Marluna

Név: ??? (leggyakrabban a Marlunát használja, lásd 2. képesség, és ET)
Nem: nő
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 19

Kinézet:  Vörös, vörös, és még több vörös. Vörös haj, vörös szemek, vörös köpeny, vörös indikátor. A japánnál egy kicsivel magasabb, átlagos női testalkat.


Jellem: ha a domináns színem nem árult el neked semmit, akkor nálad lehet a baj, nem nálam. Szeretem a vörös színt, és a vörös színű dolgokat.
Ha hasznom származik belőle, vagy a nővéremért bármit hajlandó vagyok megtenni, és nem félek ezt hangoztatni.
Ennek ellenére az emberek többségével szemben bizonytalan vagyok.
Könnyen sértődöm meg a legkisebb apróságokon is.


képességek:
1. - Teljesen lekötelez Uram/Hölgyem, (megfelelő aláhúzandó)
Harci helyzeten kívül bárkit, bárhol, bármihez oda tudok kötözni anélkül, hogy az illető észrevenné, mi is történik vele, a kötél csak addig tartja a fogást, amíg én a közelben maradok, de addig sehogy sem lehet szabadulni a szorításból.
Harcban egy körre cselekvésképtelenné tudom tenni az ellenfelem.

2. - A név kötelez.
Már akit, én ugyanis gond nélkül cserélem akár a saját nevem, akár másét.
E hasznos kis képességgel bármilyen dolgot meg tudok változtatni, ami neveket tüntet fel. (minimap, üzenet feladója, küzdőterek kiírása, Black Iron Castle) A név tulajdonosa ettől függetlenül nem változik meg.

3. - Recreation (permanens)
Harc közben a harc alatt elhasznált itemeket (mérgeket, potionokat, kristályokat) a harc végén, egyéb más esetben, a használat lejárta után újraalkotja a pixeleiből.



Hogyan jutottam el idáig? Mindez öt éve történt. Amikor kitört ez a SAO őrület. Nem, akkor még nem tudtam, hogy ennyire élvezni fogom, ahogy azt látom, hogy a másik rájön, hogy ez volt az utolsó pillanat, vagy ahogy kihuny a szemében a fény. Ez a fickó kivétel volt. Már lassan több, mint egy éve követtem a tetteit, és félig meddig meg is kedveltem. És ha az az őrült pasas, és az az őrült nő nem jönnek össze, még életben is hagytam volna... Talán
Hirtelen beugrik a nővérem képe mielőtt bebújtam volna a játékba.
-Kérlek, csak vigyázz rá, hogy ne essen baja.
-És ha beleszeret valakibe odabent?
-Akkor érd el, hogy boldogak legyenek, legalább neki jusson meg ez az öröm.
Az arca szomorú volt, és kipirosodott, nem csoda, legalább az előző fél napot sírással töltötte. Ekkor és így láttam utoljára a nővéremet.
Én próbáltam óvni azt az embert, de vannak dolgok, amiktől én se óvhattam meg. Az egyik a saját érzései. Sose tudom eldönteni, hogy örök szerelmes alkat, vagy csak megjátssza magát. De rengetegszer hallottam tőle, ahogy a nővérem nevét, és ezt kezdetben bizakodva fogadtam, most viszont olyan, mintha ezzel próbálna gátat emelni maga köré. Ha megtudja, hogy a mostani társa milyen fenyegetéssel állt elő... Nos, azt hiszem nem dőlne össze a kis világa, de most már semmiben se vagyok biztos vele kapcsolatban.

Marluna az első áldozataim egyike volt. Szám szerint a ötödik, vagy hatodik talán.. Régen volt, már nem emlékszem tisztán. Nem vagyok teljesen kegyetlen. Miután harcképtelenné tettem bárkit, de mielőtt elvégezném a dolgom, meg szoktam adni az utolsó kívánság esélyét. Persze az esetek többségében segítségért kiáltanak, vagy elég szűkös szókinccsel a családomat szidják. Ezek élnek a legkevesebb ideig. Általában a második családtagom megemlítéséig... Aztán ott vannak a kételkedők. Nekik külön el kell ismételni a dolgot. El sem tudnám képzelni milyen gondolatok születnek az embernek a halál torkában, ha nem hallottam volna ezeket a bizarr dolgokat... Van, aki a gyors halált preferálta, valaki bosszút akart, az egyik pedig állítása szerint sose volt még nővel, és ezt akarta bepótolni. Ami azt illeti, szerintem is kezdő volt. Majdnem megsajnáltam szegényt mikor mellette szinte teljesen meztelenül feküdve a háta mögött a késemért nyúltam. Hisz ha egyszer már megadtam az utolsó kívánság lehetőségét, ezeket a legjobb tudásom szerint próbáltam teljesíteni. Igen, még azt is, mikor arra kértek, hogy engedjem el őket. (Őket azután szúrtam le, hogy elengedtem őket.)
Marluna viszont más volt. Neki is feltettem a lehetőséget, a válasza meglepő volt.
-Két hét.
-Tessék?
Tettem fel a kérdést értetlenül, hisz ennek nem volt sok értelme. Persze el tudja intézni néhány kisebb dolgát, vagy megpróbálhat megpróbálni elbújni előlem, de ezekre elég lenne még max egy-két napot kérnie.
-Két hét, tizennégy nap, fél hónap. Amelyik neked jóban tetszik. Megtisztelnél, ha addig elhitetnéd mindenkivel, hogy megöltél.
Persze, mondani sokkal könnyebb, mint megcsinálni. Minden tudásom latba vettem, mire egy hét tanulmányozás után sikerült eljátszanom a kis trükköt. Fogalmam sem volt meddig tarthat, ezért próbáltam minél gyorsabban elintézni a dolgot a megbízómmal, és miután sikerült meggyőznöm Marluna haláláról, megkaptam a pénzt egy olyan melóra, amit nem végeztem el... Fura érzés volt.
Pontosan egy héttel később Marluna jelentkezett nálam. Most már vörös indikátorral. Hellyel és itallal kínáltam. Ő viszont fel se nézett.
-Ne húzd az időt, mindketten tudjuk mért vagyok itt.
-Sajnálom, nekem ötletem sincs, mért vagy itt. Ide az "üzletfeleimet" szoktam elhozni.
-Úgy érted már nem akarsz kicsinálni, vagy ilyesmi?
-Mért tenném? Én haszonból ölök, nem élvezetből.
Még ha élvezem is az gyilkolászást, azért nekem is megvannak az elveim.
-A pénzt már megkaptam a halálodért, és van egy érzésem, hogy a megbízó már nem fog keresni kárpótlásért, ha jól sejtem.
Az indikátorára mutatok, nagy eséllyel követett, mikor találkoztam a megbízójával, ő pedig bólint egyet.
-Akkor elfogadnék egy italt.
Ritka esetek egyike volt, hogy nem az ölésről szólt egy párbeszédem. Ennek ellenére jól elbeszélgettünk, és miután távozott, azt hittem soha többé nem fogom látni. Tévedtem.
Pár héttel később ismét felkeresett. Időt se hagyott, hogy érdem szerint fogadjam, máris nekem rontott a kérdésével.
-Bárkit megölsz, ha kifizetlek?
Csak pislogtam néhányat.. Az emberek általában azért keresnek fel, hogy elkerüljék az indikátor megváltozását, vagy olyan embereket tegyenek el az útból, aki nélkül könnyebben feljutnak a szamárlétrán. Erre a lányra egyik sem lehetett igaz. Hetekig kerestem valami rendszert az életében, mikor őt kaptam meg célpontnak. Az az egyetlen bűne volt, hogy olyan szeretett bele, akit már kikénezett valaki más magának, de neki... neki nem volt semmilyen célja. Talán a kéretlen hódoló nélkül most a pasi az útjában lenne? Nem gyártok elméleteket. Válaszolok a kérdésre.
-Vannak bizonyos kivételek.
-Rendben.
Tartott egy kis szünetet.
-Szeretném, ha megölnél.
Újabb döbbent néma csend.
-Alaposan átgondoltad? Te is tudod, hogy nincsen visszaút, ugye? Nincs senki, aki miatt el kéne kerülnöd a halált?
Ekkor kitört belőle, hogy neki túl sok volt, amit csinált, és hagynia kellett volna az egészet, mikor elsőként találkoztunk, mostanra teljesen megbánta, hogy másra irányította a dühét, egyébként is úgy cselekedett, hogy úgy tudta, már csak napjai vannak hátra.
-Én próbáltam magam megtenni, de képtelen vagyok rá.
Egy pillanatra beugrott a nővérem képe. Pontosan ezeket a szavakat használta.
Hirtelen ugrott vissza az életembe. Évek óta nem láttam, mert nagyon elfoglalt, és sikeres volt, én meg nem akartam felkeresni, mert most estem ki legalább a harmadik iskolából, és már nem volt kedvem újat keresni, és munka szempontjából sem álltam sokkal fényesebben, az meg hogyan néz ki, hogy a nővéremen élősködök, mert én nem vagyok olyan, mint ő.
Ennek ellenére szívesen fogadtam a testvérem, hisz mégis csak, a család az család. Még ha nem is láttuk egymást egy jó ideje.
Már az ajtó kinyitásakor feltűnt mennyire ki van készülve. Egyből belém csimpaszkodott, és bőgni kezdett a vállamon. Fogalmam se volt, mit kellett volna tennem. Mindig én voltam, akit vigasztalni kellett, és ő volt, aki mindig támogatott engem. Még a végrehajtót is intézte a lakással kapcsolatban, miután anyánk meghalt abban a balesetben. Nem is tudnám mit csinálnék nélküle, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy bármit megtennék érte.
Ekkor láttam meg a kezében a NerveGear-t. Én nem is álmodozhattam róla, hogy bármikor beszerezhetek egyet, de hallottam a rémmeséket a játékról, ami foglyul ejtette a játékosait. Fogalmam se volt arról, hogy ő is erre készült. Beinvitáltam a lakásba, és itallal kínáltam.
Végighallgattam mi történt, mennyire beleszeretett valakibe, és azt tervezték, hogy együtt kezdenek bele az újonnan megjelent játékba, de őt sürgősen behívták a munkahelyére, és a másikat meggyőzte, hogy ne várja meg, és kezdje el nélküle. Ez rossz ötlet volt. Ő próbált utána menni, de nem akart ő is erre a sorsra jutni, és azért jött, hogy szívességet kérjen:
-Én próbáltam magam megtenni, de képtelen vagyok rá.
Egy pillanatra megfájdult a szívem, és nem tudtam tovább hallgatni Marluna szavait.
Feltartottam a kezem, hogy most már eleget hallottam.
-Megteszed?
Csak bólintottam egyet, mielőtt felteszem a kötelező kérdést.
-Utolsó kívánság?
A hangom szomorúbb, és halkabb volt annál, mint emit ennél a kérdésnél megszoktam ütni.
Már előre készülhetett a kérdésre, mert azonnal rávágta:
-Itt és most. Nem akarom, hogy bármelyikünk meggondolja magát.
Igazat kellett neki adnom, ha most elmegy, nagy eséllyel soha többé nem állna neki egyikünk se, hogy felkeresse a másikat. Nekem nem lenne rá semmi okom, neki meg nem lenne elég mersze újra próbálkozni, miután egyszer elzavartam. Talán azt is kéne tennem. Elzavarni innen a fenébe. De nem tettem meg, beinvitáltam a lakásba, és itallal kínáltam. Nem fűlött hozzá a fogam, de nem mondtam nemet. Ahogy Szonjának se tudtam. Mégsem haragudtam egyikükre sem. Megvártam, míg befejezi az italt, leteszi a csészét, és én csak nézem, hogy mit és hogyan csinál. Egy pillanatra megcsapott a honvágy.
-Emlékeztetsz a nővéremre.
Csodálkozva pillantott rám. Ezt a pillanatot választottam. Legalább a döbbenet része megmaradt, ha az élvezet nem is, és ha most nem csináltam volna, akkor fogalmam sincs, hogy meg tudtam volna csinálni, miután tényleg emlékeztetett a nővéremre. A családomat viszont nem akarom bántani. Őt viszont azzal is bántottam volna, ha nem bántottam volna. Ezt a gordiuszi csomót semmiképp nem akartam a tévképzetem miatt fenntartani. Csak a nevét tartotta meg. Semmi mást az ingóságaiból. Ezeket odaadtam valami non-profit szervezetnek. A sors furcsa fintora, hogy később odakerült az a másik lány, akinek sikerült még befolyást tennie rám. Ez viszont egy másik történet....
Sokáig tartott, mire sikerült feldolgoznom, mit is tettem. Amíg a védencem passzív életet élt, addig még könnyű dolgom is volt. Mikor túltette magát a sokkon, egy keveset gondolkoztam azon, hogy újabb rémes tettel veszem el a bátorságát, de a történtek után  nem voltam képes újabb ártatlan emberre kezet emelni.
Az első, igen az még ártatlan volt. Csak rossz ember társaságában volt rossz időben. Akkor nem tudtam a kis védencem, hogy fog reagálni egy számára szinte teljesen ismeretlen ember halálára, de az utóbb már sejtettem, hogy ha bárki hozzá közelebb állót érne a vég, azzal nem egyszerűen passzivitásba üldözném, még a végén hülyeséget csinál itt nekem, én pedig magyarázkodhatok.
A viadal után már nem csak sejtettem, ekkor már tudtam, hogy mi történik vele ilyenkor... Hülyeséget csinál...
Ekkor léptem közbe, és támaszt nyújtottam neki, mikor szüksége volt rám, és nem volt más, aki meghallgatta volna. Odakint sose találkoztunk, és nem igazán hasonlítok a nővéremre, ezért nem hiszem, hogy sejtett volna bármit is. Mikor pedig nincs rám szüksége, én is élem a saját kis életem. Ami elég gyakran a Kaszinóban, vagy az alvilágban folyik.
Sosem voltam híve a csoportos bűnözésnek. Mindig lenéztem azokat az embereket, akik így akarnak vagyonhoz jutni. Számukra lényegtelen ki az áldozat, és ha rosszul jönnek ki a dologból, elég hamar híre megy, hol ütöttek tanyát, és aztán szedelődzködhetnek, ami többed magaddal nem is egy olyan egyszerű feladat. Ráadásul az ilyen csapatokban nagyon gyakori a bizalmatlanság, a másik hátba szúrása, vagy a vita a zsákmány felett. Köszönöm, ezekből nem kérek, én jól megvagyok a saját hívatásom szépségével. Nincs vita a pénzt illetően, vagy ha esetleg valaki nem akar fizetni, elég egyszerű megfélemlíteni azzal, hogy leleplezem bizonyos embernek, vagy embereknek, hogyan is történt, ami történt. Ritkán küldenek bérgyilkost egy bérgyilkosra, már csak azért is, mert idebent még nem hallottam másikról... Én rengeteg időt töltök az "ügyfeleim" tanulmányozásával, lehetőleg minél inkább a háttérben maradva, ott és akkor csapva le rájuk, mikor a legvédtelenebbek, csak az utolsó pillanatban felfedve magam, mikor már az utolsó felvonásra készülök. Ha véletlen elszúrok valamit, például egy nem várt vendég érkezik az előadásra, akkor sem szoktam zavartatni magam, és hiába megy híre a dolognak. Senki sem tudja, hogy kire, mikor, és hol csapok le legközelebb. Az esetek többségében még én magam se. Az esetek többségében viszont éreztem, hogy vigyáznak rám. Ha nem is úgy, ahogy én arra a fickóra.
-Sose leszel egyedül. Mindig vigyázni fogok rád. Úgy ahogyan régen.
Szinte kérlelt, hogy szívességet tegyek neki. Pedig egyáltalán nem volt szükség rá. Nekem ez jó menekülést jelentett az életből, és szívesen segítettem a nővéremnek. Aki a kórházban most is figyel rám, és akinek az egykori szerelmét most én próbálom terelgetni, az árnyékból

: