Buborékvadászat

A szabadban töltötte az idejét, és folyamatosan várt. Úgysem volt dolga. Vagy ha volt is, akkor sem érdekelte, hogy mit kéne csinálnia. Senki sem kérte számon rajta, hogy mit csinált az elmúlt pár évben. Úgy volt vele, hogy az emberek nem törödnek egymással, hacsak nem füzödik hozzá érdekük. És ő nagyon jól meg is volt ezzel. Néha összefutott olyanokkal, akik látszólag odafigyeltek rá, de mivel nem törödött velük, ők sem igazán törödtek vele. Voltak, akik próbáltak ilyen meg olyan ürüggyel mellette maradni, de senki sem maradt sokáig.
A semmiből jöttek a rá parancsoló szavak. És ez tetszett neki. Semmi felesleges köntörfalazás, hamis udvariaskodás vagy szánalmas kérlelés.
Simán megtehette volna, hogy elengedi a füle mellett a szavakat, hisz mit számítana már, hogy eggyel több ember gyülöli, viszont volt valami abban a parancsban, ami elinditott egy furcsa folyamatot ebben az egyszerű, önző emberben. Gyorsan alkalmazkodott a helyzethez, és minden szó nélkül elfogadta a kihívást, még mielőtt megtudta volna, hogy miről van szó, vagy ki a kihívója.
Tudta jól, mit jelent a vörös indikátor... na jó, nem tudta pontosan, de azért nagy vonalakban sejtette. Egy cseppet sem ijedt meg. Nem volt értelme rettegni, ha valaki meg akarja ölni, akkor meg fogja ölni. Sosem félt a haláltól, és nem félt vérrel bemocskolni a kezét, ha arra volt szüksége, hisz szerinte az elmúlás ugyanúgy a létezés része, és a halált mindenki csak túlmisztifikálja, mint egy kötelező rossz dolgot, amit minden áron el kell kerülni.
Nem érzett semmilyen érzést, (se megkönnyebülést, se csalódottságot) mikor megtudta, hogy nem szemtől szembeni küzdelem lesz, hanem csak egy nagy eséllyel veszélytelen buborékpukkasztgató párbaj. Egyszerűen elfogadta, mint tény.
Másodperceken belül elő is került a lufikardja, ami szerinte jobban illet az mostani szituációhoz, mint bármelyik másik fegyvere. Majd várta, hogy a másik mikor kezdi el a "küzdelmet".

Néma volt. Nem azért, mert nem tudott beszélni, túl komolyan gondolkozott volna a szavai jelentőségén, vagy akármi más elvonta volna a figyelmét a beszédről. Egyszerűen nem voltak szavak, mert nem volt szükség rájuk. A legtöbbször amúgy is csak egy felesleges ceremónia részei voltak, amit az emberek többsége szocializációnak nevez. Ha a szavak nélkül is el tudjuk érni, amire szükségünk van, akkor a szavak jelentősége az idő múlásával a homályba vész. És még egy előnye van a szavak nélküli életnek. Egy néma embert nem tudnak hazugságon érni.
Ő így gondolta. Azt hogy mások hogyan vélekednek erről a dologról az őt már teljesen hidegen hagyta. Minden teljesen hidegen hagyta.
Viszont most nem ezen gondolkozott. Egyszerű ember volt, ezért mindig azzal foglalkozott, ami most történik. Most pedig éppen egy farkassal játszott buborékvadászatot. Egy halvány mosoly futott át az arcán, mikor belegondolt a helyzetébe, viszont az a mosoly elég hamar el is tűnt onnan.
Hányszor fordult elő bárkivel, hogy egy ilyen gyerekes játékot játsszon egy veszélyes vaddal? Az elég hamar világossá vált számára, hogy ezt inkább a lány, mintsem a farkas szórakoztatására csinálják, ami úgy látszik az állatnak nem esett le.
Nem volt mit tenni, el kellett fogadnia a helyzetet. Vagyis tudott volna sok minden mást is tenni, hisz megvolt a saját szabad akarata, de se a farkas, se a lány nem érdemelte ki, hogy ne fogadja el a kihívást. Jó közel ment a farkashoz, és próbált minél alacsonyabban kaszálni a kardjával, azzal a céllal, hogy még azelőtt kipukkaszt néhány buborékot mielőtt azok elérnék a farkas veszélyes támadásait.