy mi az, majd rákattintottam, hogy megjelenjen.
És hamar ott is volt a kezemben, egy hatalmas... kard? Vagy szálfegyver? Valahol a kettő között lehetett. Akkora volt a pengéje, mint egy katanának, amiből láttam már jópárat, ám talán ívesebb volt azért annál. Markolata azonban bőven hosszabb volt nála, mintha egy lándzsáé lenne. Furcsa fegyver volt, de tetszett. Megfogtam két kézzel, pengével kifelé, majd odaléptem egy malachoz, akit egy ütésből azonnal le is tudtam csapni.
- Hohóó, ez tetszik! - örültem meg a kis kardszerűségnek, ám örömöm nem tartott sokáig.
Furcsa érzés fogott el, majd egyik pillanatról a másikra a főtéren találtam magam, rengeteg játékossal körülöttem. Mindenki arcán értetlenkedés volt körülöttem, így próbáltam hallgatózni, fürkészni a tömeget, hátha valamerre tudja, hogy mi folyik itt. Ám erre nem volt sok időm, az ég vörösbe borult. Vagyis nem is az, hanem valami hibaüzenettel telt meg minden, amitől az égbolt már nem is látszott. A táblák között lassan egy massza folyt ki, amely lassan alakot öltött. Ez a fura forma hamar beszélni is kezdett. Néminemű zagyvaságot mondott az elején, már az én szemszögömből volt az, mert nem értettem belőle semmit. Lényegében az egész beszédét furcsálltam, csak pár dolgot sikerült felfognom... amit viszont nem tudtam hova tenni elsőnek. Hogy nem juthatunk ki a játékból, csak ha teljesítjük, és ha itt meghalunk, a való életben is végünk van. Az elsőt értettem, csak a lényegét nem sikerült felfognom, hogy miért... de a másodikat nem tudtam felfogni hogyan lehetséges. Persze az első dolgom a szavak hallatán az volt, hogy megpróbálok kilépni, ám valóban nem volt lehetséges a menün keresztül kilépni, a másik részére pedig, hogy aki meghal a valóságban is meghal... Én nem hittem nagyon el, ám a tömegen lassan eluralkodó pánik másról árulkodott.
~ Tényleg lehetséges lenne...? Nem, az nem lehet. Ez egy játék, semmi több. - ezekkel a gondolatokkal próbáltam magam nyugtatni, ám a tömeg már kezdett irritálni.
Az alak ahogy eltűnt az égről szinte mind fennhangon kezdtek panaszkodni. Szánalmas hozzáállás, neki nem mondták, de sírnak.
- Nyomorék banda. - ezekkel a szavakkal hagytam ott őket és kezdtem inkább sétálni a városban.
(* - Természetesen, ha olyan káromkodásról van szó, csillagokkal cenzúrázva lesz.)
Mikael Vaserin- Harcművész
- Hozzászólások száma : 11
Join date : 2012. Aug. 02.
Karakterlap
Szint: 1
Indikátor: -
Céh: -
Re: Mikael Vaserin
by Asuna Pént. Aug. 03 2012, 01:34
Nekem nagyon, nagyon elnyerte a tetszésemet, és a mennyiség is lenyűgöző volt. ELFOGADOM!
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 2
Fegyverkezelés: 2
Erő: 1
Kitartás: 0
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod ki.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő Nagamaki (felszerelt, +1 erő)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Remélem élvezni fogod az itt töltött időt. További jó játékot! ^^
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 2
Fegyverkezelés: 2
Erő: 1
Kitartás: 0
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod ki.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő Nagamaki (felszerelt, +1 erő)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Remélem élvezni fogod az itt töltött időt. További jó játékot! ^^
Asuna- Admin
- Hozzászólások száma : 67
Join date : 2012. Jul. 30.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.