Nise no Monogatari

by **Nanise** Vas. Május 28 2017, 20:12

Előszó

A leghosszabb történet is egy szóval kezdődik.

Tudjátok, az ember legnagyobb félelme a magány. Nem az egyedüllétről van szó, hiszen az csak időleges, míg a magány hosszú időre szól. Elzárva, izoláltan élni, távol az emberektől úgy, hogy egész életedben ne lásd őket – ehhez kell bátorság. Nem fognak ismerni téged, senki nem tudja ki vagy, vagy hogy egyáltalán létezel. Az éned egy része megszűnik létezni, az emberek számára nem létező, halott leszel. Hogy beszélhetünk mégis valaki egzisztánciájáról? Valóban létezik-e az a személy, akit senki nem ismer és semmi nyomot nem hagy maga után a csontvázán kívül, amit majd elnyel a föld? Úgy válunk semmivé, hogy senki sem veszi észre.
Ezért kell cselkedni, nyomot hagyni. Ha hítnevünk csak száz évvel túlél minket, már boldogak lehetünk Talán a bűnözők is ezért teszik azt, amit. Kiakarnak tűnni a szürke tömegből, maradandót akarnak alkotni. És mi lehetne maradandóbb egy emberélet kioltásánál? Talán ez vezérli őket, ez az ő logikájuk.
Egyetértek velük. Talán néhányan meg nem értett jótevőként gondolnak sajátmagukra, akik megszabadítják a világot a gonosztól. A világ csak úgy emzseg a féregszerű emberektől, akiknek Ők arra születtek, hogy megváltoztassák a történelmet, akár a háttérből, akár a színpadon. "Színház az egész világ és színész benne minden ember" – monta egy nyugati géniusz. De a színészeknek szükségük van súgókra, akik szájukba adják a szöveget, vagy zenekarra,, akik ami az ütemet diktálja. Legfontosabb mégiscsak a rendező, aki megteremtette az egészet. Ő az agytröszt, aki nélkül az egész nem jött volna létre. Ilyen Kayaba Akihiko is. Mi igazából mind csak szerepeket játszunk egy darabban, amit mások rendeztek, mi pedig jelentkeztünk, hogy részt veszünk benne. Mindenki eldöntötte miyen szerepet vállal, maajd elkezdődött a színdarab zárt ajtók mögött. A nézők dörömböltek, mert látni akarták az előadást. Keresték a rendezőt is, de sehol nem találták. Betörtek a lakására sőt, talán fel is gyújtották. Aztán az idő telni kezdett, a nézők feladták, míg egyedül az ismerősök maradtak hátra, akik látni akarnak minket a színpadon. Végül ők is elmennek.
Az előadás cselekménye kusza és kaotikus, mintha egyszerre többezer szálon futna a cselekmény. Mindig más kerül főszerepbe, a szálak hol összefutnak, hol szétválnak. Nem is egyszerű színműnek, többszáz felvonásoso darabnak mondanám, mi pedig egy pillanatra sem zökkenhetünk ki szerepünkből.
Végül a fő cselekményszál is eléri a tetőpontot, jön a katarzis, a megoldás és az előadásnak vége. Senki nem láthatta, csak mi. Magunknak játszottunk. L'art pour l'art.
Ez is egyfajta válasz a kérdésre. Bár nem tudott senki rajtunk kívül a műről, attól még létezett és létezik. Most is játszuk, bár senki nem tud róla.
Ennek a nagy színműnek aprócska szelete a történetem, azaz a Nise no Monogatari. Előre figyelmeztetném a közönséget, hogy nem biztosított a darab valóságtartalma, így azt önökre bíznám, hogy miben hisznek és miben nem. Valamint arra is, hogy nem lineárisan halad a történet, vannak retrospektív elemek és utólag hozzátoldott jelenetek. Ennek ellenére kérem, ne veszítsék el lelkesedésüket és olvassák örömmel egy hamis lány hamis történetét.

Nanise

by **Nanise** Vas. Május 28 2017, 20:30

Marie

A nyúl, a béka, a macska és az egér története

Így hívták. Ji Hao edzésének első napján jutott eszembe, miközben a mennyezetet bámultam.
Az első év vége felé futottam össze vele az első szint erdejében. Mindent hó borított, ő pedig hóférgekkel játszadozott, kunyhót és hóembert épített. Aztán hó nyulat. Utána egeret. Végül egy békát és egy macskát is. Nem fedtem fel magam, mégis beszélni kezdett.
- A varangy szerint az egér gonosz. Az egér szerint a macska gonoszabb. A macska szerint pedig a nyúl a leggonoszabb. Szerinted ha legalább egyikük képes lenne szeretni a másikat, akkor is így gondolkodnának?
Nem tudtam, hogy válaszoljak-e. Háttal állt nekem, nem nézett felém és várt. Végül megszólaltam.
- Ha szeretnék egymást, nem gondolnának erre. A szeretet kioltja a gyűlöletet – vagy valami hasonló sablonszöveggel válaszoltam neki. Látszólag valóban hozzám szegezte a kérdést, mert rezzenéstelenül folytatta.
- Én nem beszéltem gyűlöletről. Lehet, hogy a nyúl – nyúlt a hóállatkák felé – szereti az egeret, ezért gondol a macska rá leggonoszabbként. - Próbáltam megérteni gondolatmenetét, több-kevesebb sikerrel.
- Ha ez így van, mi a helyzet az egérrel és a varanggyal?
- Hm-hm, fogós kérdés. Szerinted? - bár először nem volt sok kedvem ehhez az egészhez, válaszoltam.
- Szerelmi bánat? - kuncogni kezdett. Legszívesebben leszúrtam volna.
- Ne haragudj, csak... Te gyakorlatias ember vagy, mintsem kreatív, nem igaz? - hanglejtéséből ítélve költői kérdés volt, nem válaszoltam. - Szóval mégiscsak az vagy. A varangyot egy ember átkozta el, akinél az egér szolgált. Az egér a varangy bizalmába költözött és átváltoztatta. A macska persze meg akarta állítani, de a nyúl védte őt. Akkor hol itt a gyűlölet? - itt adtam fel. Nem érdekelt a meséje, nyugalmat akartam. Ott hagytam.

Két héttel később megint találkoztam vele, egy befagyott tó jegén állt, és csak akkor tűnt fel szőke haja és tiszta tekintete. A tiszta alatt nem szépre gondolok, hanem olyanra, ami csontig hatol és olyan mély, mint egy kút.
- Tükörország egy szép hely, ahol minden ellentétes. A farkas jó, míg a bárány ördögi. A róka gyámoltalan, a nyúl átveri. A gyilkosok hősök, a hősök bűnösök.
Megint kezdi... gondoltam. Ezúttal nem hagytam magam.
- Ezek különálló tulajdonságok. Nem egy tulajdonság fogja meghatározni a jellemet. Az ennnél sokkal összetettebb.
Félre döntötte a fejét. - Hmmm? Hiszen az embert annyira határozza meg a legfőbb tulajdonsága, mint a többi együttvéve. Ha valaki gyilkos, akkor a többi jellemvonása is ehhez viszonyul. Ha valaki hős, a viselkedése is példaértékű. - Arcom mosolyra húzódott.
- Nincs olyan, hogy fő jellemvonás. Minden csak szubjektív megközelítése egy egyénnek, akiről nem tudunk eleget. Egy hősre nem gondolunk hősként, ha hétköznapian viselkedik. Egy gyilkostól sem félünk, ha kedves és bizalomgerjesztő.
- Ebben az esetben a hős fő jellemvonása a hétköznapiság, míg a gyilkosé az, hogy bizalomgerjesztő. Semmi nem változott, továbbra is van egy fő tulajdonságuk. - kezdtem megint elveszteni a fejemet a hamis logikája miatt.
- De ez nem fő jellemvonás! - dobbantottam a lábammal. Azt hiszem csak egyszer... - Most magyaráztam el, a hős nem volt hősies, ahogyan a gyilkos sem vérszomjas. Ez- félbehagytam mondandómat. Most tűnt fel, hogy rózsaszín az írisze.
- Egy hős nem azért hősies, mert az akar lenni, hanem mert a közösség akarja így. A gyilkos sem azért gyilkol, mert nincs jobb dolga és ő sem öl meg akárkit. Új környezetben rajtuk múlik, hogy hogyan viselkednek, ott nem várnak el tőlük semmit. A teknős is szeretne repülni, de mindenki úgy gondolja, hogy nem képes rá, így úgy viselkedik, mint egy közönséges teknős. Végül ő sem akar változni. - Nem tudtam vitába szállni. Ez volt a második vereségem ellene.
Hosszú ideig egyikünk sem szólt, csak néztük a fagyott tájat. Marie törte meg a csendet.
- Nem tartod furcsának? Ha azt mondjuk valamire, hogy szép, az Tükörországban csúnyát jelent. Ami számunkra jó, az nekik rossz. A tüköremberek mégis úgy cselekednek, mint mi. Azt mondják, amit mi. Vagy mondanák. Ha nekünk van hangunk, nekik nem lehet. Talán ezért utánoznak minket. Szerinted?
- Ez az ezt jelenti, hogy nekik ez a természetes. Mármint az utánzás. És mi történne, ha valaki öntudatra ébredne?
- Ez nem a megfelelő kérdés. - ökölbe szorítottam a kezem egy pillanatra. - Az öntudathoz szükség van egy dologra. Arra, ami miatt a madár repülhet. Amiért a nyulak elmenekülnek az árnyék elől. - felvontam a szemöldököm. Nem értettem, mire akar kilyukadni, erre valami olyasmit mormolt, hogy ennél gyakorlatiasabb példát nem ismer. Sóhajtottam és a vállára tettem a kezem.
- Hagyjuk ezt. Még be sem mutatkoztunk egymásnak. Hotaru vagyok, örvendek.
- Marie. Te viszont nem fénylesz annyira, mint neved mutatja.
- A nevelés teszi.
- A név teszi. Ha Rukia lennél, másképp viselkednél. Én sem lennék ilyen Chelsyként. - azt hiszem sóhajtottam. Ez a lány különc volt és nem foglalkozott vele. Fehér volt, ahogyan ő mondaná. Én pedig gomolygó sötétség, jól mondta. De erre ritkán figyelnek fel az emberek, szüleim sem vették észre.
Akkor ő hogyan?

by **Nanise** Kedd Aug. 08 2017, 22:14

Ji Hao

A leghosszabb út is egy biccentéssel kezdődik.

Nem tudom, a többi játékos hogyan vélekedik, de én temérdek szabadidővel rendelkezem. Nem fektetek akkora hangsúlyt a fejlődésre, így marad időm másra: olvasni, tájékozódni, felfedezni. A felfedezések néha olyan küldetésekhez is elvezetnek, amiket mások nem vettek észre. Máskor pedig olyan helyekre lelek, amikre mások nem. "Mindig új ösvényeket kell keresni", ahogyan nagyapám mondta.

De néha az ösvények csak számunkra újak.

Egyszer egy rejtett hegyi ösvényre találtam, ami nyüzsgött a számomra ismeretlen szörnyektől. Egymás után aprítottam darabokra őket, a húsukat pedig boldogan raktam el, hogy később megsüthessem. A főzés volt az egyetlen harmadlagos jártasság, ami különösebben érdekelt a vadászat és horgászat mellett (a horgászatot is csak az öregember miatt).

Az út keskenyedett, kanyarodott, míg végül egy hegyvidéki tisztásban végződött, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a szint nagy részére. Látás jártassággal szebb lett volna, de akkoriban nem érdekelt annyira az esztétika. A férfit sem vettem észre, aki hátam mögött húszméternyire meditált. Zöld indikátor ragyogott feje felett, szóval játékos volt. És ahogy észrevettem, a hardcore szerepjátékosok közé tartozhatott. Ruházata alapján középkori harcművésznek gondoltam, amin későbbi viselkedése sem változtatott.

Legalább negyed órán keresztül ült mereven, arcizmát sem mozdítva. Alaposan végigmértem. Huszonhárom éves férfi lehetett. Fekete haját varkocsba fogta össze, de így is lapockája alá ért. Az arca komoly volt, tartása kimért. És az embert egy különös érzés fogta el, ha ránézett.

Hirtelen kinyitotta szemét, amitől úgy éreztem, mintha hideg verejték folyna végig arcomon – természetesen nem, hiszen ez egy játék. Régen találkoztam ilyen letaglózó pillantással. Egy másik korban ez a férfi bizonyosan hadvezér lett volna.
- Mi szél sodort? - a hangja kiábrándított. Öblösebbnek képzeltem el, de nem lehet minden tökéletes.
Miután ő a hegyi mester szerepét vette magára, én a tanítványt alakítottam.
- Mestert keresek magamnak. - hajoltam meg előtte. - Kérem, tanítson engem!

Csendesen biccentett. Így indult a kapcsolatunk.

Mint megtudtam, Ji Haónak hívták és Kínában több évig shaolin szerzetesként tanult. Hogy miként került a játékba, azt nem árulta el, de jobb is volt így. Egyikünk sem akarta a másikat a múlttal terhelni. Csak a lényeges dolgokat osztottuk meg egymással.
- A pszichológia valóban fontos tudomány, de a saját elméd pallérozása ugyanilyen fontos. Ha tiszta fejjel tudsz gondolkodni, a siker garantált.
- Ez egy játék, Ji H- Mester. A rendszer biztosítja a mozdulatokat, nekünk elég a megfelelő állást felvennünk.
- A tiszta tudat nem csak harc során fontos. A rendszer pedig nem tökéletes. Egy igazi harcművész felfedezheti a mozdulatok sebezhető pontjait. Te is képes leszel rá, ha kitartó vagy.
- És ha tiszta a tudatom. - tettem hozzá kelletlenül. Természetesen kételkedtem benne. Nem hittem el, hogy jobb lehet bárki is a rendszer mozdulatainál. Ezért párbajra hívtam ki.

A kihívásomat ugyanolyan nyugodtan fogadta, mint bármi mást. Felállt lótuszülésből és elővette lándzsáját. Szép volt, amennyire egy fegyver szép lehet. A nyelét faragások díszítették, a penge pedig vöröses fényben kezdett úszni, miután elmormolt néhány szót. Óvatlan voltam és nem aktiváltam időben saját jártasságomat. Elkövettem az első hibát.
-----
Körbetekintett. Ji Hao ismerte a fennsík minden szegletét, így a terep előnye nála volt. Ez viszont csak hosszútávon jelent nagyobb előnyt. Ha gyorsaságra támaszkodik, akkor nyerhet.
Éppen ezért első sebzésig tartó párbajt választott. Ji Hao alig láthatóan elmosolyodott. Szintjük egyezett, csupán harci tapasztalatban különböztek. Hosszútávon pedig a tapasztaltabb győzedelmeskedik.
- Nem is tudtam, hogy ennyire könnyű önnek örömet okozni, mester.
- Csupán azt tartom mulatságosnak, hogy szerinted ezzel könnyebb dolgod lesz.
A lány összeszorította fogait és erősebben markolta a pengéket. Az egy perc véget ért. Nanise frontálisan támadott a harcművészre. Árnyharcosként megvolt az az előnye, hogy kétszer támadhatott, míg ellenfelének egy lehetősége volt rá. Abban is reménykedett, hogy meg tudja téveszteni Ji Haót, aki egy gondatlanul rohamozó lányra számít. Ez volt a terv. Először fentről mér rá csapást, majd páros lábbal elrugaszkodva a mellkasáról, kibillenti egyensúlyából és beviszi a második ütést.
Úgy gondolta már eléggé közel van hozzá, így elrugaszkodott a talajtól és Ji Hao felé vette az irányt. A harcművész egy tapodtat sem mozdult a párbaj kezdete óta, most is mindössze lándzsája nyelét nyújtotta előre, távolról blokkolva a támadást. A lány ellökte magát a lándzsától és az ötméteres távolságot megtartva mérte fel a helyzetet. Ellenfele sziklaszilárdan állt helyén, pedig ő teljes testsúlyával lökte el magát a fegyverről. Legalább kettes szintű súlyemelés. A lándzsával pedig könnyedén távol tarthatja. Emellett ott volt a képesség, amitől vörösen fénylett a fegyver, de most halványodni látszott. Ji Hao újraaktiválta volna, de Nanise közbelépett és második képességével elnémította. A harcművész félbehagyta a mormolást, sztoikus arccal nézett kajánul vigyorgó ellenfelére.
Nanise ezúttal egy áltámadással akarta elterelni figyelmét, hogy lábával arrébb rúghassa a fegyvert és közelebb kerülhessen hozzá. Jobb oldalról közelített, az utolsó pillanatban kitért balra és baljával támadást kezdeményezett. A lándzsa kivédte, ahogyan várta, így belerúgott és jobboldalról megcélozta Ji Hao combját.
Sikerült azelőtt visszarántani kezét, mielőtt a penge lecsapott volna. Ellenfele a rúgás lendületét használta ki és pörgette tovább a fegyvert. A második támadás is kudarcba fulladt.
Meg kell szabadulnom a lándzsától, gondolta. Ez a fegyver túl nagy előnyt biztosít a késeivel szemben. Hogyan csinálja? Arra lett figyelmes, hogy Ji Hao mondott valamit – jobban mondva, tátogott – valamit. Nanise úgy látta, mintha ráncolná a szemöldökét. Elmosolyodott.
- Még két támadásig bírja ki, mesterem. - Összekulcsolta karjait. A fejtágítás később is ráér. Fölényes mosolya a prédát becserkésző vadász grimaszába fordult. Ha az egyszerű taktika nem segít, mással kell próbálkoznia. Három perc volt hátra. Annyi elég lesz.
Ji Hao továbbra sem mozdult, de kíváncsian várta, mivel drukkol elő. Látta benne a lehetőségeket, hogy képzett harcos lehessen, de addig még sokat kell gyakorolnia, és el kell szakadnia a rendszeralapú mozdulatoktól.
Nanise egyenesen közeledett. A harcművész sóhajtott és a lándzsa nyelével rávágott a fejére. A lány elvesztette egyensúlyát, előre vetődött, kézen állásba nyomta magát és lábaival átkulcsolta a lándzsát. Ji Hao meglepődött. Két kézzel fogva fegyverét megpróbálta azt kiszabadítani a lány tartásából.
Ezúttal Nanise használta ki a lendületet és testét fellendítve vágott a harcművész felé.
Három méterrel távolabb tért magához, mellette a lándzsával. Ji Hao jobb lába pedig láthatóan hátrébb helyezkedett el, mint a bal.
Sikerült mozgásra bírnia!
A számláló szerint két perc volt hátra. Látva a fegyvertelen Ji Haót, markában érezte a győzelmet. Azonban már kezdett fáradni. Egy vágásra maradt elég ereje. Egy ugrással átszelte kettejük között a távolságot, jobb kését előretartva. Már kezében érezte a győzelmet, mikor a harcművész egy egyszerű mozdulattal megfogta csuklóját és kicsavarta kezéből a pengét.
- Ha jól gondolom, nem tudsz szájról olvasni. - Nanise próbált szabadulni, de nem tudott. Ji Hao a másik kezét is lefogta, lábai pedig semmilyen hatást nem tettek ellenfelére. Hamarosan teljesen elfáradt. - Ha minden jól megy, erre is megtanítalak téged. A szájról olvasás hasznos képesség, látás jártassággal helyettesítheti a hallgatózást. Akad néhány hasonló praktika, amit sok játékos nem ismer fel. Te tudni fogod őket, többet is. Remélem most már azt is belátod, hogy a rendszer mozdulatai sem hibátlanok. Elegendő gyakorlással megtanulhatod felismerni ezeket a hibákat. Különböző harcstílusokat is. Ajánlom, hogy válts kasztot, hacsak nem akarod tudásod késekre és karmokra szűkíteni. Ezt te döntöd el. Viszont így az átadható tudásom is szűkebb lesz. - Láthatólag nem akart többet mondani. Nanise a számlálóra pillantott: fél perc volt hátra. Ha sikerülne kiszabadulnia...
A szúrás váratlanul érte Hátra tekintett és észrevette, hogy az előbb három méterre fekvő lándzsa a lábikrájába szúródott. Először nem értette, aztán észrevette a vékony zsineget, ami összekötötte a lándzsát és Ji Hao bal lábát.
Akkor lehet, hogy nem is hátralépett, hanem előre, nehogy elszakadjon a zsineg?
Be kellett látnia, a férfi ismert néhány trükköt. Ugyan elveszítette a harcot, de a lány ezt nem kezelte kudarcként. Sokat tanult ezzel a harccal és még többet fog a mestere mellett.
- Belátom, tévedtem – hajolt meg tisztelettudóan a győztes előtt. Egy napon viszont én fogok győzedelmeskedni, erre számítson.
- Mást nem is vártam. Az edzés holnap kezdődik, korán reggel. Addig is tegyél szert látás jártasságra, ha még nem tetted volna. És gondolkodj el az általam mondottakon.
Nanise bólintott, újból meghajolt, majd egy villanás kíséretében elteleportált.

by **Nanise** Szer. Aug. 09 2017, 21:49

Első nap

Mert nincs napfelkelte napnyugta nélkül.

Nanisét a hajnalhasadás már a hegyen találta. A Nap lassan kelt fel a háta mögött, fénnyel vonva be körvonalait. Igazán impozáns látvány volt. A természet is ébredezett. A fű harmatos volt, valahol madár dalolt. Nyugalom volt.
- Késtél. - jelentette ki a harcművész, rezzenéstelen arccal. - Már régóta várok rád.
- Elnézést – hajolt meg előtte. - A jövőben jobban igyekszem majd.
- Ezt elvárom. Nehéz edzés vár rád, minden nap. - könyvszerű dialógus volt, kissé mesterkélt, kissé sablonos. Nekik megfelelt.
Ji Hao felállt, elindult a napkelte irányába és leült a szirt szélére.
- Megszereztem a Látás jártasságot.
- Jó. Most aktiváld és mondd el, mit látsz. - Így tett, majd körbetekintett. A hegy nem volt igazán magas, de annyiraa igen, hogy ne nézzék dombnak. Egy folyó partján két-három mob ivott, míg két játékos rajtuk nem ütött. Örömujjongás, pacsi és már el is tűntek. Az égen sólyomszerű madár körözött, majd lecsapott a prédájára – egy kisebb emlősre. Az előbbi játékosok mellett feltűnt egy harmadik, íjjal a kezében. Lelőtte a madarat, újabb ujjongás, megint csend. Ezt leszámítva nem történt más.
- Mit láttál?
- Néhány játékos mobokra vadászott. Talán küldetést teljesítettek. Egyiküknél íj volt, szóval ő vagy íjász, vagy harcművész volt. A többi- Ji Hao csendre intette.
- Szóval nem láttad az erdőt, a folyót, a csiripelő madarakat, az ébredező természetet?
Nanise összeráncolta szemöldökét. - Láttam, de-
- Nem láttad. Nézted. Szerinted miért Látás és nem Nézés a jártasság neve? - Mert majdnem ugyanazt jelenti a kettő? mondta volna legszívesebben, de csendben maradt. Nem akart vitába szállni a harcművésszel. - Nálam megtanulsz látni – folytatta. - De előtte nyugalmat fogsz gyakorolni. Öt napon keresztül az egyik szobában fogsz maradni. Nem mozdulhatsz ki, nem nyithatod meg a menüdet, nem beszélhetsz senkivel. Naponta háromszor viszek neked ennivalót, ezt leszámítva egyedül leszel. Nem foglak megakadályozni, ha elmennél, de utána nem térhetsz vissza. Ma kezdjük. Bármily kérdés, ellenvetés?
Nanise hirtelen azt sem tudta, mit szóljon. Nem volt beszédes alkat, öt napot könnyedén kibírt volna. De egy dolog zavarta.
- Tegnap küzdelem előtt vetted elő a lándzsádat, mégsem láttam, mikor kötötted rá a zsineget.Hogyan csináltad? - A harcművész egy pillanatig csendesen meredt rá. Végül vűlaszolt.
- A bűvészkedés jártasságnak is vannak előnyei – ezután egy szó nélkül elindult a házba, Nanise követte.
Megkezdődött az első nap.

by **Nanise** Csüt. Aug. 10 2017, 23:01

Gomoly fellegek

Az első napon kaptam tőle papírt és ceruzát, hogy leírjam a gondolataimat, ha jónak látom. Először eléggé unalmas volt. Nem tudtam, mit csináljak. Ji Hao itt hagyott egy kis ennivalóval. Egyedül. A csendet könnyedén viselem, de a magányt nem. Csak meg leszek valahogy~
Maga a szoba otthonos volt. Kaptam egy ágyat, volt néhány könyv is, egy fotel... A festőállványt hiányoltam. Nem mintha sokat kezdhettem volna vele, hiszen semmit nem csinálhattam íráson kívül Ó, de, mégis: gondolkodhattam. Hurrá. És meditálhattam! Régebben mindig ki akartam próbálni, de... lusta voltam. Így most törökülésbe helyezkedtem, majd gondoltam egyet és akrobatika jártasság segítségével lótuszülésbe váltottam, miközben összeérintettem ökleimet. Mély, egyenletes légzés. Az agy kiürítése. A meditáció lényege egy nyugodt elmeállapot elérése. Erre törekedtem. A legnehezebb része az volt, hogy gátat szabjak gondolataimnak. Két percig sikerült.
Sóhajtottam és kinyújtóztattam tagjaimat. Most lesz időm ezzel foglalkozni. Nem akartam újból nekiállni, úgy gondoltam, kisebb szünetekkel eredményesebb lehetek. Így kitekintettem az ablakon. Ebből a szobából láthattam a völgyet teljes pompájában. Nem értem, Ji Hao miért gondolta, hogy nem látom a természet szépségét. Látom. Régebben, a bácsikámnál is láttam. Ha valaki ennyiszer látja, hozzászokik, nem?
De ez nem azt jelentené, hogy akkor már nem is látom? Mint az orrunk esetében. Az agyunk kizárja és más dolgokra koncentrál. Csak ha arra tereljük figyelmünket, akkor vesszük észre igazán. Az ember nem becsüli azt, amit természetesnek tart. Tudom, ez klisés gondolat, de számomra most nyert igazán értelmet.
Aktiváltam Látás jártasságom.
Az égen egy ölyvhöz hasonló madár siklott kecsesen. A fák lombját enyhe szellő borzolta időről-időre. A fák között egy folyó vájt utat magának, ki tudja, merre. Egy lyukból nyúl ugrott elő, szimatolt, majd elillant, rezgő bokrokat hagyva maga mögött.
Elterültem az ágyon. Úgy éreztem, mintha újra látnék. És ez csak az első lépés volt. Bár nem tudtam róla, de a fellegek gyülekezni kezdtek feledtem. Közeledett a vihar.
---------
Délutánra már jobban ment a meditáció. Öt perc. Ha minden jól megy, a hét végére menni fog az egy-két óra is. Ji Hao vajon mennyit meditálhat naponta? Ha jobban belegondolok, semmit nem tudok róla. Sem a korát, sem a múltját, semmit. Csupán a nevét és a kinézetét. De többre nincs is szükségem. A bensőséges kapcsolatoknak megvan az a hátulütőjük, hogy fájdalmat okoznak. Mi nem várunk el semmit egymástól. Ő edz engem, én tanulok. Mindketten eltöltjük az időnket. Mindenki jól jár.
Most viszont semmi mást nem tehetek, minthogy gondolkodom. De min? A filozofálás régebben távol állt tőlem. Akkor talán rendezzem emlékeimet? Ha belegondolunk, az ember gondolatai három csoportra bonthatók: filozofálás/gondolkodás, emlékezés és tervezés. Negyedik lehetne a helyzetgondolat, amit élethelyzetek szülnek és hamar el is felejtjük őket. Hova lesznek? A kimondatlan gondolatok bennünk maradnak, vagy elhalványodnak? És tessék, már gondolkodom is.
Végeredményben, vicces ez a világ. Nézzetek csak körbe. Mindent számokból és parancssorokból építettünk fel, egyedül a saját tudatunk valós, aminek parancsait a NerveGear továbbítja a pixeltestünkbe. Mi van akkor, ha ez a gép hibás, és rosszul kézbesíti az agyunk üzeneteit? Lehet, hogy igazából teljesen mást gondolkodnánk egy adott szituációban, de nem tudunk róla, mert a gép rosszul dekódolta gondolatainkat, személyiségünket, tudatunkat. Teljesen új emberként lehetünk itt, aki talán az igazi múltjáról sem tud. Hiszen az emlékeinkben sem lehetünk biztosak.
Ezek nyomasztó gondolatok. Sosem gondolkodtam ezeken, mert volt mit csinálnom. Most nem tehetek mást, ezért filozofálok. Rendben, ez hazugság. Emlékezhetek is. Azonban ki mondja meg, hogy saját élményeimre emlékszem-e, vagy valami másra? Az is lehet, hogy Kayaba sem létezik, csak a gép plántálta belénk, mintha emlékeznénk, hogy ő alkotta ezt a világot.
Akkor talán a valóság sem létezik.
Nem, a valóságnak léteznie kell. Ha nem létezne, akkor a sisak sem létezne, vagyis az egész elmélet alapja megdőlne. Arról nem beszélve, hogy ismerünk olyan fogalmakat, amik nem léteznek Aincradben. Valahonnan kapnunk kellett ezeket az információkat, nem?
Ez megnyugtatott kissé. Ha nem lennének szilárd pontok az elméletben, nem így vélekednék. Összeroppannék a világ súlya alatt. Viszont van esély a szabadulásra. Még az sem számít, ha nem ilyen a valós jellemem. Az itteni is sokat változott, de ez természetes. Az emberi természet mindig változik. Ha nem tenné, nem az lenne.
----
A Nap lassan nyugodni tért. Ji Hao megérkezett a harmadik vizitre.
Érdekes, hogy idebent is normálisan telnek a napok. Az emberek talán semmi különöst nem csináltak ma, csak a szokásost. Elmentek a piacra. Szintet léptek. Néhányan meghaltak. Mások most is harcolnak. Lényegében annyi a különbség, hogy idebent több a kaland és az izgalom. Hallottam olyan játékosról is, aki éjszakára sem válik meg a kardjától. Ez nem Sword Art Online – hanem Sword Addict Online.
Akaratlanul eszembe jutott mesterem lándzsája. Bűvészkedés... Eléggé sokat gyakorolhatott, ha ilyenre képes. Tudatosan képzi magát, azaz lehet tapasztalata valós harcművészetekkel – a shaolin kung fut leszámítva. A sok tizenéves hogyan érje utol a hozzáhasonló zseniket? Nehéz munkával magasabb szintre juthatnak, de a statisztika nem minden. Túlerővel nem lehet csatát nyerni, ahogy mondják.
Ahogy lerakta a gyümölcsöt és a kenyeret, már távozott is. Még négy napig foglyuk ezt csinálni, míg elkezdjük az edzést.
A vacsorát újabb meditálás követte, majd elaludtam. Annak ellenére, hogy egész nap csak gondolkodtam, eléggé elfáradtam. Ennyire fárasztó lenne a gondolkodás?

by **Nanise** Pént. Aug. 11 2017, 22:27

Második nap – Család

Talán említettem már, de nem mintacsaládból származom. Apám egy gyárban dolgozik, anyám vagy otthon tartózkodott, vagy inni ment.Ő volt a gyenge láncszem. Apám sem volt jobb, de neki egyetlen káros szenvedélye a bujaság volt, míg anyám jó párat felhalmozott az évek folyamán. Velem többnyire formálisak voltak, csak egymással üvöltöztek gyakran.
Volt egyfajta távolság köztünk. Kimértek voltunk egymással, soha nem beszéltünk többet félóránál egy nap. Mindenkinek megfelelt így – aztán valami megváltozott.
Biztosan meséltem a nagyapámról, akinél a nyarakat töltöttem. Apám egyik vacsora alkalmával kijelentette, hogy nem mehetek többet hozzá. Nyugodt hangon megkértem, hogy gondolja át döntését, mivel a nagyapámnál töltött idő szellemileg frissítően hat rám, kiemelkedő eredményeimet is ennek köszönhetem. Ő ezek ellenére továbbra is ellenezte, de már nem volt olyan határozott. Különben is, anyai nagyapám volt, így övé volt a döntőszó. Anyám viszont megint kocsmában volt. Ezért földig hajoltam apám előtt és nyomatékosan kértem döntése megváltoztatására. Látszólag döntött. Felállt, hozzám sétált és pofon vágott. Váratlanul ért, így elestem a földön.
"Nem mehetsz többet hozzá. Így parancsolom." mai napig emlékszem milyen nyomatékkal ejtette ki az "így" szót. Nem vesztettem el az önuralmamat, csak ennyit feleltem: Lányokat megütni illetlenség, apám. Nem tudott mit felelni. Lehajtotta fejét és kisétált az étkezőből. Távozás közben még hozzátette: "Legyen hát, átokfajzat. Járj, ha annyira akarsz. Megpróbáltuk, de menthetetlen vagy."
Végül mégis csak nyertem.

Nem értem, mi problémájuk volt vele. Különc, ez tény, de azért költözött az erdőbe, mert ott nem zavar senkit. Szégyent se hoz a családra. Vagy talán azt hiszik, hogy miatta vagyok ilyen. Mintha tudnák. Az igazság az, hogy tényleg hasonlítunk egymásra. Mindössze nekem nagyobbak a szociális igényeim. Valamint, én nem csinálok viaszbábukat. És nem élek egy erdő közepén, bár a mostani hegyi kunyhó hasonlít a házára. Nem kinézetre, hanem érzésre. Olyan... nyugodt itt. Tizennégy évesen voltam utoljára ilyen környezetben és fel sem tűnt, mennyire hiányzik. Ji Hao is hasonlít rá. Elvonulva, aszkéta életmódot folytat és a maga módján különc. Bár ebben a játékban a különcség átlagos. Vajon olyan valóság is létezik, ahol a nagyapám számít átlagosnak? Mint Tükörország...

by **Nanise** Csüt. Aug. 17 2017, 22:59

Gyávaság

Délután Kobe is eszembe jutott. Egy velem egyidős fiú volt, szemébe lógó dús hajkoronával. Kisfiúsan jóképű volt. És gyáva.
A kezdetek városában találkoztam vele, másfél évvel a megnyitó után. Aznap egy fogadóban szálltam meg a Nyugati részen. Nem szerettem sokáig ugyanott tartózkodni, ezért havonta változtattam a lakhelyemet. Volt, ahova többször is visszatértem, máshol azóta se jártam. Ezt a fogadót első alkalommal látogattam meg, de egyből nagy hatást tett rám. Már kilenc múlt, kint besötétedett és kevés ember járt az utcákon. Bent mégis pezsgett az élet. Többen észre sem vették, hogy beléptem. A pultnál egy nagydarab, szakállas férfi öntött italt néhány vendégnek akikkel kacagva adomázgatott. Az asztalok között szolgálólányok sürögtek-forogtak, kiszolgálva a vendégek óhajait és néha egy pofonnal is jutalmazták őket, ha a kezük más helyekre vándoroltak. A kandallóban tűz lobogott, mellette egy fiú pengette a lantját, néhányan táncot lejtettek a játékra. Volt ahol szkandereztek, máshol kártyáztak. Folyt az élet. A pult felé vettem az irányt, hogy szobát és vacsorát kérjek.
- 40 arany a szobáért, itt az étlap.
- 40 arany?! - kissé sokalltam az összeget. Az italok szerencsére nem voltak ennyire drágák.
- Jól megy a bolt és csak néhány üres szobánk maradt – válaszolta a fogadós. - Megfelel, vagy sem?
- Urgh... Legyen. Egy pohár bort és egy tál levest is kérnék. - Miután megkaptam a levest, üres asztalt kerestem. Mivel nem találtam, leültem egy fiú mellé, aki csendesen ült egy sarokban. Eldöntöttem, hogy feldobom kissé az estéjét.
- Hali~ Nem bánod, ha csatlakozom?
- ...Tessék? Ó, dehogy. Nyugodtan... - előre láttam, hogy ebből nem lesz érdekes beszélgetés.
- Köszi. Mondd, itt mindig ilyen a hangulat?
- Hm? Igen, általában. A bárd miatt eléggé felkapott lett ez a hely.
- Ahamm. Elég jól játszik. Az árak is miatta ekkorák?
- Erről szó sincs. Bár... Talán. Nem tudom. - Végig kerülte a szemkontaktust. Ajjaj, egy aszociálist sikerült kifognom. Megpróbáltam témát váltani.
- Ugyan-ugyan. Na és mit gondolsz erről a világról? Szerinted nem fantasztikus?
- Az, hogy bármikor meghalhatunk?
Pesszimista. Éljen... - Rosszul fogod fel~ Kint is bármikor meghalhattunk volna. Itt kalandokban vaan részünk! Vagy minek tekinted az átélt küldetéseid?
- Nem sok küldetésen voltam eddig...
- Tessék? Hiszen már több mint egy éve bent vagyunk!
- Én-
- Üdvözlet a kisasszonynak! Bocsánat Yan, hogy beleavatkozok a randitokba, de örülök, hogy végre mertél nyitni valaki felé. Jól teszed. Bár egy barátnő problémákat is tud okozni... Ha mondhatok ilyet egy szép hölgy társaságában – csatlakozott be beszélgetésünkbe egy harmadik személy – a bárd.
- Kobe, ez igazán udvariatlan...
- Ugyan-ugyan, rá se rántsatok. Jól tudom, mennyi gondot tudunk okozni. Főleg, ha szerelemről van szó.
- Ó, szerelem! Azt mondják van hét szó, amiket kimondva, bármelyik hölgy szívét el lehet nyerni. Ehhez mit szólsz, kedves...
- Noriko – feleltem, kortyolva a borból. - Ha így lenne, az eléggé rossz fényt vetne ránk, lányokra.
Kobe kacagott. - Milyen igaz! A gyémánt, ami könnyen megszerezhető, nem értékes.
- Ez hét szó volt...
- Igazán? - számolni kezdett, végül vállat vont. - Akárhogy is. Norikónak igaza van. Ha valaki hét szó hallatán beleszeret valakibe, akkor az a lány könnyen adta magát.
Tudjátok, én sosem kedveltem az olyan fiúkat, akik ott lihegtek a nyakamban. Akik a lehető leggyorsabban akarják meghódítani a szívet. Az ilyen emberek vágya nagy lángokban ég és gyorsan kialszik. Oda a szenvedély. A szerelmes más, ő lassú tüzet választja, hogy fokozatosan hevítse a szívét. Végül valahogy mindig ők lesznek boldogok. Ha tudatlan csitri lettem volna, Kobét az első csoportba sorolom. Pedig nem ilyen volt, próbálkozni sem akart. Incselkedett, semmi több.
- Egyébként is, van elég dolgom. Nehéz patrónust találni.
- Patrónust? - néztem értetlenül.
- Mecénást – mondta Yan. - Támogatót. Pénzes, vagy híres személyt.
- Ismerem a kifejezést – ráncoltam bosszúsan a szemöldököm. Közben a hajammal babráltam. Úgy döntöttem, Norikónak ez lesz a szokása. - Csak azt nem értem, hogy miért. Küldetésekkel sok pénzt lehet keresni, ahogyan kereskedéssel is. Vagy párbajjal.
Feszült csend ereszkedett asztalunkra. Akaratlanul is meghallottam a kártyások veszekedését, miszerint valamelyikük csal. Láthatóan ők is ezt hallgatták, Kobe még a fejét is arra fordította.
- Még nem voltam – válaszolta halkan. - küldetésen a védett övezeten kívül. - Nem nézett a szemembe, Yan is kerülte a tekintetem. - Igen, így van. Nem szeretem azokat a küldetéseket. Veszélyesek. Én élni akarok és élvezni az életet. Énekelni. Zenélni.
Nem tudtam, mit feleljek. Nyilván előfordul ilyen. Természetes, ha valaki fél a haláltól és ha nem kell, akkor ne kockáztassunk. De meddig tudnak fejlődni így?
Kobe folytatta: - Yan eddig segített engem. Remek kovács, szoktak is vinni a dolgaiból. Párbajozik is, hogy támogasson. Néha én is kapok pénzt, vagy meghívnak egy italra, de ez... Ez nevetségesen kevés.
Yan továbbra sem nézett rám, bennem pedig feltámadt a düh. Két lehetőség volt: Első, igazából ez csak egy jól megtervezett átverés, amivel pénzt csalnak ki játékosokból. Kettő, valóban ilyen gyávák és alig fejlődtek az elmúlt egy évben. Reméltem, hogy az első az igazság.
Csak az arcukra kellett néznem, hogy tudjam: nem hazudnak. A bárd arcán tükröződött a sértett büszkesége, társáén pedig a szégyen. Tudtam. A japán büszke nép, nem szeret lealacsonyodni a kéregetés szintjére. Ez az, amit a nyugatiak soha nem fognak megérteni.
Sóhajtottam.
- Ha az a gond, hogy nincs elég pénzetek, szerezzünk.
- Hogyan?
- Küldetésekkel. Kimegyünk a védett övezeten kívülre – ha eddig kételkedtem is, a félelem az arcukon szertefoszlatta minden gyanúm.
- Nézd, nem hinném, hogy -
- Méltányolom, hogy így segítetted és védted őt, de ha ezt tovább folytatod, Kobe örökre gyenge marad. Különben is: milyen csatákról zengjen dalokat, ha nem a sajátjairól? - Nem szóltak semmit. Ezt jó jelnek vettem. Feltekintettem az órámra. Este tíz volt.
- Holnap reggel hétkor találkozzunk itt. Pihenjétek ki magatokat – bólintottak. Elindultam az emeletre, miközben körbenéztem. Valaki hallgatózást használt, de nem tudtam megállapítani, kicsoda. Mindegy is. Ha ránk volt kíváncsi, holnap lent lesz hétkor. Én pedig tudni fogom.

Másnap reggel időben megérkeztek. Nem értettem, miért egyeznek bele mindenbe szó nélkül, de megtették. Talán ilyen pipogyák voltak. A Főtér felé kérdezgettem őket mindenféléről. Miket láttak, milyen emberekkel találkoztak, milyen fogadókban szálltak meg, ismernek-e történeteket...
Az utolsó kérdésemre felragyogott Kobe arca.
- Hogy én ne tudnék? Bárd vagyok, szüleim történetmesélők voltak. A világ összes történetét ismerem! - A félreértések elkerülése végett: ő valójában nem volt bárd és a szülei sem történetmondók voltak, hanem egy vállalat magas rangú beosztottjai. A karaktere szülei voltak azok, akiket banditák öltek meg... Nem is, valami fenevad volt, egy szörnyeteg. Mindegy. Kobe életben maradt, de akkora traumát okozott neki, hogy nem merte elhagyni a várost huzamosabb ideig. Ez a fiú szerepjátszott és nem kezdő szinten. Egy egész jellemet felépített magának és aszerint cselekedett. Játszik, pedig mindenki komolyan veszi a helyzetet.
Persze nyilvánvalóan félelemből választott ilyen karaktert magának, gondolhatjátok. Pedig nem így volt és ezt be is fogom bizonyítani.
A hirdetőtáblához léptünk. Több küldetést is találtunk: Nyuszi a levesben, Szarvasok erdeje, A király reggelije és még sorolhatnám. Rájuk bíztam a választást, ők pedig a "Gretta meglepetése" mellett döntöttek. Ez egy három személyes küldetés volt, a célnak megfelelt. Egy biztonságos úton elindultunk a megadott koordináták felé, közben megegyeztünk, hogy mindenki mesél egy történetet. Horunka eléggé messze volt, így egy történet belefért.
- Kezded, Yan? - megrázta a fejét.
- Még gondolkodom. Lányoké az elsőbbség.
- Ó, milyen udvarias – hajoltam meg színpadiasan, majd gondolkodni kezdtem. Kissé érezhető volt a feszültség a levegőben, így egy könnyedebbet választottam.

by **Nanise** Csüt. Aug. 17 2017, 23:13

Noriko meséje

A hagyma és a retek története

Régen, amikor a világ még nem volt ilyen fejlett, nem volt internet, sem áram, de még autók sem közlekedtek az utakon és az emberek lovon jártak, élt egy hagyma és egy retek. Több is élt, de ők ketten különlegesek voltak. Ugyanis képesek voltak szeretni.
Igen, régen a mágia idejében megtörténtek az ilyen dolgok. Az onik nyugodtan jártak-keltek az emberek között, és az istenek sem bujdostak el a természetbe.
Abban az időben az emberek közt nagy háború dúlt. Nem tudták eldönteni, hogy kinek a tanítását kövessék. Egyik fél a kacsa, míg másik a nyúl útját követte. Ez a két út mindenben megegyezett, csak a nevük különbözött egymástól. Akkoriban ilyen értelmetlen háborúk dúltak.
A hagyma egy idős boszorkány kertjében éldegélt. Jó dolga volt a veteményesben, de magányosnak érezte magát. Nem tudott senkivel sem beszélgetni, hiába kérdezte a tököt egészségi állapotáról (mostanában bogarak rágcsálták leveleit) vagy a szójababot a napsütés jótékony hatásairól, senki nem válaszolt. Még ezt is el tudta volna viselni, ha legalább valaki szerette volna. De ki szeretne egy beszélő hagymát?
Egyik nap a boszorkány észrevette bánatát, és megkérdezte mi a gond.
- Senki nincs akivel beszélgethetnék, vagy aki szeretne. Mondd, mitévő legyek?
A boszorkány elgondolkodott. Nem lepte meg, hogy hagymája beszélni kezdett, hiszen az ezer év alatt, amióta élt, sokszor előfordult, hogy egyik-másik növénye megelevenedett. De azoknak már sok-sok éve. Mostanság csak a mandragórákkal történik meg az ilyesmi, ezért örült annyira, hogy az ő kertjében történt ez, abban a korban, amikor a mágia már gyengülőben volt.
Ugyanakkor szomorú is volt. Nem akarta elengedni a hagymát, de azt sem akarta, hogy szomorú maradjon. És történetesen ismert valakit, akinek volt egy hasonló növénye. Mesélt a hagymának a kínai kereskedőről, akinél egy retek volt. A szomszéd faluban lakott északra, a domb mögött.
A hagyma mindent megköszönt a boszorkánynak, felkötötte gyökérzetét és útnak indult. Ment mendegélt, míg el nem ért a domb lábához, ahol egy erdő terült el. Néhány éve nagy csata dúlt itt a kacsa ás nyúl követői között, szellemeik pedig még mindig ott kísértettek a fák között. A hagyma nem félt tőlük, mert a boszorkánytól tudta, hogy nem árthatnak neki.
Így hát elindult előre, az erdő sűrűjébe.
Az egyik fa mögül hirtelen egy ronin ugrott elő, kezében törött nodachival, testébe tucatnyi nyílvessző fúródott.
- Megállj hagyma! – kiáltotta. – Kinek a tanítását követed? A kacsáét, vagy a nyúlét? – A kis hagyma nem tudta mit feleljen. Tudott az emberek viszályáról, de nem értette, hogy mi a különbség a kettő csoport között.
- Egyikét sem. – felelte végül. – Butaságnak tartom ezt a háborút. Miért nem tudtok békében élni?
- Békében? Ezekkel a barbárokkal? Ha! Én a kacsa útját követem, ami a béke útja. Békében és szeretetben éltem családommal az uram földjén, míg ránk nem törtek! Talpasok voltak, elkapták a gazdámat én pedig elvesztettem becsületemet miattuk!
- Nono – lépett elő egy íjász egy fa mögül. Kezében törött hosszú íj, gyomrában törött penge. – Ti kezdtétek, amikor rárontottatok a falumra. Béke útja egy nyavalyát! A nyúl útja a béke és megértés útja. De hogyan éljünk békében azokkal, akik lemészárolják szeretteinket?!
A két szellem újabb harchoz készülődött, a hagyma pedig jobbnak látta, ha útnak indul. Furcsának találta ezeket az embereket. Egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint a boszorkány.
Ahogy ment, mendegélt az erdőben, találkozott egy kappával. Boldogan figyelte a kishagymát és megkérdezte merre tart. Ő elmesélte, a kappa pedig bólogatott.
- Tudod, régebben minden ilyen volt. Az emberek nem szörnyeknek állítottak be minket, sőt néha vegyes házasságra is sor került. Most meg? Ellenünk fordultak, ránk támadtak… Nem baj, elkísérlek egy darabig? – a hagyma megrázta a fejét. – Jó. Van aki ravaszul támad ránk. A fejünk tetején az élet vízét hordjuk, ez tart minket életben. A segítségével innunk és ennünk sem kell… Bár bevallom, a rizspálinkát nem utasítom vissza – kuncogott. – Ha a víz kiömlik, meghalunk. Ezt az emberek is tudják. Éppen ezért sokszor mikor látogatóba mentek kappákhoz, meghajoltak előttük. Ők mit tehettek volna? Nem akartak udvariatlannak tűnni, ezért viszonozták a meghajlást, a víz kifolyt és meghaltak. De még ez a halál is jobb, mint sértett becsülettel továbbélni.
A kappa sokat beszélt a múltjáról, a hagyma pedig rájött, hogy ez a lény nagyon magányos. Nehéz lehet neki itt, a szellem járta erdőben. Emberek közé sem mehet, talán ő az utolsó a fajtájából. A kishagyma eldöntötte, ha találkozik egy másikkal, megkérdezi, hogy nincs-e kedve ide jönni.
Egy idő után ritkulni kezdett az erdő, útitársa is megállt.
- Eddig kísérhettelek – mondta a kappa. – Remélem sikerrel jársz.
A hagyma mindent megköszönt neki, majd elindult felfelé a domboldalon. Jól tudta, hogy könnyebb lett volna megkerülni, de így a másik oldalon csak le kell gurulnia és már ott is van.
Ahogy felért a domb tetejére, észrevett egy szentélyt. Embereket nem látott a közelben, amit jó jelnek tekintett.
- Mi járatban, kicsi hagyma? – szólalt meg egy hang a szentély belsejéből. A hagyma közelebb merészkedett és meglátott egy istent, aki róka alakját öltötte magára. Csak onnan tudta, hogy nem rókaszellemmel van dolga, mert azokkal sokat szórakozott régebben.
- A domb aljában lévő faluba tartok – válaszolta. – Lakik ott egy retek, vele akarok találkozni.
Az isten bólintott. – Értem. Ismerem annak a falunak a lakóit. Kedves embereik. Régebben gyakran kényeztettek mindenféle jóval. Most alig járnak fel ide. De a szentélyt tisztán tartják.
A hagyma megértően bólogatott. Ez az isten is magányos lehet, gondolta. Még jobban örült annak, hogy neki ott a retke, akivel találkozhat. Ugyanakkor sajnálta is, mert nem tudta hogyan segíthetne az istenen. Az emberekre mégsem parancsolhat rá, hogy járjanak ide rendszeresen. Különben is, egy papra lenne leginkább szükség, aki állandó társaságot jelent számára. Vajon mi történhetett az előzővel?
- Nem a faluba siettél? – hajtotta félre fejét az istenség.
- De, igen. – A hagyma észbekapott. Most van fontosabb dolga. Az isten elmosolyodott.
- Akkor hát siess. Ne várasd meg a retkedet. – A hagyma így is tett. Megindult a hegyoldalon és gurulni kezdett. Közben azon gondolkodott, hogy lehetnek-e az istenek szerelmesek és vajon mit fog szólni a retek. Vajon szeretni fogja? Szóba áll egyáltalán vele? Akárhogy is, már a falu felé száguldott, innen nem volt visszaút.
Végiggurult a főúton, elment a gyerekek között, majdnem megharapta őt néhány liba, de végül megérkezett a kereskedő házához. A kínai férfi korosnak tűnt, szakálla földig ért, szeméből bölcsesség sugárzott.
- Mi járatban, kicsi hagyma?
- Úgy hallottam lakik önnél egy magányos retek. Azért jöttem, hogy társa legyek.
- Értem. Valóban van nálam egy ilyen retek, ha gondolod neked adhatom. De kérek cserébe valamit, elvégre kereskedő vagyok.
- Nincs pénzem, uram.
- Más is megfelel – mosolygott a szeme. – Mondjuk egy történet.
- Egyet éppenséggel tudok. A sajátomat.
- Halljuk. – azzal a hagyma mesélni kezdett. Elmesélte bánatát, találkozását a szellemekkel, a kappával és az istennel, ahogyan azt is, hogyan ért ide. Az öreg kereskedő csendesen, figyelmesen hallgatta végig történetét. Amikor végzett, elismerően bólintott.
- Szép történet volt. Láthatod a retkemet.
A hagyma megörült ennek, és belépett a házba. Odabent, ahogy megpillantotta a retket, rögtön belé szeretett és elvették egymást. A hagymának viszont nem volt maradása. Segíteni akart az onin és az istenségen, ezért megkérdezte kedvesét, nincs-e kedve vele együtt világot látni. A retek boldogan beleegyezett, elbúcsúztak a kereskedőtől és útnak indultak. Azt mondják, a mai napig járják a világot, segítve a magányos lényeken. Így, ha egy retekkel és egy hagymával találkoznátok, köszönjetek nekik, és ha segítséget kérnek, adjatok. Hiszen ki tudja, mikor fogják meghálálni.

by Ajánlott tartalom

Nise no Monogatari

Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari

Re: Nise no Monogatari