Makuda

A kazamata utáni egyedül eltöltött idő remek hatással volt rám és ráeszméltem, hogy milyen hatással van ez rám. A szikla amiről néztem a tájat, remek érzésekkel töltött el. "Ki gondolta volna, hogy egy játék valaha fel fog érni a valósággal?" A szél, a nap és a suhogó fák levelei rengeteg emléket idéztek fel. Többek közt a szülőországomat is ami egyébként egy beton dzsungel, de ha valami bajom volt esetleg egy kis magányra vágytam vagy csak egy kis friss levegőre mindig volt egy hely ahol kellőképpen tudtam gondolkodni és nem egyszer volt olyan alkalom, hogy késő estig is ott voltam. Nem is volt szebb a teli hold hatalmas fénye alatt nézni az eget. Sajnos az elején a szüleim mindig aggódtak, hogy hova tűntem és ilyenkor mindig el kellett magyaráznom. De szerencsére egy idő után már ha annyit mondtam nekik, hogy "Elmentem" abból már sejthették, hogy hova tartok. Mikor ki költöztem Tokyoba nem tudtam olyan helyet ami ezt a vágyamat kielégíthette volna, de attól függetlenül kellemeset csalódtam, mivel Tokyo meglepően szép város, annak ellenére, hogy nagy a zaj. Erre akkor jöttem rá mikor fel ültem az ottani óriáskerékre és majdnem belehetett látni az egész várost. Na jó azért nem, mivel Tokyo az hatalmas ahoz, hogy bejárjam az egész fővárost kellene körülbelül két hét, meg kellő eltökéltség, ami nekem nem volt meg. Egynap viszont úgy döntöttem, hogy bejárom Kiotot. Szerencsémre ez pont tavasszal volt és hát mondanom se kell milyen szép volt a cseresznye fa virágzás. Az egyetem eltöltött időt alapvetően szerettem mert ekkorra már nem kezeltek engem idegenként de azért még nem akartak nagyon barátkozni. Nem tudtam, hogy én velem van e valami baj, vagy csak szimplán ilyen Japán. Viszont később meg ismerkedtem egy lánnyal.

A sziklán eltöltött idő nagyrészt rá emlékeztetett és, hogy mi mindent csináltunk. Ekkor rájöttem, hogy vajon mi lehetett a célja Kayaba Akihikonak. Arra jöttem rá, hogy azt akarta megmutatni, hogy mennyire meg tud változni egy ember gondolkodás módja, ha egy ilyen helyre kerülne, ami veszélyeket rejt, de ezek mellett kellemes érzéseket is. Amikor bekerültem teljesen azt hittem, hogy ez csak egy átlagos játék, aminél csak annyi a különbség, hogy a virtuális valóságon alapul. DE NEM. Ez sokkal több annál, meg sem közelíti az eddigi játékok élményét. Ez már nem csak egy játék, hanem már-már az élet. Továbbra is koncentrálni fogok arra, hogy kijussak de ki fogom élvezni minden egyes pillanatát.

Ez a kis pihenő jól jött, hogy átgondoljam a további tevékenységeimet és céljaimat.

Egy átlagos napra ébredtem a JL egyik szobájában, ahol pihentem. A nyáron zajló események teljesen felborzolták a kedélyeket és néha, erőszakot is kellett alkalmaznom, amire nem voltam felkészülve. Ez idő alatt Kasumival se találkoztam, nem is igazán akartam, mivel nehéz lett volna figyelni az ő épségére illetve más játékosokra is. Csak annyira volt időm, hogy figyelmeztessem a veszélyekre és jobb, ha inkább otthon marad. Persze nagyon ellene volt a dolognak, de végül csak belátta, hogy jobb ha most kimarad a dolgokból. Szerencsére a kedélyek mostanra már alábbhagytak, így én is nyugodtabban éltem a hétköznapjaimat. Továbbra is a fejlődésemre koncentráltam, hogy a játékosok, akik ki akarnak jutni ebből a világból megmeneküljenek. Nem akartam sose a hőst játszani, inkább csak önző módon másokat helyezek előtérbe mint magamat. Elég ellentmondásos, nem? Hah. De talán most már a front eléri a következő bosst egy lépéssel közelebb jutva a végéhez. Igen, a káosz miatt az én fejlődésem is megszakadt. Így még mindig nem tartozom a fronthoz. Pedig a céh társaim végig az életüket kockáztatják, míg én csak a terhükre vagyok... Kész, a következő bosszharcra felkészítem magamat és részt veszek. Hiába éreztem azt, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, a határaimat sose feszegettem. Ha a következő harcban odaveszek, akkor azt a sors így akarta. Útnak is indulok. Ezúttal hosszabb időt töltök majd mobok közelében, mint eddig.

A nap véget ért. Sikerült lépnem egy szintet. Míg az erdőben bóklásztam, találkoztam egy harcművész fiúval, aki látszólag kezdő volt. Fúrcsáltam, hiszen nincs olyan ember, aki most lépne be a játékba vagy most kezdene neki a fejlődésnek. Ő is éppen mobokat írtott és mivel nem tűnt magas szintűnek arra gondoltam, hogy küldetést csinál. Igazam is volt. Azonban nem tűnt teljesen tapasztalatlannak. A mozdulatai gyorsak és erősek voltak a szintjénél lehet azt mondani, hogy erősebb volt a tapasztalata. miután végzett mobbal oda mentem hozzá megkérdezni, hogy mégis mit csinál itt egyedül. Elmondta a nevét és azt is, hogy miért jött. Azt állította, hogy információkat gyűjt a szörnyekről ezzel erősítve magát. Amit mondott, abban volt logika, minden mobnak meg van a saját mozgás stílusa. Ha elég szörnnyel találkozik, akkor meg tudja tanulni, mindegyiknek a mozgását és így könnyebben tud velük harcolni, még akkor is, ha nála öt szinttel magasabb. A vele folytatott beszélgetés meg tanított pár dologra.

Kíváncsian várom, hogy mit fog hozni a holnap és, hogy még mennyi időt kell itt tölteni, ebben a játékban. Néha már kezdem azt érezni...

Sötétéség

Ez volt a napló utolsó befejezetlen oldala. Valószínűleg, minden törölve lett, mikor a játék véget ért. Kijutottam a játékból. A korházi gyógyszerek szagára, a plafonon lévő lámpa vibráló és a pulzus mérő gép hangjára ébredtem fel. Nem volt senki körülöttem.
-Vége? - Mondtam magamba halkan, nem is fogva fel a dolgokat. -VÉGE! - Ültem fel gyorsan az ágyból, ami nem volt kellemes érzés. A testemet nagyon gyengének éreztem. Mikor felültem a bal kezemmel a fejemet fogtam míg a jobbkezemmel támaszkodtam. Ekkor jött be az ápoló a szobába.
-Ah, Maku-kun. Hogy érzed magad? - kérdezte az ápoló.
-Kicsit szédülök, de jól vagyok.
-Jó ezt hallani, Kasumi-chan is örülni fog, ha meglát, de pihenjél még.
-Kasumi?
-Ah, igen. A melletted lévő szobában fekszik még. A szüleid is hamarosan megérkeznek.
A második mondat már el se jutott a fülemig. Egyből próbáltam kikelni az ágyból, hogy megbizonyosodja, arról, hogy Kasumi tényleg ott van. A játékon belül is régen találkoztam vele, így nem tudtam, hogy mi van vele. "Nem akarom elveszíteni." Igazi hülye voltam, ő végig szeretett engem. Én pedig még saját magamnak se vallottam be iránta az érzéseimet, nem hogy neki.
-Maku-kun, még feküdnöd... - Szakította félbe a mondatát az ápoló nő és rázta meg a fejét. -Nem. Menjél csak. Úgyse tudlak megakadályozni.
-Meiko-san. - Tartottam egy kis szünetet. -Köszönöm!

/Így kontextus nélkül, lehet nem világos a dolog, de Makuda összes eddigi hozzászólása egy napló részleteit képezte./