Sai

Név: Sai
Kaszt: Állatidomár
Kor: 20

Kinézet: Eredetileg vörös haj, a japánokétól valamivel világosabb bőrszín, zöld, csíkszemek.
Jelenleg a nap nagy részében maszkot viselek, az arcom is rendszeresen összemázolom valamilyen színre és mintára, ez változó, de sokat segít, ha a maszk valamiért nem fedne. A hajam színét is feketére festettem, hogy jobban beleolvadhassak a tömegbe.

Jellem: Zárkozott, bizalmatlan, morózus, gyűlöletes pillantású, és bosszúszomjas


Előtörténet:
Gaijin: Ez az utálatos ledegradáló, kirekesztő megszólítás, vagy még annak se mondanám, egyszerűen csak a megvetés címkéje.
Ezzel fogadnak nap, mint nap, arcukon kéjes felsőrendűség, pedig úgy elkenném a pofájukat!
De sokan a vannak. Próbáltam, nem egyszer, nem kétszer.
Mindig felsorakoznak egymás mellé, Soujival az élen, körbevesznek, mint a hiénák, akik a dögszagra jönnek, és hiába minden dühöm, végül mindig én maradok a földön, akármit csinálok.
Minden egyes átkozott nap a gimiben!
Bárcsak már vége lenne!
Bárcsak ne kéne itt élnem, bárcsak ne lennék az, aki vagyok, néznék ki, ahogy kinézek.
Csak mert vörös a hajam, s bőröm színét is az apámtól örököltem.
Utálom érte, mert ő tehet róla, hogy egy pokol az életem. Utálom az apámat.
És az anyámat is, amiért hozzá ment egy senkiházi amerikaihoz.
De még amcsinak se igaz, csak rá kell nézni! Nevetséges azzal a szoknyával, és ő még büszkén is viseli.
Folyvást őt kellett hallgatnom, hogy így az őse, úgy a felmenői, hogy azok nem akármilyen európaiak voltak, hanem egyenesen skótok!
De ennek egyedül ő örül, meg a bolond anyám, aki még mindig szerelmes belé.
A gimiben... folyvást ezzel cikiznek.
Bárcsak sose születtem volna meg!
Vagy legalább valami normális helyre, ahol nem teszik minden napomat pokollá!
Ez vagyok én.
Ide születtem, itt kellett felnőnöm. Japánban.
Ha már nem bírom otthon, akkor elmegyek sétálni, messzire kerülve a Souji és bandájának törzshelyeit, de leginkább otthon maradok, amikor csak nem piszkálnak valamivel a szüleim.
Olyan játékokkal játszok a számítógépemen, ahol végre erős lehetek. Vannak egészen hihetetlenül szépre megcsinált darabok is. De folyton abba kell hagyni: hogy suliba menjek, hogy tanuljak, hogy egyek, vagy aludjak.
Idegesítő. Mikor már éppen jól érezném magam. Ezért is olyan jók a hétvégék, az a legjobb! Két nap folyamatos kockulás!
Bárcsak inkább ebben a világban élhetnék!

... Kayaba avatara elolvadt, a tömeg, a hozzám hasonló játékosok, mint én is ledöbbenve néztük egymást, szinte mindenki letargiába kerül, iszonyat és döbbenet jellemezte az arcokat, amerre csak néztem.
De én örültem. Örültem, hogy ez az őrült bezárt minket ide, még ha csak hazudik is, mosoly gyűlt az arcomra, ahogy belegondoltam, hogy most már sosem kell kijelentkeznem, mert egész egyszerűen nem tudunk. Egyikünk sem.
Végre! Végre itt maradhatok, és inkább halok meg mint, hogy kikerüljek innét.
De aztán megpillantottam, azokat, akiket sose szerettem volna: Souji és még négy másik a bandájából!
Leírhatatlan az a düh, ami öntött el és a csalódás, hogy már megint tönkre akarják tenni az életemet.
Ők is észrevettek, rám mutogattak és gunyorosan vigyorogtak, majd Souji az ujját a nyaka előtt elhúzva mutatta, mire is számíthatok tőlük: meg akarnak ölni.

Hónapok teltek el, talán már több is mint egy év, már nem követem igazán. Ma van az a nap, hogy dacolva minden félelemmel, végre kimozdulok a Kezdők Városából. Eddig rettegtem kimenni, attól féltem, lesben állnak majd, még biztosan most is figyelik minden lépésemet és alig várják, hogy ki tegyem a lábam a városon kívülre. Most is maszkot kell, hogy viseljek, a hajam színét is feketére festettem, nehogy felismerjenek. Nem tartózkodom sokáig egy fogadónál, és mindig más munka után nézek egy idő után. A város nagy, munka és szállás mindig akad.
De mostanra elegem lett a bujkálásból, a meghunyászkodásból, úgy döntöttem, nekivágok, lesz, ami lesz, és levadászom őket egyenként.

Chaper Two


A sors azonban nem így hozta, valaki odafent talán másként gondolhatta, talán a régi istenek egyike, nem tudom.
Az viszont tény, hogy már napok óta rosszul aludtam, álmaimban újra és újra egy sötét erdőben találtam magam.
Ahogy az erdő, úgy az én álmom is eléggé ködös volt, úgy éreztem az éjszaka minden állatának vörösen izzó szempárja az én bizonytalan lépteimet figyeli: ágak reccsentek, bagoly huhogás hallatszott és távoli farkas vonyítás, és körös körül mindenféle meghatározhatatlan hang törte meg szélben zizegő fák leveleinek halk neszezését.
Hideg fuvallat kerekedett előttem az úton, száraz, megsárgult leveleket kapott fel az avarral fedett sáros ösvényről. A magasba emelte őket, örvényként játszott velük, akár egy gyermek, újakat kavart fel, és dobott ki magából, ahogy közelebb ért hozzám.
- Gyermekem - hangozott fel egy öreg ember hangja, s én ijedten néztem szerte-szét, de nem láttam senkit
- Gyeeermekem - szólt újra az éteri hang, átjárta minden tagom, hogy éreztem végig fut rajtam a veríték és elborít a libabőr
Mozdulni akartam, hátrébb lépni, menekülni ebből az átkos erdőből, el innen minél messzebb.
Az apró förgeteg addigra már a lábaim előtt kavarta az avart, körbevett, levelei táncoltak körülöttem, egyik-másik még rám is tapadt időnként. Remegtem, akárcsak nyárfák ágain ülő levelek, de mozdulni nem tudtam, épp csak az ujjaim szorultak görcsösen össze a markomban, mintha csak meg lennék kötözve
- Miért híííívtál? - hangzott fel újra a hang, de most tisztán éreztem, hogy a fejemben csendül csupán
- Én nem hívtalak - hebegtem - Én nem hívtam senki se!
- De mégis itt vagy, és ő rád vár! - hang most valamivel kevésbé volt hátborzongató, talán kezdtem megbarátkozni vele, talán csak a fölényt éreztem benne, azt a nyugodt mindent tudó fölényt, ami elborzasztott, ami miatt pondrónak éreztem most magam.
De nem értettem mi folyik itt, és végkép nem, hogy mit akarnak tőlem.
- Nem értem, ki az az ő, és mi vagy te?
- Nem az a kérdés, hogy ÉN mi vagyok ... a kérdés AZ, hogy te miért vagy itt!
- Nem tudom, nem tudom miért vagyok itt! - tört ki belőlem a frusztráció
- Talán nem te kerestél társat a lelkedet emésztő harag és magány csitításához?
Én csak pislogtam. Mit tudhat egy idegen az én magányosságomról, az én gyűlöletemről.
- Én... - kezdtem volna, de nem jutott eszembe semmi értelmes válasznak való - ... én
- Tudom, hogy rossz neked így, de lásd, akik itt körül veszünk, nem ártó szándékból követjük lépteid - az öreg hangja most sokkal lágyabbnak és megértőebnek hangzott.
Az erdő sötétjéből halványan felderengtek az erdő állatai a fák mellett állva, vagy az ágakon gubbasztva: fehér pöttyös hátú őzek, fülüket mosdató nyuszik, nagyokat pislogó baglyok, és megannyi apró-cseprő teremtmény, és a fenevadak is: a fűben kushadtak a farkasok, szemük nyugodtságról tanúskodott.
A rókakölykök egymást kergetve, harapdálva játszottak anyjuk körül, míg az fel nem emelkedett
- Túl kell lépned a félelmeiden - csendült fel egy másik hang, egy nőé, ahogy a vörös bundás egyenest a szemembe nézett. Hangja olyan bársonyos volt, hogy minden reszketésem alábbhagyott
- És ő ebben majd a segítségedre lesz - ahonnan az imént feltápászkodott, most egy jókora tojás került elő, finoman az orrával egészen a lábamig hengerítette
- Ő? A tojás? - sikerült végre megszólalnom az eddigi sokkot legyűrve
- Amit a tojásban majd találsz! - javított ki, és bátorítóan pislogott rám, majd a tojásra
Úgy értelmeztem, hogy vegyem fel, de ahogy hozzáértem, az álom gyorsan fakulni kezdett, már csak az elhaló hangját hallottam, ahogy az erdő mindenestül eltűnt a szemeim elől:
- Keresd meg az odút, s benne a tojást, s akkor új reményre lelsz!

Az álomban látott jelenés hatására nyakamba vettem a közeli erdőséget. Rengeteget kóboroltam, a nap melege megizzasztott, a sár összemocskolt, a menetelés kifárasztott. Testileg, lelkileg elnyűtten rogytam le egy fa tövében, s a fáradtságtól hamar elszenderedtem
- Gyere, gyere! - hívott egy ismerős hang, ahogy az álom mezsgyéjén inogva próbáltam ellenállni a csábító nyugalomnak
- Itt vagyok - hívogatott továbbra is, s ahogy kiszakadtam a delíriumos tudatlanságból, azon vettem észre magam, hogy sétálok, majd mielőtt teljesen magamhoz térhettem volna, egy kiálló göcsörtös gyökérbe akadt meg a lábam, lépteimet gyorsítva próbáltam ösztönösen visszanyerni az egyensúlyomat, de esélyem se volt elkerülni a borulást:
A fejem nagyot koppant a következő fa törzsén, s ahogy jajongva feltápászkodni próbáltam, a kezem megcsúszott a sáros avarban, s beszaladt a gyökerek közé. A lábam újra kicsúszott alólam, s ott találtam magam vállig beragadva a fába.
A csapdába szorult kezem egy meglepően szabályos, domború tárgyon találtak fogást
- Csak, hogy megtaláltál! - hallottam a fejemben


(privát üzenet küldve, reménykedem hogy ez a kiegészítés már megteszi az engedélykéréssel egyetemben)