Takara Kazutoshi

Adatlap

Név: Takara Kazutoshi
Nem: Férfi
Kaszt: Lovag
Kor: 20

Kinézet: Kazutoshi egy rövid, barna hajú, és barna szemű, 171 cm magas fiú, nagy, bozontos szemöldökkel. Senkit ne tévesszen meg a zord külső, mert az könnyen becsaphatja az embert. A valóságban hordott szemüvegére már nincs szüksége, hiszen a SAO világában ez nem szükséges. Kazutoshi általában mosolyogni szokott, ám pillantása mindvégig komoly marad. Ha az emberek távolról meglátják, általában úgy néznek rá, mint egy őrültre, aki mindjárt ki akar törni. Pedig Kazutoshi próbálja leplezni hamis érzelmei kimutatásával az igaziakat, ezért mosolyog mindig. A ruházata választékos, próbál ebben a világban is jól kinézni, kihasználva a szemüveg nélküliségét.

Jellem: Képmutató. Ha egyetlen szóval kéne őt jellemezni, a képmutató tökéletes lenne rá. A mosolygós személyiség mögött egy megrögzött, paranoid személyiség lakozik. A valós életben ért bántalmazások tették őt paranoiássá, a fegyvere mindig a keze ügyében van. Mióta elvesztette a barátaid, befelé fordult. Nem beszél szinte senkivel a játék során, nem néz rá senkire, csak megy előre, mintha legalábbis egy zarándokutat járna. Mikor mindenki számára kiderült, hogy itt ragadtak, egy kicsit az összes játékos megőrült. Kazutoshi Próbálja leplezni gyengeségét, erősnek akarja magát láttatni, ezért mosolyog mindig. Ha az emberek kommunikálni próbálnak vele, elhajtja őket, legfeljebb egy-egy kaland erejéig szerez társat magának. A bossharcokban nem szeret részt venni. Antiszociális, a legtávolabbi zugokban szeret elbújni, és várja, hogy a halál vagy valami még rosszabb érte jöjjön.

Előtörténet

Mindenki elégedjen meg azzal, hogy 2006 márciusában születtem! A múltam nem lényeges. Soha nem térek vissza oda, ahonnan jöttem. Mindent elvesztettem. A családomat, a barátaimat és még azokat is, akik bántottak. A családom egy teljesen normális életet élt Japánban. Apám egy jól menő fogorvos, anyám pedig mint tanár tevékenykedett. Volt (vagy van, nem is tudom) egy húgom is, aki rávett, hogy vegyem fel ezt a NerveGear-t, aztán soha többet ne találkoztunk. Mielőtt a játékba kerültem volna, elég vacak életem volt. Az osztálytársaim utáltak, a tanáraim nem törődtek velem, ráadásul zsarolás áldozata is voltam. Zárkózott, antiszociális gépezett lettem a huszadik század gyárában. Utáltam mindent, és mindenkit. A végén már annyira féltem az iskolától, hogy a szüleim kivettek onnan, és magántanuló lettem. Miután kijártam az alsó középiskolát, rászoktam az internetes többjátékos játékokra. Ezekben valakinek éreztem magam. Mindig lovag kaszttal játszottam, és mindig győztem. A többi játékos felnézett rám, én pedig lenéztem rájuk. Egyszer, mikor a húgom hazajött, egy kütyüt tartott a kezében. Azt mondta, az a NerveGear. Hallottam róla akkoriban sok mindent, de nem gondoltam volna, hogy bármikor kipróbálnám. A húgom, Rin mégis ragaszkodott hozzá. Ezért amikor a SAO elindulása napján rám erőszakolta a kütyüt, ezt mondtam neki, mert nem akartam felvenni azt a szerkezetet:
- Rohadj meg!
Ez volt az utolsó dolog, amit a húgomnak mondtam földi életemben. Miután megérkeztem a játékba, kiválasztottam a lovag kasztot, és beletörődtem abba, hogy semmit nem látok a valóságból. Magam elé képzeltem a húgom nevető arcát, ahogy engem néz, miközben az ágyon fekve rajtam van egy bazi nagy szerkezet. A kezdők városában találtam magamat, egy csomó játékos között. A gyomrom görcsbe rándult, mert ennyi embert egyszerre csak Tokió utcáin láttam. Nagy levegőt vettem, és azzal nyugtattam magamat, hogy ez csak egy játék, semmi baj nincs. Aztán mégis lett. Megjelent Kayaba Akihiko, és belekezdett az azóta már szállóigévé vált mondókájába. Miután elmúlt a kezdeti sokk, úgy döntöttem, olyan távol fogok kerülni ettől a várostól, amilyen távol csak tudok. Elég MMO-val játszottam ahhoz, hogy tudjam, a kezdő helyszíntől távol lévő helyek biztonságosabbak. Bárcsak ne ezt hittem volna! A kezdők városa melletti területeken már javában dúlt a harc, a játékosok egymást öldökölték. Hiába, ha az ember már nem a komfortzónájában van, máris megőrül. Visszasiettem a városba, és átgondoltam az életemet. Mit kéne most csinálnom? Mi vagyok én? Egy lovag? Úgy döntöttem, felébredek. Nem sikerült. Kétségbeesetten kutattam a kijelentkezés gomb után. Ez csak tréfa, gondoltam magamban. De ez halálosan komoly volt. Amióta ez történt velem, már beletörődtem. Nézem az embereket, hogy mit csinálnak, és hogyan. Nem tudom elhinni, hogy ennyire lazán veszik, még akkor is, ha az életükről van szó. Próbálok minél kevesebb emberrel érintkezni, a legegyszerűbb szörnyeket levadászni, belőlük hasznot húzni. Mikor idekerültem, nem hittem volna, hogy éhes is lehetek. Két hétig nem is ettem semmit. Persze később rájöttem, hogy milyen naiv is vagyok. Az ételért sajnos meg kell küzdeni. Néha azt álmodom, hogy otthon vagyok a családommal, a húgom pedig egyre csak azt hajtogatja:
- Minden rendben lesz!
Mindig verejtékezve riadok föl ebből az álmomból. Valamint könnycseppeket hullajtva. Mert megőrültünk. Mindannyian megőrültünk.