Tsuyuri Yuina Kiyomi "Yurihime"

Adatlap

Név: Tsuyuri Yuina Kiyomi
Becenév: Yurihime [Liliomhercegnő]
Nem: nő
Kaszt: harcművész (naginata)
Kor: 21

Kinézet: 163 centiméter magas, 60 kg-ot nyom felszerelése és fegyvere nélkül. Haja sötét színű, egyenes szálú, tincsei egészen derekáig érnek le. Frufruja homloka jobb oldalán van kétfelé választva, és van olyan hosszú, hogy a bal szemöldökét eltakarja. Hajában két sötétrózsaszín masnit hord, mindkét oldalt egyet-egyet. Szemei kékek, lágy kedvesség, ártatlanság csillog bennük többnyire, harc közben azonban tekintete keménnyé és szigorúvá válik. Arca kerekded, álla azonban kissé hegyes. Bőre finom és ápolt.
Ami az alkatát illeti, az egy érett nőé. Idomai teltek, arányosak, tartása feltűnően egyenes és elegáns, mozgása kecses és légies. Egy fekete, rózsaszín szegélyű ujjatlan kosodét hord felsőtestén, melynek alja szabadon lóg, szemben a hagyományos öltözködéssel, illetve egy hosszú, bokáig érő lila szoknya számít feltűnőnek még az apróbb részletek előtt. Kezein hosszú, lila ruhaujjakat visel, melyek felkarjain egy-egy páncélban végződnek, ez utóbbiak alól fehér fodros díszítés lóg ki. A két ruhadarabot egy vékony lila fűző köti össze keblei felett. Vastag, piszkosbarna obit hord, mely szorosan tekereg dereka és hasa körül, karcsúsítva alakját. Gyakran látni nála egy narancs-sárga-fehér klasszikus papírlegyezőt is.
Fegyvere egy két méter húsz centi hosszú naginata, melynek ívelt pengéje 45 cm hosszú. A penge és a markolat találkozásánál lévő aranyszínű fémgyűrűkre hófehér szalagok vannak erősítve, némileg elegánsabb küllemet adva a fegyvernek.

Jellem:

• Kedves: Egy morzsányi rosszindulat sincs benne, viselkedjenek vele szemben bárhogy, amennyiben az illető nem a gonoszság megtestesítője, ő mindig a kedves, barátságos oldalát mutatja, és egy rossz gondolata, szava nincs másokról.
  
• Régimódi: Mivel neveltetése tradíciókon, hagyományokon alapult, a modern világhoz pedig viszonylag kevés köze van, így sok mindent nem ért, amit egy korához illő fiatal igen. Néhány szokása is furcsa lehet egyeseknek, így egy tiszteletlen megszólítás is képes lehet kiváltani belőle jólneveltségre ösztönző énjét.
  
• Komoly: Nem nézi jó szemmel, ha valaki nem a helyzetnek megfelelő komolysággal viselkedik. Humorérzéke egyáltalán nincs, a szó legszorosabb értelmében. Minden felé intézett szóra rettentő komoly választ ad, mindig és mindenkor. A szóvicceket szó szerint értelmezi, ha mások nevetnek körülötte, ő többnyire faarccal viseli a történteket. Mosolyogni ettől függetlenül tud és szeret is, csupán a barátságosságot és a bizalmat jelzi vele.
  
• Udvarias: Nyelvezete nagyon formális, mindenkinek megadja a neki járó maximáis tiszteletet. Sokszor, talán a kelleténél többször is képes bocsánatot kérni, ha úgy érzi hibázott, vagy ha felesleges terhet ró mások vállára tudatlansága, műveletlensége miatt.
  
• Szerény: Noha tehetsége vitathatatlan, sikereit folyton a szerencsének, vagy másoknak tulajdonítja, és nem rest olyasmiért hálálkodni és másra felruházni, ami valójában az ő érdeme. A dicsérő szavakat, köszöneteket udvariasan hárítja, általában enyhe pírral az arcán.
  
• Félénk: Lévén sokáig nem járt emberek közé, kialakult benne egy kisebbfajta félelem, szorongás az ismeretlenek irányába. Különösen férfiak esetében erős a reakció, lévén az apja volt az egyetlen férfi, aki közel állt hozzá életében. Némi menekülési kényszert érez, ha nincs a közelében olyan, akiben megbízik, ám a gát könnyen feloldható: ha látja, hogy a másik fél ártalmatlan, nem fél nyitni, még ha kelletlenül teszi is.
  
• Önzetlen: Mások hogylétét mindig a sajátja elé helyezi. Örömmel segít, ad, tanácsol vagy éppen nyugtat, bármikor képes áldozatot hozni, ha azzal másnak jót tesz. Nem szereti azonban, ha ő szorul segítségre, pusztán azért, mert nem akar terhet róni másokra. Hálája azonban nem marad el.
  
• Művészi: Rajong a természetért, a szép dolgokért. Virágokért, versekért, rajzokért, festményekért, ruhákért, de még a szép írásban is megleli örömét. Ez ugyanígy igaz a harc szépségeire is, noha ártatlan jellemével talán szöges ellentétet mutat a fegyverek, a küzdelem iránti csodálata, mégis ott van, létezik.

Képességek

Reversi: Képességével sebzését megfordítja, és gyógyításra használja károkozás helyett, azaz életpontok csökkentése helyett tölti azokat. Aktiváláskor naginatájának pengéje halványzölden ragyog fel. A skillt annyiszor használhatja egy harcban, ahány pontja van a Speciális képesség képzettségén, de legfeljebb szint+1 különböző játékoson (tehát 1. szinten legfeljebb két célpontot szemelhet ki, ha egy harmadikon próbálja használni, arra már nem hat). A képesség minden létformára hat, tehát játékosra, petre, mobra egyaránt, beleértve saját magát is. Természetesen halott játékost nem tud feltámasztani vele, ha valakinek 0-ra esik a HP-ja és úgy próbálja használni, nem hat, illetve nem tudja az eredeti életpont-mennyiség fölé sem emelni a HP-t.


Előtörténet

Árnyék vagyok, mely a fényhez tartozik és minél erősebb a fény, annál nagyobb hatalma van az árnyának is. Az én fényem azonban kihunyt, s elgyengült, magára maradt árnyékként lebegek azóta az ürességben. Cél nélkül, élet nélkül. Szürke, egyforma hétköznapok rabságában vergődök egymagamban, és örökségemet ápolgatva, csiszolgatva tartom fenn a szellemét. Ez az egyetlen feladatom, tudtára adni ennek a hitvány világnak, mely elvette őt tőlem, hogy egykoron létezett. Ő, az édesapám.

Hagyománytisztelő családba születtem 21 esztendeje. Szamuráj őseink kellő vagyont és társadalmi rangot alapoztak meg ahhoz, hogy kényelmes körülmények között cseperedhessek fel, és olyan nevelést kapjak, amely évszázadokkal ezelőtt is megfelelt volna a társadalmi normáknak. Ami azt illeti, szüleim nagy hangsúlyt fektettek a hagyományőrző életmódra, illemre, tiszteletre, engedelmességre neveltek, és igen korán bebocsátást nyerhettem a művészetek világába is. Elbűvölt a muzsika, a virágkötészet és a kalligráfia világának szépsége, harmóniája és finom eleganciája. Béke költözött a szívembe, mikor lágy dallamok simogatták fülemet, vagy bársonyos illatok kényeztették orromat. Maradéktalanul boldog voltam, mikor Okaa-sama foglalkozott velem, gondoskodó kezei alatt ügyesedtem, és felfoghatatlan örömet jelentettek a dicsérő szavai. Úgy éreztem, egyszer én is képes leszek melegséget sugározni mások szívébe szorgalmas gyakorlással úgy, mint ő.
Okaa-sama viszont nem az egyetlen tanítóm volt, elemi iskolába nem is jártam. Magántanuló voltam egészen 12 éves koromig, a birtok falain kívül évente kétszer járhattam: egyszer Újévkor, mikor a helyi szentélybe sétáltunk el imádkozni a bőséggel teli esztendő reményében, egyszer pedig kora ősszel, mikor békében nyugvó őseink előtt róttuk le tiszteletünket a temető kriptájában. Családomon és tanítóimon kívül senkivel sem találkozhattam, ám szerető szüleim mellett nem voltam, nem lehettem magányos. Megvolt mindenem, és hálás vagyok az életnek azért, amit adott akkor. Minden időmet a tanulásnak szentelhettem, és mikor néhanapján távoli rokonaink látogatóba jöttek, mindig dicséretet kaptam tőlük. Ilyenkor mindig pompás ruhákba öltöztettek, és megmutathattam egyre gyarapodó tudásom az ikebana és a muzsikálás terén. Boldoggá és büszkévé tettek a tapsok, illetve az álmélkodó tekintetek, de nem magamra voltam büszke, hanem Okaa-samára, akinek köszönhettem mindezt.

Talán 10 éves lehettem, mikor Otou-sama először hívott el a dojoba, mely addig számomra tiltott terület volt. Erős és határozott férfi volt, akkor is úgy kellett szaporáznom utána, hogy ne maradjak el hosszú lépéseitől. Nem várt meg, nem babusgatott úgy, mint a komornyik vagy akár édesanyám, azonban ő is törődött velem a maga módján. Vasszigorával és feneketlen tudásával elkápráztatott. Akkor magyarázta el, hogy a hagyományok szerint nem csak a háztartás vezetése lesz a feladatom, ha felnövök, hanem meg is kell tudnom védeni azt akár a saját kezeimmel is. A mai világban természetesen már nem volt érvénye ezeknek a tradícióknak, és a nők szerepe is változott a társadalomban, ám én mégis csillogó szemekkel hallgattam meg mondandóját. Végül egy gyönyörűnek ható, elegánsan ívelő pengéjű fegyvert mutatott meg nekem. Azt mondta, addig nem lehet belőlem felnőtt nő, amíg meg nem tanulom forgatni. Figyelmesen, fegyelmezetten néztem végig bemutatóját a naginatával, de valójában belsőmben soha nem érzett izgalmat éreztem. Első pillantásra tudtam, hogy a naginatajutsu még a virágkötészetnél is magasabb szintű művészet, egyszerre sugárzott erőt, szépséget és mérhetetlen eleganciát. Káprázatos volt, álomszerű! Teljesen lenyűgözött, aznap éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Otou-sama szavai jártak a fejemben: "Készülj, holnap kezdünk!"
Attól a naptól fogva napi két óra megterhelő gyakorlás várt kora reggelente. Eleinte kifejezetten rosszul esett, nem voltam hozzászokva a temérdek mozgáshoz. Nem panaszkodtam ugyan, hiszen az nem segít semmit, ráadásul Otou-samának is csalódást okoztam volna, de életemben először megfordult a fejemben pár hét után, hogy ez talán mégsem nekem való. A legelkeserítőbb talán az volt, hogy még csak gyakorlófegyvert sem láttam hónapokig, pedig vágytam arra, hogy azt a gyönyörű és nemes fegyvert megérintsem, a kezembe vegyem. Önző gondolatok öntöttek el, és már ez önmagában is megviselt. Próbára tett a harcművészet mind türelem, mind kitartás, mind jellemem terén. Csakhogy Otou-sama bizalmát fektette belém és keményen dolgozott azért, hogy átadja nekem a tudását. Ő nem adta fel, lehettem bármennyire is ügyetlen, így hát példát kellett vennem róla. Nem volnék méltó a nevemre, ha nem küzdenék vérrel-verítékkel, szégyent hoznék a családomra.
A szüntelen gyakorlásnak aztán, ha lassan is, de talán látszani kezdett a gyümölcse. Azt hiszem, javultam, legalábbis Otou-sama egyre többször maradt néma az edzések alatt, és hamarosan eljött az a nap is, mikor valódi fegyvert foghattam a kezembe. Álmodni sem mertem róla, hogy egyszer ilyen közelről is csodálhatok majd egy ilyen mesteri alkotást! Életem legboldogabb pillanata volt, egész nap letörölhetetlen mosoly játszott az arcomon. Jól emlékszem, 12 éves voltam ekkor és ez a momentum nem csak ezért volt meghatározó az életem virágában, egyben azt is jelezte, hogy megértem a felnőtté válásra. A ceremóniára egy hét múlva került sor Omoikane* szentélyében. Meseszép, 12 rétegű kimonóba öltöztettek, hajamat kontyba kötötték, és az ünnepség végén új nevet kaptam a szokásoknak megfelelően: Kiyomi, azaz 'tiszta szépség'.
Attól a naptól kezdve sokkal több felelősség hárult rám, állandó feladatokat kaptam. Én gondoztam a virágoskert egy részét, kisebb gyerekeket tanítottam, teaszertartásokat készítettem elő időről-időre. Áprilisban pedig a birtokot is elhagyhattam, mivel a középiskolát már nem magántanulóként kezdtem meg. Felvételt nyertem egy előkelő tanintézménybe, az Ooarai Lányiskolába. Új élet kezdődött számomra, mely az eddiginél is sokkal elfoglaltabbá tett. Az otthoni kötelezettségek, a gyakorlás és az iskola minden időmet felemésztette, ám én örömmel vetettem bele magam mindebbe. Leköteleztek, amiért ilyen fiatalon felelősséggel ruháztak fel. Az iskolában még barátokat is szereztem, kellemes meglepetés ért, hiába volt szokatlan minden eleinte. A hasonló hátterű fiatal kisasszonyokkal remekül megértettük egymást, és alkalmam nyílt új dolgokat is tanulni tőlük.

Az évek gyorsan tovaröppentek, és mire észbe kaptam, már a főiskolai továbbtanulásomat tervezgettem. Ez az időszak a fejlődésről szólt, köszönhetően tanáraimnak, barátnőimnek és szüleimnek, érett, fiatal hölggyé válhattam, és nem győzöm kifejezni, mennyire hálás vagyok ezeknek az embereknek azért, hogy egyengették az utamat és lehetővé tették mindezt. A szép napoknak azonban egyszer csak végett vetett a sors. Elmetszette Otou-sama életének fonalát mindössze pár nappal azután, hogy sikeres vizsgát tettem naginatajutsuból. Még éppen megérhette, hogy 3. dan lettem és jogot kaptam arra, hogy a tudást, amibe szívét-lelkét beleöntötte, hogy átadhassa nekem, én is átörökíthessem a fiatalabb generáció számára. Váratlan összeesésének immár több, mint két esztendeje, ámde teljesen feldolgozni a tragédiát mind a napig képtelen voltam. Lelkemből kiveszett az öröm, mosolyom eltűnt az arcomról. Üresség maradt utána szívemben, s melankólia. Elsodort az áradat, én pedig hagytam, hogy a sebes folyó vize bábként rángassa testem. Rábíztam magam, azonban kegyes volt hozzám, s nem csapott neki a part menti szikláknak, vizét melegen tartotta, és nyitott számba sem volt hajlandó beömleni, hogy az életet adó levegő helyét kitöltse. Beletelt némi időbe, míg meghallottam üzenetét: élj! Csakhogy ezt könnyebb volt mondani, mint megvalósítani.
A művészet volt az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket. Művészeti főiskolára mentem, így azzal foglalkozhattam, amit szeretek, csakhogy keserűségem magányba taszított, a közösség pedig, látva hogy mindenből kivonom magam és folyton az egyedüllétet részesítem előnyben, kivetett magából. Nem bántam, számomra jó volt így. Aztán a második évem elején, mikor már ráébredtem, hogy semmi értelme annak, amit teszek, meghallgatták imámat az istenek. Egy kedves, törődő lányt küldtek, aki felfigyelt rám és egyedüllétemre. Nem akartam neki csalódást okozni, így ha megszólított, válaszoltam. És ami azt illeti, jól is esett, hogy beszélhettem valakivel. Hónapok teltek el, s kötelék alakult ki köztünk, ahogy elfogadtam jelenlétét az életemben. Barátság szövődött köztünk, és ennek hála visszatért arcomra a mosoly, újra öröm költözött a szívembe, még ha a teljes felépülésemre várni is kellett még.

Egyszer, valami különös oknál fogva egészen kivirult arccal ült le mellém. Sok mindenről beszélgettünk nap, mint nap, azonban olyasmi, amiről akkor áradozott őszinte lelkesedéssel, sosem került szóba addig. Megszeppenten pislogtam rá, miközben ő számítógépes játékokról és egy Nerve Gear nevű konzolról mesélt. Butának éreztem magam, hiszen sosem merültem bele az efféle szórakoztató médiumok világába, ami azt illeti, még számítógépem sem volt otthon. Ő azonban elszántan győzködött, hogy tartsak vele egy bizonyos Sword Art Online nevezetű játékba. Mindenből ugyan egy kukkot sem értettem, de nem volt miért nemet mondanom. Egy hét múlva merült fel újra a téma kettőnk között, ragaszkodott hozzá, hogy látogassam meg otthonában. Lelkesedése előtt kérdő tekintettel álltam, furcsa módon még az sem érdekelte, hogy a vendéglátást visszaadjam. Ugyanis természetesen visszaadtam volna, csakhogy erre már... nem került sor.
Otthonában két furcsa fejfedő várt minket, elmondása szerint az egyiket nekem szánta. Nagyon kellemetlenül éreztem magam, hogy ekkora terhet jelentettem a vállán, hiszen mindent részletesen, lépésről-lépésre kellett elmagyaráznia hozzá nem értő fejemnek. Volt még merre bővíteni műveltségemet, úgy tűnik ^.^" Meglehetősen zavarba ejtő volt végigtapogatni magamat, hogy bekerülhessek ebbe a virtuális világba, és még csak fel sem foghattam, mivel nem a valódi külsőnkkel jelentünk meg a mesterséges környezetben. Azonban a lánynak igaza volt. Miután kiválasztottuk naginatámat, ő végigkalauzolt a játék funkcióin, segített megtenni az első lépéseket ebben a különleges világban. És én... élveztem. Mulattunk a bakijainkon, sikerélménnyel a szívünkben nevettünk egy-egy vaddisznó legyőzése után... Csak az esett nehezemre, hogy fegyverforgatási tudásomat dicsérő szavait megemésszem. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen intenzíven ámuljon rajtam, hiszen én nem csináltam semmi különöset, csak Otou-sama tanításait követtem. Bár az én fegyverem valóban nem fénylett, mint az ő kardja, ezeknek a kezdőmozdulatoknak, amikkel az úgynevezett swordskilleket aktiválta, én nem találtam szükségesnek. Bár egyszer megpróbáltam, az idegen érzés riasztó volt. Mintha nem lettem volna ura a saját testemnek.

Lassan beesteledett, nekem pedig illett volna hazamennem. Megköszöntem az élményt és megbeszéltük, hogy másnap is találkozunk ebben a virtuális világban, azonban mikor megkíséreltem kilépni, a gomb nem volt ott. Először biztos voltam benne, hogy valamit én csináltam rosszul, de miután ő is ugyanezt tapasztalta, így kételkedni kezdtem benne. Értetlenül néztünk egymásra, mígnem hirtelen egy hatalmas téren találtuk magunkat, egy hatalmas tömegben. Kissé félénken húzódtam közelebb barátnőmhöz, pláne amikor a hatalmas Warning feliratok megjelentek, és kirajzolódott előttünk egy csuklyás, több emelet magas alak. Szavait azt hiszem nem fogtam fel teljesen, de abban bizonyos voltam, hogy gonosz dolgokról mesélt, csoporttársam halálra vált arca pedig engem is megijesztett. Nem hittem a füleimnek, mikor megmagyarázta halvány hangján, hogy Kayaba Akihiko-sama mit is közölt az imént. Képtelenség volt. Miért játszanak az emberek ilyen veszélyes játékkal? Miért rángatott bele ebbe a lány? Ő elrohant, én pedig megkövülten álltam a tömegben. Fellöktek, én pedig hátraestem, de nem fogtam fel, csak üres tekintettel bámultam magam elé. Mi rosszat tettem, amiért a Sors ilyen utat kövezett ki nekem? Milyen bűnömért kell vezekelnem? Vagy talán csak most döntött úgy az élet folyama, hogy egy vízesés közepébe sodor, melynek alján majd összezúznak a sziklák?

Barátnőmet azóta sem láttam viszont, azonban minden nap megnézem a kastélyban lévő hatalmas követ, melyre az összes játékos neve fel van írva. Minden alkalommal félelemmel tekintek rá, arra számítva, hogy át lesz húzva a név. Nem tudtam rá haragudni, rá nem. Remélem, egyszer megtalálom és bocsánatot kérhetek tőle, amiért kételkedtem benne.


*Omoikane a bölcsesség istene a shinto vallásban, egyben Yurihime pártfogó istensége