Devilovania

by **Chara** Kedd Márc. 14 2023, 12:10

Tudta, hogy egy nap szembe kell néznie a démonnal.

Nem járta át az öröm, mikor felébredt. Menekülni akart, de a teste nem válaszolt a kérésére, nem reagált semmire. Tudta, hogy mi fog következni, és dühös volt a körülötte hemzsegő ápolókra, amiért ők ezzel nincsenek tisztában; de miért is lettek volna? Hisz mindenki csak a szerető családot látta kívülről.
Rajta kívül még ketten voltak a szobában, ágyon fekve, nyöszörögve, ahogy a sok-sok év után először nyitották ki a szemeiket, először akarták használni a torkukat. Moirah meg se próbálta, tudta, hogy értelmetlen, úgysem jönne ki egy hang a száján, úgysem tudna segítséget kérni, hogy tüntessék el őt innen, rejtsék el, mielőtt a démon megérkezik.
A stressz és a félelem több tonnás súlyként nehezedett a mellkasára, mikor az egyik ápolónő mosolyogva közölte vele, hogy a szüleit már értesítették az ébredéséről, és hamarosan itt lesznek. Lehunyta a szemét, remélve, hogy csak álmodik és visszatérhet a virtuális világba, de tudta, ez már lehetetlen.
Ahogy az ápolók ott hagyták, hogy másokkal törődjenek, olyanokkal, akik sokkal rosszabb állapotban voltak, Moirah úgy döntött, nem fogja megvárni a sorsát. Az egész kórház egy felbolydult méhkasként viselkedett. Nyakában szinte pattantak a rég használt izmok, mikor kissé elfordította a fejét, a menekülést nyújtó ajtó irányába. Csak azon kéne keresztül jutnia, bármi áron, és akkor szabadulhatna, menekülhetne innen.
Szép lassan mozdította magát. Először a fejét, majd a nyakát, a vállait, a jobb kezét. Ujjaival a matrac szélébe kapaszkodott és lassan kezdte húzni magát. Ha kell, féregként, megszégyenülve kúszik ki innen. Csonttá vékonyodott teste bár könnyű volt, ő mégis mázsás súlyként érezte, ahogy a sorvadt izmai erőnek erejével próbálták a szabadság felé vonszolni őt. Vajon mennyi ideje lehet hátra?
A jobb lábát hús levegő érte, ahogy tehetetlenül lebukott az ágy szélén, kiszabadulva a takaró alól. A katéter útban volt, de nem érdekelte, tovább húzta fél kezével a testét az ágy szélére, egészen addig, amíg a gravitáció át nem billentette és el nem végezte a dolgát. Hatalmas csattanással, fájdalmasan omlott a földre, kínzó, éles szúrást érzett a karjában, ahogy a tű megfeszült, majd kiszabadult a kanülből. Fogait csikorgatva, egy másodpercet sem várva kezdte magát húzni fél kézzel az ajtó irányába a hideg, műanyag földön, elvakítva a pániktól, hogy idő előtt rá találnak.
Persze a zajra érkezett a segítség, de nem olyan, amilyenre Moirah vágyott volna. Ápolók ragadták meg, és hangtalan tiltakozása ellenére visszatették az ágyra, miközben ő a mozgástól kicsit életre kelt jobb kezével kapkodott az ajtó irányába.

Majd kisvártatva megjelent a démon árnyéka benne, elzárva a kiutat és Moirah megdermedt a félelemtől. Apja tekintetében nyoma sem volt szeretetnek, amíg az ápolók észre nem vették őt. Akkor a dühtől kemény állkapcsa máris fellágyult, mosoly vette át a helyét, kedves csillanás a szemben és még talán könnyeket is ejtett, mintha örülne lánya visszatértének. A démon kiváló színész.
Moirah keze erőtlenül esett vissza az ágy szélére. Apja és az ápolók helyet cseréltek - persze, had beszélgessenek, de nem sokat, a betegnek pihenésre van szüksége. Mikor ott hagyták őket, és a férfi felé fordult, már látta a sötét szemekben, mi vár rá, nem kellettek hozzá szavak.
Ezért még alaposan megkapod a magadét, fiatal hölgy!
Isten hatalmasat csalódott benned!
Tudod jól, mi lesz ezért a büntetés!
A férfi keze sokat sejtetően az öv csatjára simult, kissé megszorította azt, majd elengedte. Szájának szélén gonosz vigyor kelt, de nem szólt semmit, csupán a tekintete árult el sokat. Elárulta, mennyire várja már, hogy megtehesse, amit akar, hogy átadhassa neki Isten büntetését, sokszorosan. Hisz hosszú évek felhalmozott csapását kell rá mérnie, és mindig is imádta megtenni.

Az ápolók szemmel láthatólag értetlenül álltak a döntés felett, de a démon akarata és sármja túl erős volt. A doktorok fel sem néztek a papírok közül, mikor az engedélyt megadták, és hetekkel később Moirah bár járni nem tudott még, a kerekesszékben ülve, görnyedten várt a sorsára. Kék és zöld foltok szerte a testén szolgáltak bizonyítékul a sok-sok szökési kísérletre, ami mind-mind kudarccal zárult. Minden alkalommal, mikor nyílt odakint a lift ajtaja, megrezzent, de a démon még nem bukkant fel. Ám aztán egyik alkalommal egy női hangot hallott meg, amint a nevét mondják. Érte jöttek. De... mégis ki?
Az ápoló egy vörös hajú asszonyt vezetett be a terembe, aki mosolyogva köszönte meg a segítséget, majd Moirah-ra vetette sugárzó pillantását.
-Szia, kiskatona! Mehetünk?
Moirah megdöbbent. Volt valami ismerős a nőben, akit még soha nem látott. Vörös haját lófarokba fogta, bőre elárulta, hogy félig afrikai származású lehet, fekete ujjatlan topot, farmerdzsekit és hozzá illő nadrágot viselt, kezeit csípőre tette, fejét kissé megemelte és fogait villantva vigyorgott le a lányra. Ismerős ismeretlen, ám lehetetlen, hogy egy videójáték szereplője jöjjön el érte, igaz? A nő közelebb lépett, majd lehajolt hozzá, tekintete ellágyult és halkan suttogott.
-Egy közös barátunk küldött. Elviszlek, mielőtt rossz idők járnának rád.
Moirah szemei elkerekedtek, a torka kiszáradt egy pillanatra. Felismerte a nőt, akit még soha életében nem látott, de hiába nyitotta a száját, nem jött ki rajta hang. Nyomás kerekedett a szeme mögött, és tudta, felcsillantak, hisz a nő reagált és boldog mosollyal bólintott, mielőtt mögé lépett volna. Jobban felemelte a hangját, ahogy kifelé mentek, illedelmesen elköszönt az ápolóktól, megköszönve a segítséget, majd a liftben mintha kissé sietve nyomta volna meg a garázsparkoló és az ajtózár gombját.

Még a játék indulása előtt egy négytagú baráti társaság akart közösen belépni, és még mit sem sejtve a jövőről, legalább pár óra erejéig kedvenc játékuk karaktereinek bőrébe bújni, szerepjátszani, kalandozni és átírni kicsit a történetet a saját szájízük szerint. A négyből már csak hárman maradtak, és egyiküket talán pont az mentette meg, hogy nem érkezett meg hozzá időben a SAO futtatásához szükséges periféria.
Ám érezte, hogy a démon is a közelben jár. A nő, akit "Hidden" néven ismer az internetről, szintén minden sarkon benézve, sietős léptekkel vezette át magukat a garázs labirintusában, elbújva az árnyak között és kerülve minden érkező gépkocsi fényszóróit, majd megállt egy fehér kisteherautó mellett. Sietve dobta be a csomagot, ami a lányhoz tartozott, majd meglepő erővel emelte ki Moirah-t a székből, hogy beültesse az anyósülésre. Félretolta az immár gazdátlan széket, behuppant a sofőrülésre, és kezei között a motor úgy kelt életre, akár egy gazdáját rég váró, szerető nagymacska.
-Akkor irány a főhadiszállás! -rikkantotta, ahogy kezei egy tapasztalt sofőr könnyedségével kezelték a kocsi eszközeit és tolatás után elindult a kijárat felé. -Velem leszel, amíg Jack is ki nem jöhet a kórházból. Nem lakok messze tőle, kocsival öt perc.
-Soha... nem mondtátok, hogy... ilyen közel laktok...
-Nem sokkal a SAO indulása előtt jöttünk rá mi is. -nevetett a nő, ahogy ráfordult a főútra. Moirah összehúzta magát, ahogy az egyik szembe jövő autóban felismerni vélte az apja kocsiját, de a férfi rá sem nézett, ahogy elhajtott mellettük. A démon jelenléte végül lassan múlni látszott, de a lány nem tudta, mit érezzen ezzel kapcsolatban. A nő rápillantott, mosolygott, majd tekintete visszafordult az útra.
-Jó végre látni téged élőben is. A nevem Hannah. Hannah Kalifa. Igen, tudom, elég klisé és hülyén hangzik.
-Tetszik. Én... Moirah Mercy vagyok.
-Nahát, ez bitangul rád illő név! Imádom!

Zavarta, hogy csupán egy állammal odébb jutott a szülőotthonától, rettegett, hogy a démon egy nap rá talál; félelme pedig igaznak bizonyult, ám Hannah úgy védte őt, akár egy anyatigris. A nő egyedül nevelte Elijah nevű kisfiát, heves vérmérséklete pedig nem ismert akadályokat. Mosolygós, energikus, akadályokat nem ismerő temperamentummal állt a férfi elé, megfenyegetve, hogy tud mindenről és kitálal, amennyiben nem hagyják békén a lányt. A démon végül látszólag feladta - Moirah mégis még sokáig érezte maga körül az árnyékát, a bűzét, a jelenlétét, mintha a férfi meg akart volna bizonyosodni róla, hogy nem lesz következménye annak, ha magára hagyja egyik bárányát.
(Moirah persze évekkel később, felnőtt nőként, megerősödve könyvet írt a szekta életéről és a tetteikről, mindarról, amiket el kellett viselnie, de ez már egy másik történet).

Jack épp oly jóképű volt lesoványodva is, mint amilyennek Moirah megismerte a játékban. A fiú az ágy szélén ülve fogadta először, mikor meglátogatták a kórházban, szeméből sütött a jókedv, mikor meglátta a lányt - először élőben, nem pedig csak a virtuális valóságon vagy az internet monitorán keresztül.
Moirah ekkor sírta el magát először a boldogságtól.
Mind a ketten az orvosokat is megdöbbentő gyorsasággal épültek fel.

Moirah az elméje mélyén biztosított egy szobát Charának, aki onnan soha többet nem mozdult ki. A szerepjátékot meghagyták annak, ami nagyon régen volt: írásban, chaten vagy fórumokon keresztül. Nem feledkeztek el Friskről, sem Papyrusról. Ahogy teltek az évek, és a fiataloknak saját családjuk lett, ezek a kis szerepjátékok is el-el maradoztak, míg nem azon kapták magukat, hogy már mások, fiatalok, új erővel, új történetekkel folytatják ugyanazt a fórumon, amit létrehoztak. Az élet ment tovább, virtuális valóság nélkül, ám annál boldogabban.

Chara megpihent.