Kimura Rokuro

Adatlap

Név: Kimura Rokuro
Nem: Férfi
Kaszt: Állatidomár
Kor: 21 év

Kinézet: Az életben vannak sokkal fontosabb dolgok annál, minthogy az ember a külsejével a kelleténél többet foglalkozzon. Én is csak annyit teszek (és tettem mindig) érte, amennyi ahhoz kell, hogy senki ne nézzen ápolatlannak, vagy hogy ne legyek kövér. Ami azt illeti, nagyjából 180 cm magasra nőttem, egyáltalán nem vagyok izomkolosszus, sokkal inkább szálkás. Kedvelem az elegánsabb ingeket (nyakkendő nélkül persze) és az egyszerű nadrágokat. Barna hajam általában mindig hosszabbra hagyom, sosem nyíratom le géppel. A szemem valamivel sötétebb barna, mint az átlag embereknek. Igyekszem mindig egyenesen, feszesen járni és ezzel valamiféle méltóságot sugározni a külvilág felé.

Jellem: Soha semmivel nem törődöm többet, mint azt éppen jónak látom. Szeretek választékosan beszélni, ami azt illeti, egészen könnyedén ismerkedem, de sosem törekszem elmélyíteni a "barátságaimat". Elég gőgös és hirtelen haragú vagyok, de igazság szerint arra soha nem vetemednék, hogy a szóbeli sértéseknél jobban megbántsak valakit. Mi tagadás, az eddig említett tulajdonságokból kifolyólag lustának is lehetne nevezni, mind fizikailag, mind érzelmileg. Hasonlíthatnál egy macskához is, ha úgy tartja kedved. Oda és ahhoz megyek, ahova és akihez épp kedvem tartja, de lehet, hogy teljesen mást teszek, mint amit egy helyzetben elvárnál tőlem.
Persze fény-évente velem is előfordul, hogy jól tudom magam érezni és felszabadult vagyok, de ez tényleg nagyon ritka. Ha egyszer valakinek sikerül megnevettetnie, az minden bizonnyal örök emlék marad mindkettőnk számára - persze sosem vallanám be, de szeretem azokat, akik valahogy megtalálják velem a közös hangot, "becserkésznek" és szeretnének a közelemben maradni.
Etikátlannak és megbocsájthatatlannak tartom a hazugságot, vagy a ferdítés legkisebb jelét. Én magam sem élek vele, mert úgy gondolom, hogy inkább nem teszek semmi olyat, ami miatt át kellene vernem valakit.

Képességek

Szeretném megvárni a pet-em, és azután pályázni a képességemre (Asunával megbeszélve )

Előtörténet

Egy középosztálybeli család tökéletesen középosztálybeli gyermekének születtem. Van egy nővérem és egy öcsém; egy apám, aki annyit dolgozik, hogy sohasem nevelt és egy anyám, aki rendben tartja a családi fészket. Bármennyire is zárkózott és magamnak való voltam egészen apró koromtól kezdve, persze én is részt vettem olyan dolgokban, amikben az átlag gyerekek, bár számomra a legjobb kikapcsolódás a sport és az irodalom olvasása volt. Tengődtem, iskolába jártam. Találkoztam az első barátnőmmel, aztán a másodikkal, a harmadikkal... De valahogy soha senki mellett nem éreztem jól magam.
Bár a csúcstechnológia szerves része az átlagember életének, én sosem használtam másra, csak a teendők elvégzésére és minimális kapcsolattartásra. Míg végül az öcsém születésnapjára kikönyörögte magának ezt a Nerve Geart. Ő még csak tizenhárom éves, így még mielőtt megkaphatta volna, apám a lelkemre kötötte, hogy ki kell próbálnom - tudja, hogy érett és kemény kritikus vagyok -, majd elmesélni, hogy a játék mennyire erőszakos, vagy lehet káros az öcsémre. Én csak legyintettem, hiszen manapság a vér és a virtuális erőszak annyira természetes jelenség, mint az, hogy reggelente felkel a Nap. Felajánlottam, hogy inkább egy hétig elvégzem az összes házimunkát, hajthatatlanok voltak, nekem pedig jó gyerek módjára fejet kellett hajtanom a szülői akaratnak, és tesztelnem az öcsém leendő játékát.
Először fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Már a fejpántot is rosszul vettem fel, ezzel vacakoltam nagyjából tizenöt percet. Amikor pedig sikerült elindítani, az egész egy káosz volt számomra, úgyhogy arra jutottam, pihenek egyet a dologra.

Másnap reggel újult erővel vetettem bele magam a "tesztelésbe". Magam sem tudom, hogy mi késztetett rá, de meglepően alaposan elolvastam minden, a játékban található leírást és információt. Ha már csinálni kell, csináljuk alaposan. Rengeteget őrlődtem a karakteralkotásnál. Eleinte szerettem volna csak hasra ütés-szerűen választani valamit, de a rendszer kidolgozottsága magával ragadott kissé, hiába gondoltam azt, hogy ez csak egy gyerekes vacak.
Úgy véltem, hogy sosem lennék képes lealacsonyodni arra a szintre, hogy a saját kezem mocskoljam be, akár csak virtuális gyilkosságokkal, úgyhogy az Állatidomár kasztot választottam. Tetszett a gondolat, hogy nekem semmi más dolgom nincs, csak egy másik lényt, mondjuk egy hatalmas nagymacskát irányítani, és a trónomon ülve figyelni a műsort. Akár egy uralkodó... Egészen felbuzdultam ezen a koncepción, így a karakter kinézetét is úgy alkottam meg, hogy ne egy útszéli vándorra, hanem egy valódi nemesre emlékeztessen mindenkit, aki először ránéz. Középkorú, baljós tekintetű férfi...

Amikor kezdetét veszi a játék a hosszas karakteralkotás után, néhány pillanat eltelik, mire magamra találok. Furcsa, hogy én vagyok, de mégsem én... Lepillantok a lábam mellé és egy tojásra leszek figyelmes. Egy tojás?! Ebből mégis hogy fog kikelni a nagymacskám?
Minden esetre egyelőre úgy tűnik, hogy hozzám méltó a külseje. Ezüst-kékes színű, keménynek és megrendíthetetlennek sejlik, akár az acél. Néhányszor körbejárom, csodálom és gyermeteg reménnyel várom, hogy megtudjam, mit rejt...
De egy hang és valami egészen sajátos érzés zavarja meg a nyugalmamat a semmiből. Sértőnek és tolakodónak érzem a program részéről, hogy nem hagyja kibontakozni az épp megszülető lelkesedésemet... Egy egészen más helyen, egy városban találom magam, de legalább a tojás megvan. Az egyetlen kapaszkodó, ami még tartogathat számomra izgalmakat ebben a világban.
Apró grimasz jelenik meg a karakter-én arcomon, aztán figyelni kezdek a hangra olyan elánnal, mintha még én tennék szívességet.
Értem, tehát nem lehet kilépni. Hát persze. Addig nem is fogok, amíg nem tudom meg, hogy miféle bestiát rejt a tojás törhetetlennek tűnő héja. Azt azért nagyon remélem, hogy ez a száz szint előtt ki fog derülni, de ha mégsem, akkor hagyom a fenébe, kilépek és lemegyek reggelizni. Azt egyébként elég szánalmasnak tartom, hogy ilyen pitiáner trükkökkel akarják a játék készítői magukhoz láncolni a fiatalokat. Na ezért sem játszottam soha ilyesmikkel. Minden esetre megpróbálok kilépni, aztán visszajövök a tojásért.

Nem, tényleg nem lehet kilépni. Talán ez is része a tutorialnak. Ahogy ezen gondolkozom, valami egész furcsa módon lógni kezd a testemen a gondosan összeválogatott öltözet, és a fehér tincsek helyett a saját barna hajzatom úszik be látóterembe. Megtorpanok. Csak egy kicsit. De ahhoz én túl racionális vagyok, hogy ettől félni kezdjek. Talán egy bug, de az is lehet, hogy csak akkor kapom meg a karakter külsejét, amikor eljutok egy bizonyos szintre és már nem számítok kezdőnek. Na és az, hogy a valós testem is meghal? Ugyan, kérlek... A valós testem legfeljebb éhen fog halni, ha sokáig tart ez a kis bemelegítés. Egy virtuális világban nem lehet meghalni. De szinte hallom a sokmillió rajongó sikolyát, amint meghallják ezt a szöveget és ájuldoznak a gyönyörtől. Szánalmas. Körbenézek. Elég vegyes érzelmeket látok a körülöttem levő tömegben. Van, aki azt kiabálja, hogy "ez mekkora állat", van, aki pánikba esik. Chh. Kölykök.
Leguggolok a tojás mellé... Addig nem megyek sehova, amíg meg nem tudom, mit rejt. Valahol félek attól, hogy valami undorító mocsok fog majd kimászni belőle, ami szépen elveszi a játékkedvemet, nekem pedig abban a tudatban kell megcsinálnom egy rakás küldetést, hogy még a petem is nyomorult, ahogy ez az egész játék - mert nem lehet más, csak nyomorult, ha ilyen korlátolt és erőszakos rendszere van. Lehet, hogy meg kellene öletnem magam, hogy automatikusan kiléptessen?

Köszönöm szépen a kellemes (el)fogadtatást, és hát... Nos. Igen. Kellően démonira sikeredett a petválasztásod

*kilökődik az üvegbúra alól és teszi a dolgát*