K1

Adatlap

Név: Arato Kan
Nem: Férfi
Kaszt: Lovag
Kor: 25

Kinézet: Elég jóképűnek mondható. 2 m magas, 80 kg, vöröses színű haja fehér tincsekkel, szeme színe sárgászöld. Normál esetben megjelenése magabiztosságot sugall, azonban mikor depressziós nagyon szánalmas látványt nyújt. Kék hosszú szárú kabátot, nadrágot és cipőt visel.

Jellem: A korához képest elég gyerekes szüksége van arra, hogy ha valamit csinál, akkor megdicsérjék. Ha véletlenül valamit rosszul és számon kérik, rajta rosszul esik neki, a legrosszabb esetben összegömbölyödik, magában motyog és depressziós lesz. A való világban gyenge volt és gyámoltalan azonban itt egészen más a helyzet itt a számok döntenek nem pedig a fizikai erő. Nem tűri, ha a gyengébbet bántják és a nők oltalmazójának tartja magát. nem kimondott csapat játékos csak, de ha szükséges rá tudja venni magát. Van egy kis feltűnési viszketegsége így szeretné, a minél többen tekintenek rá úgy, mint egy lovagra. Néha vet egy keresztet, bár távolról úgy tűnhet mintha legyeket hajtana.

Képességek:

Gúnyolódás: K1 egy elüvölti magát, aminek hatására a körülötte lévő ellenfelek késztetést éreznek, hogy és csakis rá támadjanak. Mindegy, hogy egy játékos vagy egy Mob. Szinttől függetlenül 2 jk és 5 mob, 2 körig, sikeres támadásonként meg az erőfeszítései miatt csak jkk ellen levonódik szint/4 csp, ha elfogy a cspje megszakad a képesség.

Előtörténet


  A szüleim világ életükben tisztességes, becsületes, dolgos emberek voltak, akik nagyon szerették egymást. Már egészen kis koruk óta ismerték egymást, majd egymásba szerettek és ebből a románcból lettem én. Édesanyám fiút szeretett volna ám pechéra csak én jöttem a világra bár ő sosem panaszkodott rám. Sosem voltam szép, se okos, sem pedig erős, egyszóval egy valódi isten csapása. Kiskoromban nagyon sokat betegeskedtem ám szerencsémre tinédzser koromra sikerült kinőnöm belőlük, de azért megmaradtam a gyufaszál alkatúnak. A kidobósnál mindig engem választottak utolsónak, mert nagyon gyenge voltam.
    Persze mikor felelésre került a sor akkor jó voltam ugyanis mindig engem szólított fel a tanár elsőnek és mire eldadogtam, véget ért az óra. Nagyon jól esett mikor vagy két tucat hálás szempár szegeződött rám, persze utána a kutya sem állt vele szóba. Bár ez ebben a formában nem volt igaz, mert volt néhány srác, akikkel el tudtam beszélgetni és néha jókat játszottunk. Mégis, éreztem, hogy én más vagyok, mint a többiek és ez egyáltalán nem volt jó érzés. Az életem később sem lett jobb ugyanis egyik munkahelyemen sem töltöttem el túl sok időt. Voltam takarító, portás, postás, gyártósori összeszerelő, újságkihordó és egyik helyen sem voltam fél évnél tovább. Mikor ez a történet játszódott egy olyan helyen voltam felszolgáló, amit nyugodtan nevezhetünk pöcegödörnek. Röviden összefoglalva még egy patkány is kétszer meggondolná, hogy betér-e oda enni. Sajnos nem tobzódtam az állás ajánlatokban így azzal kellett gazdálkodnom, amim volt. Bizonyára én hoztam magamra a balszerencsét mikor eldöntöttem, hogy hiszek Istenben. Halottam a bibliáról és beleolvasva megtetszett, amit ott állt ezért úgy döntöttem hiszek Istenben. Félre értés ne essék nem jártam templomba sem misékre és senkinek sem meséltem erről csak néha imádkoztam.
     Ennek következőben lett egy vacak állásom egy még vacakabb albérletem és egy bunkó szobatársam. Velem ellentétben ő nagyon jóképű volt, értett a számítás technikához ráadásul a nők nagyon kedvelték. Rendes munkahellyel nem rendelkezett, de gyakran tett szívességeket némi készpénzért cserébe. Újrahúzta a számítógépet, meg hackelte az adatbázisokat, kamu honlapokat hozott létre és tartott karban. Egy gyengéje volt, mégpedig a nők és minden pénzét rájuk költötte azért lakott velem együtt egy patkányfészekben, mert így csak a felét kellett fizetnie. Egyik nap azzal hencegett nekem, hogy szerzett egy nagyon ígéretes munkát, ami ha sikerül egy életre megoldja az anyagi gondjait. Ezután elment megünnepelni az örömhírt egy bordélyba.
    Én bánatomban egy büfébe mentem, na, nem a munkahelyemre, annyira hülye nem voltam. Előfordult, hogy a szépfiúval együtt ettem ott mikor nagyon le volt gatyásodva. Kissé bosszantott a nagyképűsége ezért úgy határoztam ezúttal az ő helyre, az ablak mellé a sarokba ülök. Mivel nem volt ott, így gondoltam nem zavarja őt. Alig, hogy odaültem egy ötven év körüli, öltönyös, napszemüveges férfi, kezében aktatáskával leült a helyemre.
- Elnézést a késésért, közbe jött valami.
- Parancsol?
- Mára beszéltük meg a találkozót a problémámmal kapcsolatban. A telefonban azt mondta, hogy itt találkozzunk.
Először fogalmam sem volt miről lehet szó majd beugrott, hogy az a pojáca megbeszélt egy találkozót. Úgy döntöttem bohóckodom egy kicsit a számlájára.
- Persze igen, hogyne. Miben lehetek a szolgálatára?
- De hisz már egyszer elmondtam.
- Igen, csak szeretném még egyszer hallani, hogy ne legyen félreértés.
- Igaza lehet.  Be kéne mennie a Sword Art Onllin-ba és segítenie kéne egy bizonyos személynek.
- Abba a halálcsapdába? És ki lenne az?
- Egy nagyon közeli ismerősöm lánya. Nagyon fél attól, hogy valami baja esik, ezért szeretném megnyugtatni és utána küldeni egy segítőt. – miközben beszélt ökölbe szorította a kezét.
- Nem vállalom.
- Miért? A pénzt kevesli? -kérdezte csodálkozva.
- Nem dolgozom olyannak, aki nem hajlandó mindent elmondani nekem.
- Úgy halottam magának csakis a pénz számít, más nem érdekli.
- Nem kell minden pletykát elhinni.
- Ebben igaza van. A lányomról lenne szó.
- És azt akarja, hogy testőrködjem mellette?
- Valahogy úgy. - mondta.
- Hát nem is tudom, nagyon rizikósnak tűnik meg nem is vagyok oda a gyerekjátékokért.
- De azt mondta a telefonban, hogy megegyeztünk. Még a pénzt is elhoztam. A fele most a fele, hogyha visszatértél. – erre kinyitotta az aktatáskát.
     Majd elakadt a lélegzetem, soha életemben nem látta annyi készpénzt, mint akkor ott.
- Kedves uram ennyi pénzért a holdra is elmegyek bárkiért. Mikor kezdjünk? Minél előbb annál jobb.
- Örömmel hallom. A táskában van egy boríték benne egy kisebb összefoglaló és egy cím ahol majd beléphet a játékba.
- Mikor kell érkeznem?
- Ma délután háromkor.
- Rendben van. Maradt még pár elintézni valóm, de ott leszek.
- Minden jót és sok sikert.
Miután elváltunk bementem a mosdóba és torkom szakadtából üvölteni kezdtem a boldogságtól. Igaz, hogy borzalmasan veszélyes, ráadásul nem is nekem szánták viszont, ennyi pénzből sokáig elélhetnek a szüleim még akkor is, ha nem sikerül megszeretnem a másik felét. Ez első dolgom az volt, hogy kiléptem a munkahelyemről és amennyi szitkot csak ismertem mindet ráolvastam az immár ex főnökömre. Ezután felkerestem a főbérlőmet mindent kifizettem, amit csak kellett majd kijelentkeztem. Végül pedig csomag módjára feladtam azt a rengeteg pénzt a szüleimnek a következő levéllel.
„Anya, Apa. Sikerült találnom egy fizetős állást egy részét elküldtem nektek. Mindig nagyon sok szeretetet kaptam tőletek és ezt szeretném viszonozni. Nagyon szeretlek benneteket.”
    A táskában találtam egy részletes leírást a Sword Art Onlin-ról amit vagy három órán keresztül tanulmányoztam. Megtudtam, hogy nincsen, vér csak a pixelcsík jelenik meg a testen sem helyet. Ha egy idegen játékossal találkozom, csak az életerő csíkját látom és az indikátorát valamint, hogy melyik céh tagja. Azt is kiderítettem, hogy ott nem izzadnak, az emberek nem lehet koszosnak lenni illetve nem nő a testszőrzet. Valamiféle éhségérzet van ezért enni kell, de ezt valószínűleg csak a rendszer generálja. Aludni is kell azonban ezt legjobb egy védett helyen mondjuk fogadóban megtenni, mert a szabadon bármikor megtámadhatnak a szörnyek vagy más játékosok. Minden elolvastam a kasztokról, hogyan kell támadni, mire jók a jártasságok, milyen tulajdonság pontok vannak, és melyikük mit csinál. Fogalmam sem volt róla ki készítette ezeket azonban elrebegtem nekik egy hálaimát, mert tudtam ennek köszönthetem az életemet.
- Legyenek áldottak azok a férfiak és nők kik elkészítették ezeket a leírásokat, amellyel könnyebbé, érthetőbbé és élvezhetőbbé tették ezt a játékot.


    A megadott időben a megadott épülethez érkeztem majd felcsöngettem a kaputelefon segítségével. Épphogy megnyomtam a gombot az ajtó azon nyomban kinyílt és egy mély részelős hang szólt hozzám.
- Harmadik emelet tizenkettes ajtó.
Mindenféle teketória nélkül elindultam felfele a lépcsőn azért ott, mert nem nagyon kedveltem a lifteket. Nem voltam klausztrofóbiás, azonban úgy véltem addig használjam a lábamat amíg módom van rá. Bekopogva az ajtón egy meglehetősen csinos, fiatal nővér jelent meg előttem és kedvesen beinvitált. Mikor megláttam az orvost az a gondolat futott végig az agyamon és mi van ha ez az egész csak egy nagy átverés volt? Fel nem bírtam fogni ahhoz, amire készültünk mi szükség lehet orvosokra. Halottam vad történeteket arról, hogy külföldön egyesek összegyűjtik a hajléktalanokat és eladják a szerveiket. Gyorsan körbenéztem a szobában, de nem láttam sem műtősasztalt sem pedig olyan eszközöket, amelyekkel fel lehetne darabolni egy ember. Egy doktort, két nővért egy szokványos korházi ágyat, egy monitort és egy állványfélét láttam pont olyat amilyenre az infúziót szokták felakasztani.
- Elnézést, de mindenre szükségük van?
- Természetesen. – felelte az orvos. – Ezzel, figyelemmel tudjuk kísérni a légzését, a szívverést, a vérnyomását meg hasonlókat. Infúzióra azért van szükség, mert várhatóan elég sokáig fog bent tartózkodni ezért valami módon pótolnunk kell a szükséges anyagokat. Ez majdnem olyan, mint mikor valaki műtét után van, esetleg kómás állapotban. De úgy tudtam mindennel tisztában lesz.
- Így is van. Mikor kezdünk hozzá? – igyekeztem magabiztos maradni mintha tökéletesen tisztában lennék miről is van szó.
- Minél előbb annál jobb. Megkérném, hogy válaszoljon igennel vagy nemmel a következő kérdésekre. Szed ön tartósan valamilyen gyógyszert? Volt mostanában valamilyen komolyabb betegsége esetleg átesett valamilyen műtéten?
- Mindháromra nem a válasz.
- Allergiás valamire?
- Nem.
- Szokott-e valamilyen alkoholt fogyasztani, és ha igen milyen gyakran?
- Nem.
- Szokott ön dohányozni és..
- Nem.
- Rendben van, most pedig tűrje fel a ruháját kicsit hallgatózni fogok.
Előkapta a jéghideg sztetoszkópját, amit mellkasomhoz utána pedig a hátamhoz nyomott és arra kért jó nagyokat sóhajtsak. Azt akartam mondani, hogy ez könnyű ilyen gyönyörű hölgyek társaságában azonban nem volt hozzá meszem. A magam fajták mindig csak csodálhatták a szép lányokat esélyünk sem volt a kegyeikbe férkőzni.
-Minden rendben. Mi fogjuk magát idekint ápolni, amíg ki nem jönnek, vagy amíg tudja. – kissé nehezére esett neki a leendő halálomról beszélni ezért inkább a kezembe nyomott egy sisakot.
    Miután fölvettem egy kisebb képernyő jelent meg előttem, amin utasítások szerepeltek. Legelőször meg kellett adnom a használni kívánt nyelvet majd létre kellett hoznom egy profilt, ami még nekem sem okozott problémát. Ezután, meg kellett érintenem a fejemet, a vállamat és a térdemet, amit én ostobaságnak tartottam, de természetesen végrehajtottam. Ekkor jutott csak el az agyamig, amit a doktor mondott és elképzeltem amint az a két angyal engem mosdat. Nagy szerencsém volt, hogy nem látták az arcomat ugyanis rögtön rájöttek volna, nem én vagyok az emberük. A kasztok kiválasztása elég nehéz diónak bizonyult, így minden figyelmemet erre a problémára összpontosítottam. Régebben mikor szerepjátékkal játszottam mindig mágusokat választottam, mert elég erős varázslataik voltak és így jó messziről szabadíthattam az ellenségre az égi áldást. A kedvenc trükköm az volt, hogy lefagyasztottam az ellenséget majd megidéztem egy föld öklöt, ami kis szerencsével szilánkokra robbantotta a nyavalyásokat. A másik, amit nagyon szerettem azok a kis piszkos kis trükkök voltak mellyel átvehettem a szörnyek elméje fölött az irányítást és más dolgom nem maradt, mint hátradőlni és nézni, hogy szedik szét egymást. Sajnálatos módon ebben a játékban nem voltak varázslók, de akadt egynéhány, ami hasonlított. Ilyen volt például az íjász, aki persze nem hajigált tűzlabdákat viszont tisztes távolból irthatta az ellent és rengeteg bonusz járt hozzá. Másodikként az állatidomárt néztem meg, amely szintén kerülte a fizikai kontaktust ráadásul indulásként egy cuki állattal kezdhetett. Ehhez a kaszthoz is rengeteg bonusz járt ám valami oknál fogva nem voltam velük megelégedve.
    Arra a döntésre jutottam, hogy valami meglehetősen újat és szokatlant választok, ami nem volt más, mint a lovag. A történetekben mindig a bátor lovagok mentették meg a gyönyörű hercegkisasszonyt és így nemcsak hatalmas vagyonra, hanem egy odaadó társra is szert tettek. Tisztában voltam vele, hogy nem babra megy a játék azonban abból az előlegből a családom jó ideig eléldegélhetett akár sikerül teljesítenem a feladatot, akár nem. Egyszer egy bölcs ember azt mondta, ha már el kell mennünk, menjünk el vidáman, na, én ehhez az elvhez ragaszkodtam. Miközben ezekkel szöszmötöltem halottam amint a két leányzó egymás között sugdolóznak.
- Te ez nem is olyan jóképű, mint amilyennek mesélték.
- Ismered a mondást miszerint a pletykának csak a felét szabad elhinni?
- Na igaz, de melyik felét.
      Már majdnem befejeztem a külsőm kialakítását mikor telefoncsörgést halottam és valamiért rossz érzésem támadt. Ha nekem kellett volna döntenem a kinézetről, akkor ott ülhettem volna napestig is ezért a maradékot az véletlenszerűen választottam ki.
- Hé fiú, várj egy kicsit. – mondta a Doktor.
- Viszlát. - válaszoltam mosollyal az arcomon, majd beléptem a Sword Art Online világába.


    Először egy sima üdvözlő üzenet fogadott majd mindenféle színek kezdtek el cikázni, rosszabb volt, mint egy stroboszkóp majd hirtelen egy hatalmas téren találtam magamat. Valami leírhatatlan szépség tárult elém ezért megfordult a fejemben csak álmodok. Megcsíptem az arcomat, de nem éreztem semmiféle fájdalmat, amitől kissé megijedtem majd eszembe jutott a leírás miszerint itt nincs fájdalom érzett. Lefeküdtem a földre, majd akárcsak a régi indiánok, elkezdtem hallgatózni és közben párszor megkopogtattam a talajt. Fölkelve szinte ösztönösen leporoltam magamat bár teljesen felesleges volt hisz ott nem létezett olyan, hogy kosz. A körülöttem lévők kicsikét furcsán néztek rám, de ez egy cseppet sem zavart hisz mondhatni egy másik világban voltam. Emberek milliói csak álmodozhattak ilyesmiről én viszont átéltem. A szél összekócolta a hajamat, felhők vánszorogtak az égen, emberek mászkáltak körülöttem kik a saját dolgukkal voltak elfoglalva. Úgy húsz percig állhattam ott mire sikerült észbe kapnom ezért félrehúzódtam egy árnyékos sarokba, hogy megnézhessem, milyen felszereléseim vannak. Nem vártam, hogy egyből legendás szintű cuccokat kapok azonban ennél többre számítottam. A lista egy rövid kardból, kezdő pajzsból, kezdő ruhából, hazatérés kristályából, egy kicsi potionból és valamennyicske aranyból állt. Volt ott még egy tükör azonban nem voltam kíváncsi a külsőmre ezért azt a helyén hagytam.
    Sopánkodhattam volna ott napestig akkor sem változott volna meg a kiírás ezért inkább megnéztem a képességemet. Olvastam a leírásban, hogy bár varázslatok nincsenek, de vannak helyettük spéci mozdulatok. Egy újabb kellemetlen hír, ugyanis amit ott láttam egyáltalán nem passzolt a terveimhez. Sosem voltam valami nagy csapatjátékos mindig is jobban szerettem egyedül lenni, aminek persze meg is lett a következménye. Folyton meghaltam, mert nem volt senki, aki fedezhetné a hátamat, azonban én ezt nem bántam, mert bármikor újrakezdhettem. Ott viszont teljesen más volt a helyzet, azonban ezzel még nem akartam foglalkozni. Röviden ennek használatával minden körülöttem lévő ellenfelem csak engem támadhatott egy bizonyos ideig. Ez kissé zavaros volt számomra mert az egy dolog, hogy gépi szörnyeket rám uszítja, de hogyan tudná befolyásolni egy játékos akaratát? Ez csapatjáték során lett volna hasznos így mindenki a lovagot támadja és közben a bajtársakna van idejük összeszedni magukat.
    Fújtam egy nagyot bánatomban majd elindultam kifelé a kezdetek városából. Bár sosem jártam arra nem volt nehéz rátalálni az útra, ami nyíl egyenest a kapuhoz vezetett. Úgy döntöttem mielőtt elkezdenék kérdezősködni kissé, körbeszimatolok, milyen szörnyek is lehetnek arrafelé. Nem felejtettem el, hogy veszélyes lehet, ezért elhatároztam nem megyek messzire a várostól, hogyha bármi gond adódna, vissza tudjak rohanni. Kis idő múltán sikerült rátalálnom egy meseszép tisztásra, amin egy vadkant bóklászott. Normál esetben nem bántottam volna, hiszen állatbarát voltam azonban valahogyan fejlődnöm kellett. Lesből akartam rátámadni azonban észrevett és egyből nekem támadt. Kemény orrát a gyomromba döfte, aminek hatására vagy egy méternyit repültem hátra. A hasamhoz kaptam majd hangosan felkiáltottam ám később észrevettem, hogy nem fáj semmim. Nagyon nehéz megszokni, hogy egyes dolgok máshogy működnek, mint a valódi világban. Bár nem igazán sérültem meg, de nagyon mérges lettem, amiért csak úgy nekem rontott. Hiába csapkodtam, nem sikerült komolyabb kárt okoznom neki, amit nagyon furcsálltam.
     Váratlanul beugrott a leírás, amit nemrég olvastam miszerint szükség van egy beállásra a megfelelő támadásra. Ezt érdemes volt kipróbálni ezért picinyke léptekkel előrébb mentem, míg már karnyújtásnyira voltunk egymástól. A jobb lábamat előrébb csúsztattam a pajzsomat pedig a mellkasomhoz emeltem majd elkapott egy különös érzés majd lecsaptam a pajzzsal. Ez kissé hátrébb lökte a bestiát ezután pedig a kardommal sújtottam le rá, aminek hatására apró pixelekké robbant szét. Első nekifutásra nem is voltam olyan rossz, hisz csak az életerőm huszonöt százalékát vesztettem el. Mielőtt további préda után kutattam volna leültem egy kicsikét pihenni és közben a ragyogó kék eget csodáltam. Akárki is alkotta meg azt a világot egy igazi remekművet hozott létre. Oly gondtalanul üldögéltem ott mintha csak egy kiránduláson lennék és közben hallgattam a csend hangját. Mikor a mellkasom már egyáltalán nem zihált felkeltem ismét leporoltam magamat majd elindultam újabb ellenfelek után kutatni. Csakhamar teljesült a kívánságom nagy sajnálatomra, ugyanis vagy fél tucat feldühödött sertés szegődött a nyomomba. Torkom szakadtából üvöltöttem miközben minden erőmet arra összpontosítottam, hogy idejében visszatérjek a városba. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem illik egy vérbeli lovaghoz azonban sokkal jobb gyávának lenni, mint halottnak. Az én sebességem nagyjából megegyezhetett az övékével, mert nem tudtak elkapni, de én sem bírtam lehagyni őket. Úgy tűnt az úr a kegyeibe fogadott, mert arra lettem figyelmes, hogy nem követ senki és ezen annyira meglepődtem, hogy azon nyomban orra buktam.
     Ott ültem bamba pofával, holtfáradtan, miközben kerestem az ellenfeleimet majd egy nyilas rám kiáltott.
- Hallod-e kezdőkém, te nagyon ostoba lehetsz.
- Már mér lennék az? – nem tudtam honnan tudja, hogy kezdő vagyok, mert elméletben nem láthatnánk egymás szintjét.
- Egyértelmű. Alacsony szintű a felszerelésed valamint úgy nézelődsz itt, mintha nem kellene semmitől sem tartanod. Lehetne nagyon magas szinted, de én ezt kétlem. Mit forgattál a fejedben mikor kijöttél egyedül?
- Nem sokat. Úgy döntöttem keresek pár magányos ellenséget, és ha esetleg forró lenne a talaj visszatérek a városba.
- Ez okos terv és egyben ostoba is. Szerinted ezek a dögök hagyják, hogy fedezékbe vonulj. Van ezeknél a malackáknál sokkal gyorsabb és veszedelmesebb vadállatok is.
- Például?
- Például más játékosok.
- De az gyilkosság lenne.
- Az őket nem érdekli. Néhányuknak szórakozást jelent, ha a náluk gyengébbet a másvilágra küldheti.
- Van valami tanácsod?- kérdeztem.
- Keres magadnak néhány társat. Ha egyedül vagy figyelj oda, mert bárhonnan jöhet támadás és csak egy életed van. Ha pihenni akarsz, menj el egy fogadóba, de itt száz százalékosan kell koncentrálnod. Láttam ahogyan azzal a lénnyel küzdöttel, nem rossz, de nem is jó. Gyakorolnod kell, a támadásokat más különben nem húzod sokáig.
- Erről olvastam.
- Az nem elég! Olyan ösztönösen kell használnod ezeket, mint a levegő vételt más különben véged. Van a városban egy kiképző NPC mi nagy segítségedre lehet. Gyere, visszakísérlek.
- Kérdezhetek valamit? – érdeklődtem visszafele.
- Már meg is tetted. Amúgy mi lenne az?
- Honnan tudtad, hogy kezdő vagyok? – kérdeztem.
- Természetesen a szagodról?
- Miért milyen a szagom?
- Mint egy amatőré. – mondta gúnyos mosollyal a száján.
- Lenne egy személyes kérdésem. Sokáig bajlódtál a külsőd beállításával, mert nagyon jó lett. – tudom ostoba kérdés, de valamivel meg kellett törnöm azt a kínos csöndet.
- Idióta. Tudhatnád mikor itt ragadtunk belenéztünk abba az átkozott tükörbe, amitől úgy nézünk ki, mint a valóságban.
     Mikor visszaértem megköszöntem az íjász segítségét majd egyből a korábban említett nem játékos karakterhez mentem.
- Kis szintű vagy? Ha szeretnéd, kiképezlek, hogy tarthasd a többiekkel az ütemet.
„1. opció: Maradok a jelenlegi szintemen.
2. opció: A 10-es szintre szeretnék lépni.
3. opció: A 20-as szintre szeretnék lépni.
4. opció: A 30-as boss legyőzése szükséges a megnyitásához.”
Egy darabig vakargattam az államat majd végül az egyes gombot választottam. Nem tudom miért azonban valami azt súgta nekem jobban járok, ha a hosszabbik utat választom.


   Nagyon rosszul eset, ahogyan az a tapasztalt játékos leteremtett, teljesen magam alatt voltam tőle. Úgy gondoltam az a pár órányi olvasás kellő mértékben felkészített, ám ahogyan a mellékelt ábra is mutatja, ez nem igaz. Visszatérve lekuporodtam egy sarokba és apró köröket rajzoltam a mutató ujjammal az egyik falra. Úgy vártam, hogy hős lovagnak tekintsenek nem pedig egy olyan ostoba mamlasznak, mint amilyen valójában voltam. Akkor döbbentem rá talán mégsem volt olyan jó ötlet elfogadni azt a megbízást. Mintha minden színt kiloptak volna a világból és helyén már csak keserűség és szomorúság maradt. Nem tudom meddig sajnáltathattam magamat ott lehet, hogy csak néhány percig, de az is meglehet, hogy órákon át. Arra lettem figyelmes, hogy egy párocska haladt el mellettem és kedélyesen cseverésztek, kacarásztak mintha semmi gondjuk nem lenne az életben. Ez egy pillanatra kibillentett a búskomorságból és elindultam körbekérdezősködni hátha valaki látta a kereset személyt ám azon nyomban meg is torpantam. Úgy rémlett kb tízezer ember kezdett el játszani és azóta nagyon sok idő telt el így annak az esélye, hogy ő is azon a szinten tartózkodjon elég kevés.
    Ráadásul mivel én még csak kezdő voltam, neki pedig volt ideje fejlődni így semmi hasznomat nem vehette volna. Az sem elhanyagolható dolog, hogy feljebb jóval erősebb lények lehetnek, mint az a pár malacka. Először is erőt kellett gyűjtenem és néhány erősebb felszerelést. Olvastam valami olyasmit, hogy a játékosok készíthetnek maguknak saját felszerelést, amit akár el is adhatnak. Ez nagyon jól hangzott, mert világ életemben vonzott a kovácsmesterség ráadásul egy kis plusz jövedelem is nagyon jól jött. Ráadásul olvastam valami olyasmiről, hogy legendás tárgyat nem lehet gyártani, mert abból kasztonként csak egy darab létezik és szörnyektől kell elnyerni. Kedvem támadt ezt a kijelentést megdönteni ezért elhatároztam én leszek az első, aki legendás tárgyat hoz létre vagy esetleg annál is jobbat.
    Ez remek ötletnek tűnt, hogy feltornázza a hírnevemet és ennek hála visszatért az életkedvem is. Már csak azt kellett kitalálnom, hogy milyen jártasságot válasszak ugyanis meg volt szabva egy ember maximum hányat birtokolhat. Ez remek lehetőséget nyújtott arra, hogy stratégiázzunk egyet ám nagy sajnálatomra nem voltam valami benne. Szerettem volna páncélt és fegyvert készíteni továbbá nagyon jól jött volna, ha nyersanyagokat könnyebben találtam volna meg illetve gyógyitalok készítése is kapóra jöhetett volna. Nagy sajnálatomra ezzel kimerítettem a keretet ugyanis másodlagos jártasságból csak kettőt tanulhattam meg. Jó ideig vakargattam a fejemet és hümmögve dörzsöltem az államat mire sikerült dűlőre jutnom. A következőként arról kellett határoznom miképp osztom el a tulajdonság pontjaimat. Mindenre nem tehettem egyet-egyet viszont nem hagyhattam, hogy egyes tulajdonságaim megerősödnek, míg a többi gyenge marad.
    Mint leendő tank nagyon sok erőre volt szükségem, hogy fel tudjam tartani az ellenséget ezen felül a kitartás is jól jöhetett ugyanis nem szerencsés összeesni a fáradtságtól egy csata közben. Továbbá az sem lenne rossz, hogy nagyot oda tudnék csapni és nem olyan sebességgel, hogy közben a szörny kétszer körberöhög. Jól meg kellett gondolnom mire is rakom a pontjaimat ezért elhatároztam, hogy elsősorban az életerőre, kitartásra és erőre összpontosítok, másodsorban pedig fegyverkezelésre, sebességre és legvégül a speciális képességre. Az is eszembe jutott, hogy olyan felszerelést szerzek majd ami megerősíti azon tulajdonságaimat amik kissé gyengébbek. A stratégiám rém primitív volt, egy idióta rajfilmből vettem ahol a gyerekek addig gyilkoltak gyenge szörnyeket, míg szuper erősek nem lettek. Elég sokáig tart azonban nincs benne semmiféle kockázat rendkívül egyszerű és szörnyen monoton.
    Újra kimentem a vadonba, hogy szembe szálljak az ellenséggel ezúttal viszont nem a gyenge, ijedős Arato Kan voltam, hanem a bátor és rettenhetetlen K1. Ő nem ismeri azt a szót, hogy lehetetlen, sőt benne sincs a szótárában. Ő az elesettek és a gyámoltalanok védelmező. Az egész testem csak pezsgett az önbizalomtól persze nem hagytam, hogy a fejembe szálljon és ezúttal figyeltem minden felé. Eszembe jutott egy régi film ahol háromszázan sikeresen feltartóztattak egymillió ellenséges katonát. Ők is kardot és pajzsot használtak és megpróbáltam átvenni a harcmodorukat. A pajzsommal hátrataszítottam a dühös sertést, utána a rövid kardal pedig szúrtam, határozottan, kíméletlenül. Miután visszaadta a lelkét a teremtőjének keresztet vetettem majd elmormoltam egy gyors imát.