Tsubaki Sawabe

Név: Tsubaki Sawabe
Nem: Nő
Kaszt: Lovag
Kor: 19

Kinézet: Normál kinézetű, hétköznapi lány. Éppen az álláig érő dohánybarna haja van, melynek vége mindig felkunkorodik. Szemének színe megegyezik a frizurája árnyalatával. Hófehér arca mindig makulátlan és ápolt. Magasságát és súlyát nem tartja számon, de 165-170 cm és 50-55 kg között lebeg valahol.

Jellem: Egy alapvetően kedves lány, ám alkalmanként kinyílik a csipája és akkor máris nem lesz olyan barátságos. Nem kell hozzá sok idő, hogy mások előtt megnyíljon és elmondja problémáit. Nagyon érzékeny típus, elég pár bántó szó vagy akár egy megható történet, hogy könnyeket lehessen belőle kifacsarni. Ha nincs rá valami nagyon nyomós oka, nem hazudik másoknak. Próbál minden problémához pozitívan hozzáállni és játszva megoldani őket.

Képességek:
-
//Majd később szeretném megpályázni//


Előtörténet:
- ...és utána a csapatomnak sikerült legyőznie az ellenséget! Olyan jól játszottam, hogy még a fél életcsíkom sem ment le és kaptam rengeteg exp-t! - Mesélte lelkesen az öcsém a reggeli elfogyasztása közben. Mostanában nagyon bele élte magát az internetes játékok világába. Gyakran vissza is kérdezek, mert olyan kifejezéseket és rövidítéseket használ, amiről nekem lövésem sincs, hogy mit jelent.
- Nagyon szuper, ügyesek voltatok. - Mondtam kedvesen az uzsonnája becsomagolása közben. - Egy szendvics elég lesz, igaz? - Fordultam az asztal felé.
- Igen, köszönöm nővérkém! Anyát üdvözlöm és majd kérlek mond el neki, hogy már csak 50 exp kell a szintlépésemhez. - Felállt az asztaltól, majd odajött hozzám és szorosan megölelt.
- Megmondom, bár nem igazán tudom, hogy mit jelent az "exp"... - Simogattam meg óvatosan feje tetejét.
- Egyszer már elmondtam... Ta-pasz-ta-lat pont! - Elengedett, és kissé dühösen kezdte szótagolni a szó jelentését.
- És tényleg mondtad már... Ne haragudj, most már tényleg meg fogom jegyezni. Viszont... Neked indulnod kéne az iskolába.
- Okés... - Elvette az ételt és belegyömöszölte a táskájába. - Akkor majd jövök, szia! - Rohant el, én pedig a konyha ablakából néztem, ahogyan kimegy a kapun. Jelenleg én és az öcsém ketten élünk az édesanyám házában. Anyánk most a kórházban fekszik, ugyanis a szívével volt egy kis baj. Hogy mi van az apámmal? Azt magam sem tudom. Semmit sem tudok róla, amikor még a testvérem csecsemő volt, itt hagyta a családot. Azóta nem is érdeklődtem utána, nem fogom az időmet olyan emberekre pazarolni akik cserben hagytak.
- Azt hiszem nekem is mennem kéne már. Anyu biztosan vár. - Lekaptam a fogasról szürke kabátomat és elindultam. Út közben feltűnően sok helyen fel van tüntetve egy Nerve Gear nevezetű elektronikai cucc. Mindenhol plakátok, kisfilmek és szórólapok szólnak róla. Egy papírkát az én kezembe is nyomtak ezzel kapcsolatban. El is olvastam, de különösebben nem érdekelt a dolog, összehajtottam és zsebre tettem. A klinikához érve gyorsabb léptekkel kezdtem menni. Az információs pultnál megmondtam, hogy kihez jöttem, majd a jól megszokott folyosón a 56. kórterem előtt megálltam. Ez az ő szobája. Kopogtam és ezt követően lassan ki is nyitottam az ajtót. Sajnos nem sokat tudtam ott lenni az anyámmal, de azért meg tudtam vele beszélni a dolgokat. Szóba jött az öcsi szülinapja is. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne neki vennem egészen addig amíg haza nem jött az iskolából...
- Tsubaki! Láttad, hogy mit dobtak piacra?! - Rontott be az ajtón izgatottan.
- Neked is szia... Hallgatlak. - Néztem a fiúra.
- Hát, a Nerve Geart! - Mondta jó hangosan.
- Ja, hogy azt... -  Emlékeztem vissza arra a lapra amit kaptam.
- Nahát! Tudod miről van szó? - Csillant fel a szeme.
- Mondjuk... - Vakartam meg a fejem.
- Akkor már azt is tudod, hogy mit kérek születésnapomra! - Széles mosoly ült ki az arcára. - Szombaton lesz, ha esetleg nem tudnád... - Tette hozzá halkan, majd a naptárra pillantott, amiben a szombati napnál hatalmas torták voltak rajzolva.
- Jó, jó... Majd meglátom. - Húztam félre a számat.
- Okés, én akkor megyek a szobámba, mert még ma szintet akarok lépni... - Motyogta és felszaladt a lépcsőn. Amikor hallottam a szoba ajtajának csukódását, előkotortam a kabátzsebemben lévő papírt. Rá volt írva az is, hogy mikor lesz vásárolható. Eléggé meglepődtem mikor, az aznapi dátumot pillantottam meg. Írtam egy cetlit a következő üzenettel: "Kicsi! Ha éhes vagy akkor a hűtőben van az étel, melegítsd meg. A házidat is csináld meg (ha van) és maximum kilencig, azaz 21:00-ig maradhatsz fent! Én majd jövök, valamikor este. Puszi: Tsubaki!". Az asztalon lévő vázához támasztottam, hogy feltűnő legyen. Ismét felkaptam kabátomat és a leírt üzlethez indultam. Már két sarokkal arrébb láttam a hatalmas sort. Kicsit elgondolkoztam, hogy biztosan akarom-e én ezt a kütyüt. Összeszedtem magam és beálltam a sor végére. Mire én jöttem sorra már nem volt túl sok szerkezet, szóval kifejezetten szerencsésnek éreztem magam. Olyan drága volt, hogy az összes félretett pénzem erre ment rá, de ha ezzel az öcskösnek örömöt okozok, megérte. Hazavittem és felsiettem vele a szobámba. Letettem az ágyra a dobozával együtt és kíváncsiságból kinyitottam. Volt benne mindenféle papír, használati utasítás, számla szerűség és reklám anyagok. És ami mindennek a lényege, benne volt maga a Nerve Gear. Elolvastam, hogy, hogyan kéne ezt használni és eléggé meglepődtem. Nem értettem, hogy minek kell megérinteni a különböző testrészeimet, s hasonlók. Gondoltam kipróbálom egyszer, még mielőtt odaadnám majd a kicsinek. Mindent pontosan úgy csináltam ahogyan az le volt írva, utolsó lépésként a fejemre tettem a sisak szerű dolgot. Pár másodperccel később már nem a szobámat láttam magam előtt, hanem egy bejelentkező panel féleséget, ahol pár lehetőség volt felsorolva. Ki kellett választanom, hogy "mi legyek" a játékon belül. Nem szerettem volna ezzel húzni az időmet, ezért csak úgy ráböktem az egyikre. A "lovag" volt az. Szerintem ez nem az a tipikus kaszt amit minden második ember választ, viszont nem is nagyon ritka. Ezután már tényleg nem vacilláltam azzal, hogy, hogyan nézzek ki vagy éppen milyen fegyverrel harcoljak majd. Mindenhol az első opciót választottam, a kinézetnél pedig amit csak úgy adott, nem kezdtem el alakítgatni. Mikor bekerültem a játékba, gyönyörű látvány fogadott. Nem hittem volna, hogy egy játék lehet ilyen jól kidolgozott és élethű. Csak azon a helyen néztem szét, ahol alapból lerakott a játék, nem mentem el messzire mert csak pár percre szerettem volna játszani. De az a pici is amit láttam, nagyon tetszett. Már léptem volna ki, de valamiért nem engedett ki a játék. Odamentem egy emberhez, hogy megkérdezzem neki működik-e.
- E-elnézést... Valamiért nem tudok kilépni, kérem elmondaná, hogy, hogy működik? - Léptem hozzá közelebb és egy kínos mosolyt eresztettem el.
- Persze. Annyi az egész, hogy lenyitod ezt a panelt és utána itt is van... - Közben mutogatta is, hogy mit kell csinálni. - Valamiért engem sem enged kilépni. Szerintem várjon pár percet, hátha csak valamit javítanak. - Javasolta.
- Mi mást tehetnék? - Sóhajtottam. - Azért köszönöm a segítséget! Viszlát! - Meghajoltam, majd arrébb mentem pár lépést. Nem telt el 10 perc sem, mikor egy hatalmas valami jelent meg a tér felett, majd rá néhány másodperccel egy csomó ember is ott termett. Az ég világos kék színét átváltotta vörösre és az a valami, illetve később kiderült, hogy a lény Kayaba Akihiko volt, beszélni kezdett. Teljesen nyugodtan közölte, hogy aki meghal annak igazából is vége lesz és a többi dolgot. Nekem nem jutott el minden a tudatomig, mert már az első kijelentésénél megállt bennem az ütő. Amint eltűnt mindenki úgy nézett ki mint a való világban és nagy hangzavar tört ki. Mindenki sírt, kiabált, sokkot kapott vagy csak éppen kínjában nevetgélt. Én az utóbbiak között voltam. Azon gondolkoztam, hogy, hogyha én itt vagyok ki fog az öcsémre vigyázni... És egyáltalán velem mi lesz, rám fog valaki vigyázni?