Nanise

by **Nanise** Szer. Május 24 2017, 16:28

Név: Nanise
Kor: 17 év
Nem: Nő
Kaszt: Harcművész

Jellem: Gyakorlatias gondolkodású. Nem mindig tud elrugaszkodni a valóságtól, ezért érdeklik jobban a természettudományok a filozófiánál, vagy a művészeteknél, ennek ellenére eléggé nyitott, hogy meghallgassa mások véleményét. Szeret szerepeket játszani. Kedvencei közé tartozik az esetlen/tudatlan, a pszichopata és a vezér. Szereti, ha az emberek azt teszik, amit ő szeretne. Domináns. Egyszer kitöltött egy tesztet az interneten, ami szerint Chaotic Neutral jelleme van. Másodszorra Neutral Neutralt kapott végeredménynek. Talpraesett és széles az érdeklődési köre. Sokat tud, de betartja a két legfontosabb szabályt: 1. Soha ne adj ki minden információt.
Nem szeret mélyebb kapcsolatokat kialakítani másokkal, ahogyan önmagáról sem szeret beszélni. Mások múltjára sem kíváncsi. Célja, hogy híressé váljon a játékban, ugyanakkor rivaldafényre sem vágyik, ezért nem tűnt fel eddig a játék főbb eseményein. Gondolkodott céhalapításon, de a sok kötöttség miatt elvetette. Nem szeretne semmihez és senkihez sem kötődni érzelmileg, a kapcsolataiban is az előnyöket keresi, amiket az adott személy adhat neki. Néha hangyaszorgalmú, máskor egész nap heverészik. Hangulatember. Kedvenc állata a holló és a varjú. Antiszociális.

Képességek:

Speechcraft: Az NPC-ket sokkal könnyebben meg tudja győzni a többi játékosnál. Játékszínesítő elem, a mesélőn múlik, hogy ez miben és hogyan nyilvánul meg. Permanens képesség. ( „Nem ezeket a droidokat keresik.”)

Mute:
Ezzel a képességgel képes arra, hogy elnémítsa a célpontot. A némítás két körig tart. Nem befolyásolja a képességeket. Játékszínesítő.

Jack of all trades: Ji Haóval töltött idő után mesterévé vált a legtöbb fegyvernek, így minden kaszt fegyverét "Az Univerzális Fegyverforgató" bónuszfelezése nélkül használhatja. A mínusz módosítókra ez nem vonatkozik (tehát ha egy fegyver -4 erőt ad, az számára továbbra is -6 erőt fog). Permanens képesség.

Előtörténet

A fiú lassan tért magához. Amikor kinyitotta a szemét, egy tisztáson talált magát, karjánál fogva egy fához kötözve, a lábából pedig egy kés állt ki. Vele szemben egy sziklán ülve az a lány nézelődött, akit pár hete ismert meg és Keiko néven mutatkozott be neki.
- Ez meg mit jele- ntsen? – akarta kérdezni, de a mondat végét csak gondolatban mondhatta ki. Életcsíkja alatt megjelent a némítást jelző ikon. A lány csak egy pillanatra tekintett rá, majd monoton hangon beszélni kezdett:
- Az egész azon a nyáron kezdődött, amikor ellátogattam a nagyapámhoz. Egy kis tanyán lakik, egy erdő közepén. Nyolc éves korom óta gyakran ellátogattam hozzá. Szerettem ott lenni. Az erdei ösvények szerteágaztak, labirintust alkotva, néha gyönyörű zsákutcában végződve. Ezeket nagyapám alakította ki az évek során. „Ki tudja, mikor jöhet jól, és néha szép helyeket is találni.”- mondogatta mindig. Szerette a természetet, szabadidejében pedig tájfestészettel foglalkozott. – a fiú nem tudott figyelni a történetre. Az agya vadul zakatolt. Arra emlékezett, hogy együtt vadásztak egy erdőben a tizenharmadik szinten. Ez lenne az az erdő? Ha az is, ezen a részen nem jártak. - Ha engem kérdezel, egy alkotózseni volt. A festményeiben az volt a legjobb, hogy el mertek rugaszkodni a régi stílusoktól. „Mindig új ösvényeket kell keresni.” – mondta. - „Mások nyomdokain haladni csak addig érdemes, amíg nem tudod megtalálni a sajátodat. Utána csak hátráltat téged.” Érdekesnek tartom, hogy milyen életbölcsességekre tanított annak ellenére, hogy őrült volt. – lassan közelebb jött a fiúhoz, végigmérve. – Kényelmetlenül ülsz? Kár. A történet még csak most kezdődik.
- Tizenkét éves koromig nem tűnt fel, hogy őrült lenne. Ellenkezőleg, az ő hozzáállása tűnt normálisnak. Nem szerette a tömeget, önellátó volt és mindig egy furcsa érzés kerített hatalmába, amikor nála jártam. Persze voltak érdekességei is. Sokszor beszélt magában – azaz a szellemekkel, ahogyan ő nevezte őket. Kappák, onik, mindenféle népek. Sok kitömött állatot is tartott. És ott voltak az esti kirándulások. Néha megkérdeztem, hogy hova megy, amire „Volt egy kis dolgom.” vagy „A szellemek üzentek.” volt a válasz. – megvonta vállát és lassan sétálgatni kezdett, körbe-körbe a tisztáson. A fiú közben kereste a lehetőséget, hogy megszökjön előle.
- Egyszer azt is említette, hogy szerinte hasonlítok rá. Ebben kételkedtem, de soha nem említettem neki. Szerettem és tiszteltem őt, úgy, ahogyan egy unoka tisztelheti a nagyapját. Aztán elmúlt néhány év. Amikor tizennégy éves lettem, megkérdezte, hogy érdekel-e az állatok kitömése. „Mindig új ösvényeket kell keresni.” – válaszoltam neki. Egyetértően bólintott. Úgy látszott, örömet okoz neki, hogy érdeklődöm a hóbortjai iránt. Jó érzés volt boldognak látni. Persze először nem tetszett. Úgy értem… melyik lány szeretne holttesteket fogdosni és különböző testhelyzetekbe beállítani? A kitömésről nem is beszélve. – Egy pillanatra mintha megborzongott volna, aztán megvonta a vállát. – Szépen lassan hozzászoktam. A legjobban sikerült alkotásom egy kabóca volt, amit sikerült felszállás előtti helyzetébe beállítanom. Ehhez megfigyelések hosszú óráira volt szükségem. – végigmérte a fiút. - Elkezdtem más szemmel tekinteni a világra. A madarak és emlősök többé nem voltak többek kitömendő élőlényeknél. Több szakkönyvet is elolvastam, ami a testfelépítésükkel és izomzatukkal foglalkozott. Lassan érdekelni kezdett a biológia és nagyapám hóbortjai.
Szemében furcsa fény villant fel. Közeledni kezdett a fiú felé, olyan közel hajolva, amennyire csak tudott. Ő pedig visszaemlékezett arra, amikor először találkoztak. Egy bolt előtt látta meg a lányt, valamit keresett. Útbaigazította, majd elmentek egy fogadóba. Meséltek kicsit magukról. Ő elmondta, hogy Minatónak hívják és szabadidejében verseket ír. A lány is bemutatkozott és mesélt magáról. Ezeket a dolgokat viszont nem említette.
- Azonban nem álltam meg az állatoknál. Az ember sokkal érdekesebbnek tűnt. Nem csak azért, mert összetettebb az izomzata – tudtad, hogy az arcizmaink az összes alapérzelem kifejezésére képesek? Egyszer a tükörben figyeltem meg: harag, bánat, vidámság… Mindegyiket kifejezheted néhány izom összehúzásával. És ez csak az arcunk! A testbeszéd sokkal többet árul el az emberről, mint hinnéd. Veled is ezért találkoztam. Két héten keresztül figyeltem mit, hogyan és mikor teszel. Mik a szokásaid, miért rajongsz a leginkább. Mindent tudok rólad, amit a tested és tetteid elárulhattak. Megtudtam, hogy naiv és segítőkész vagy. Kedveled az embereket, de nem tudsz barátkozni. Kimért vagy mindenkivel, követed az etikettet és a szabályokat – talán még akkor is, ha a barátaid élete múlna rajta. Ismerlek, most pedig te is megismertél engem… Várj, elveszem ezt a lándzsát – nyúlt a fegyver felé, ami a fiú oldalából állt ki. – Nem akarom, hogy a történet befejezése előtt meghalj. Szóval ott tartottam, – folytatta, nemtörődöm módon fel-le sétálva - hogy nem csak a test érdekelt. Az emberi elme is izgatott. Az ember az egyetlen lény, ami képes tudatos cselekvésre és elnyomhatja ösztöneit. Az emberek becsapják, elárulják, szeretik, vagy éppen gyilkolják egymást. Nincs még egy faj, ami ilyen tudatosan ártana sajátmagának, vagy amelyik ennyire nehezen becserkészhető lenne. Egy mókusnak, vagy szajkónak elég egy kis elemózsia és belesétál a csapdába. Az embernél taktikázni kell, magunkhoz édesgetni, bizalmat kelteni. Hosszadalmas munka, de ha valaki mesterévé válik, sokkal könnyebben megy majd neki. Végül hatalmunkba keríthetjük a célpontot.
Újra megállt a fiúval szemben, jelentőség teljesen ráemelte tekintetét.
- Ez a lényeges: a hatalom. Uralkodhatsz valakin, aki akarva-akaratlanul aláveti magát neked. A hatalom szabadsága a valódi szabadság, mert ilyenkor azt csinálsz, amit akarsz. – Járkálni kezdett. – Persze ez nem teljesen igaz. Szerettem volna többször is kísérletezni embereken, mégsem tettem. Volt bennem erkölcsi tartás, fajtársat nem bántottam. Ekkor történt egy fontos esemény. Egyik kirándulásom alkalmával letértem egy ösvényről és egy kisebb, eddig észre sem vett csapáson folytattam utamat. Viszonylag újnak tűnt, legalábbis alig használtnak. Egy olyan út volt, amire ritkán, sokszor csak kíváncsiságból téved az ember. A végén egy barlangot találtam. Féltem beljebb menni, a félhomályban pedig nem láttam be rendesen. – Egy pillanatra mintha megállt volna és lehajtotta fejét. Aztán folytatta tovább. – Visszatérve megemlítettem nagyapámnak is, aki láthatólag nem örült ennek a felfedezésnek. Nem mutatta ki nyíltan, de az arcizmai megfeszültek, a kezével pedig gesztikulálni kezdett, amit nem szokott. Mint kiderült, igazam volt. Azt mondta, az a szellemek lakhelye, nem halandóknak való hely. Ő is csak néha fordul meg arra, nehogy magára haragítsa őket. Tőlem pedig azt kérte, hogy messziről kerüljem el. Mondanom sem kell – tárta szét karját – ennél rosszabb tanácsot nem is adhatott volna.
- Természetesen nem másnap indultam újra arra, az túlságosan feltűnő lett volna. Nagyapám őrült volt, nem bolond. Szemmel tartott engem, ezért úgy tettem, mintha megfogadtam volna a tanácsát: megírtam néhány házi feladatom, pihentem, még a tájfestéssel is megpróbálkoztam, nem sok sikerrel. Úgy tűnik, mégsem hasonlítok annyira rá – egy keserű grimasz jelent meg a szája sarkában. - A barlangra eközben nem is gondoltam, a nagyapám figyelme is lankadni kezdett.
- Az erdőben is sétálgattam. Az évek során én is kitapostam néhány ösvényt, amik tisztásokhoz, vagy forrásokhoz vezettek. Szerettem ezeken a helyeken elidőzni, ő pedig türelmetlenül várta mikor indulok a barlang felé. Végül tényleg elhitte, hogy megfogadtam tanácsát. Már közeledünk a végéhez, nyugalom. – A fiú mozgolódni kezdett, de a lány nem foglalkozott vele. – A hátizsákomba aznap a szokásos szendvics, ital és szike mellé elraktam egy lámpát is. Telefonomat többnyire otthon hagytam, amikor nála nyaraltam, mivel nem volt nála térerő, így nem vettem volna sok hasznát. Leereszkedtem a barlangba, ahol egyáltalán nem azt találtam, amire számítottam: teli volt életnagyságú figurákkal. És nem csak emberek voltak, hanem természetfölötti lények is, mindenféle pozícióban. – összekulcsolta kezeit és így folytatta tovább. - „Szörnyek barlangja” – szólalt meg mögöttem nagyapám – „Amit itt látsz, az az én viaszszobor gyűjteményem. Ez a legnagyobb titkom.”
Én erre azt feleltem, hogy nem szégyen a viaszszobor készítés sem, nem kellett volna rejtegetnie előlem. A viasznak egyébként is hűvös helyet kell biztosítani, nehogy eldeformálódjanak a szobrok. Teljesen logikus, ha ott tartja őket. Bólogatott és még hozzáfűzte, hogy „Ők akarták így.” Gondoltam a szellemekről beszél, így nem kérdezősködtem. A barlang közelébe sem mentem többet, a szobrokat sem említettem meg újra. Azért, mert tiszteltem – a tekintete megint elrévedt a távolba. Mire gondolhat ilyenkor? - villant át a fiú agyán. Nem sokáig merenghetett ezen, mivel a lány vissza is tért hozzá. – Azonban egy titok maradjon titok… Ezért nem engedhetem, hogy elmondd bárkinek a hallottakat. De előtte még befejezem a történetet.
Eleve nem kellett volna elmesélned! – gondolta, de nem tudott beszélni, ahogyan szabadulni sem.
- Tizenhat évesen kerültem felső-középiskolába, és innentől kezdve ritkábban jártam hozzá is. Társasági életet éltem, készültem főiskolára, zenéltem és számítógépes játékokkal játszottam. Főleg szerepjátékokkal. Volt valami üdítő abban, hogy teljesen máshogyan viselkedhettem, mint ahogyan szoktam. Néha oltalmazó hős voltam, máskor céheket tettem tönkre, megint máskor magányos farkasként kóboroltam mindenfelé. És emellett gyilkoltam is, következmények nélkül. Ez a játék is ezért tetszett meg. És azért, mert így az emberek nem csupán profilképek, vagy a játék adatbázisából kialakított karakterek, hanem mindenki a saját érzelmei mutathatja ki. Képesek vagyunk önálló testbeszédre egy virtuális világban! És mint kiderült, az itteni gyilkosságoknak egyenes következménye a valóéleti halál is! Hatalmat kaptunk embertársaink felett. Többre nem is vágyhattunk volna. – lassan elindult a fiú felé, aki még csak most vette észre a számlálót, ami másfél percnél tartott. Ha még egy kicsit szóval tudná tartani!
- Ez lenne a vége – húzta elő kését a lány. – Megismerted egy rothadt fa rothadt gyümölcsének a történetét. De befejezés előtt kérnék még tőled két dolgot. Az első egy szuvenír és valamennyi pénz lenne. A második pedig, hogy nem fogod sokáig húzni a párbajunkat. – Kiszabadította a fiú egyik kezét, hogy lehúzza a menüjét. Azonban a fiú kihasználta a lehetőséget, ellökte magától a lányt, szabaddá tette a másik kezét is és futott, ahogy a lába bírta… Vagy futott volna. A következő pillanatban egy lándzsahegy szúródott át a mellkasán, életpontjai elfogytak és megjelent előtte a „You are Dead” felirat.
Miután a pixelek teljesen eltűntek, a lány felvette a földről fegyverét és leporolta magát.
- Megszegted a második ígéreted – nézett bosszúsan arra, ahol az előbb a fiú megmerevedett teste állt. – Azt hiszem, akkor mégse baj, hogy a szuveníreket előre beszereztem. – Lehívott menüjéből egy verset, majd olvasni kezdte.

Sötétlő homály.
Kell fény, csillag, bármi más,
Tűzpislákolás.

Erők csatája,
Hol jó és rossz egybeforr…
Menny ez, vagy Pokol?

Kabócák sírnak.
Kifordult, száraz patak.
Domb a völgy alatt.

Tüzes glória,
Törött szárnyak, emlékkép,
Angyalcsattogás -
Felkeltem. Nem volt ez más:
Ítéletnap-látomás.

Még néhányszor átnézte, majd tarisznyájába helyezve elindult ugrándozva a város felé, háta mögött „Congratulations! You win!” felirattal. Minato volt a nyolcadik áldozata. De nem az utolsó.

Öröklés:

by **Cardinal** Vas. Május 28 2017, 14:00

Osu!

Oké, hogy nem adsz ki minden információt magadról, de a küllemedről még azért alkoss egy bejegyzést

Elfogadom az előtörténeted.

25. szinten kezdesz, 125 pontot oszthatsz el. Az arany és az exp mellett a karaktereid ingóságait (tárgyak, receptek, nyersanyagok) is örökölheted, ha igényt tartasz rájuk.

A járást ismered, további jó játékot!

Nanise

Nanise

Re: Nanise