Bjarne Erichson

Név: Bjarne Erichson
Nevének tükörfordítva: A medve hatalma // Bjarne, Erich fia
Nem: Férfi
Kaszt: Harcos
Kor: 32

Kinézet: Ahogy a neve is utal rá, eme Dán férfiú leginkább egy hatalmas medvére hasonlít. A családja mind termetes fiairól ismert, és ő maga se szégyenkezhet a maga 212 centijével, igazi hegyomlás, melyet tovább „ront” a képen, hogy fizikailag is roppant masszív izomzattal bír. Vörös haja és szakálla egyfajta „keretbe” foglalja az arcát, mi alapjáraton szögletes és jóvágású. Kedveli a prémeket, mi így gyakorlatilag egyfajta vikinges hatást biztosít neki. Alapjáraton jó kedvű személyiség, akinek néha komor alap arcberendezése ellenére is, a szemei őszintén és élénken fénylenek. Hangja öblös és határozott, ám egyáltalán nem érces, bár azért nevetésének basszusa messzire viszi jókedvét, mi az esetek többségében ragadós.

Jellem: Becsületes és erős tartású egyén, aki nem igazán köntörfalaz. Ami a szívén, az a száján is, nem rest elmondani másoknak akár a legbelsőbb gondolatait, de ettől függetlenül nem egy buta emberről van szó. Tanult és házias személy, aki nem fél bepiszkolni a kezét (mint ház körüli munka). Alapjáraton sokat nevet és szeret beszélni, de jó hallgatóság is, bár az esetek nagy részében nem igazán tud helytálló tanácsot adni. Önmagát a nők védőszentének nevezi, és ehhez mérten nem fogja vissza magát, ha egy hölgyeményt valaki bántalmazza, vagy éppen csak rossz kedve van. Számára nincs olyan, hogy idegenség, elég könnyen képes beférkőzni mások életébe, de nem erőszaktevően. Él-hal a gyerekekért, és hallani se akar róla, hogy egy lurkó esetleg veszélynek tegye ki magát, gyakrabban néha sokkal atyáskodóbb a kiskorúakkal, mint tulajdon szüleik. De minezek ellenére egy roppant pozitív személyről van szó, aki azonban nincsen elvarázsolva a maga kis világába. Jobban szeret két lábon, a földön járni, mint elszakadni a felhők közé. Az ő elmondása szerint képtelen megharagudni egy nőre vagy gyerekre, bár az is igaz, hogy az alap haragtartása is roppant rövid.

Képességek
„I will break you!” (permanens)
Bjarne csapásai elől, nincs menekvés, sőt minél inkább ellenállnak neki, annál erősebb a csapása. Amennyiben a támadása célt ér, a célpont kár okozása simán végbe megy, ezen felül a karakter megkapja sebzés bónusznak az ellenfél ellenállását, melyet természetesen figyelmen kívül hagy sebzéskor. Így ha 100-as sebzést osztana ki, de az ellenfélnek van egy 20%-os sebzéscsökkentése, úgy a sebzéscsökkentést figyelmen kívül hagyja, sőt a csapása 20%-al erősebbet is csap, így 120 pont kárt okoz a másikba. E nyomán azonban nem képes más fogyó itemből vagy más játékos képességéből bónusz sebzést nyerni (az SP növekedéssel járó bónusz kör, természetesen nem számít bele). Amennyiben valaki még is megpróbálna rá ilyen bónuszt rárakni, a rendszer bár hagyja, hogy végbe menjen az akció, de azonnal le is szedi róla azt a bónuszt.

„It Is Fine Now. Why? Because I Am Here!” (aktív)
Egy különleges képesség, ami a játékosok érzelmeire hat közvetve. Bjarne termete nyomán, ha úgy kívánja, képes egyfajta „aurát” kibocsájtani ellenfelenként és szövetségesenként 1x (játékonként resetel). A hatás nagyban függ a jelenlévők alap hozzáállásához Bjarne felé. Ugyanis, aki ellenséges a karakter felé, abban a rendszer a kétely magvait ülteti, míg, aki támogatja Bjarnet, az erőt tud gyűjteni a félelmén, vagy esetleg jobb kedvre derül. Látszólag mindkét fél úgy látja, mintha Bjarne, mintha megnagyobbodna a szemükben, azonban fontos megjegyezni, hogy ettől függetlenül a jelenlévők jellemétől függ, hogy mi fog végbe venni. Egy olyan ellenfél, aki tartott a karitól, nagy eséllyel kihúzódik a bajból és inkább nem harcol ellene, hiába az volt az eredeti szándéka, azonban, ha a másik fél eltökéltebb ennél, képes lehet átlátni a képességen, főleg, ha már alapjáraton is tudatában van ennek a létezésével. A képesség a mobokra is so-so hatással van, ugyanis, a rózsaszín indikátoros mobok (akiket már nagyon leszintezett), akkor is elkerülik, ha alacsony szintű játékos van a közelében, akit alapjáraton már megtámadhatnának (lehetnek kivételek, mint a kazi, tcs, stb).

Előtörténet:
Egy Dán tanyácskán születtem még annak idején, és ez a békés táj volt életem első pillanatainak melegágya is. Egy tanya, ami már generációk óta a család egy részét képviseli. Hogy a család világéletében tanyasi életet élt volna? Nem. Nem egészen. A családunk egy dolgot követel csak meg minden egyes fiúgyermektől, vagy a vőtől. Az pedig a felelősség tudat. A legidősebb úr a házban, átveszi a családfő szerepét, és gondos kezei közé veszi a tanya sorsát és ezzel egy időben a család vezetését is. Természetesen annak teljes rokonságával együtt, legalábbis a feleséget és a kisebb gyerekeket beleszámítva. Ez egy hagyomány, mellyel mindannyian tisztában voltunk és tiszteltünk, hisz már generációk óta ezt tette a család minden egyes tagja. Tudtam, hogy egyszer majd rám is sor kerül, és már elég fiatalon felkészítettek erre a sorsra, ha esetleg végül arra kerülne a sor. Bár természetesen nem igazán kellett emiatt egyelőre aggódnom, hisz egy négy gyermekes család legfiatalabb gyermekeként, viszonylag hosszú sor állt még előttem, mi remélhetőleg nem fog olyan hamar megfogyatkozni.
Nagyapám árgus szemei közt töltöttem az életem első tíz évét, mely a tanya körüli házimunkáról szólt jószerével. Mint tanyasi fiú, az általános iskola nem volt épp a legkedvezőbb a cukkoló osztálytársak végett, de mivel családunk jellegzetessége, hogy elég szép szál legényeket fialtak az „asszonyai”, így természetesen nem kellett nagyon attól félnem, hogy esetleg kiszemel engem a többi gyerek. Nem mondom, hogy minden tekintetben példás tanuló voltam, hisz nem egyszer volt, hogy rossz fát tettem a tűzre, de ennek tanulmányaim sosem látták kárát, így általában a kemény otthoni „roboton” kívül, nem sokszor lettem komolyabban megbüntetve.
Nagyjából tizenkettő lehettem, mikor elért felénk nagyapám és nagyim halálának híre. Ekkor már elköltöztünk a közeli kisvároskába, bár ez még így is órákra volt a tanyasi háztól és a „vadontól”, ahogy én hívtam a közeli erdőségeket. Egy betegség vitte el a nagyszülőket, mit sajnos nem tudtak kihordani. A temetés és a gyász hetei során végül közel a teljes családi ág összeült, hogy megvitassák mitévők legyenek ezután. Több jelölt is volt, kik alkalmasak voltak a tanya átvételére, de vagy a távolság, vagy az aggastyán koruk nyomán szépen lassan kikerültek a lehetőségek közül, ám végül az, akire sor került, nem volt más, mint édesapám. Atyám, mint a legközelebbi és legidősebb hozzátartozó, egy pillanatig se emelte fel hangját a számára elrendelt „sors” ellen, ehelyett büszkén kihúzva magát átvette a stafétát és mi büszkén támogattuk őt.
Ahogy telt múlt az idő, a középiskoláig végig a tanyán éltem és dolgoztam, ám a tanulmányaim megkezdésekor, sajnos kollégiumba kellett költöznöm, hisz túlságosan távol éltem a sulitól. Erdészetet tanultam, és akképpen is dolgoztam a költségvetésem növelése gyanánt, hogy aztán elvégezve szakmámat, az erdő „őrévé” válljak. A feladatom nem volt túl bonyolult. Kivágni a beteg, vagy veszélyes fákat és újakat telepíteni ott, ahol szükséges. Nyugodalmas, békés, bár nem feltétlen veszélytelen munka volt, de termetemből fakadóan, nekem való munkáról volt szó.
Életem első szerelmét nagyjából 22-23 évesen találtam. Egy hölgyet, ki elrabolta a szívemet. A nővérem lagziján találkoztunk és rövidesen igen közel kerültünk is egymáshoz. Nagyjából egy évig kerülgettük a témát, míg végül felkötve a nadrágomat, mint férfi vállaltam a felelősséget a kezdeményezésre és megkértem a kezét. És őt igent mondott. Azonban… az esküvőre, sohase került sor. A barátnőivel egy szomszéd városba tartották a leánybúcsút, míg én a cimboráimmal az én legénybúcsúmat, a lakásomba. Alkoholtól és jókedvtől mámoros pillanatokban ünnepeltünk az agglegény életem utolsó pillanatait, legalábbis azt hittük. Mígnem egy késői órákban meg nem csörrent végül a telefon. A barátnője volt a kedvesemnek, ki zokogva közölte a hírt. A drága mennyasszonyom… életét vesztette.
Másnap tudtam meg mi történt pontosan. A lányok három kocsival mentek hazafelé, mindhárom kocsiba olyan személy vezetett, kik józanok maradtak a buli ellenére is, így nem az ő hibájuk volt, ami történt. Az országúton voltak épp, mikor is a szembe forgalomból egy autó kanyarodott el váratlanul és egyenesen az elől haladó autóba hajtott, mi szinte a felismerhetetlenségig roncsolódott az ütközés pillanatában. Egyik autóban lévő személy se élte túl a két közvetlenül ütközők közül, a második kocsiban tartózkodók bár súlyosan megsérültek, de életben maradtak. Ők attól sérültek meg, amikor a sofőr elkapta a kormányt és az árokba hajtott, hogy elkerülje, a frontális ütközzön a két ronccsal. A harmadik autóban lévők közül szerencsére senki se sérült meg… de a kedvesem, az első autó anyósülésén ült, a húga pedig mellette, ki a sofőr volt… esélyük se volt.
Hosszú idő kellett, hogy visszalendüljek az élet normális kerékvágásába. Nehéz volt és eleinte borúlátó voltam, de a barátaim és a családom vigaszt nyújtottak és végül sikerült kimásznom a bórúlátás mocsarából.
Új életet kezdtem hisz ezt javasolták közeli „támaszaim”, ”- Jót fog tenni” mondták ők.. És én hittem nekik. És valóban jót tett. Japánba költöztem, mi híres, vagy épp hírhedt volt különc, már-már egyedi mivoltjáról, és nem is kellett sok idő, hogy az élénk, színpompás Japán visszarángasson a mindennapokba. Mivel könnyen tanultam nyelvet, nem tartott sok ideig, míg beilleszkedtem a Japán társadalomba, bár szó mi szó, az átlagos japán magasság, még a közelébe se ért az általam preferálthoz, így nem egyszer megkeserítette az életemet egy alacsony belmagasság vagy a szűkös ajtók hada. De boldog életem volt. És csak ez számít. Huszonkilenc esztendős voltam ekkor. Mint kiderült ez idő alatt, a tragédia sajnos ezt a várost se kerülte el. A VR világ és a játékvilág egy olyan szűk kategóriába tartozott eddig, minek élvezetét jószerével csak japánba érkezésem után sikerült csak meg-megízlelnem (bár sajnos, vagy nem sajnos, eléggé be is szippantott ez a világ.) Ekkor jutott a hír a fülembe a Sword Art Online világáról, mi alapjáraton érdekesnek TŰNT volna, ha nem lett volna az a tragédia, mi végig kísérte ezt a „játékot”. Egy gyilkos játék, mi rabul ejtette az embereket.
Ez volt az első találkozásom a SAO-val. De az életnek mennie kellett tovább. Utólag vettem észre, hogy barátnőm elvesztése óta, akaratlanul is jóval atyáskodóbb voltam a gyengébbik nem felé, de mióta megérkeztem japánba, az apró, törékenyebb testalkatú japán hölgyek, csak még jobban megerősítették belső „problémáimat”.
Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen a családból, aki ide költözött. Egyik anyai-ági unokahúgom is itt talált magának férjet, ki elsőre kicsit ódzkodott tőlem, termetes mivoltom miatt, de alapjáraton elég hamar összebarátkozunk és jó cimborámmá nőte ki magát. Tanár volt egy általános iskolába, ahova végül engem is felvettek, mint az épület gondnoka. Nem volt nehéz munka és viszonylag jól kerestem annak ellenére, hogy szakmámon kívül dolgoztam. De legalább nyugodalmas és békés életem lehetett. Vagy legalábbis úgy hittem.
Úgy tűnik az élet szeret bicskát szúrkálni az hátamba, mert tragédiából-tragédiába vezet az életem. Az unokahúgom lánya egy másik iskolába tanult, ahol sajnos egyre jobban romlottak a jegyei, és mint kiderült, egyre szótlanabbá és visszahúzódóbbá vált. Eleinte az anyja és az apja próbáltak rajta segíteni, de nem tudták elkerülni az elkerülhetetlent. A lányt… megzsarolták. A zokogó unokahúgom és az összeroskadt férje volt az első jel, amit egyik alkalommal átmenve hozzájuk tapasztaltam. Nem akartam feltépni a sebet, de rá kellett kérdeznem: „Mi történt?” És ők elmondták.
A lányuk osztályfőnöke több diákját is több ízben lelkileg bántalmazta és megzsarolta őket. Uralkodott rajtuk és kihasználta a gyengébben tanulók hátrányos helyzetét. Ígéretet adott nekik, hogy segít kijavítani a jegyüket… csak egy dolgot kell tenniük. Játszaniuk kicsit. Játszaniuk egy olyan játékkal, mi csak halált hoz egy fiatal gyermekre és mindenki másra is. Mire a rendőrség rá talált a tanárra, amaz fején egy NerveGear pihent már, de még kikapcsolt állapotban. Rajta kívül öt másik diák is volt a teremben, azonban egy kivételével mindegyikük fején már aktív, működő sisak pihent. Mint kiderült, épp az utolsó diákot próbálta meggyőzni, hogy mondja ki a halálos szavakat. Csak két szó, semmi több, nem nehéz, és a tanulmányai sokat fognak javulni. De a lurkó nem volt rá képes. Végül a rendőrség betörte az ajtót és letépte a fejéről a sisakot, mielőtt beléphetett volna a játékba. Végül beismerte a bűnösségét. Elege volt az életből. De nem akart egyedül meghalni. A valóságban a halál pedig fájdalmas… egy játékban, viszont nincs fájdalom. Így végül meggyőzte öt diákját, hogy próbálják ki ezt a biztonságosnak mondott sisakot, várják meg a főtéren és együtt leugranak a szint széléről, hogy meglássák, tényleg működik a dolog. De az a féreg… csak magával akarta rántani azokat az ártatlan életeket. Ekkor tört elő belőlem az igazság érzetem elfojtott parazsa. A harag, ami elkötelezésre juttatott. Ki kell hoznom a kicsi Miát a játékból. Az unokahúgom lányát, kit már-már sajátomként szerettem. Ki kell hoznom őt és a másik három lurkót is, kik bent ragadtak egy halálos játék csapdájába. Mikor elmentem, unokahúgom és férje talán még nem is jöttek rá, mire gondoltam, mikor annyit mondtam nekik: „Bízzatok rám a dolgot… én majd visszahozom őket”. Ők nem hitték azt, hogy képes lennék az ő lányukért kockára tenni az életem. Ők se merték a sajátjukat. Nem, hogy egy „idegenét”. De túl sok tragédiát éltem meg. Túl sok könnyet láttam. És mint a Nők és Gyermekek Önjelölt Védelmezője… kötelességem volt. Kötelességem, hogy kijuttassam őket onnan. Nem kevés követ kellett megmozgatnom, hogy sikeresen találjak egy NerveGeart egy hozzá tartozó játékkal. Nem érdekeltek a veszélyek. Nem érdekelt, hogy kockáztatom az életem. Mentem, mert mennem kellett. És kimondtam a hírhedt szavakat: „Link Start”.

A játék börtön volt. Én magam is megtapasztaltam, miután első ízben megéreztem annak hűvös szelét. Bár ekkor eltartott egy ideig, de sikeresen rá akadtam a gyermekekre, kik már a sírás határán voltak. Végtére is, nem jött felnőtt, aki megmondja nekik mit csináljanak most, hogy itt vannak. Így hát felkaroltam őket… és tettem, amit tennem kellett.
Nagyjából két… vagy talán három év telhetett el összesen, miután beléptem a játékba? Az élet nehezen indult, de hamar stabil lábakra sikerült állnom. Szerencsére. A gyerekeket sikerült egy árvaházra bírnom, ahol az Aincradban ragadt fiatal gyermekeken segítettek. Természetesen, nehezen találtam rá, és több ízben is lecsekkoltam a létesítményt, mielőtt rá bíztam a fiúkat, lányokat. Majd miután a csöppségeket biztonságba tudhattam, nekiálhattam annak, amiért bejöttem. Hogy kijutassam innen őket, hogy megtaláljam a módját a biztonságos szabadulásuknak. És erre, egyelőre csak egy létező opció állt fenn. A száz szint legyőzése.
Kemény cél? Lehet. Már kilenc éve fut a SAO, és még csak a közelébe se jutott a front a százas szintnek. Jószerével az ötvenes bosst is csak babaléptekkel közelítik. De nem az ő hibájuk. Az emberi élet fontos, és nem szabad elkapkodni, így érthető, hogy nem szeretnének kapkodni. Nem hibáztatom őket, és nem is lenne jogom. De egy biztos. Muszáj lesz fejlődnöm és erősödnöm, mindenki érdekében.
Szerencsére a SAO népe befogadó volt, még egy olyan látványosan különc számára is, mint én. Találtam barátokat, és segítőket, kik megtanítottak túlélni ebben a „világban”, ahol nem kevesebb a tét, mint a tulajdon életed. Hogy féltem-e? Persze, hogy féltem. Nem kívántam meghalni, de ez sem tántorított el az életcélomtól. Keményfejűnek tarthatnak, de az ilyen keményfejűek viszik a hátukon a frontot. Olyan emberek, kik kockáztatják az életüket. És én is ezt fogom tenni másokért. Induláskor természetesen a hozzám illő kasztot választottam, ami nem volt más, mint a Harcos.
Mindig is tudtam, hogy az én kezembe nagy fegyver való, és valóban illett is hozzám, nem is tévedtem sokat. Igazi vikingesen festettem, főleg a játék elején, mikor a lootoktól mentesen már-már szőrme cuccokban járkáltam. Vagy legalábbis olyasfélékben. Bőr-szőrme egy kutya. Hamar sikerült kialakítanom a magam harci stílusát, és előhozni egy olyan taktikát, mit biztonságosnak tartottam. A mobilitás és sebzés, kiegyensúlyozott egyéb statokkal. Ez jellemzett leginkább, és erre építettem harcstílusom. Végtére is… egy melák vagyok, de egy melák is lehet fürge egy játékban. És egy ez játék. Nem a való élet. Aki nem találja meg a szórakozást a játékba… az az életbe se fogja. Hisz akármilyen gyilkos, kegyetlen játékról is van szó, a SAO egy játék, semmi több. Egy komoly, sötét játék, de minden kétséget kizárólag az.


// Kimiaki Hikari kvízes kari helyére kerülő karakter. Ahogy Hikari, ő is 18-as szinten indul, viszont mivel Hikaritól nem szerezhet egyéb exp-t, így nem kap bónuszt, semmire. Az ET 1800 szavas limitje megvan //

Off:
Hikari egy küldetés során lelte halálát, mely során a 12. szinten egy kisebb partyval egy ismeretlen kazamatát fedeztek fel. Sajnos a kazamata csapdákkal volt teli, és egyedül egy szerencsés játékos volt az, aki sikeresen átvészelte a labirintus szerű halálzónát. Hikari egyéb iránt egy tüske csapdának köszönheti a 0-ázódást.