Elaila Heldfrisk

Név: Elaila Heldfrisk
Nem: nő
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 15

Kinézet: Alapjában véve csinos, bár gyermeki vonásaitól még nem megszabadult lány, aki állandóan próbál a lehető legápoltabban kinézni. Elég alacsony nagyjából 155 centi, amin állandó meghunyászkodó testhelyzete sem segít, így néha még apróbbnak tűnhet, ahogy így összehúzza magát. Szeme és haja is hasonló árnyalatú barna, utóbbit általában rövidre vágva hordja, melyet sosem hagy a vállán túl nőni. Az öltözékére a piros-kék-lila árnyalatainak változatai, kombinációi jellemzőek.
Jellem: Visszahúzódzkodó, félős, határozatlan és még ráadásul könnyen manipulálható is. Hát igen, sajnálatos módon nem egy talpra esett, bátor egyéniség. Nem képes ellentmondani másoknak, belé lett verve az engedelmesség, és mivel nem ismeri se a szarkazmust, se az egyéb hasonló kifejezéseket, így gyakran mindent szó szerint vesz. Elég ügyetlen, amit a játékban jártasságaival próbál egyensúlyozni. Gyakorta akkor is bocsánatáért esedezik, amik valójában olyan dolgot lettek volna, amiért nem kéne bocsátkozni, ám háttere miatt szinte sosem tudja mikor csinált jót, vagy rosszat. Szinte soha nem használja a megszerzett potijait, kristályait, még akkor sem, ha azt ő maga csinálta is, csak akkor, ha valaki erre utasítja. Szereti a meleg, édes dolgokat, illetve nézegetni a rovarokat, bogarakat, ám rettentően fél valamiért a Chocobokóktól és a lovaktól (főleg ha azok még fára is másznak…). Könnyen pánikszerű sokkos állapotba kerülhet, ha valaki sokáig védett övezeten belül támadja (taszító animáció).

Képesség:
Név: Sorvasztó Pengék
Típus: Permanens
Leírás: A kések enyhe zöldes aurában kezdenek izzani passzívan, de hozzá kell tenni, hogy ez nem jár fénykibocsátással. A kések pengéjével okozott fizikai támadások (találat) leszedhető méregjelzőket pakolnak az ellenfélre. Fontos megjegyezni, hogy ezek a méregjelzők nem az ellenfél, hanem a használó következő körének legelején (támadásai, képességei előtt) váltják ki a hatásukat, mely során az ellenfél páncélja alá, közvetlenül a HP-ból vonja le a sebzést. Fontos azonban megjegyezni, hogy ennek két hátránya is van. Egyrészt, hogy alap találatokkal nem osztok ki semmilyen sebzést se P-ra se HP-ra, másrészt az összegyűlt jelzők (1 sebzéspont 1 jelző) 20%-át sebzi csak ki az adott körben, minden fennmaradt, halmozott jelző átvándorol a következő körbe, de sebzést ebben a körben csak a 20% okozott. Egyértelműen a sebzést bevitt jelzők „deaktiválódnak”. Erősítés: Minden kimaxolt Poti/Méregfőzés Tierje után +10%-al nő a rárakott sebzés aránya (pl 102-as Potifőzés esetén bár T2-n vagyok csak a T1 része van csak kimaxolva, emiatt kapjuk meg a bónuszt így a méreg dmg már 30%-okat oszt ki)

Az előtörténet nyugalmat megzavaró dolgokat tartalmazhat

Előtörténet:
Érezted már úgy, hogy soha nem voltál senki? Hogy csak azért születtél a világra, hogy szenvedj? Érezted már, hogy elhagyott mindenki és azt sem tudod ki is voltál addig a pillanatig, míg a pokol el nem nyelt? Nem? Soha? Őszinte leszek… utállak… Én… én… teljes szívemből utállak! Miért… miért van az, hogy csak én szenvedek… miért van, hogy másnak boldog gyermekkora volt… engem miért vernek az Istenek? Milyen bűnt követtem el, amiért átkos lettem? Miért nem válaszol senki… anya…. miért hagytál el… miért….

Hogy hol születtem? Mikor? Kik voltak a szüleim? Nem tudom… csak annyit, hogy nagyjából a 6. születésnapomon voltam túl, mikor az Uramhoz kerültem. Angol vérvonallal rendelkezem, ám ennek ellenére egykori szüleim Szaúd-Arábiában éltek, vagy legalább itt voltak épp nyaraláson, mikor megtörtént, aminek meg kellett… Atyámról annyit tudok (legalábbis amennyit elmondtak nekem), hogy megszállott pókerező volt és gyakran tett fel olyan dolgokat is a játékban, amely elvesztését csak később érezte meg. Hát így kerültem az Uramhoz… Ez voltam én… egy tárgy… melyet egy egyszerű kártyára fel lehetett rakni. Hogy megzsarolták őket, vagy valójában csak elvettek tőlük, mert nem voltak képesek fizetni? Igazából nem tudom. Talán. Talán nem. Mindenesetre a történteken nem választott. Ez Arábia. A hely, ahol a pénz hatalom. Ahol a dílerek az utcán mutogatják portékájukat, a hely ahol minden tehetős emberen több arany és gyémánt ékszer van, mint ami egy kisebb ékszerész üzletben van. A törvények itt olyanok, ahogyan a pénzesek formálják. A hivatalos rétegek alatt, ez az ország, már rég túlmutatott a purgatóriumon… A Tulajdonosom, kinek valódi neve Naazil al-Shariz volt, egy igen kifacsarodott ízlésű férfi volt, akinek az összes szolgálója 15 évnél fiatalabb fiú és lány gyermekből állt. Bár nyíltan vádolható pedofiliával, de a simogatásokon, veréseken kívül soha nem ment tovább… romlott perverz volt csupán… „csak”. Általában elég fiatalon szerezte meg a szolgálóit, kiket magántanárral oktatott ki annyira, hogy beszéljék a nyelvet és legyenek valamilyen alap intelligenciájuk. De alapjáraton mind a tizennégyen aluliskolázottak voltunk. Tizennégy gyermek szenvedte át a poklot, melyet én is. Bántalmazás, verés, földbe tiport önbecsület. Minduntalan a napjaink részévé váltak. Megtanultuk, hogy lehajtott fejjel, csendesen tűrjük a Tulajdonos minden utasítását, és magunkba zokogva viseljük el kemény ütéseinek vagy műanyag nevelőpálcájának a csapásait. Én a többieknél is jobban szenvedtem, mert félős, ügyetlen mivoltom miatt gyakorta volt olyan, hogy összetörtem dolgokat, vagy nagy nehezen sikerült csak lecsutakolnom csak a lovat. De van olyan érzésem… hogy Gazda direkt emiatt kedvelt engem a legjobban. Mind tudtuk, hogy imád büntetni minket, mindig elégedettséggel töltötte el, mikor a husáng vörös csíkokat hagyott a hátunkon. Fájt...  De elviseltük. Muszáj volt, mert féltünk, ha nem könyörgünk bocsánatért, nem viseljük el a csapásokat, talán még szörnyűbb dolog várt volna ránk. Öt évvel a jelen előtt volt nyoma az első változásoknak. Hírét vette az Urunk egy játéknak, mely állítólag minden képzeletet felülmúl, de csak japánban forgalmazzák. Egy játék, mely mégis szinte a valósággal egyenlő. Mindenképp ki kellett próbálnia. Hogy csak szerencsétlenségemen múlt, vagy mindenképp engem vitt volna, nem tudom, de valahogy én is felkerültem arra a bizonyos luxusrepülőre, mely elrepítette japánba a Gazdát, s hamarost, már indult is a két frissen szerzett konzol, mely mindkettőnket a SAO-ba juttatott. Hogy miért vitt magával egy szolgálót az úr természetesen biztos voltam. Kellett neki valaki, aki csinálja a fárasztó dolgokat, farmolja a szörnyeket, gyűjtögeti neki a ritka lootokat és élő csaliként fogja odahúzni neki a szörnyeket. És ezt is csináltam. Nem tudom, hogy a női megérzés, vagy csupán a szerencse miatt, de már az elején éreztem, hogy valami nem stimmel, így jóval óvatosabb voltam, még a kelleténél is. Élvezhető volt a játék azt elismerem, de muszájból már nem is annyira szórakozás a játék. Főleg, ha kiderül, hogy valójában ez az egész egy veszélyes túlélő”show” Kayaba játszóháza, ahol tényleg az életünk a tét. Persze fiatal korom miatt nem igazán tudtam ekkor még a szavak mögötti félelmet, ráadásul mivel egész életünkben tárgyként voltunk kezelve nem is annyira érintett meg engem, míg a Mesteremet annál inkább. Soha nem felejtem el azt az estét, mely azon éjszakán zajlott le. Az Úr indulataitól vezérelve esett nekem, s bár a biztonságos terület megvédett a pofonjai, rúgásai nyomán történő taszítás sokkal jobban megrémített, mintha éreztem volna a fájdalmat. Hamar kiderült, hogy az életem jóval nehezebb lesz, mint eddig. A Mester soha nem volt hajlandó megosztani velem a dolgokat és mindig elvette az enyéimet, ha valamit esetleg szereztem. Ennek ellenére mindig én voltam az élfrontba, de mindig ő ütötte belé az utolsókat, hogy ő kapja a loot nagyobb felét. Ez mindaddig így is ment, míg egy nagy váratlanul rajtunk nem ütöttek. Máig nem értem miért történt minden, de egy csapat vörös játékos bukkant fel a semmiből és amilyen gyorsan jöttek, úgy is tűntek el… maguk után hagyva a Mester pixeljeit. Nem tudom miért éltem túl. nem voltam célpont? Vagy csak a gyenge felszerelésem miatt nem voltam nekik potenciális célpont? Fogalmam sincs, viszont innentől az életem maga volt a kóborlás. Sose találtam a helyem. A Mesterem halott, erre rövidesen rájöttem, hisz sehol sem találtam, ám én akit örök életében rabszolgakén kezeltek most a hirtelen nyert szabadságával nem tud mit kezdenem… Úgy érzed túl gyorsan léptem át a dolgokon? Tényleg? Én is ugyanilyen gyorsnak éreztem, ahogy minden útmutató dolog elveszik. Egyedül voltam és még ahhoz sem volt elég bátorságom, hogy önszántamból kimenjek, és a fejlődésre fókuszáljak… nem… nem tehettem… hisz… nem mondta senki.. én… én nem tehetek semmit parancs nélkül… hisz… ezt tanították…. nem? Napok nap után, Hónapok, évek teltek el üresen, magányosan, egyedül. Néha-néha egy-egy Gazda azért akadt, aki magához vett és átvette egykori Uram helyét… de minduntalan eltávolodtak tőlem. Nem kellettem nekik. Vagy csak túl furcsának találtak? Nem tudom… megint.. Miért nem tudok semmit? Miért kell ennyit szenvednem… talán egyszerűbb lenne meghalni… de… de mi van, ha ezt sem szabad… ó istenem kérlek… mutass utat nekem….

// Megjegyzés: nagyjából 1 évvel az IC kor előtt az egyik player tanácsára („baráti utasítására”) Elaily használta a Kiképzőt, mely nyomán 20-as szintig ugrott fel. Ennek ellenére nagyon keveset tud arról, hogy ezt hogy csinálta és csak jóval később tűnt fel neki a változás és csak utána alkalmazkodott hozzá, ám mivel nem tekint erre különösebben fontos tényezőnek, ezért nem tüntettem fel az et-je folyamán //