KezdőlapMurakumo (Morgaine Berger)
2 posters
1 / 1 oldal
Murakumo (Morgaine Berger)
by Murakumo Pént. Május 05 2017, 23:00
Név: Morgaine ’Morgan’ Berger
- Nicknév: Murakumo (Mu, Mumu becézés)
Nem: Nő
Kor: 23
Kaszt: Harcművész
- Fegyver: Háromágú szigony
Kinézet: Korához képest némileg magasabb, karcsú testalkattal rendelkezik. Szakmájához elengedhetetlenül jó kondícióval és rugalmassággal bír. Bőre hamvas, arcszerkezete enyhén ovális. Szürke lélektükreit napszemüveggel szokta rejtegetni. Tarkóig érő haját a játékban hidrogén szőkére festette, melyben fekete hajpántot visel. Mimikája meglehetősen ritkán változik és akkor sem drasztikusan. Csupán egy nagyon erős inger tudja kibillenteni enervált állapotából. Szája bal sarkában egy szépségfolt található.
Ruházatát tekintve, változatosan öltözködik, de ha teheti, egybe részes szoknyaöltözetet visel. Színvilág szempontjából a feketét tartja közel magához. A fellépések alkalmából legtöbbször sötét szoknyaruhát hord, csipkés harisnyával. Női idomait persze a szemérmesség határán belül palástolja. A magas sarkúknak hódol, alacsony talpú cipőben az évek során szinte teljesen elfelejtett járni.
Jellem: Meglehetősen lehangolt, életunt személyiség. Kevés dolog tudja igazán meglepni, de azt sem kürtöli a világ tudtára. Az esetek oroszlánrészében üres, monoton hangon beszél, ami kedvtelen, unott attitűdjéről tesz tanúbizonyságot. Hajlamos a cinikus megnyilvánulásokra, mely a kinti világban eltöltött évek folyamán felhalmozott sérelmekből tevődött össze. Mivel kénytelen-kelletlen módon nem követhette az álmait, irigykedik azokra, akiknek megadatott a választás lehetősége. Akármennyire is mond ellent saját magának, ha látja, hogy valaki elherdálja az élet adta sanszait, életunalmának ördögi köréből átmenetileg kiszakadva, szenvedélyes elhivatottsággal hívja fel erre a másik fél figyelmét.
Annak ellenére, hogy szemlátomást semmi sem köti le igazából, extrém helyzetek megteremtésével igyekszik némi színt vinni, általa unalmasnak mondott életébe. Ebben a világban keresi az újat, az ismeretlent, a veszélyesnek mondhatót, amit a kintiben sosem tapasztalhatott meg. Hajlamot mutat a változni akarásra, ha jó a körülmények lehetőségekkel kecsegtetnek. Persze berögzült természete miatt szokása visszasüppedni saját kedvtelenségébe, új céljáról teljesen megfeledkezve.
Képesség:
Csendes elhivatottság
Típus: Permanens
A karakter közelében/csapatában tartózkodókon használt bájitalok, kristályok és képességek gyógyító effektusai 15%-al hatékonyabbak.
Előtörténet:
Enerváltan meredtem a vörös óriásra, miközben a csuklya mögött megbúvó emberalak higgadt nyugalommal mondta el ennek az élet-halál játéknak a szabályait. Ha nem lettem volna elég józan, azt mondanám, szimpatikusan adta elő, ahogyan az agypirítás kockázatát érzelemmentes hangon mondta el. Érzékelhető, sőt, kézzel tapinthatóvá vált, miképpen egyeseken úrrá lett a pánik. Az a valaki biztosan nagyon örülhetett, hogy a káromkodásszűrőt egy szempillantás alatt ki lehetett kapcsolni, mert gátlástalanul szidta az admin anyját. Volt, aki ennél cifrább dolgokat mondott, miközben macskaköveket próbált a piros ruhás fantomhoz vágni, ha ki tudta volna emelni az alapzatból a termetes darabokat. Szenvtelen arckifejezéssel néztem azokat a balfácánokat, akiket a varázstükör nőből férfivá, férfiból nővé avanzsált. A káosz viszont csak akkor tört ki igazán, amikor a sok sikert kívánást követően a Kayaba fickó egy puffanás kíséretében eltűnt a színről. Akkor már nem csak két embertől repültek a szépen díszített káromkodások és nem csak egy akarta megkövezni a játékmestert. Tolongtak, a – többségük legalábbis – dühükben pedig a torkuk szakadtából ordibáltak, a szabadulási lehetőséget megkövetelvén. Még azzal sem foglalkoztak annyira, hogy a kisebbeket akár agyon is nyomhatták, még mielőtt bármit elkezdhettek volna a játékban. A körülmények ellenére ugyanolyan kifejezéstelen mimikával bámultam a többi kilencezer kilencszáz kilencvenkilenc tagot, akik úgy gondolták, a pánik jogos, és annál inkább célra vezetőbb. Pillantásom visszavándorolt arra a pontra, ahol az admin avatárja még pár perccel korábban lebegett. Egy fél másodpercre azt hittem, a többi ezer másikhoz hasonlóan én is kiakadok. Nem a kötelezettségektől, a cselekednivalótól, hanem a bezártságtól. Hogy mindazt, amit rávevés nélkül meglehetett volna csinálni, azt fenyegetéssel erőszakolták rá az emberre. Ennek ellenére nem voltam dühös – persze, frusztrált és ingerült igen, hiszen voltaképpen börtönre ítéltek. A sivár körülményekhez képest bambán bámultam az égre, a semmibe és egy egyszerű csodálkozó szó hagyta el ajkaimat:
- …Nahát.
Még csak az egy hónap telt el a nagy bejelentés óta, de máris kétezer ember agyát sütötte ki a sisak. Valószínű, hogy valamennyien nem bírták elviselni a bezártságot, mások pedig óvatlanok voltak. Nagy eséllyel a hozzátartozók nem tudták elhinni, hogy szeretteik – ki tudja, mennyi időre – kómában ragadtak, amiből talán nem is kelhetnek fel. Az is előfordulhatott, hogy ők maguk szedték le a fejükről a NerveGeart. Sok lehetőség szerepelt a pakliban, de már nem számított. Ha így folytatták, nem maradnak játékosok, akik kivihetnék a SAO-t.
Nem mintha annyira zavart volna. Odakint senki sem várt rám, legfeljebb egy vagy két udvarló, aki állandóan eljött megnézni az előadásaimat. Apa azóta biztosan bánatosra itta magát, mert nem volt, akit egy szép kis vagyonért futtathatott. Anya meg… hát, nem is ismertem, de hetéraként biztosan elboldogult az életével. Különös, mennyire nem tartott a gyermekére igényt. Bár apa sem volt annyira az az aggódós fajta, de legalább adott valamit a fejem fölé. Cserébe csak az álmaimról kellett lemondanom, hogy a kedvéért rúdtáncoljak. Kezdetektől fogva átlagon felüli rugalmassággal rendelkeztem, ami elengedhetetlen része volt ennek a hivatásnak. Talán megbarátkoztam volna a gondolattal, ha nem a Párizsban lévő legeldugottabb éjjeli klub szponzorált volna. Ott mindenféle csőcselé megfordult – gazdag és kevésbé gazdag egyaránt –, hogy valami szuggesztívre verhessék a nyálukat és persze a harmadik lábukat. Sosem akartam ezt. Inkább versenyeken kamatoztattam volna a készségeimet. El akartam érni, hogy a rúdtánc olimpiai sportág legyen, ha már nem lehettek saját céljaim az életemben. Ezért gyűlöltem a bezártságot: éppúgy megkötöttnek éreztem magamat, ahogyan a drágalátos apám is a korlátozott. A lehetőségek négy fala közé passzírozott. A menekülés lehetősége sosem adatott meg.
Most, hogy egy virtuális valóságnak a foglya lettem, legalább nyugtom lehetett a börtönőrömtől. Hazudtam volna, hogy nem akartam egyszer hazajutni, de nem volt lelki erőm a fronton küzdeni.
~ Miért fárasszam vele magamat? Mit nyernék belőle, ha még meg sem köszönik…? ~ Valami hasonlókkal győztem meg magamat, hogy nem volt érdemes az életemet a frontvonalon kockáztatni. Inkább meghúztam valahol magamat, és ki akartam találni, melyik fegyver állt jobban a szemem színéhez, na meg a stílusomhoz. A többi harcművészt elnézve valami közismertnél ragadtak le, amiket viszonylag könnyebben tudtak forgatni, de nekem ez nem volt elég. Ha már testileg a különlegesebb kategóriába lógtam, akkor valami passzentosabb szúróeszközre vágytam. Végül a háromágú szigony mellett döntöttem. Hosszú, kézre eső volt, akárcsak egy rúd. Szúrt is, ami pont azt a célt töltötte be, hogy az ismerős érzet mellett ölni is tudjon. Arról nem is beszélve, hogy görög istenségnek néztem ki vele. Kellett ennél több…? Megpörgettem, mennyire is volt nehéz. A földbe szúrtam és a legalapvetőbb táncmozdulatokat megcsináltam rajta: lábaimmal körbefontam a kemény markolatot, s pár méterre a földtől, körbeforogtam rajta. Szánalmas volt, hogy a játék az élettől kapott készségeket jártasságokkal korlátozott, de nem tudtam mit tenni. Már egy ilyen mozdulat, és a szigony mellett lejtett hastánc is kivívta az orrvérzősebb fajtájú hím neműek figyelmét. Akármennyi ilyennel találkoztam, szememet hamisan forgattam, mintha csak egy töredéknyi problémám lett volna ezekkel az egyszerű ösztönlényekkel. Az viszont félig meg tudott lepni, hogy beajánlottak a Karmazsin selyemlepel nevezetű koszfészekbe. Elvileg új hely volt a városban és valami műsort kellett ott adni, ezáltal a játékosok is odacsábuljanak. Nem mintha bármi okom lett volna holmi naplopó csőcselékben bízni, de jobb dolog híján mi mást tehettem?
Másra számítottam, ám így is untatott. Megvolt a maga alvilági hangulata, mert a játékos támadó narancsok, valamint a gyilkos vörösek gyakran látogatták ezt a helyet. A magam részéről nem kellett tartanom a nagyfiúnak akaró látszó senkiktől. Valamelyest kedvezőbb helyzetekkel kecsegtetett, mint a párizsi klub. Egyrészt, otthagyhattam, amikor csak akartam, nem érdekelt. Másrészt, nem kellett eltűrnöm, ahogyan – a helyzetet kihasználván – a fehérneműmbe egy-két papírpénzt csempésznek. Na persze, itt nem nagyon lehetett fizikai formában aranyat a bugyiba rakni, másképpen oldották meg. A dekoltázsra való pacsi bőven elég volt ezeknek a pályakezdőknek, és pár pillanattal később meg is szokták bánni. Habár nézőpont kérdése, mert ahányszor visszaélek a védett területen belüli lökések által használható megalázásokkal, attól függetlenül visszatérnek a Selyemlepelbe. Értettem én, hogy egyesek beteges mazchoizmusukat valahol ki kellett élniük, de akkor inkább feküdtek volna ki egy vaddisznó elé. Persze, bő számmal akadtak az olyanok, akik hímtaggal gondolkodtak, mint a józan eszükkel, vállalták azt a kockázatot, hogy újra és újra megnéznek, amiképpen másfél-két óra alatt tolok egypár piruettet a rúdon. A magam részéről üresen fenyegetőztem, de hát pár szerencsétlen perverz majom miatt még a kisujjamat sem érte meg megmozdítanom – egy bizonyos alkalomig.
Későn végeztem a melóval, már éjfél körül volt. Miután átverekedtem magamat a dicsérő npc-k tömegén, hogy végre nyugtom lehessen, valaki felsikoltott. Nem igazán tudtam eldönteni, milyen nemű egyedhez tartozott a segítségért kiáltó hang, de végre volt valami, ami váratlanul ért. Nem a leggyorsabb, viszont lassúnak sem nevezhető tempóban kocogtam a hang irányába, az idegen játékosok és npc-k között szlalomozva. Csupán a város bejáratáig kellett osonnom, hogy lássam, amiképpen egy fiatalabb srácot az egyik hódolóm a falhoz ken. Szememet szkeptikusan forgattam, amint emléket is tudtam társítani ahhoz a taghoz. Ha jól láttam, egy társával szekálta a fiút, akit éppen kizsebelni akartak… tipikus. Mindketten nagyon idegesítettek és mivel nem volt jobb dolgom, meglepetésből felé hajítottam az addigra felszerelt szigonyomat. A sárgulás egy kicsit sem zavart, már máskor is előfordult, amikor egy zaklatót kellett védett területen kívül leráznom. Természetesen ez a szerencsétlenség sem számított a jelenlétemre. Meg is rémült, ahogyan meglátott, ijedtében pedig elengedte a srácot, akit a nyakánál fogva nyomott a falhoz.
- Szar ötlet volt egy tökre nyilvánvaló helyen jelenetet csinálni, fiam… – vetettem oda neki, színtelen hangon.
- És mit fogsz csinálni, cuncimókus? Kilapítasz a melleddel? – kérdezte, meglepettségéből kijózanodva, a társa felé sandítva. – Intézd el!
Nagyszerű verőembere volt, aki amíg a főnöke egy-két szem aranyért egy kisfiút bántott, az nonstopban süttette a vállát a holdfényben. Persze amikor szüksége volt a segítségére, egyszerűen meghátrált. Biztosan valami ijesztő látványt nyújtottam, hogy inkább féltette a testi épségét egy játékvilágban, vagy látta a műsoromat, azzal is a letapizás következményeit. Minden esetre fogta magát, és egy kristály segítségével kiteleportálta magát a zűrös helyzetből. Az udvarló persze sűrűn szidta a szerencsétlent, de ő tehetett róla, nem válogatott túl jó barátokat.
- Egy gonddal kevesebb… – vontam le unottan a következtetést, miközben le- és felszereltem szigonyomat, így ahelyett, hogy felszedtem a földről, az rögvest a kezemben termett. Lassan, fenyegetően lépdeltem a szerencsétlen felé, aki egy szál khukrival próbált megfenyegetni. Addig nem nagyon vetettem ügyet a földön ülő, levegőért kapkodó fiúra, amíg ezt le nem rendeztem. Szigonnyal a vállamon tartottam leendő ellenfelem felé, aki addigra másik fegyverét is lehívta, míg az elsőt felém dobta. Harceszközöm végét a földhöz nyomtam, hogy egy egyszerű átfordulással kicselezzem a hajítását, aztán határozott mozdulattal felé lendítsem azt. A khukrival próbálta ellensúlyozni a szigony hosszú részét, ahogyan azt az arcába igyekeztem tolni. Nem sok pontot tehetett a kitartására, hamar elkezdett fulladozni. Persze ereje az bőven volt, aminek következtében megértettem, milyen statisztika-felépítést választott magának: egy erős, de annál törékenyebb kombinációt. Ezért volt szüksége verőemberre, aki szépen otthagyta a kulimászban. Még csak jó felszerelése sem akadt, valószínűleg ezért akarta kizsebelni a srácot.
Miután láttam, hogy a szigonnyal nagyon küzdött, egy egyszerű taszítással a földnek küldtem. Még úgy is igyekezett hadakozni, khukriját a fejembe küldeni, ám a fegyverem vége előbb érte torkát. Rémülten emelte meg állát, még mielőtt pár ütéssel nullázhattam volna.
- Örülj, hogy ilyen lusta vagyok… – jelentettem ki fásult hangon. – De hogyha még egyszer a környékemen látlak, levágom a fejedet.
- De hát nem is tudod azzal a…
- Kuss. – intettem csendre, még mielőtt befejezhette volna korrigáló papolását. Nem volt ez a kismiska olyan helyzetben, hogy eltűrjem ezt a fajta viselkedést. Az még hagyján, hogy a többihez hasonló fütyül egy kerek fenék láttán, de a gyerekekkel való gonoszkodást sosem csíptem. Már rég levágtam volna a fejét, ha nem szigonnyal harcoltam volna. Egy utolsó fenyítő mozdulatot tettem felé, csupán játékból, aztán – egy elégedett félmosollyal az arcomon –, szélnek eresztettem. Csinálhatott, amit csak akarhatott, a lényeg, hogy már nem keserítette meg a napjaimat obszcén beszólásokkal. Miután végeztem vele, a gyereken volt a sor. Még mindig fuldoklott, szaporán vette az éltető levegőt, ami egy idő után kezdett kellemetlen látványt nyújtani.
- Acélból voltak az ujjai vagy mi…? – kérdeztem meg tőle, ugyanolyan fáradt, unott hangnemben. Nagyjából a hogyléte felől érdeklődtem.
- Hát egy percre annak tűnt… – felelte halkan, kissé ijedten, mintha tőlem is tartott volna. Fejét fel sem emelte, mintha kerülte volna a tekintetemet vagy valami hasonló. Miután egy torokköszörüléssel felhívtam a figyelmét, már vette a lapot. Olyan… ártatlannak tűnt. Egy pár szürke szem, csapzott hófehér haj, nem túl jó, de rossznak sem nevezhető páncél, kék sállá változtatott köpönyeg. Nem volt olyan fiatal, de idős sem. Pár évvel lehetett éretlenebb, a hangja alapján éppen csak serdülhetett, amikor a SAO-ba került.
- Kösz, Mu, egy pillanatra azt hittem, végem. – hálálta meg, miután nagy nehezen talpra állt. Várjunk csak egy picit…
- Mu? Honnan ismersz? – húztam fel enyhe csodálkozással szemöldökömet, noha színtelen hangomon semmi sem változott.
- Hát… egyszer jártam bent a Selyemben. Pont táncoltál. Mindenki így hívott téged.
- Értem. – feleltem egy fokkal kedvesebb hangnemben. Fogalmam sem volt arról, miért nem tudtam ugyanúgy bánni vele, mint a többivel. Talán mert őszinte maradt. Talán mert tényleg nem volt benne rossz szándék, nem tudom. – Mi a neved?
- Kato. – válaszolta röviden, tömören. – Megmentetted az életemet. Mit szeretnél cserébe? Aranyat?
- Erre semmi szükség. Illetve… – A lebeszélés próbáját követően rögtön eszembe jutott valami. – Lenne egy-két apróság, amiben segíthetnél.
Félő kíváncsisággal nézett rám. Nyilván a legrosszabbtól tartott.
- Mi kéne, ha vóna?
Csúnyán méregetett, de nem nagyon foglalkoztam vele. Megkértem valamire, ő habozás nélkül belement. Amennyire különb volt a többinél, Kato nemigen mérte fel szavainak súlyát, úgyhogy megütötte a bokáját.
- Csak arról volt szó, hogy verőlegényeket keresek. A bosskapu felderítésére egy pillanatra sem tértél ki… – morogta ingerülten.
A havi magazinomból felnézve, unottan sóhajtottam, miközben napszemüvegem egyik végét rágcsáltam.
- Azt mondtad, aláveted magadat az akaratomnak, amíg le nem róttad a tartozásodat. – világosítottam fel, nyugodt hangnemben.
- Igen, de…
- Ne becsüld le az életed súlyát, kisfiam. – intettem le játékos dorgálással. – Még egypár gyors kör a bosskapuk előtt, aztán talán kvittek vagyunk.
Kato hitetlenkedve ráncolta homlokát, tagadóan rázta meg fejét. Mintha valami trágárságot motyogott volna, de egyetlen szúrós nézéssel elcsitítottam a kedélyeket.
- Egy valamit viszont nem értek.
- Hm?
- Miért nem jössz te is felderíteni? Miért engem küldesz, a magad nevében? – Őszinte kíváncsisággal meredt rám, mintha akkora világlátványosság lettem volna. Kérdését teljes egészében figyelmen kívül akartam hagyni, majd visszatérni az e havi páncéldivat rovatához. Kato – a hatáskörét átlépve – tépte ki a kezemből, s elhajította a francba.
- Ne már, most jött volna a jó rész! – fakadtam ki, magamat is meglepő indulattal. A fiú azonban egy hozzám hasonló dühös pillantással követelte ki magának a válaszokat. Egy beletörődő sóhajt követően megadtam neki, amit akar. – Asszem mégis szeretem azt csinálni, amit művelek. T’od, szórakoztatni az embereket. Amellett, hogy egy maroknyi ember küzd a fronton, kell egy kis morál. A jó hozzáállás sokat segít. Jó eséllyel fel tudom dobni azt az egy-két tagot, akik húsdarabként vetik oda magukat a bossoknak.
- Ez… nem nagyon vall rád. – döbbent le Kato, a maga szolidabb módján.
- Csak el akarom kerülni, hogy ilyenné váljanak. Onnantól vége lenne. Hasta la vista, kijutás. – vontam meg nemtörődöm módon a vállamat, kezemmel drámaian legyintve. – Senkinek sem kívánom ezt az érzést, Kato. Még azoknak a pajzán disznóknak sem.
- Mumu.
- Mivan?
- Kedves ember vagy. – A komolynál is komolyabban gondolta kijelentését. Hirtelen úgy éreztem, szívem hevesebben vert, arcomra pedig pír ült ki. A zavar ellenére volt bennem elég tartás, hogy eltusoljam a helyzetet. Egy könnyed nevetéssel tagadtam meg azt, amit igaznak vélt – és ami talán igaz is volt? Azt nem tudtam eldönteni, nem lehettem a megmondója.
- Nagyon vicces, te kis pöccs. Na, hozd vissza, amíg szépen mondom.
Kato csak a szemét forgatta, de eleget tett kérésemnek, végül elment a dolgára. A lap úgy esett, ahol éppen abbahagytam. Egy-két pillanatig megpróbáltam belemerülni annak olvasásába, de… nem ment. Annak ellenére, hogy tagadtam, a fiú gondolkodásra buzdított. Ez némileg frusztrált, amit az újságon éltem ki: ugyanúgy eldobtam a csudába, ahogyan azt a szóban forgó Kato tette. Hátradőltem székemben, napszemüvegemet felhelyeztem, és mint egy szerelmi bánatos kis csaj, sóhajtoztam.
- Tűnj a fenébe, Kato…
- Nicknév: Murakumo (Mu, Mumu becézés)
Nem: Nő
Kor: 23
Kaszt: Harcművész
- Fegyver: Háromágú szigony
Kinézet: Korához képest némileg magasabb, karcsú testalkattal rendelkezik. Szakmájához elengedhetetlenül jó kondícióval és rugalmassággal bír. Bőre hamvas, arcszerkezete enyhén ovális. Szürke lélektükreit napszemüveggel szokta rejtegetni. Tarkóig érő haját a játékban hidrogén szőkére festette, melyben fekete hajpántot visel. Mimikája meglehetősen ritkán változik és akkor sem drasztikusan. Csupán egy nagyon erős inger tudja kibillenteni enervált állapotából. Szája bal sarkában egy szépségfolt található.
Ruházatát tekintve, változatosan öltözködik, de ha teheti, egybe részes szoknyaöltözetet visel. Színvilág szempontjából a feketét tartja közel magához. A fellépések alkalmából legtöbbször sötét szoknyaruhát hord, csipkés harisnyával. Női idomait persze a szemérmesség határán belül palástolja. A magas sarkúknak hódol, alacsony talpú cipőben az évek során szinte teljesen elfelejtett járni.
Jellem: Meglehetősen lehangolt, életunt személyiség. Kevés dolog tudja igazán meglepni, de azt sem kürtöli a világ tudtára. Az esetek oroszlánrészében üres, monoton hangon beszél, ami kedvtelen, unott attitűdjéről tesz tanúbizonyságot. Hajlamos a cinikus megnyilvánulásokra, mely a kinti világban eltöltött évek folyamán felhalmozott sérelmekből tevődött össze. Mivel kénytelen-kelletlen módon nem követhette az álmait, irigykedik azokra, akiknek megadatott a választás lehetősége. Akármennyire is mond ellent saját magának, ha látja, hogy valaki elherdálja az élet adta sanszait, életunalmának ördögi köréből átmenetileg kiszakadva, szenvedélyes elhivatottsággal hívja fel erre a másik fél figyelmét.
Annak ellenére, hogy szemlátomást semmi sem köti le igazából, extrém helyzetek megteremtésével igyekszik némi színt vinni, általa unalmasnak mondott életébe. Ebben a világban keresi az újat, az ismeretlent, a veszélyesnek mondhatót, amit a kintiben sosem tapasztalhatott meg. Hajlamot mutat a változni akarásra, ha jó a körülmények lehetőségekkel kecsegtetnek. Persze berögzült természete miatt szokása visszasüppedni saját kedvtelenségébe, új céljáról teljesen megfeledkezve.
Képesség:
Csendes elhivatottság
Típus: Permanens
A karakter közelében/csapatában tartózkodókon használt bájitalok, kristályok és képességek gyógyító effektusai 15%-al hatékonyabbak.
Előtörténet:
Enerváltan meredtem a vörös óriásra, miközben a csuklya mögött megbúvó emberalak higgadt nyugalommal mondta el ennek az élet-halál játéknak a szabályait. Ha nem lettem volna elég józan, azt mondanám, szimpatikusan adta elő, ahogyan az agypirítás kockázatát érzelemmentes hangon mondta el. Érzékelhető, sőt, kézzel tapinthatóvá vált, miképpen egyeseken úrrá lett a pánik. Az a valaki biztosan nagyon örülhetett, hogy a káromkodásszűrőt egy szempillantás alatt ki lehetett kapcsolni, mert gátlástalanul szidta az admin anyját. Volt, aki ennél cifrább dolgokat mondott, miközben macskaköveket próbált a piros ruhás fantomhoz vágni, ha ki tudta volna emelni az alapzatból a termetes darabokat. Szenvtelen arckifejezéssel néztem azokat a balfácánokat, akiket a varázstükör nőből férfivá, férfiból nővé avanzsált. A káosz viszont csak akkor tört ki igazán, amikor a sok sikert kívánást követően a Kayaba fickó egy puffanás kíséretében eltűnt a színről. Akkor már nem csak két embertől repültek a szépen díszített káromkodások és nem csak egy akarta megkövezni a játékmestert. Tolongtak, a – többségük legalábbis – dühükben pedig a torkuk szakadtából ordibáltak, a szabadulási lehetőséget megkövetelvén. Még azzal sem foglalkoztak annyira, hogy a kisebbeket akár agyon is nyomhatták, még mielőtt bármit elkezdhettek volna a játékban. A körülmények ellenére ugyanolyan kifejezéstelen mimikával bámultam a többi kilencezer kilencszáz kilencvenkilenc tagot, akik úgy gondolták, a pánik jogos, és annál inkább célra vezetőbb. Pillantásom visszavándorolt arra a pontra, ahol az admin avatárja még pár perccel korábban lebegett. Egy fél másodpercre azt hittem, a többi ezer másikhoz hasonlóan én is kiakadok. Nem a kötelezettségektől, a cselekednivalótól, hanem a bezártságtól. Hogy mindazt, amit rávevés nélkül meglehetett volna csinálni, azt fenyegetéssel erőszakolták rá az emberre. Ennek ellenére nem voltam dühös – persze, frusztrált és ingerült igen, hiszen voltaképpen börtönre ítéltek. A sivár körülményekhez képest bambán bámultam az égre, a semmibe és egy egyszerű csodálkozó szó hagyta el ajkaimat:
- …Nahát.
Még csak az egy hónap telt el a nagy bejelentés óta, de máris kétezer ember agyát sütötte ki a sisak. Valószínű, hogy valamennyien nem bírták elviselni a bezártságot, mások pedig óvatlanok voltak. Nagy eséllyel a hozzátartozók nem tudták elhinni, hogy szeretteik – ki tudja, mennyi időre – kómában ragadtak, amiből talán nem is kelhetnek fel. Az is előfordulhatott, hogy ők maguk szedték le a fejükről a NerveGeart. Sok lehetőség szerepelt a pakliban, de már nem számított. Ha így folytatták, nem maradnak játékosok, akik kivihetnék a SAO-t.
Nem mintha annyira zavart volna. Odakint senki sem várt rám, legfeljebb egy vagy két udvarló, aki állandóan eljött megnézni az előadásaimat. Apa azóta biztosan bánatosra itta magát, mert nem volt, akit egy szép kis vagyonért futtathatott. Anya meg… hát, nem is ismertem, de hetéraként biztosan elboldogult az életével. Különös, mennyire nem tartott a gyermekére igényt. Bár apa sem volt annyira az az aggódós fajta, de legalább adott valamit a fejem fölé. Cserébe csak az álmaimról kellett lemondanom, hogy a kedvéért rúdtáncoljak. Kezdetektől fogva átlagon felüli rugalmassággal rendelkeztem, ami elengedhetetlen része volt ennek a hivatásnak. Talán megbarátkoztam volna a gondolattal, ha nem a Párizsban lévő legeldugottabb éjjeli klub szponzorált volna. Ott mindenféle csőcselé megfordult – gazdag és kevésbé gazdag egyaránt –, hogy valami szuggesztívre verhessék a nyálukat és persze a harmadik lábukat. Sosem akartam ezt. Inkább versenyeken kamatoztattam volna a készségeimet. El akartam érni, hogy a rúdtánc olimpiai sportág legyen, ha már nem lehettek saját céljaim az életemben. Ezért gyűlöltem a bezártságot: éppúgy megkötöttnek éreztem magamat, ahogyan a drágalátos apám is a korlátozott. A lehetőségek négy fala közé passzírozott. A menekülés lehetősége sosem adatott meg.
Most, hogy egy virtuális valóságnak a foglya lettem, legalább nyugtom lehetett a börtönőrömtől. Hazudtam volna, hogy nem akartam egyszer hazajutni, de nem volt lelki erőm a fronton küzdeni.
~ Miért fárasszam vele magamat? Mit nyernék belőle, ha még meg sem köszönik…? ~ Valami hasonlókkal győztem meg magamat, hogy nem volt érdemes az életemet a frontvonalon kockáztatni. Inkább meghúztam valahol magamat, és ki akartam találni, melyik fegyver állt jobban a szemem színéhez, na meg a stílusomhoz. A többi harcművészt elnézve valami közismertnél ragadtak le, amiket viszonylag könnyebben tudtak forgatni, de nekem ez nem volt elég. Ha már testileg a különlegesebb kategóriába lógtam, akkor valami passzentosabb szúróeszközre vágytam. Végül a háromágú szigony mellett döntöttem. Hosszú, kézre eső volt, akárcsak egy rúd. Szúrt is, ami pont azt a célt töltötte be, hogy az ismerős érzet mellett ölni is tudjon. Arról nem is beszélve, hogy görög istenségnek néztem ki vele. Kellett ennél több…? Megpörgettem, mennyire is volt nehéz. A földbe szúrtam és a legalapvetőbb táncmozdulatokat megcsináltam rajta: lábaimmal körbefontam a kemény markolatot, s pár méterre a földtől, körbeforogtam rajta. Szánalmas volt, hogy a játék az élettől kapott készségeket jártasságokkal korlátozott, de nem tudtam mit tenni. Már egy ilyen mozdulat, és a szigony mellett lejtett hastánc is kivívta az orrvérzősebb fajtájú hím neműek figyelmét. Akármennyi ilyennel találkoztam, szememet hamisan forgattam, mintha csak egy töredéknyi problémám lett volna ezekkel az egyszerű ösztönlényekkel. Az viszont félig meg tudott lepni, hogy beajánlottak a Karmazsin selyemlepel nevezetű koszfészekbe. Elvileg új hely volt a városban és valami műsort kellett ott adni, ezáltal a játékosok is odacsábuljanak. Nem mintha bármi okom lett volna holmi naplopó csőcselékben bízni, de jobb dolog híján mi mást tehettem?
Másra számítottam, ám így is untatott. Megvolt a maga alvilági hangulata, mert a játékos támadó narancsok, valamint a gyilkos vörösek gyakran látogatták ezt a helyet. A magam részéről nem kellett tartanom a nagyfiúnak akaró látszó senkiktől. Valamelyest kedvezőbb helyzetekkel kecsegtetett, mint a párizsi klub. Egyrészt, otthagyhattam, amikor csak akartam, nem érdekelt. Másrészt, nem kellett eltűrnöm, ahogyan – a helyzetet kihasználván – a fehérneműmbe egy-két papírpénzt csempésznek. Na persze, itt nem nagyon lehetett fizikai formában aranyat a bugyiba rakni, másképpen oldották meg. A dekoltázsra való pacsi bőven elég volt ezeknek a pályakezdőknek, és pár pillanattal később meg is szokták bánni. Habár nézőpont kérdése, mert ahányszor visszaélek a védett területen belüli lökések által használható megalázásokkal, attól függetlenül visszatérnek a Selyemlepelbe. Értettem én, hogy egyesek beteges mazchoizmusukat valahol ki kellett élniük, de akkor inkább feküdtek volna ki egy vaddisznó elé. Persze, bő számmal akadtak az olyanok, akik hímtaggal gondolkodtak, mint a józan eszükkel, vállalták azt a kockázatot, hogy újra és újra megnéznek, amiképpen másfél-két óra alatt tolok egypár piruettet a rúdon. A magam részéről üresen fenyegetőztem, de hát pár szerencsétlen perverz majom miatt még a kisujjamat sem érte meg megmozdítanom – egy bizonyos alkalomig.
Későn végeztem a melóval, már éjfél körül volt. Miután átverekedtem magamat a dicsérő npc-k tömegén, hogy végre nyugtom lehessen, valaki felsikoltott. Nem igazán tudtam eldönteni, milyen nemű egyedhez tartozott a segítségért kiáltó hang, de végre volt valami, ami váratlanul ért. Nem a leggyorsabb, viszont lassúnak sem nevezhető tempóban kocogtam a hang irányába, az idegen játékosok és npc-k között szlalomozva. Csupán a város bejáratáig kellett osonnom, hogy lássam, amiképpen egy fiatalabb srácot az egyik hódolóm a falhoz ken. Szememet szkeptikusan forgattam, amint emléket is tudtam társítani ahhoz a taghoz. Ha jól láttam, egy társával szekálta a fiút, akit éppen kizsebelni akartak… tipikus. Mindketten nagyon idegesítettek és mivel nem volt jobb dolgom, meglepetésből felé hajítottam az addigra felszerelt szigonyomat. A sárgulás egy kicsit sem zavart, már máskor is előfordult, amikor egy zaklatót kellett védett területen kívül leráznom. Természetesen ez a szerencsétlenség sem számított a jelenlétemre. Meg is rémült, ahogyan meglátott, ijedtében pedig elengedte a srácot, akit a nyakánál fogva nyomott a falhoz.
- Szar ötlet volt egy tökre nyilvánvaló helyen jelenetet csinálni, fiam… – vetettem oda neki, színtelen hangon.
- És mit fogsz csinálni, cuncimókus? Kilapítasz a melleddel? – kérdezte, meglepettségéből kijózanodva, a társa felé sandítva. – Intézd el!
Nagyszerű verőembere volt, aki amíg a főnöke egy-két szem aranyért egy kisfiút bántott, az nonstopban süttette a vállát a holdfényben. Persze amikor szüksége volt a segítségére, egyszerűen meghátrált. Biztosan valami ijesztő látványt nyújtottam, hogy inkább féltette a testi épségét egy játékvilágban, vagy látta a műsoromat, azzal is a letapizás következményeit. Minden esetre fogta magát, és egy kristály segítségével kiteleportálta magát a zűrös helyzetből. Az udvarló persze sűrűn szidta a szerencsétlent, de ő tehetett róla, nem válogatott túl jó barátokat.
- Egy gonddal kevesebb… – vontam le unottan a következtetést, miközben le- és felszereltem szigonyomat, így ahelyett, hogy felszedtem a földről, az rögvest a kezemben termett. Lassan, fenyegetően lépdeltem a szerencsétlen felé, aki egy szál khukrival próbált megfenyegetni. Addig nem nagyon vetettem ügyet a földön ülő, levegőért kapkodó fiúra, amíg ezt le nem rendeztem. Szigonnyal a vállamon tartottam leendő ellenfelem felé, aki addigra másik fegyverét is lehívta, míg az elsőt felém dobta. Harceszközöm végét a földhöz nyomtam, hogy egy egyszerű átfordulással kicselezzem a hajítását, aztán határozott mozdulattal felé lendítsem azt. A khukrival próbálta ellensúlyozni a szigony hosszú részét, ahogyan azt az arcába igyekeztem tolni. Nem sok pontot tehetett a kitartására, hamar elkezdett fulladozni. Persze ereje az bőven volt, aminek következtében megértettem, milyen statisztika-felépítést választott magának: egy erős, de annál törékenyebb kombinációt. Ezért volt szüksége verőemberre, aki szépen otthagyta a kulimászban. Még csak jó felszerelése sem akadt, valószínűleg ezért akarta kizsebelni a srácot.
Miután láttam, hogy a szigonnyal nagyon küzdött, egy egyszerű taszítással a földnek küldtem. Még úgy is igyekezett hadakozni, khukriját a fejembe küldeni, ám a fegyverem vége előbb érte torkát. Rémülten emelte meg állát, még mielőtt pár ütéssel nullázhattam volna.
- Örülj, hogy ilyen lusta vagyok… – jelentettem ki fásult hangon. – De hogyha még egyszer a környékemen látlak, levágom a fejedet.
- De hát nem is tudod azzal a…
- Kuss. – intettem csendre, még mielőtt befejezhette volna korrigáló papolását. Nem volt ez a kismiska olyan helyzetben, hogy eltűrjem ezt a fajta viselkedést. Az még hagyján, hogy a többihez hasonló fütyül egy kerek fenék láttán, de a gyerekekkel való gonoszkodást sosem csíptem. Már rég levágtam volna a fejét, ha nem szigonnyal harcoltam volna. Egy utolsó fenyítő mozdulatot tettem felé, csupán játékból, aztán – egy elégedett félmosollyal az arcomon –, szélnek eresztettem. Csinálhatott, amit csak akarhatott, a lényeg, hogy már nem keserítette meg a napjaimat obszcén beszólásokkal. Miután végeztem vele, a gyereken volt a sor. Még mindig fuldoklott, szaporán vette az éltető levegőt, ami egy idő után kezdett kellemetlen látványt nyújtani.
- Acélból voltak az ujjai vagy mi…? – kérdeztem meg tőle, ugyanolyan fáradt, unott hangnemben. Nagyjából a hogyléte felől érdeklődtem.
- Hát egy percre annak tűnt… – felelte halkan, kissé ijedten, mintha tőlem is tartott volna. Fejét fel sem emelte, mintha kerülte volna a tekintetemet vagy valami hasonló. Miután egy torokköszörüléssel felhívtam a figyelmét, már vette a lapot. Olyan… ártatlannak tűnt. Egy pár szürke szem, csapzott hófehér haj, nem túl jó, de rossznak sem nevezhető páncél, kék sállá változtatott köpönyeg. Nem volt olyan fiatal, de idős sem. Pár évvel lehetett éretlenebb, a hangja alapján éppen csak serdülhetett, amikor a SAO-ba került.
- Kösz, Mu, egy pillanatra azt hittem, végem. – hálálta meg, miután nagy nehezen talpra állt. Várjunk csak egy picit…
- Mu? Honnan ismersz? – húztam fel enyhe csodálkozással szemöldökömet, noha színtelen hangomon semmi sem változott.
- Hát… egyszer jártam bent a Selyemben. Pont táncoltál. Mindenki így hívott téged.
- Értem. – feleltem egy fokkal kedvesebb hangnemben. Fogalmam sem volt arról, miért nem tudtam ugyanúgy bánni vele, mint a többivel. Talán mert őszinte maradt. Talán mert tényleg nem volt benne rossz szándék, nem tudom. – Mi a neved?
- Kato. – válaszolta röviden, tömören. – Megmentetted az életemet. Mit szeretnél cserébe? Aranyat?
- Erre semmi szükség. Illetve… – A lebeszélés próbáját követően rögtön eszembe jutott valami. – Lenne egy-két apróság, amiben segíthetnél.
Félő kíváncsisággal nézett rám. Nyilván a legrosszabbtól tartott.
- Mi kéne, ha vóna?
Csúnyán méregetett, de nem nagyon foglalkoztam vele. Megkértem valamire, ő habozás nélkül belement. Amennyire különb volt a többinél, Kato nemigen mérte fel szavainak súlyát, úgyhogy megütötte a bokáját.
- Csak arról volt szó, hogy verőlegényeket keresek. A bosskapu felderítésére egy pillanatra sem tértél ki… – morogta ingerülten.
A havi magazinomból felnézve, unottan sóhajtottam, miközben napszemüvegem egyik végét rágcsáltam.
- Azt mondtad, aláveted magadat az akaratomnak, amíg le nem róttad a tartozásodat. – világosítottam fel, nyugodt hangnemben.
- Igen, de…
- Ne becsüld le az életed súlyát, kisfiam. – intettem le játékos dorgálással. – Még egypár gyors kör a bosskapuk előtt, aztán talán kvittek vagyunk.
Kato hitetlenkedve ráncolta homlokát, tagadóan rázta meg fejét. Mintha valami trágárságot motyogott volna, de egyetlen szúrós nézéssel elcsitítottam a kedélyeket.
- Egy valamit viszont nem értek.
- Hm?
- Miért nem jössz te is felderíteni? Miért engem küldesz, a magad nevében? – Őszinte kíváncsisággal meredt rám, mintha akkora világlátványosság lettem volna. Kérdését teljes egészében figyelmen kívül akartam hagyni, majd visszatérni az e havi páncéldivat rovatához. Kato – a hatáskörét átlépve – tépte ki a kezemből, s elhajította a francba.
- Ne már, most jött volna a jó rész! – fakadtam ki, magamat is meglepő indulattal. A fiú azonban egy hozzám hasonló dühös pillantással követelte ki magának a válaszokat. Egy beletörődő sóhajt követően megadtam neki, amit akar. – Asszem mégis szeretem azt csinálni, amit művelek. T’od, szórakoztatni az embereket. Amellett, hogy egy maroknyi ember küzd a fronton, kell egy kis morál. A jó hozzáállás sokat segít. Jó eséllyel fel tudom dobni azt az egy-két tagot, akik húsdarabként vetik oda magukat a bossoknak.
- Ez… nem nagyon vall rád. – döbbent le Kato, a maga szolidabb módján.
- Csak el akarom kerülni, hogy ilyenné váljanak. Onnantól vége lenne. Hasta la vista, kijutás. – vontam meg nemtörődöm módon a vállamat, kezemmel drámaian legyintve. – Senkinek sem kívánom ezt az érzést, Kato. Még azoknak a pajzán disznóknak sem.
- Mumu.
- Mivan?
- Kedves ember vagy. – A komolynál is komolyabban gondolta kijelentését. Hirtelen úgy éreztem, szívem hevesebben vert, arcomra pedig pír ült ki. A zavar ellenére volt bennem elég tartás, hogy eltusoljam a helyzetet. Egy könnyed nevetéssel tagadtam meg azt, amit igaznak vélt – és ami talán igaz is volt? Azt nem tudtam eldönteni, nem lehettem a megmondója.
- Nagyon vicces, te kis pöccs. Na, hozd vissza, amíg szépen mondom.
Kato csak a szemét forgatta, de eleget tett kérésemnek, végül elment a dolgára. A lap úgy esett, ahol éppen abbahagytam. Egy-két pillanatig megpróbáltam belemerülni annak olvasásába, de… nem ment. Annak ellenére, hogy tagadtam, a fiú gondolkodásra buzdított. Ez némileg frusztrált, amit az újságon éltem ki: ugyanúgy eldobtam a csudába, ahogyan azt a szóban forgó Kato tette. Hátradőltem székemben, napszemüvegemet felhelyeztem, és mint egy szerelmi bánatos kis csaj, sóhajtoztam.
- Tűnj a fenébe, Kato…
- Kvíz:
- Kitöltöttem, elvileg 19-es szinten kezdenék.
Murakumo- Harcművész
- Hozzászólások száma : 35
Join date : 2017. Apr. 26.
Karakterlap
Szint: 19
Indikátor: Sárga
Céh: -
Re: Murakumo (Morgaine Berger)
by Cardinal Vas. Május 07 2017, 18:18
Osu!
Inkább nem kockáztatom meg, hogy levágd a fejem
Elfogadom az előtörténeted, táncoslány.
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A kvíz miatt a 19. szinten kezdesz, így 95 pontot kapsz, amit a harcművész alapra, azaz:
Élet: 2
Fegyverkezelés: 2
Erő: 1
Kitartás: 2
Gyorsaság: 1
Speciális képesség: 2
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor azt a megfelelő témákban megtalálhatod a szabályzatban.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő *Fegyver* (felszerelt, +1 erő)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az anyagiakról. 200 arany üti a markodat, továbbá szabadon választhatsz 24 nyersanyagot.
Itt az idő adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz küldetésre.
Ha akármivel kapcsolatban egyéb kérdésed van, nyugodtan dobj egy privát üzenetet nekem vagy kérdezd meg chaten.
Inkább nem kockáztatom meg, hogy levágd a fejem
Elfogadom az előtörténeted, táncoslány.A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A kvíz miatt a 19. szinten kezdesz, így 95 pontot kapsz, amit a harcművész alapra, azaz:
Élet: 2
Fegyverkezelés: 2
Erő: 1
Kitartás: 2
Gyorsaság: 1
Speciális képesség: 2
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor azt a megfelelő témákban megtalálhatod a szabályzatban.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő *Fegyver* (felszerelt, +1 erő)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az anyagiakról. 200 arany üti a markodat, továbbá szabadon választhatsz 24 nyersanyagot.
Itt az idő adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz küldetésre.
Ha akármivel kapcsolatban egyéb kérdésed van, nyugodtan dobj egy privát üzenetet nekem vagy kérdezd meg chaten.
Cardinal- Moderátor
- Hozzászólások száma : 3348
Join date : 2012. Dec. 16.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: Zöld
Céh: -
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.