Penelope

Név: Sakane Miho
Nem: Lány/Nő
Kaszt: Állatidomár
Kor:14

Kinézet:
Alacsony, olyan 143 centi körüli. Törékeny, vékony alkata nem lehet több 45 kilónál. Mozgása határozott, tartása egyenes. Szűke labancát ritkán hordja felkötve, így egészen a combjai alá érnek egyenes fürtjei, amit két oldalt egy-egy apró kék hajcsattal tűz fel. Rövid frufruja alól kíváncsi égszínkék szemei pillantanak fel rád.
Kedveli a kényelmes de mégis elegáns ruházatot.
A kedvenc kelléke egy simléderes kötött sapka.

Jellem:
Tipikus tinédzser. A jelleme kiforratlan és változékony. Erős hatással van rá a környezet, holott ő úgy érzi magabiztosan és céltudatosan törtet előre befolyások nélkül. Mégis kifejezetten sok vonását határozza meg az, mit gondolhatnak róla mások. Szeret összeszedettnek, érettnek és magabiztosnak tűnni. Felnőttnek, holott érezhetően tapasztalatlan még az élettel szemben.
Nehezen nyílik meg igazán, és folyamatosan „álcákat” húz magára. Nem retten meg a hazugságoktól sem pedig a másik megkárosításától, hiszen úgy véli: „kemény világban élünk, ahol csak az erős éli túl. „
Így folyamatosan alakítja ki a saját élettörvényeit, amelyek a világlátásáról és a túléléshez vezető útról szólnak. Szókimondó, önző és kényes. Nehezére esik a csapatjáték, ha nem érzi nyerő helyzetben magát.

Szeret:
Külföldi és főleg a francia sztereotípiákat.
A kényelmet és biztonságot.
A megszokott dolgokat.
Feljegyezni a túlélési törvényeit egy naplóba.
Társaságban lenni.
A hasát: főleg a halakat és gombákat.
A meleg, barátságos időjárást.

Nem szeret:
A mocskot, piszkot és kellemetlenségeket.
A magányt.
A depresszív társaságot.
Ha megmondják neki, mit csináljon, vagy épp mit ne.
Amikor kérdőre vonják a képességeit.
Ha rájön, hogy befolyásolni, manipulálni akarják.
A vörös indikátorosokat.
A nehezen kiismerhető embereket.
Ha valaki sajnálja és sajnáltatja magát.
Amikor az orra előtt „szerelmeskednek”.
Lemaradni, vagy kimaradni eseményekből, hisz folyamatos teljesítménykényszere van.


Képességek:

I. Képesség:
Chameleon - Álca:
A karakter (és esetleg a kiválasztottjai, maximum 2 fő) képes a testének és viselt ruházatának színeit a háttérbe olvasztani két kör erejéig.
Amennyiben Penelope az álcázó képességét használva támadnak rá, az ellenfele inventoryjából random hozzá kerül egy /kristály, méreg, potion/ és meg is tarthatja.
Az álca nem váltja fel a rejtőzködés jártasságot. Ahogy a kaméleonok is kiszúrhatóak, a körvonalai neki is halványan felfedhetőek a nagyon szemfüles játékosoknak.
Rumble – Dübörgés:
A pet a patáit a földhöz vágva területi támadást indít. A földrengés szerű támadás értéke és mérete a speciális képesség pontozásától függ.
Tíz pontnál egy méter és 10%os sebzés.
Húsznál két méter és 20%os sebzés.
Harmincnál három méter és 30%os sebzés.
Negyvennél négy méter és 40%os sebzés.
Ötvennél öt méter és 50%os sebzés és ez a maximum.
Támadás mellett is használható.
A támadási terület epicentruma mindig a pet.


Bemutatom neked egy átlagos tinédzser lány manapság hétköznapinak mondható kríziseit. Készen állsz? Helyezd magad kényelembe és enged hogy a fantázia tovarepítsen egy hétköznapi világban.
A múltban járunk. Sakane Miho egy hétköznapi család egy-szem gyermeke. Az édesanyja elfoglalt és a szakmai sikerei amit nőként ügyvédi területen szerzet, tekintélyt parancsolt a családban és a környezetében. Bár mindenki tudja, mennyire nehéz is volt eljutnia idáig, az ellenséges kollégáktól kezdve a főnökig aki a munkagépet látta csupán benne, hiszen közel kétszer úgy kellett teljesíteni mint egy átlagos beosztottnak. De végül révbe ért. Az édesapja gyermekkori vágyát valósította meg, sebészorvosként. Bár mi, hétköznapi emberek nem igazán miben is rejlik a szakma gyönyörűsége, hálásak lehetünk azért, hogy akad  aki tényleg teljes odaadással képes ezt művelni.
Sakane Mihonak elég nehéz dolga volt ezek után ebben a családban. Persze mindent megkapott amire vágyott, de a szülői elvek szerint semmi sincs ingyen. Semmi. A szeretet és a figyelem sem. Még ha ez így, szóról szóra sosem volt kimondva. A kislány így mindent meg tett, hogy a szülei felfigyeljenek rá és az eredményeire, hiába nem volt különleges adottsága vagy érzéke sem a reál sem pedig a humán tárgyakhoz, de még a sportokhoz sem, viszont annál keményebben hajtotta magát és fektetett bele töretlen energiákat, de kivételes így sem lett. Sosem.

A családi közösség tökéletesen megállta a helyét a mindennapokban. A problémák bent maradtak a négy fal között, és kívülről még a rokonok is azt látták, hogy minden rendben van és jobb nem is lehetne. Idilli nem?
Sajnos nem... A pár fiatalon esketett és vágott bele a nagybetűs életbe és csináltak mindent úgy, ahogy a nagykönyvben az el van várva. Tisztességes életet éltek, de a tűz az energia és a szerelem lassacskán elfogyott. Felváltotta a szürke, monoton hétköznapok, a marakodások, civakodások, végül... már ez is elfogyott. Rideggé, érdektelenné váltak egymással szemben. Érezhetően nagy volt a baj, amivel ők ketten már képtelenek voltak megküzdeni. Hiro Makui, Miho édesapja beadta a válópert. Sakane Himiiko pedig végleg összetört, de nem tehetett mást. Belement.
Az idilli, biztonságot nyújtó család és jövőkép szertefoszlott.

Miután a férfi kijelentette, hogy válni szeretne, hamar el is költözött otthonról egy távolabbi városba. Miho, a szóban forgó főszereplőnk pedig minden hétvégén látogatta. Alig pár alkalom után, viszont óriási döbbenet fogadta, amikor apja helyett egy igen csinos és fiatal nő nyitott ajtót neki. Ledermedve állt az ajtóban egy ideig, végül ahogy az illem megkívánta viszonozta a nő kedvességét, amiben csak tehette. Talán egy hónap sem telt el azóta, hogy az apja elhagyta őket. Nyilvánvaló volt, hogy a férfinek már huzamosabb ideje meg volt ez a barátnője, ő pedig egész hétvégére rákényszerül hogy jó pofizzon, ahogy azt elvárják tőle. Hogy megejtsek néhány szót a nőről, nem csak elegáns de érezhetően jómódú, kifinomult nő volt. Ez a gesztusain, mozdulatain és a szójárásán volt érezhető leginkább. Közvetlen és barátságos volt Miho-val, pedig az akkori tizenkét éves lánytól alig egy tíz évvel ha lehet idősebb. Miho vérlázítónak érezte a nő közvetlen, barátságos viselkedését, de egyszerűen nem talált rajta fogást. A napi program is egyszerű volt, délben ebéd, utána egy mozi, majd vacsora. Mindezt még túl is vészelte valahogy a kicsi lány, de minden pohár megtelik egyszer. A vacsora utáni mosogatás közben, Kitari-san már a másnapot tervezte. Egy kikapcsolódásos velineszezés, iszapfürdő, szauna, masszás... Mihonak kifejezetten lett is volna kedve hozzá, hiszen egészen felnőttes programról beszélünk. Mégis borzasztó arrogánsnak, tolakodónak vélte a nő viselkedését, holott nem volt az. Érezhetően szeretett volna barátságos lenni és nyitott Kitari-san, de túl korán túl sokat próbált. Miközben az édesapja folyamatosan kedveskedett a nőnek. Megfeledkezve a lánya érzéseiről. A lány nem kívánt mást csak a szobájába menni, és idővel fel is tudott surranni. A hátát az ajtónak támasztva, csúszott végig a hideg fadarabon, míg a talaj fogta fel a csusszanást és fejét kétszer az ajtóhoz vágta, nem túl erősen. Fáradt volt. Kimerült aznap.
Az ágyát kívánta, még az sem zavarta ha nem fürdik. Eltápászkodott odáig, majd arccal lefelé belevetődött. Nem kellett sok, el is nyomta az álom.
Alig telhetett el pár perc, az ajtó kinyílt éles fénycsíkot engedve be a folyosóról és Kitari-san ült le az ágy szélére, gyengéden simogatva a lány arcát, ezzel próbálta felébreszteni. De főhősünk a legkevésbé sem szeretett volna felkelni, főleg nem így, végül nem tehetett mást, beadta a derekát.
- Fürödj le mielőtt elalszol, azért hosszú volt a mai nap, rengeteg koszt szedtünk össze mindannyian. – Magyarázta kedves, halk hangon. Míg Miho kinyitotta a szemét, felült az ágyon és megpillantotta a nő kezében, a saját alsóneműjét és hálóköntösét amit a bőröndjében tartott. Nem gondolkodott, mérgesen kikapta a nő kezéből a ruhadarabokat.
- Ehhez nem volt jogod! Nem nyúlhatsz bele más táskájába csak úgy, engedély nélkül! – Nyilvánvaló nem erről volt szó, mégis úgy lerohanta nem csak szavakkal, hanem kezeit a nő dús lila fürtjeibe fúrta és rángatta, ahogy az ereje bírta. Kitari-sannak érkezése sem volt védekezni és a kiabálásra, dübörgésre a kislány apja is hamar megérkezett. Egy mozdulattal szedte le a nőről és tette talpra kicsivel távolabb, de mivel Miho megkísérelt visszatérni a nő közelébe, így az apja ismét megállította. Egy hatalmas csattanás a lány arcán, aki a lendülettől az egyensúlyát is elveszítette. Fura érzés volt, hogy mindezek ellenére, abban a pillanatban nem érezte, hogy fájt volna az ütés. Tombolt benne az adrenalin, fel sem fogta a történtek súlyosságát. Csupán dühöngött.
- Ne bántsd! Nem az ő... – Sietett a nő a még földön ücsörgő lány védelmére.
- Ugyanolyan kiszámíthatatlan mint az anyja... – Dühöngött a férfi, hiszen az ő szemszögéből mindez jogos volt. Miho felpattant és nem is tudván mi vezérli, kirohant a szobából, végig trappolt a folyosón, le a lépcsőn, keresztül a nappalin, ahol elhaladt egy szekrény mellett, ahol az apja tárcája hevert. Elsietett mellette, de végül hirtelen ötlettől vezérelve visszalépett, és mivel nem látott mozgást, kivette a benne található pénzt, majd az árván figyelő bankkártyáját is. Tomboltak az érzései, elhagyatottság, meg nemértettség, megalázottság és még egy tucat ami összegabalyodva alkotott egy masszát kicsiny lelkében. Visszatette a tárcát, a fenti szóváltást már nem értette, de hallotta, hogy léptek indulnak meg, így rögtön nekivetette magát a kijáratnak.
Ő ebből tovább nem kér többet!
Lelécelt, még ő sem tudta merre. Az első buszra felszállt amit meglátott, majd annak a végállomásáig utazott. Addig kitisztult valamelyest az elméje és leginkább a szégyenkezés valamint az elárultság érzése dominálta kicsiny lelkét.

Meglepődve tapasztalta mennyire hűvös van, hiszen kabát nélkül indult el, egy őszi éjszaka a semmibe.
Haza akart jutni, de reggelig nem indultak vonatok. Hosszú éjszakának nézett elébe, de ne gondoljátok, hogy egy elveszett lánykával van dolgunk.
Keresett egy hotelt, hisz családjával rengetegszer szállt meg már hasonlóképp. Pénze is van rá, baja nem lehet. Naiv pici lélek. A biztonsági őr hamar kiszúrta, de már meg volt a fedőterve. A szülei kint vannak bajlódnak a poggyásszal, mindjárt jönnek. Őt előreküldték, hogy annyival is hamarabb feljussanak. Tökéletes terv volt, a recepciós az adatokat el is kezdte felvenni, majd amikor a kislny elvette volna a bankkártyát, a pult mögötti férfi megjegyezte, hogy ne siessen, csakis akkor tudja befejeznii a bejelentést, ha a szülők is megjelennek. Miho rájött, hogy bajban van, de nem parázott be. Elmagyarázta, hogy az apja a lelkére bízta, hogy idegeneknek nem adhatja oda a kártyát, és hogy megértette, leül és megvárja őket. Mosolygott és leült egy kanapéra a váróban. Élvezte a benti meleget, és ugyan tudta nem maradhat sokáig, hadicselt kellett kiötleni, hogy szökik meg, gyanútlanul. Az ablakhoz lépdelt, és az embereket figyelte. Hatalmas szerencséjére volt kint akik bajlódtak a csomagjukkal, így a biztonsági őrnek odaszólva közölte, hogy inkább segít a szüleinek. Kiment az ajtón, odasietett a családhoz, majd egyszerűen elszaladt mellettük és futott ameddig a tüdeje bírta levegővel.

Miután betájolta, hogy merre is tartózkodik, eldöntötte haza utazik. Buszról buszra ha kell, de rengeteg volna az átszállás, így inkább csak a vasútállomásig ingázott, utána megvárta az első vonatot. Kitisztult a feje és kezdett körvonalazódni, mit is szeretne kezdeni ezzel a dologgal.

Hazaért. Az anyja a telefont szorongatta elcsukló hangon beszélt valakivel a vonal másik végén. Megfordulva, közölte. Megérkeztem és letette a telefont majd a lányához sietett.
- Jézusom, teljesen át vagy fagyva... Hogy jutott eszedbe egyáltalán ilyesmi?! – Aggodalmaskodott. Első ízbe dobta be lányát egy  forró kád vízbe majd készített neki egy gyógyteát, megelőzés gyanánt.
A kérdések, de leginkább a „miért”?-ek, mégsem fogytak el. Nem volt jellemzőek Miho-chanra az efféle kirohanások. Mindenki értetlenül állt a dolgok előtt.
Nem ismerték igazán a lányukat.
Egy szál köntösbe lépett ki a lány a fürdőből, haját felcsavarva egy törölközővel. Utálta szárítgatni. Az anyja bontotta ki a lánya haját, majd gyengéden szárítgatni kezdte azt a törölköző szárazabb részével. Beszélgetni kezdtek és mindenesetre most is az volt a legfontosabb, hogy senkinek ne beszéljen erről, sem pedig a válásról. A kislány bólintott.
A „miért” ismétlődött. Választ akart. És jogosan. A lánya pedig tudta, ha elmondja összetöri az anyja már így is romokban lévő szívét. Ha nem, akkor pedig ő maga is áruló lesz. Nem nyerhetett a dolgon.
Végül úgy döntött elmondja. Az anyja meglepően jól fogadta. És miután megszáradt a kislány haja, a szobájába küldte lefeküdni, hisz nem aludt semmit sem. Úgy is tett.

Hatalmas csörömpölésre és ordibálásra riadt fel, és pár másodpercig el sem tudta képzelni, hogy ez most az álom része-e még. De újabb csattanás és ő azonnal kipattant az ágyból. Kinyitotta az ajtót, végig topogott a folyosón és ott látta dühöngő édesanyját aki épp tányérokat tördel és elpusztít mindent ami a keze ügyébe kerül. A parketta vérfoltos volt, hisz a nő talpát felvágták a szilánkok. Miho pedig ott állt dermedten az ajtóban. Összevonta a szemöldökét, kihúzta magát és összeszedte minden bátorságát. Belépett az ajtón, a nem messze lévő kukát megfogta és elkezdte összeszedni a nagyobb porcelándarabokat. Az anyja ahogy meglátta először dühöngött, majd az irányába vágott még egy tányért. Ügyelt arra, hogy ne találja el a lányát, csupán megijeszteni akarta, hisz valahol zavarta a lány mondhatni érett megnyilvánulása. Üvöltött vele, hogy menjen vissza aludni, de nem tette. Nem szólt semmit, nem ítélkezett az anyja felett. Hiszen úgy gondolta, ő az aki leginkább szenved. A nagyobb darabokkal végzett, a tomboló nő pedig úgy tűnt, lenyugodott. Végül együtt takarítottak össze. Leápolták a nő lábát, és megnéztek együtt egy filmet,  csendben, érdektelenül figyelték a villogó képernyőt, majd mikor vége lett. Lefeküdtek aludni.

Miho képtelen volt álomra hajtani a fejét, csupán forgolódott az ágyában, amikor huzatot kezdett el érezni az arcán. Összevonta a szemöldökét, körbenézett, majd kibontotta magát a takaró meleg öleléséből. Ma már bejárta ezt az utat, hasonlóan rettegve mint most. A nő a függöny mögött a párkányon állt. Csend volt, csupán a szél és az utca tompa moraja törte meg a csendet.
Miho szólni sem tudott. Ledermedve állt az ajtóba. Retteget, ha megszólal... megijeszti, vagy már dacból is megteszi. És rettegett, ha nem szólal meg, az édesanyja végképp magára hagyva érzi majd magát és megteszi. Tétovázását megzavarta, hogy a nő mocorogni kezdett, és végül lejött a párkányról. Önszántából. Egy pillanat alatt megfordult  Miho-channal a világ, földbegyökerezett lábakkal, tehetetlenül állt még mindig az ajtó előtt. Az édesanyja észrevette, oda lépett hozzá, majd karjaival gyengéden körülfonta a vállait, a fejét a mellkasához húzta és a másik kezével a hátát simogatta. Miho pedig zokogni kezdett.
Soha többé nem fordult elő hasonló eset.

Talán egy év is eltelt, túlvészelve a krízist, enyhültek az események és minden visszatért a maga szokásos medrébe. Miho az esetek után, felvette az anyja nevét, és két személyes családként tekintet magukra. Az apjáról hallani sem akart többet.
Mindenbe oda tette magát, amiben csak lehetett. A legjobb akart lenni, így az osztálytársai ezen időszakában megkörnyékezve kezdték el piszkálni, a karót-nyeltségével, azzal hogy ő egy ufó, vagy egy mesterséges intelligencia, egy robot... Ebben a korszakában pedig minden tinédzser borzasztóan függ a környezete megítéléstől. Nem tudott úgy teljesíteni, ahogy szeretett volna és a környezett sem volt túl elfogadó vele.
Egyenes út vezetett egy olyan világba, ahol mindenki ismeretlen, és az lehetne ami lenni akar. Amiben egyszerű és gyors az élet, rövid időn belül látványos eredményeket lehet elérni.
Ezek voltak az MMO-k világa. Tökéletes menedék.

Nem volt egy profi gamer, de gyorsabban ért el eredményeket, mint átlagosan. Egyenes út vezetett hát a Sword Art Online új generációs konzolhoz. Amelybe bennragadt mint mindenki.

---

Egy szempillantás alatt tűnt el mellőle mindenki. Alig pár másodperce még a tömeg az összeomlás szélén, káoszba törve fogta fel és értette meg, még ha hitetlenkedve is Kayaba szavait. Most pedig alig pár lélek ami megszámlálhat maga körül. Hatalmasokat pislogott, ahogy a kis petje is. A hirtelen környezetváltozást megemésztve, még friss emlékekkel Kayaba monológjáról, ocsúdott fel a lány akit majd Penelope néven ismerhettek. Imádta az amerikai és európai kultúrát, így nem volt nehéz pont ezt a nevet adnia magának. Lenyitotta a menüt első pillantással a kilépés gombot kereste, ami kifakult, szürkeség jelzete, hogy használhatatlan. Felsóhajtott, majd tovább nézelődött.
A dátum nem egyezett meg, de hatalmas döbbenetére az év sem. Értetlenül állt az egész előtt. Körbenézett és leült egy közelebbi padra, petje pedig pincsiként követte. Ugrándozva a lába körül, lelkesen virgonckodott. Amihez Penelopenak most egyáltalán nem volt idegrendszere. Egyedül volt, egy ilyen világban, és minden jel arra utalt, hogy az öreg igazat mondott... Sőt. Valamiért a jövőben van. Érthetetlen. Tudni akarta, hogy másnál is ez a dátum áll-e fenn. De mielőtt körbenéz, szétnézett az inventoryjában. Néhány gombánál és vaddisznócombnál több nem nagyon fogadta. Kezdő felszereléseit magán viselte. Mondhatni, hogy egy nincstelen kacatjai találhatóak csak meg az életet mentő tárolóban. De öröm. Nem hiányzik semmi sem.

Egy nő ült le mellé, míg Penelope bele volt bújva a menüjébe, csupán érzékelte a mozzanatokat és alig pár részletet a nő tulajdonságaiból. Oda pillantott és egy pillanatra megállt benne az ütő. Teljesen úgy nézett ki, mint az apja barátnője, de nem. Jobban megnézve nem. Megnyugtatta magát, majd a nőhöz fordult.
- Ne nézzen hülyének, de mennyit írunk?  - Az idegen aki épp némi sült gesztenyét vett elő az inventorijából értetlenül nézett a kislányra és csak sejthette mit is szeretne tudni.
- Mármint évben? – Kérdezett vissza, majd elmosolyodott.
- Jól jár a rendszerdátum. – Jegyezte meg, bár választ nem adott, előhívta a sajátját és tapasztalta, hogy az idegen igazat mondott.
- Köszönöm. – Mosolyodott el, bár egyre idegesebb volt. A kis pet pedig a lábát kezdte el öklelgetni, ami nem tetszett túlzottan Penelopenak. Idegességébe meglökte a kisállatot a lábával úgy, hogy az a hátára huppant. A nő pedig megértette a szituáció teljességét, így felvilágosította a lányt, mi mindenről is marad le, és hogy miért is járt jobban azzal, hogy most ébredt fel. Penelope végéig hallgatta, majd elfogadta a kis brosúrát amit a kezdőknek osztogattak és ami azóta már bővült is. A szőkeség elővett egy füzetet, amiben már néhány feljegyzés található volt, viszont a fedőlap és az első oldal üresen volt hagyva. Akkor még nem volt terve ezzel, de a kis füzetecske pont belefér a sajátjába.
- Van egy tűzőgéped? – Kérdezte a lila hajú nőtől, akinek a nevét sem tudja még.
- Lassan már az sem tudom, hogy is néznek ki az ilyen ketyerék. – Emelte a kezét az szája elé, hogy elrejtse mosolyát.
- De talán ez is megfelel. – Hívott elő az inventorijából, valami azonosíthatatlan tárgyat. Mielőtt megkérdezte volna a lány, mégis mi ez, megkapta a választ.
- Ragasztó. – Nevezte meg, a zöld trutyit ami egy csigaházszerűségből folyt ki. Penelopenak a hátán is felállt a szőr, ha abba gondolt bele, hogy ezzel kéne bekenni a naplóját, de végül nem volt visszaút. A zöld nyálka undorítóan nyúlósan tapadt a papírhoz és bűzölgött.
- Ne aggódj, elpárolog a szaga. – Biccentett, hogy elhiszem a szavait. Végül úgy tűnik tényleg bevállt.
Hálás volt a segítségéért, bár úgy érezte nekei mindezt már tudnia kéne, de lenyelte ezt a büszkeségét és elfogadta a tanácsait. Jókedvvel váltak el egymástól.

Még friss emlékei voltak, mégis hogy nézett ki a város, de körbepillantva rá kellett eszméljen, hogy rengeteget változott a kezdetekhez képest. Sokkal több az üzlet, a lakóépület a fogadó. Az őszi táj pedig meseszép volt. Mivel a dolgokat megváltoztatni nem tudjuk, így a legokosabb ha belesimulunk mindabba amit a jelen kínál nekünk. A környék felfedezése viszont meghozta az étvágyát. Pokoli éhes volt. Pénze ételre viszont nem volt, hisz könnyelműen elherdálta, amikor még nem is sejtette, hogy huzamosabb ideig lesz a vendége ennek a játéknak. A standoknál elhaladva sosem volt ennyire gusztusos még étel a számára, de mindegyiknek borzasztó ára is volt. Gondolt arra, hogy elemel párat, de végül nem merte megtenni. Túl nagy volt a tömeg.

Leült egy padra kifáradva, azon mélázva miként süthetné meg az inventori tartalmát, hiszen nincs olyan eszköze amivel tüzet csinálhatna. Hangos ropogás lett figyelmes, ahogy a kis lény konkrétan ketté harap egy almát, majd még egyet és már rávetette magát a következőre. Penelope felfigyelve erre, első dolga volt leellenőrizni mit is talált a kis pet, majd csodálkozva figyelt fel egy papírzacskónyi almára. Egy sas gyorsaságával csapott le a zacskóra és nézett bele a tartalmába, amit a pad alatt találtak.
- Ez szinte tele van! – Örömködött.
- Kettő nekem egy neked. – Osztotta el testvériesen, majd megmagyarázta.
- Én nagyobb vagyok mit te, több energia kell nekem. – Majd falatozni kezdtek, mit ne mondjak a kis lénynek csupán két harapás volt az étel, míg Penelopenak azért több  kellett, hogy elfogyassza azt, így hamar a pet az utolsó falatot is legyűrve, igyekezett elkunyerálni a lány tulajdonában lévőt. Nagy szemekkel türelmesen meredt az élelemre és a lányra, váltogatva a tekintetét egyikről a másikra.
- Ne kunyerálj! – Fordult el a padon, és ette meg az utolsó darabot is. Jóllakottan, úgy döntött még marad egy ideig, aktiválta az álcát, majd megfigyelte a környezetét. Kereste a piros indikátorosokat, kire hogy tud ráfókuszálni. Nézte a játékosokat, a korcsoportokat, hisz szeretett volna találni valakit magának. Nem akart leacher-kedni, ki nem állhatta azt, ha csak úgy juthatott előrre, ha valakit kihasznált, vagy ha őt használják ki. De a fairplay ritkán jön össze.
A nézelődését az zavarta meg, amikor egy hangos pár ült le mellé és rövid időn belül kerültek közelebbi kapcsolatba. Penelope kinyújtotta a nyelvét, undorát kifejtve, majd kilépet az álcájából, amire a fiatal pár meglepődött, de a másik pillanatban már ismét egymásnak szánták a figyelmüket.

Penelope felállt, és tovább indult a petjével együtt. Elhagyta a fővárost, az erdő felé indult, de nem vetette be magát túl mélyre. Hisz nem is volt rá szüksége. Élelmet akart gyűjteni, meg egy kis pénzt ha tudott, de a prioritás a szerencsére volt bízva.
Egy almafát pillantott meg a lány, a tetején hatalmas lédús gyümölcsökkel. Először megpróbált elérni ágakat, sikeretlenül. Majd megkísérelte megrázni a fát. Eredménytelenül. Utána felemelte a petet, hogy majd leszednek párat, de amit el is ért, a kis dög felzabálta. Hiába a társasjáték még nem az asztaluk. Némi mérgelődés után, nem volt más választása. Felmászott rá. Remegtek a lábai amikor feljutott, de megcsinálta. Fentről sokkal magasabbnak tűnt, az egész. Elért párat, amit ledobott a földre, ami nem pixeleződött el, megette a kis állatkája. Szitokszavakat küldött rá, majd ekkor tapasztalta meg, hogy nem tud káromkodni. Utána a rendszert kezdte káromolni, amiért megtiltja neki hogy káromkodjon. Furcsa szituáció volt. Miután megnyugodott begyűjtött néhány almát az inventoriba, amit elért majd megpróbált lejönni. A legalsó ágig el is jutott, de nem talált kapaszkodót, leugorni pedig nem mert, hiszen sokkal magasabbnak tűnt mint lentről. Párszor visszaszámolt magának, hogy majd ugrik. Néha a pet mászott a lába alá, néha pedig neki szállt inába a bátorsága. Az utóbbi többször fordult elő, és míg eleinte szórakoztató lehet ezt látni, hamar ráeszmélünk, sokadjára milyen unalmas is. Ez játszódhatott le a kis petben, amikor már a hetedik visszaszámlálásra, egyszerűen használta a dübörgést, aminek eredményeként egyenes út vezetett le a puha fűbe, jó néhány alma kíséretével. Míg Penelope összeszedte magát, majd megszidta a petet, addig a kis lény halál lazán nyelt be még néhány almát. Pen amit tudott összeszedett, majd úgy döntöttek ideje küldetést felvenni, vagy valami hasonló. Szétnézni a lehetőségek tárházában. A főtéren amit talált már vagy elindultak, vagy nagyobb szintet követeltek meg... így ez hamar ki is lett lőve a repertoárból.
Mivel lassan be is esteledett, így kénytelen voltak szálast keresni. Nem volt nehéz dolga a nem volt messze a fogadó, de szomorúan vette tudomásul milyen drágák kezdő szinten a szobák és egy-egy normális étel. Leült az egyik asztalhoz, hogy kitalálja mit csináljon, hisz ha most elkölti minden pénzét, holnapra tényleg semmije sem marad... A kicsi lánynak meg kellett tapasztania az élet valós problémáit. Úgy döntött kiokoskodik valamit és hamar meg is született a terve.

Hozzácsapódott az első nagyobb csoporthoz ami felfelé siettek és igyekezett közéjük olvadni. Filmekben sokszor látott ilyet. De a csapos mint npc nem most jött le a falvédőről, hamar kiszúrta és meg is szólította a lányt.
- Te, hova iszkolsz annyira? – Kérdezte morcosan, egyértelműen a lányra szegezve a pillantását.
- Én..én én... – Nyelt egyett.
- Csak a mo.. – mosdót akart mondani, de kapcsolt.
- Csak a monokinimet keresem, elhagytam. – Hazudott, miközben érezte ennél nagyobb hülyeséget ki sem találhatott volna, a fogadós modora mégis megváltozott és úgy néz ki elhitte. Pedig Penelope egy pillanatra azt sem tudta mi az a monokini.
- Siess a megkeresésével. – Üzente majd a következő vendéggel foglalkozott. Penelope úgy iszkolt felfelé, ahogy csak tudott a kis pet pedig mögötte követte, megbirkózva minden lépcsőfokkal.

Felérve picit megnyugodott, biztos volt benne, hogy az öreg elfelejti őt, pár percen belül, neki pedig egy üres szobát kéne találni. A szobák zárva voltak, képtelenség volt kinyitni a zárakat. Egy ajtó azonban nyitva volt. Víz csobogása hallatszott egy belső szobából, így meggondolatlanul úgy döntött, hogy az egyik ruhásszekrénybe veti magát, miután néhány fekete-kék váltóruha már az ágyon hevert. A kis pettel bebújtak a szekrénybe, és élvezték a ruhák nyújtotta meleget. Addig fészkelődtek, ameddig kényelmes pozícióba nem kerültek és elfedték magukat néhány ruhadarabbal. Ezt ő is érezte, hogy egy meredek ostobaság, de nem volt jobb ötlete. Lassan el is tudott volna aludni, mire egy hatalmas robajjal törték be az ajtót. Kipattant a szeme, és pettjének jelezte, hogy maradjon csendben, majd olyan picire húzta össze magát, amekkorára csak tudta. A dübörgés, dübörgést követett, majd szóváltások, amiből kiderült hogy bizony a szőkeséget keresik és egy idegen hang, aki állítja, hogy rajta kívül senki sincs itt. Fény szűrődött be az ajtó résén, amit egy vaskosabb kéz ragadott meg és tépett fel, beletúrva a ruhák közé, elkapva a lány grabancát.
- Tessék! Itt van! – Ismerte fel a fogadós hangját. Majd körbenézve, látta a fiatal srác döbbent arcát, akit csupán egy fehér törölköző takart.
- Én én nem.. én.. – Hebegett, miközben próbált valamii hihetőt kitalálni.
- Remélem megtalálta a monokinijét. – Felelte ridegen a fogadós és már indult is volna meg a lányt még mindig a kezében lógatva. A pet pedig igyekezett fel-felöklelni a lábát a támadónak.
- Velem van. – Szólalt meg a fiú váratlanul. A fogadós értetlenül pillantott hátra.
- Ő a fegyverhordozóm és... a kis görénynek jobb az orra mint gondolná- Jegyezte meg, kiegészítve a sztorit. Persze nem görény volt a pet.
- Ha veled van, dupla a szoba ára is. – Jegyezte meg ridegen. Majd már pendült is az a pár arany a férfi felé. A marcona ember letette a lányt, aki értetlenül pislogott az ismeretlen srácra.
- Kö-szö-nöm én me- - Lassan szótagolva, hangjában érezhető óvatossággal beszélt és már lassú léptekkel, végig a fiút figyelve, kerülve a szemkontaktust lépdelt hátra.
- És találtál valami érdekeset a szekrényemben? – Tudomást sem vett a lány viselkedéséről és mondatáról, kinyitotta az ajtót és szétnézet benne.
- Nem, nem semmi érdekeset. – Hadonászott a kezeivel a fiúnak.
- Én viszont köszönök mindent és megyek. – Lépet volna ki a nyitott ajtón, amit a fiú egy mozdulattal csapott be a lány orra előtt.
- Maradhatsz, már kifizettelek éjszakára. – A srác nem gondolta át ezt a mondatot pontosan, vagy direkt fogalmazott így, nem tudni, viszont épp elég volt ahhoz, hogy a kis szőkeségnek összeszoruljon a gyomra.
- Tessék?- Kérdezett vissza ártatlanul. Miközben a srác magára öltött egy pólót és néhány kattintással egy lengébb nadrágot. Penelope pedig azt sem tudta hova nézzen.
- Mit nem értesz? Maradhatsz éjszakára, persze csak ha szeretnél. Nem tartalak fel ha a csillagos ég alatt akarsz aludni. – Magyarázta közönbös hangon a srác.
- Ott a fürdő, és... – Nézett körbe. Majd először az egyik fotelt fordította meg, utána a másikat tolta vele szembe.
- Tessék, itt az ágyad. Asszem pont a méreted. – Szólt be a csöppségnek. Aki csupán pislogott nagyoat, végül kérdésre nyitotta a száját.
- Ugye te nem olyan perverz vagy, vagy mi? – A hangja óvatos volt, és érdeklődve figyelte a választ, holott egy mozzanat választotta el a szökéstől is.
- Mi?! – Horkant fel a srác értetlenül. Elfordult majd néhány pillanat múlva lenyugodva lassan a lány szemébe nézett, és nyugodt hangnemmel belekezdett a mondatába.
- Tudod, az olyan perverzek mint mi, sokkal nehezebb dolgunk van idebent mint ahogy azt gondolnád. Biztos feltűnt már, hogy a rendszer korlátozza milyen szavakat hagyhat el a csöpp kis szád, és azt is észrevehetted már, hogy mindazt ami a bugyidban rejtegetsz, pixelezve, cenzúrázva látod csak. Ahogy ezt is. – Tolta le a gatyáját a tizennégy éves lány előtt.  Aki felsikoltott és kivörösödött arccal, szemeit eltakarva hisztériásan könyörgött, hogy húzza fel a nadrágját. Majd, amikor ellenőrizte, megtette-e már, rájött a fiú igazat mondott.
- Jé, tényleg nincs ott semmi. – Nyugtázta meglepődve, az illetlen hely felé mutatva.
-  A nénikéd térdkalácsa a semmi, deszka! – csattant el egy tockos. Végül Penelopenak be kellett látnia, hogy fura a gyerek, de lényegében ártalmatlan és kedves is volt vele. Ott aludt aznap este, bele bújt a fotelekből összetákolt ágyszerűségbe, majd félálomban még megkérdezte.
- Miért engedted meg, hogy itt aludjak? – Hiszen a srácnak különösebb haszna tényleg nem származott belőle.
- Mert én egy ilyen jó-fej gyerek vagyok és most aludj. Nincs pesztra time. – Válaszolta, a lány lehunyta a szemét, beérte ennyivel és elaludt. Álmodott, méghozzá emlékeiből elővarázsolt édes álmot. Maga sem érti miért épp a petjének puha, szőrös tojásburokkáról. Barna kis szeplőkkel, foltokban enyhe szőrcsomókkal, csontos kemény borítással. A mérete picit volt nagyobb az átlagosénál. A magyarázat, hogy miért épp a kis gida jelent meg az álmaiban? Talán mert pont ott feküdt mellette és még a lélegzetük is egyszerre telítette meg a teret.

Másnap kijelentkezett, ahogy illett. Bár nem nézte jó szemmel a fogadós a lányt, de mivel a fejpénz meg volt érte, különösebb gondja már nem volt vele. A lány viszont kényelmetlenül érezte magát, ám nem teljesen az elmúlt nap eseményei miatt, hanem szó szerint is. Amikor felébredt a fotelekből összetákolt ágyából is érezte. Bőre foltonként kipiroslott, talán ki is pattogott egy minimálisan és mindezek mellett szörnyen viszketett. A karjai, lába, háta és a legtöbb területen ahol a száraz, szúrós anyag hozzáér fedetlen bőréhez. Hiába nem mindenki bírja a szalmazsákot, amit a kezdőknek osztogatnak, mint alapfelszerelés. Talán ez is ösztökélte arra, hogy mihamarabb valami kellemesebb páncélzatra cserélhesse ódivatú "harcidíszét". Kayaba nem bízta a véletlenre, a középkor hatását akarta átadni és Penelope át is érezte azt. A faliújsághoz sietett, hogy valami hasznos küldetést vehessen fel, amit kezdőknek ajánlanak, de úgy tűnik ritka manapság az ilyen. Szemöldökét ráncolva sejlett fel neki, amit tegnapi segítője említett. A kiképzőt, ami hasznos az olyanoknak mint ő, ám óvatosságra is intette ezzel kapcsolatban. Mások csúfos hibáit és pökhendi megnyilvánulásait elmesélve kötötte a lelkére, hogy ha bele is vág, legyen óvatos.
Az idomárnak nem kell az ilyet kétszer elmondani, ám a túl óvatosság sem épp jellemzője.
A kiképzőhöz érve egy idősebb, marcona ember fogadta. Sablonszöveg amit elmormolt neki fekete bajsza alatt, majd választásra kérte. Hamar döntött.
- Harmincas szint. - Nem volt kérdéses. A kezdők kézikönyve szerint, amit frissítettek már az ötvenes szinten járnak bizonyos játékosok, sőt... Elvileg nem is lehet túllépni még. Ezek alapján pedig van még hova fejlődnie, bőven.

/Amennyiben megoldható egy szarvasgidát szeretnék petnek.
Korrekciók végrehajtva, kiegészítés pótolva./