CSR 0.5 - Necronomicon

by **Eugeo** Kedd Aug. 21 2018, 16:57

CSR 0.5 - Necronomicon

A fiú egy szürke ürességben találta magát, fejét az üres íróasztalnak döntve. Csalódottan vette tudomásul, hogy az újdonsült körülmények legszebb álmából riasztották föl. Olyan érzés töltötte el, mintha dacolhatatlan árral sodródna. Bár ő maga elfogadta ennek az érzékletnek a jelenlétét, nem tett ellene semmit. Nem is akart. Hozzá sem szagolt az előtte materializálódott pergamenhez. A kérdések sem izgatták. Egy lusta mozdulattal leseperte az asztalról a régi papírost és a ceruzát. Unottan nézett körbe, aztán vállat vonva, kézfején támaszkodva maga elé bambult. Az előtte magasodó, kiszáradt fa egyik ágán üldögélő, áttetsző varjat mustrálta. A transzparens madár ugyanolyan közömbösséggel tekintett le rá, mialatt csőrében egy kártyalapot tartott. Egy ügyetlen mozdulattal a fiú elé „dobta”, szárnyaival színe elé hessegette. A szóban forgó gyermek meglepetten pislogott a kártyán lévő ábrázoláson. Magyarázatot követelően violaszínű lelki tükreit újból az állatra szegezte. Egyszerű, lényegre törően egy szavas kérdés formájába süllyesztette kételyeit:
- Miért?
Az áttetsző varjú kiterjesztette szárnyait és némán tátogott – vagyis először úgy tűnt.
- )^ß% ^Ł [’|×. – Sípolás éles hangja ütötte meg a fiú füleit. Az érzet meglehetősen kellemetlenül hasított bele a koponyájába. Mintha a hallásvizsgáló sípja hangzott volna föl, csak százszor-ezerszer torzabban. A gyerek mégsem mutatta jelét nyugtalanítóságának.
- Ehm… nem értek nintendo-ul. Ha válaszolni akarsz, lehetnél egy picit HANGOSABB. – jegyezte meg közönyösen, miközben körmeit nézegette.
- )\? – Az állat érdeklődően pislogott, miközben fejét oldalra billentette. A fiú „tsk tsk”-el nem tetszően intett a szóban forgó madár irányába, főjét lassan csóválva.
- Nem mi, hanem mivan. Ééés… még mindig nem értem. Próbáld újra~! – Nem viszonozta a szemkontaktust, továbbra is a körmeivel matatott. A varjú türelmetlenkedve tipegett a faágon. Károgása ezúttal hallható és felismerhető volt, de állatias mivolta miatt az ifjú nem tudta dekódolni. A fél-láthatatlan daimón leröppent helyéről és az íróasztalra telepedett. „Partnere” az üzenő panellel matatott, arra az egy-két pillanatra elmerülten olvasgatott. Önelégült mosoly ívelt át a fiú ajkain, majd bólintott.
- Na így már mindjárt másabb, köszönöm szépen! – A gyermek elégedett bólintással a madárra kacsintott. A szóban forgó daimón értetlenül vizslatta „társát”. A kártyát érdektelenül odébb rakta, de a pergamennel eltérően nem seperte le az asztalról. Egyszerűen ott hagyta a szélén, minimális jelentőséget társítván annak, amit ábrázolt.
Az alacsony termetű fiúcska újból az üzenő panellel matatott. Elmélyülten hümmögött, amit maga előtt látott, aztán felvette a madárral a szemkontaktust.
- Mert jelentéktelen. Anélkül is itt vagy, hogy kitöltöttem volna, akkor meg minek? – Szemöldökét ráncolva forgatta meg lelki tükreit. Ismét a levelező felületre nézett, majd felsóhajtott. – Egyszerű megérzés. Miért vagy varjú?
A daimón nem válaszolt, így a fiú is hiába nézegette az üzenő panelt. A környezet változott: a falak kitágultak, a sodródás egyre enyhébb volt. A gyerek arcán szelíd félmosoly jelent meg.
- Nem egyértelmű? Jégmadárnak kéne lenned. – Jelentette ki dogmatikusan, miképpen lila szemei határozottan a varjú azúrkék, gomb alakú lelki tükreibe fúródtak.
- Miért kéne? – A tollas szerzemény torz hangon tette fel a kérdést. A gyerek csodálkozva húzta fel szemöldökét, majd elnevette magát.
- Látod? Tudsz te, ha nagyon akarsz. A--
- Nem, Lednacek, nem vagyok képes. – Vágott szavába a halálmadár. – TE vagy képes.
- Heh?
Azonban az „értelmes” kérdésre nem érkezett több verbális válasz. Az áttetsző daimón egyre bizonyosabb körvonalat kezdett felvenni, így a szürke üresség is szépen lassan újból tágulni kezdett. Mindezek ellenére Lednacek nem lett okosabb. Bosszankodva felszisszent, felállt, két kézzel az íróasztalra támaszkodott.
- Válaszolj! Miért lennék bármire képes? Ember vagyok, nem mindenható! – Szokottabbnál ingerültebben, egy-két asztalra csapással nyomatékosította szavait. Bosszús szemöldökráncolását azonban pillanatokkal később meglepődött pislogás váltotta föl. Egy hatalmas szárnycsapás székestül a puha, gyurma állagú földnek vágta. A szürke üresség kezekként tapadtak Lednacek végtagjaira, s mélyre, a semmi alá akarták rántani. A daimón vörös, kosárlabda méretű, rubinvörös színű szemeit a szóban forgó fiúra szegezte. Hosszú, óriási szárnyait kiterjesztette, miképpen a csőrei között tartott arany láncra rácsípett. Az utóbbi kígyózva ide-oda pattogott a tág mélységben, szögletes íveket létrehozva. A gyermek tekintete az élénk színű béklyókon, majd a felette tornyosuló tollas teremtményen állapodott meg. Az ismeretlen kreatúra kíváncsisággal méregette „kikérdezettjét", miképpen őt lassacskán magába rántotta az üresség – saját apátiájának a fizikai megnyilvánulása. Ám még mielőtt ez megtörtént volna, Lednacek kezével küszködve a beszélgető felület felé nyúlt, az újabb levelet nagy nehezen elolvasva. Viola szemei közte és a nagyra duzzadt daimón között ugrándozott, majd megadóan felsóhajtott. Beletörődő bólintását követően a hatalmas lény hátrébb húzódott, így a fiút lefelé rántó „végtagok" elengedték. Megkönnyebbült fellélegzést túldramatizálva két kezére támaszkodva felült és viszonozta a varjúszörny mustrálását. Egy jó darabig egyikük sem szólt a másikhoz: csak nézték, feltérképezték egymást. A csendet végül – feltételezhetően – a monstrummá hízott madár törte meg. Lednacek elmélyült hümmögéssel olvasta el a levelet. Rejtélyes arckifejezéssel ajka elé emelte jobb mutatóujját és dünnyögött.
- Miért vagy ennyire kíváncsi? Ha a létezésed célja az információgyűjtés, akkor nem kérdezel fölöslegesen. – kérdezte halkan. A szörnyeteg meglepetten nyitotta ki, majd csukta be csőrét. Az újabb kérdésre misem várva Lednacek folytatta. – A válasz ott van aaa... válaszban. Ha többet és jobban analizálnád a visszajelzéseimet, időt és energiát spórolsz. Ja, és többet sem kell kérdezned.
A daimón elfogadóan csukta össze kékesfekete szárnyait és sejtelmes hümmögéssel megfelelő burrogó hangot adott ki. A következő levelet olvasva, a fiú apatikusan nézett maga elé. Lassan felállt, de tagjait ernyedten lógatta.
- A c-c-célom? – kérdezett vissza dadogva. Egész testén borzongás futott végig. – B-boldog akarok lenni... – Az íróasztalon lévő kártyalapra tekintett. Vállai és térdei reszkettek. Félelem töltötte el a fiút.
- Mi tart vissza? – A kérdéssel magára haragította a gyermeket, habár ez nem volt feltűnő a lény számára. Arcára megrökönyödött vigyor rajzolódott ki... majd szemei sarkából könnycseppek gördültek le... aztán mire ügyetlenkedve letörölte azokat, száján ördögi mosoly jelent meg. Embertelen bazsallyal meredt az óriás daimónra. Az üresség felrepedt, annak törésvonalain át pedig ragyogó fény tört elő. A kitágult tér többé nem növekedett: a varjú arany láncaival együtt elerodálódott. A sodrást erős forgószél-szerű érzés váltotta fel: minden a feje tetejére állt, amint a fiú irányítást nyert a sors felett. Nem kellett választ keresnie, hiszen ott állt – vagy jobban mondva repdesett – a feje felett. Maga elé tartotta két kezét, mire a belső démon a közeledést viszonozva rászállt. Lednacek nem érezte annak súlyát – még a tollpihénél is könnyebb volt. A daimón vékony ujjaival körbeölelte „társa" kezeit, szárnyait óvóan teste köré fonta. Tollai obszidián kéken izzottak fel, mialatt a szürke üresség fehér szilánkokra esett szét.
A gyermek végül felnézett démonára, s megszólította:
- Mutasd hát, mi nem, Morpheus.
...És az apátia fizikai megnyilvánulása darabjaira hullott.

by **Eugeo** Kedd Aug. 28 2018, 22:00

Háttal a földön fekve ébredt. Fejét oldalra fordította, s meglepődötten látta, hogy kamillákkal borított virágmező kellős közepén pihent. Az ég felé nézett: olyan volt, mintha száraz jég, semmint felhők borították volna. Fodrozódott, páraként hullott alá, ködszerű nedvességgel töltötte meg a levegőt.
Amerre pillantott, mindenütt kamillát látott. A dombos kiemelkedéseket is a szóban forgó gyógynövények száza-ezre fedte. Ahogyan szemét dörzsölgetve felállt, Lednaceknek feltűnt a varjú-daimón hiánya. Vállat vonva vette tudomásul és kényelembe helyezkedve, visszafeküdt a virágtengerre. Még mielőtt meggyőződhetett arról, hogy saját képzeletének fogja lett, Morpheus a feje fölött állt, mozdulatlanul, kitágult pupillákkal. A gyerek megrezzent, mire az összezsugorodott állat elkapta egyik hajtincsét és meghúzogatta azt. Nem érzett semmit, a játékvilágnak köszönhetően, de játékból kellemetlenkedő grimaszt vágott a madárra. Megadóan integetett annak, majd végleg felkelt a kamillák sokaságából.
Morpheus elugrált a fiú közeléből és károgva, sokat tudóan körbepillantott. Először a virágmezőket, majd a száraz jéggel borított eget pásztázta végig. Szkeptikusan vonta fel "szemöldökét", s társa irányába sandított. Lednacek rosszallóan forgatta lelki tükreit, aztán egy nemtörődöm vállrándítással hátat fordított belső démonának.
- Ne nézz így rám, a valóságban sokkal ijesztőbbnek tűnt. – vágott végül vissza szavakkal.
- Mert ez csak azon arca, amire a legtöbb ember vágyik. "Ágyban, párnák között meghalni". A halál legbékésebb aspektusa. Erről TE is meg vagy győződve. – magyarázta unott hangnemben a varjú. – Indulj.
- De merre? – Kérdésére azonban csak egy bokán csípést kapott válaszul. Értetlenkedő fejcsóválással ugyan, de eleget tett Morpheus kérésének és megindult valamerre.
Az időérzék minden lépést követően eltompult. Lassacskán már nem számított, mennyi ideig rótta a kamillás mezőket. Hiába tehetett meg kilométereket, a megtett út előtte és mögötte is ugyanakkorának tűnt: mintha el sem mozdult volna. Ez azonban nem érdekelte a fiút. Érdektelenül, zsebre vágott kezekkel, szenvtelen arckifejezéssel rótta a változatlan tájat, a föld felé pillantgatva. Egy ponton megállt, fél térdre helyezkedett. A kamillák szirmai között egy kisebb méretű papírkártya kapaszkodott meg. Fehér volt, arany ívekkel díszítve. Lednacek habozva ugyan, de megfordította a lapot...

"Gyógyulj meg, ^)\@\^¸!"

...És azzal a lendülettel el is dobta azt. Lépteit megkettőzve tette, s vissza se pillantott. A daimón magyarázatot követelve körözött felette, ám nématag maradt. Hiába tekintett le rá követelőzően, a társ csupán dühödt ábrázatával adta tudtára, mennyire nem akart pillanatnyi érzéseiről beszélni. Csak haragból fakadó reszketéséből és eltorzult mimikájából szűrhette le, miként élte meg a fiú a múltjával való szembesülést. Morpheus ennyiben hagyta, majd felette repkedve követte társát.
Lednacek dogmatikusan törtetett előre saját elméjének falatlan labirintusában. Tudomást sem vett arról, hogy szapora tempójában mennyi kárt tett a virágokban. A gyermek hisztérikus menete közepette látható utat vágott magának a kamillák tengerében. Akárhogy is gondolkodott, akárhogy is érezhetett, a múlt árnyéka visszakísértett és emlékeztette arra, milyen jövő vár rá. Előretörése félbeszakadt, ahogyan tagadóan füleire tapasztotta kezét és megpróbálta a fel-felcsendülő, ismerős hangokat kizárni elméjéből.
„Anya… mi baj van velem…? Miért nem kellek senkinek…?”
„Apa… hol vagy? Nem látlak téged… segíts…”
„Miért… miért kellett eltűntetni? Miért kellett levágni? Adjátok vissza… adjátok vissza MOST!”
„Velük akarok lenni... nem itt.”
- Elég legyen…! – kiáltott fel dühében a fiú. Követelőzésének eleget téve a hangok elhallgattak, s Lednacek gondjai egy időre tovaszálltak. Heves zihálás közepette lépett tovább a zavaró jelenségen, mintha tudta volna, merre tart.
A táj változott: a kamillarengeteg egyre ritkásabb volt, s helyét szépen-lassan pipacsok és rózsák sokasága vette át. Vörösek és feketék, melyek lehetetlenül izzottak a fél-világosságban. A gyermek a haragból kiábrándulva, rácsodálkozással vette észre a változást. Érezte, ahogyan Morpheus szárnyai lágyan az arcát érintik, amiképpen az elröppent előtte. Egy jóval magasabb vörös rózsa szárára ült rá, figyelmen kívül hagyván a lábhúsába vágó rücsköket. Led megállt előtte és kíváncsiskodva nézett körbe. Döbbenten látta, hogy a korábban mögötte elterülő kamillás mezőknek már nyoma sem volt, helyüket rózsák és pipacsok sokasága vette át. Ami a múltban létezett, sem a jelenben, sem a jövőben nem maradhatott meg. A daimón ezt észrevette.
- Még most is félsz. Rettegsz. Bújkálsz a múlt árnyéka elől. – közölte vele szárazon a szóban forgó belső démon. Az embertárs azonban most sem válaszolt. Ibolya lelki tükreit lesütötte, lábával a földet túrta. Természetesen tudta, hogy hiábavaló volt, elvégre magának NEM hazudhatott. Habozva ugyan, de mégis felvette Morpheusszal a szemkontaktust.
- Most biztos azt mondanád, hogyha legyőzöd a múltat, dicsőséges lesz a jövőd. Nem lesz okod a sorsodért aggódni. – kezdett bele ugyanolyan monoton hangnemben. Érdektelenül körbenézett, és sóhajtott. – De pont neked kéne tudnod, hogy ez nem így van. – Szemei elkerekedtek, száján balsejtelmes mosoly ívelt át. Egy-két lépést tett a varjú közelébe, s a rózsa levelei között megbúvó újabb papírkártyát a keze ügyébe vette. – Az igazság fájdalmas, a hazugság édes álom. De ezzel te is tisztában vagy, Morpheus.
Egy hanyag mozdulattal fordította meg a lapot, elolvasván az aranyozott betűkkel írt üzenetet. Az embertelen vigyor nem tűnt el mimikájáról, ahogyan a daimón felé fordította, hogy szintén elolvashassa azt.

"Nyugodj békében, Émilien!"

Lednacek harsányan felnevetett. Annyira kacagott, hogy még vállai is belerázkódtak. Morpheuson volt a sor, hogy ne válaszoljon. A kék gombszemeivel enerváltan pislogott a gyermekemberre. Egy ideig várt, hátha észreveszi magát. Nem így történt. Végül a daimón elunta a fiú hisztérikáját.
- …Szerinted a menekvés a célra vezető? – A kérdés mély hallgatásra bírta Ledet. Nem is igazán volt ideje rá válaszolni, mert egy jókora, fél-látható ököl a földnek küldte a fiút. Hassal csúszva, a talajt és a virágokat felszántva, sárosan, koszosan tért magához. Fejét felocsúdva rázta meg, s válláról visszasandítva látta, hogy a daimón valami áttetsző óriás – elképzelhető feje – körül körözött. Az amorf testű ismeretlen fenyegetően tornyosult Lednacek fölé. A fiú érezte, hogy ez az idegen akármi őt figyelte, majd karját újabb csapásra emelte. Ezúttal sikerült elgurulnia a csapás útjából, aztán pánik közepette odébb akart iszkolni. A láthatatlan monstrum azonban követte, bármit is csinált. Egy újabb ököllendítéssel kibillentette Ledet az egyensúlyából, aki ezért ügyetlenkedő bukfencezés közepette hanyatt fekve elterült a virágok között. Csak az ismeretlen lényt körülvevő rosszindulatú ködből vehette észre, az mire készült. Miközben az életét védte, Morpheus kérdése visszhangot vert a fejében. Elgondolkodva oldalazott el a tövises-pipacsos sokaságban, a szüntelenül folytatódó ökölcsapások kereszttüze elől.
- Nem? – A daimón újból nyomatékosította a kérdés fontosságát. Lednacek meghökkent zihálással tért észhez, s az ismeretlen támadót körbeölelő misztérium leple lehullott. Ahogyan végignézett a tumorokkal borított, csupasz, állati koponyamaszkos óriáson, kidobta a taccsot. Az öklébe öklendezve próbálta visszafojtani ezt az érzést, miközben szembesült a helyzet maga igazságával. A múlt megtestesülése visszafogta támadásait, míg a gyermek össze nem szedte minden erejét. Nehéz volt és fájdalmas. Lüktetett és a vágy viszkető érzése sosem akart elmúlni. Miután rájött, mi állt előtte, az óriás torkából gyászos nyögdécselés tört fel:
„Ne vegyétek el, kérlek…”
„Anya… hol van anya…?”
„Apa… hová tűntél… merre vagy?”
„Mani… adjátok vissza Manit!”
A fiú nem bírta tovább. Kicsi termetéhez képest aránytalanul nagyobb pallosa a kezében termett. Mintha az évek óta elfojtotta volna, a csatakiáltás úgy tört elő. Játszi könnyedséggel és sebességgel rontott neki a jóval termetesebb kreatúrának. Ahogyan bal bokáját megrúgta, a szóban forgó ismeretlen gyászpanasz közepette hanyatt esett. Ezt követően Lednacek egy határozott elrugaszkodással, szüntelen kiáltása közepette lefelé döfött kétkezes kardjával – bele a múlt gyászának a homlokába. A csontos réteg jégként repedt fel. A ragadozó koponyája szépen apránként darabokra hullott, és helyét a teremtmény valódi kiléte vette át. A gyerekben azonban nem volt sem kételkedés, sem félelem: magabiztos felszabadultsággal nézett szembe önmagával. A régi, kiéhezett, kopaszra nyírt önmaga üveges tekintettel nézett rá. Lednacek azonban biztatóan mosolygott rá. A múlt először meglepetten, majd az elfogadástól megbékélt, őszinte bazsallyal meredt jelenlegi énjére. Az egész lény teste az ürességhez hasonlóan felrepedezett, végül elpixeleződött. A kék kristályos sokaságok a száraz jeges égbolt felé törtek, melyek eloszlatták a feltörhetetlen réteget. Új nap sütött le Lednacekre… aztán a pipacsok és rózsák képe megtörött.
…És a fiú világa ismét megfordult.

CSR 0.5 - Necronomicon

CSR 0.5 - Necronomicon

Re: CSR 0.5 - Necronomicon