Re: Kazamata

by **Tachibana Makoto** Vas. Nov. 20 2016, 16:49

Újabb rövid hatásszüntetet tartottam a kérdése után. Ez most nem volt olyan hosszú, mint az előző, de érezni lehetett, hogy jól megrágom a választ, a szavakat, melyek végül kisurrantak a fogaim között.
- Nem erről van szó. Odakint is megtalálom a dolgokat, amikben örömömet tudom lelni. Miért, te nem érzed úgy, hogy itt szabadabb tudsz lenni? Függetlenül attól, hogy milyen életed volt - hozakodtam elő most én egy kérdéssel. Bár a válasz egyértelmű volt. A virtuális világ mindenkinek egyfajta menekülés, egy olyan hely, ahol mások a törvények, a szabályok, mint az unalomig "játszott" valóságban. Ez egy olyan hely, ahol ki lehet kapcsolódni, és el lehet felejteni a hétköznapokat. Más kérdés, hogy számunkra ezek lettek a hétköznapok. Sok párhuzam van a két élet között, hiszen alapvetően emberek vagyunk, akik ugyanabban a társadalomban nőttek fel, ugyanazon elvek mentén. Hosszútávon itt is ugyanazt fogjuk tenni, mint a valóságban, csak mondjuk nem az irodában dolgozunk, hanem a mezőkön a szintünk növelésén.
- Ahogy az élethez nem szükséges a boldogság, úgy a boldogsághoz sem szükséges a párkapcsolat. Majd ha egyszer újra szerelmes leszel, akkor rájössz, hogy valójában mi is a szerelem - feleltem. A kérdéséből nyilvánvaló volt, hogy Jin-kun volt neki az első. Aki már többször is megtapasztalta ezt az érzést, az tudja, hogy képes boldog lenni Postás Józsi nélkül, mert ugyanazokat az érzelmeket kiváltotta Kovács Móricka is.
- Nos, azt nem tagadom, hogy embernek lenni a lehető legalávalóbb dolog - mosolyodtam el - De félni nem félek, sem az érzésektől, sem attól, hogy hibázok. A félelem buta érzés, a hibákat pedig ki lehet javítani. Amit el kívánok kerülni, az a tehetetlenség érzése. Irányítani akarok, hogy uralni tudjam magamat, és ne holmi érzelmek rángassanak bábként - válaszoltam újfent. Furcsa, nem volt kényelmetlen a lány faggatózása. Alapvetően nem szeretek magamról beszélni, vagy éppen arról, hogy működök, mit akarok elérni, mik a céljaim. Ai-chan azonban olyan hallgatóság volt, akinek könnyen megeredt a nyelvem. Tudtam, hogy nem fogja ellenem fordítani mindazokat, amiket elmondok neki. Vagy talán úgy is fogalmazhatnék, hogy ő a kiválasztott, akinek megengedem, hogy valamilyen szinten belelásson a gondolkodásomba, az életembe.
- Ez így nem fog működni, Ai-chan. Amit mondtál, az nem megvalósítható. Két választásod van: vagy megtanulod uralni az érzéseid, és akkor valóban boldog lehetsz, valóban nem fogsz rettegni, se gyűlölni... vagy pedig engeded, hogy befolyásoljon a félelmed és az irántam érzett haragod, de akkor nem te választod meg azt sem, hogy boldog leszel-e - közöltem vele. Aranyos, ahogy azt hiszi, ezt megteheti csak úgy, de legalább a szándék megvan benne, hogy a maga ura legyen. Kezdetnek jó - Az előbbit javaslom. Már csak azért is, mert biztos kellemetlen érzés lenne úgy lefeküdni velem, hogy közben haragszol rám :] - vigyorodtam el - Egyébként pedig ha valaki át akar verni, be akar csapni, vagy hazudni akar neked, azt nem fogod tudni megakadályozni, mindegy milyen óvatos vagy. Inkább tanuld meg kezelni ezt az érzést, és akkor félned sem kell tőle - tanácsoltam, majd elindultam kifelé, vissza a szabadba, ahol Blackbird valószínűleg már tűkön ülve vár rám. Bár őt ismerve már rég hazament :]
- Egy hét múlva őszi bált rendeznek Yorick Kastélyában a 14. szinten, Wiskotában. Megtiszteltetés lenne egy ilyen gyönyörű nőt az oldalamon tudni. A Korona téren foglak várni :] - szóltam még vissza, mielőtt eltűntem volna a ködbe borult fák között. Még mindig túl sok kobold van erre...

by **RenAi** Szer. Nov. 23 2016, 10:03

A fiú szavai sokszor fájóan igazak voltak, szépen megformáltak, olyannyira hogy, még én is el akarjam hinni őket. Ez a fiú, vagy maga a meggyőző gonoszság, vagy egy rendkívül intelligens srác, aki nem találja a helyét a társadalomban, a világban… az emberek között. Számomra ez még bizonytalanabbá, félelmetesebbé, idegenebbé tette… Mégis olyan kegyetlenül akartam valakit magam mellé, akinek hihetek, akinek a szavai őszinték… még ha fájóak is. Persze érezhetően több sebből vérzett, a beszélgetés menete. Kevesebb kérdésem oldódott meg, mint ahány választ kaptam, mégis… talán a fáradtság, talán a kimerültség, vagy annak a hiánya hogy, volna bárki, akivel kendőzetlenül beszélgetek, akivel van egy közös titkunk, egy fekete folt… az életünkben. Ahhoz, hogy ne derüljön ki, és ne akarja ellenem fordítani, a közelében kell hogy, maradjak, az kell hogy behódoljak neki… Már megint hülyeségekre gondolok!... Nem tudom mit csináljak és ettől megőrülök. Úgy fáj… minden, úgy fáj. A kérdésére, arra hogy idebent szabadabbak volnánk nem válaszoltam. Ennek köszönhettem, hogy át tudott verni. Utáltam ezt a szabadságot! Meg akartam szüntetni, ki akartam jutni, felébredni, az sem érdekelt ha a testem sajogni fog a fájdalomtól, nem fájhat jobban mint ez! Egyszerűen újra erőt kaptam, célt… arra, hogy megszüntethessem ezt a világot számomra. Visszatérek a frontra… és míg, eddig másokért, most a magam gyávaságából fogok harcolni!
- Soha nem leszek megint szerelmes! – Vágtam rá dacosan, és így is gondoltam, éreztem… Soha nem fogom átélni ezt a kínt, és ha kell, akkor soha többé nem leszek boldog sem! A fiú iránt, érzet érzéseim megváltoztak, furcsák lettek, nem mondom hogy, kellemesebb… de kényelmesebb. Valamint… ezért is büntudatom lett. Utáltam, hogy nem tudom utálni. Utáltam magam amiatt, hogy itt cseverészek vele… Mégis, nyugodtabb voltam, és érdekeltek a válaszok. Tudni akartam mindent, arról aki ennyire… őnző és ennyire, nem érti, nem akarja érteni a társadalom működését… és kegyetlenül hidegen hagyja, ha bántja a másikat. Fogalmam sincs miért… úgy éreztem, nagyobb sebeket hordoz magán mint Jin-kun a testén… Nem, sajnáltam, nem volt miért… hideg, és közönyös akartam lenni, mégis… nyitottam felé, érdeklődök. Miért csinálom ezt? Miért nyitok neki kaput, hogy megint bántson? Ennyire meg akarom utálni?....
~Ebernek lenni alávaló?...~ Nehéz felfognom, vagyis inkább elfogadnom, mit is akart ezzel Tachi…
- A félelem, arra van, hogy megvédjen… félelem nélkül, belesétálsz újra és újra ugyanabba a csapdába, hibába… - Próbáltam, azért erre az alapvető dologra felhívni a figyelmét, hisz félelem nélkül nem érzi, hogy javítani… korrigálni kéne a tettét, vagy a szándékait. És ha megnézzük… ez tökéletes példa rá. Neki, semmit nem ér az ember, ha most nem nyitottam volna felé, szimplán magamra hagyott volna, és talált volna mást… bárkit, akit kihasználhat. Ez szörnyű! Valamint… mégis, lehet így élni…
- Egyszerűen nem értem… miért kéne téged szeresselek? Nem éred fel ép ésszel a tetteid körülményeit… hiába, mondod hogy igen, vagy mentegetőzöl, hogy ez csupán virtuálisan történt meg… Megtörtént, és ez a lényeg, nem szépíti csupán egy halvány árnyalatnyit, ez az érved. Én maga a szándék miatt utállak, azért mert nem tartottad tiszteletben, azt hogy, Jin és én járunk, és a képében tettél magadévá… Ennél még az is kevésbé lett volna kegyetlen, ha a fülembe duruzsolva próbálsz ellene fordítani… - Mondom elkeseredve.
- Nem akarok gyűlölni, nem téged, senkit! Olyan akarok lenni, amilyen voltam… de, már soha nem lesz ugyan olyan… - Gyászolom a múltat, ami még csak nem is olyan régi múlt.
- Nem, fogok lefeküdni, se veled… se más férfivel. – Jelentettem ki, ezt elrontotta. Soha nem fogok kínánni, olyasvalakit… mint ő. Gyűlölök minden férfit! Gyűlölöm Jint, mert hagyta hogy ez legyen, és nem jött… nem védett meg. Gyűlölöm őt, mert… megtette, szemrebbenés nélkül kihasznált. Valamint minden férfit, mert mind egyforma! Végül elindult kifelé… és jómagam sem tudtam mit érzek, vagy mit akarok. Túl soknak, mégis kevésnek éreztem ezt az egészet. Amolyan fél munkának… nem lett vége semminek, csak tompán kavarogtak bennem, a zaklatni vágyó érzelmek. Most azokat is gyűlöltem. Az érzelmeim is az ellenségem… Ha, még ezek után is meghív… akkor így válaszolok.
- Valószínű, elmegyek. De ne számíts semmire se tőlem. – Azért megyek, hogy megismerjem, hogy megértsem, bár… biztos leszek abban, hogy hozzám akar majd nyúlni, azt viszont nem fogom hagyni…