Rikomonogatari

by **Rikomono** Pént. Nov. 30 2018, 18:45

???????????

Szökőévente egyszer téblábolok a Kezdetek Városában, mert egyszerűen gyűlölöm a sok gyáva nyuszit, akik ki se merik tolni az orrukat a városfalak mögül. Számomra ez a hely olyan volt, mint valami gettó, ahol mindenki bedrogozta magát, és emiatt azt hiszik, hogy ők vidámak és szabadok, miközben ez kurvára nem így volt. Valami ostoba farok meg kitalálta, hogy a zsúfoltság miatt itt akar velem találkozni, szóval bevackoltuk magunkat egy levegőtlen fogadóba, meghívattam magam egy kiadós vacsira, leüzleteltük a leüzletelni valót, aztán mentünk volna a magunk dolgára, de közben leesett az a fehér bizbasz, amit mások hónak hívnak, és nekem marhára nem volt kedvem kimenni a hidegbe, hogy a pofámba fújja a szél a cuccost. Szóval így ragadtam ott, és vettem ki egy spártai felszereltségű szobát bízva abban, hogy másnap reggelre lecsendesül az idő.
Kábé fél tizenegykor kopogtattak a szobám ajtaján. Nem válaszoltam, magamra húztam a takarót. Húzz a francba, bárki is vagy! De nem, ő kopogtatott tovább, egyre türelmetlenebbül. Szóval káromkodtam egy isteneset, fogtam egy párnát, és gondoltam miután kinyitottam az ajtót, az arcába baszom. Kinyitottam az ajtót, emeltem a kezemet, és lefagytam. Nem a hidegtől >.> A látványtól. A hóember lerázta a macskafüléről (!) a havat, és egy kurva ismerős arc bújt elő.
- Riko-chan, bocs hogy zavarlak, nincs sok időm. Bejöhetek? Köszi :3 - és azzal a lány betrappolt szó nélkül, miközben én még pislogtam egy darabig, és arra jutottam, hogy halluzok. Azzal a lendülettel be is csaptam az ajtót, megdörzsöltem a szemem, befordultam a szobába, és még mindig ott volt, leült egy székre.
- Mielőtt leléptem, kaptál egy csomó dolgot tőlem. Nyugi, nem kérem vissza, csak egyvalami kell. Megvan még az Éjfél Köpeny, ugye? - nézett rám határozottan. Becsuktam a szemem, és vettem egy nagy levegőt.
- Ácsi, mi a faszt képzelsz magadról, hogy így rám törsz, és hol a picsában voltá-
- Tudom, megérdemlem, legközelebb be is moshatsz, ha akarsz, de tényleg nincs most időm. Riko-chan, tudnom kell, hogy nálad van-e a köpeny!
- Mit tudom én! Várj egy kicsit... - sóhajtottam fel, majd lehívtam a menümet, és elmerültem a rengeteg kacat között az inventoryban. Belül fortyogtam, de a csajszi úgy nézett ki, hogy mindjárt felrobban a türelmetlenségtől - Oké... megvan, de mire kell? Ezt az egyet legalább mondd meg >.>
- Hosszú, a lényeg az, hogy T1-es felszerelések kellenek. Sisak, vért, gyűrű, akármi, de a köpeny a legfontosabb - felelte a lány, én meg elhúztam a számat, idegesen beletúrtam a hajamba, majd kiválogattam pár vackot, és elküldtem neki.
- Köszi, örök hála, legközelebb több időm lesz, ígérem! :3 - nyomott egy puszit az arcomra, majd szabályosan kirohant, és otthagyott engem kurva sok kérdés között.

by **Rikomono** Pént. Dec. 24 2021, 23:06

Volt egy sorozat pár évvel ezelőtt… mármint azelőtt egy pár évvel, hogy beléptünk ebbe a retkes játékba. Valami nyugati cucc, a fukusimai baleset tíz éves évfordulóján néztük meg egy iskolai vetítésen. Tök felejthető volt, de megmaradt bennem egy jelenet. Nem emlékszem pontosan, de valami katonák vadásztak zombikutyákra, és a tapasztalt veterán valami olyasmit mondott a lúzer zöldfülű kis köcsögnek, hogy “Miután valakibe golyót eresztettél, már nem vagy ugyanaz. Sose leszel ugyanaz. Aztán másnap reggel felébredsz, és te még mindig te vagy, és rájössz, hogy mindig is ilyen voltál.” Valamiért ez jutott eszembe, ahogy féltérdre ereszkedve lihegtem a hóban. A hideg marta az arcomat, az ujjaim elgémberedve szorultak a tőröm markolatára. Az idő zordabbá vált, mint amilyen pár perccel korábban volt, és fülsiketítő volt a csend, mióta a fülemet megütötte a jellegzetes statikus zörgés, amit már több ezerszer hallottam. Mintha lelassult volna az idő. De amikor az utolsó pixelek is leváltak a fegyverem hegyéről, mintegy varázsütésre újra csiripelni kezdtek a madarak, és a napsütés ereje is visszatért. Nem változott semmi. Én még mindig én voltam.
Köptem egyet oldalra, majd a tenyeremre helyeztem a súlypontom, és talpra löktem magam. Gyűlöletes pillantással illettem az állat hűlt helyét, majd a hóba rúgva gyaláztam meg a nemlétező maradványait. Még egy tetves korccsal kevesebb. Nem sajnáltam. Egy kicsit sem. Ő kötött belém. Én úgy jöttem ide, hogy nem lesz szükség a tőrömre, de a Sorsnak, Istennek, vagy tudom is én kinek vagy minek, más elképzelése volt. Én pedig nem az a típus vagyok, aki fülemet-farkamat behúzva gyáván megfutamodik. Mimóza se vagyok, hogy megriadjak az erőszaktól, főleg ha kifejezetten szükség van rá, mert másra nem hallgat. Megtörtént, ami megtörtént, és én maradtam talpon. Ennyi. Nem változott semmi. Én még mindig én voltam. Mindig is ilyen voltam.

Rikomonogatari

Rikomonogatari

Re: Rikomonogatari