Lieselotte Sherlock

Név:
Lieselotte Sherlock
Becenév:
Liese
Nem:
Nő
Kor:
18
Kaszt:
Harcművész

Kinézet:
Szőke hosszú, általában két oldalt külön összekötve, kék szem, karcsú alkat, mellben dinamikus Vékony alkata ellenére igencsak erős, és ugyanakkor gyorsan mozog.

Jellem:
Általában kedves vagyok és jókedvű, nyitott vagyok és sok-sok barátot szeretek magam körül tartani, agressziót amennyire lehet kerülöm, de ugyanakkor, ha szükséges alkalmazom. Kihívó öltözködést kedvelem, ugyanis szeretek játszadozni a pasikkal.
Pár dolog azonban nagyon zavar: a pókok: a pókoktól iszonyodom, ki nem állhatom a nyolclábú kis bestiákat, mióta rám ijesztettek. Bezártság: egyszer egy liftben ragadtam sokáig ebből fakad a klausztrofóbia.

Képességek:

-később pályázom-

Előtörténet:

Japánban születtem alig 18 évvel ezelőtt egy jómódú családba. Édesapám szoftverfejlesztő és édesanyám pedig iskolai tanár, van még két testvérem egy kishúgom és egy bátyám. Bátyám apukám kedvence, bár ez nem meglepő elsőszülött fia lévén. Sok súrlódás volt emiatt köztünk bár az is lehet a makacsságom volt az oka mindennek, Ikuya aztán apám ösztönzésére szoftverfejlesztő lett.
Az évek során az iskolában jól teljesítettem tanulékony és ugyanakkor a sportokban is jeleskedtem. Középiskolába oda vettek fel ahol édesanyám tanított, és bár először voltak súrlódások emiatt és elhidegült köztünk a kapcsolat mégis sikerült megoldanunk és most nagyon jóban vagyunk egymással. A kishúgom, mit is mondhatnék róla amit még senki nem tud, nos talán rá az újságíró szó a jellemző, még nálam is többet ír a naplójába és miután utánam két évvel ő is a sulimba került az iskolai újság szerkesztője lett.

Iskolai életem gyorsan felfelé ívelt, hisz jó eszemnek és irigylésre méltó alakom együtt a helyi társadalom középpontjába helyezett, és én nem voltam rest ezt kihasználni. Sok barátom van még akkoriból és máig is tartjuk a kapcsolatot a legjobb barátnőmmel Akane-val. Amikor végeztünk az alap iskolánkkal én és ő különböző iskolákba nyertünk felvételt, én a hozzánk közelebb eső iskolába, míg ő a nem sokkal messzebbibe. Akane kissé fura volt orvos akart lenni, sosem értettem mi ez a mániája a sebészet és hasonlók felé, de legyen az ő gondja baja, én személy szerint sosem szerettem a vér a látványát, sőt néha rosszul is lettem tőle….
Szóval középiskolába sikeresen felvettek és nagyon jól haladtam a tanulmányaimmal, de alig jártam oda egy éve, amikor egy családi katasztrófa elvette tőlünk édesapámat. Anyukám összetört lelkileg, és húgom sem viselte túl jól, ő bezárkózott minden nap délután a szobájába, csak az iskola miatt jött ki onnan, még az újságírást is ott hagyta, pedig tényleg jól ment neki. Anyukám monotonná vált és sosem mosolygott azóta, pedig már nagyon régen történt a dolog. Én viszonylag jobban viseltem és Akane barátnőmnek köszönhetően, a mai napig azt mondom jól vagyok. Sokszor sírtam és sokszor éreztem üresnek a házat akkor jártam ki sokat otthonról vagy épp online kerestem valami elfoglaltságot, ha éppen a barátaim nem értek rá.
Bátyám vette át a családfő szerepét és az iskola elvégzése után rögtön megkapta az Argusnál az egyik legjobb munkát. Én még mindig nem egészen értettem vele egyet jó pár dologban, de igyekeztem együtt élni vele. Így aztán 2022-ben Ikuya meglepett engem és barátnőmet egy-egy Nervegearrel és a hozzá tartozó Sword Art Online játékkal, így próbált minket kiengesztelni. Tudtam én hogy jó helyen dolgozik, de hogy ennyire?!-fordult meg a fejemben, és tudtam, hogy sok-sok szívesség kellett neki ezért a két dologért. Így hát amikor a játék elindult én és Akane beléptünk a játékba és bent próbáltunk rájönni, mi hogyan is tudnánk ott jól szórakozni, az első nap jópár órába telt, csak mire megtaláltuk egymást a főtéren a sok-sok avatar között, mindenki olyan fura volt és mindenki a barátait kereste odabent. Viccesnek találtam és mégis lenyűgözőnek a bent kialakult helyzetet, páran rohangásztak közöttünk rutinosan, páran még alig tudták mit kell csinálni, mint én és Akane. Későre járt a nap már ment le amikor én és Akane hirtelen a főtérre kerültünk, meglepődtünk a dolgon, és egymásra néztünk, majd körbe a többiekre.
Minden egyes játékos ott volt! Aincrad főterén volt mindenki aki a játékba bekerült! Senki nem értette a szituációt, de erre hamar választ kaptunk. A játék kitalálója és vezetője elmondta mi is történik:
-Akane el tudod te ezt hinni, ha meghalunk a valóságban is meghalunk?! Ez szörnyű! Milyen játék az ilyen… és milyen elmebeteg az aki ilyent talált ki!
-Liese én félek… ha ez komoly meg kéne magunkat itt húzni…
-Egyetértek, várjunk amíg kiderül mi is az igazság, és remélem ez valami rossz vicc!
Majd gyorsan ki is derült, hogy igazat mondott a vörös alak. A játék lett a valóság. Az első héten rengeteg játékos meghalt, és én és barátnőm inkább a biztos Kezdetek Városában maradtunk.
Lassan telt az idő és mi csak vártunk, bár nem úgy tűnt a dolog megoldódik, így a halálfélelem ebben a veszélyes világban annyira erős volt inkább lent maradtunk az első szinten és nem kockáztattuk azt, hogy meghalunk, és bár úgy látszott nem mi vagyunk az egyetlenek akik így cselekedtek, mégis megviselt minket a dolog. Néha néha úgy éreztünk mennünk kéne, de hamar lebeszéltük magunkat, amikor megkérdeztük, mégis mi vár ránk odakint. Néha-néha egy-egy frontharcos beszámolója elég elrettentő erő volt ahhoz, hogy ne mozduljunk és maradjunk.
Lassan de hozzászoktunk ehhez a vidékhez és a dolgok és szép lassan elrendeződtek, már-már unalmasnak lehetett mondani az eltelt időt és az engem ért eseményeket. Kiábrándító volt azonban, hogy milyen gyorsan elfelejtettem az igazi világ képét és mivoltát. Eleinte olyan egyszerű dolgok hiányoztak, mint az autó vagy busz, vagy a telefonom, de aztán ahogy haladt előre az idő, már az is hiányzott, hogy nem fájt a kezem, vagy épp a lábam egy hosszú munkanap után a helyiekkel. Nem tudtam sosem, hogy a világ rossz fele is hiányozni fog, és ezzel barátnőm is így volt. Egy nap jött az elhatározás tőlünk, hogy kimegyünk legalább a közeli rétre és megpróbálunk valamit csinálni magunkkal, kellemes napos idő volt és úgy hittük, nem eshet bajunk.
Akane és én is így hát elővettük a felszerelésből a fegyverünket és elindultunk. Kint a réten pár játékos épp a vaddisznókkal harcolt, és jó volt látni ahogy szórakoznak, bár minket nem vett rá a bátorságunk, hogy ezzel próbálkozzunk, csak élvezni akartuk egy kicsit a napsütést a “természetben”. Így hát fogtuk és kifeküdtünk beszélgetni picit egymással. Majd jött két fiatal srác…
-Üdv hölgyek, mit szólnátok egy párbajhoz? Mi is kezdők vagyunk kipróbálnánk a harcot, végülis azt barátokkal a legjobb nemde?
Akane viszont ekkor meglepett:
-Elegem van a semmit tevésből! Próbáljuk ki!
És ekkor a két srácon furát láttam…. éreztem valami nem stimmel velük, szóltam is Akanénak, hogy nem jó ötlet, de őt ez nem érdekelte, már el volt keseredve, hogy még mindig idebent van…
Így hát elkezdtek harcolni. Én arrébról figyeltem a dolgot és nagyon látszott Akanén, hogy nem gyakoroltuk az ilyet, a srác viszont túl jó volt kezdőnek, majd bekövetkezett, ami mindent megváltoztatott. Akane veszített és a srác nem kímélte őt. Megölte. Én a térdemre rogyva néztem, ahogy a legkedvesebb barátnőm a szemem láttára hal meg és én nem tehettem semmit ellene, csak ott néztem, ahogy a teste és a mosolygó tekintete szilánkokra törik, ahogy engem nézett még azt mondta nekem:
-Sajnálom Liese! Éld túl Liese!
majd az arca és vele ő maga is eltűnt. Én csak zokogtam és a két srác nevetett, ahogy még sosem láttam, úgy nevettek, jól esett nekik a gyilkosság. Rettenetesen dühös lettem és bosszúra vágytam, de tudtam nem itt van a helye és az ideje sem…. Bár… A fenébe is!
Fogtam felálltam a kezembe vettem a pengét, mely Akanénél volt és kihívtam egy párbajra aki megölte a legjobb barátnőmet. Majd nem tudom mi indult meg bennem, de minden ügyességemet és erőmet arra használtam, hogy térdre készerítsem, nem érdekelt semmi, sem a túlélés, sem a világ, semmi, csak a bosszú hajtott.
Ahogy harcoltunk én gyorsan ütöttem őt, nem tudott védekezni és kezein lábain testén mindenhol apró vágások voltak, jól látszott, hogy nem erős ellenfél, és kezdő ahogy mondta, de nem annyira mint mi voltunk, majd amikor élete csíkja a végéhez ért életéért könyörgött zokogva
-Kímélj meg! Kérlek könyörülj rajtam!
Szemébe néztem és ezt súgtam neki:
-Akanét sem kímélted, nem jár neked sem!
Majd egy utolsó suhintással végeztem vele.
A srác ugyanúgy tűnt el, mint Akane, de legalább megboszultam őt, a srác társára néztem és ő látva szememben a gyűlöletet elfutott. Én egyszerűen elindultam visszafele és a városba bújtam a barátnőmet meggyászolni. Ez volt aza időszak amikor megfogadtam:
-Bármibe is kerüljön, Akane emlékéért túlélem ezt az egészet!
Ez volt az a pillanat amikor elhatároztam, hogy elhagyom a Kezdetek Városát és továbbmegyek a játék szörnyű világában.