KezdőlapAohikari Emi
2 posters
1 / 1 oldal
Aohikari Emi
by Aohikari Emi Vas. Jan. 17, 2016 3:26 pm
Név: Aohikari Emi
Nem: Nő
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 14
Kinézet: Emi alacsony termet még a korához képest is, kortársaihoz képest a maga 140cm-ével már-már aprónak számít. A lány haja rövid alig nyúlik túl állánál, s világoskék színben pompázik, mely szintén szokatlan hajszín a japánban jól megszokott, sötét hajakhoz képest. Szemei mogyoróbarna színben pompázik. Emi legtöbbször köpenyt hord magán utazásai során, hogy elkerülje a kíváncsiskodó tekinteteket.
Jellem: Emi egy visszahúzódó személyiség, tipikus solo játékos aki nem szereti ha másokkal kell csapatban dolgoznia, nem kér mások segítségéből, megpróbálja a problémákat saját maga megoldani. Ez a személyisége fiatalabb korában alakult ki nála kortársainak köszönhetően, valamint annak, hogy milyen nehéz is egy tesi fogyatékossággal rendelkező személynek beilleszkednie a japán társadalomba. Ám mégis a legfőbb oka annak, hogy kerüli az emberek társaságát, az hogy a folyamatos megaláztatások valamint nehézségek miatt a lány személyisége meghasadt és legbelül a fejében egy kitörni vágyó új én bontakozott ki, aki vagy inkább ami a Sword Art Online Kezdete óta csak még inkább elvadult.
Képességek
Shadow Cheat / Árnyékcsalás
A Shadow Cheat egy aktiválandó képesség, mely lehetővé teszi a felhasználójának csaljon a harcok során, ha a küzdelem nem a javára áll. Lehetővé teszi a képesség a használónak, hogy az aktiváláskor úgymond "visszaugorjon" két kört az "időben". Természetesen az aktiválás és a visszaugrás közötti két körben történtek nem változnak meg, hiszen azok megmásíthatatlanok, pusztán a használó tér vissza két körrel azelőtti pozíciójához, valamint statisztikájához.
Megvalósítás:
Miután eltelt a harmadik kör, mellékakcióként aktiválni lehet a képességet, melynek következtében a használó hirtelen egy füstcsomóval karöltve eltűnik a helyéről, majd a két körrel ezelőtti pozíciójában jelenik meg, visszanyerve az akkori statisztikáját. Mindezt úgy tűnik a tapasztalatlan szemlélőnek, mintha csak egy klón harcolt volna a felhasználó helyet a két körös időintervallumban.
Előnye:
- A használó visszanyeri régi, két körrel azelőtti pozícióját, valamint statisztikáját, legyen az elvesztett életpont vagy páncél.
Hátránya:
- Rossz használat esetén a régi pozíció felvétele, akár végzetes is lehet (hisz ha egy olyan pozícióba érkezik vissza, ahol már nincsen talaj, vagy szakadék keletkezett, azonnali halált okozhat.
- A képességnek nincs lehülési ideje, ugyanis csak egyetlen egyszer használható egy harc alatt.
- Csakis a harmadik körtől kezdve használható, hogy meglegyen a két kör visszatérési pontnak.
- A képesség nem használható ha az életpontok nullázódtak.
Előtörténet
Ezelőtt tizennégy évvel születtem meg egy félreeső városban, japánban. Szüleim nem voltak kimondottan jómódúak, azonban mindenünk megvolt amire csak szükségünk lehetett. Édesanyám Okinavai származású, céges családban nevelkedett, míg édesapám egy farmer családból származott. Házasságuk után anyám egy kórházban kezdett el dolgozni, ahol később én is születtem, míg apám a múltjához hűen, farmerkedéssel foglakozott. Boldogak voltak együtt és mindketten szerették a munkájukat, ám nemsokkal ezután megszülettem és felborítottam szüleim boldog életének állóvizét.
A szülésem viszonylag bonyodalommentesen zajlott, akárcsak egy átlag szülés, azonban édesanyám figyelmes lett valamire míg a mellettem feküdt az ágyon. Habár izgága voltam még csecsemőként is, csak a kezeimmel kapálóztam, míg a lábaim egyetlen egy alkalommal sem mozdultak meg. Amikor ezt az észrevételét közölte az orvosokkal, azok fejüket csóválva nyugtatgatták anyámat, hogy biztosan csak képzelődik és egyből a legrosszabbra gondol. Megnyugtatták anyámat, hogy minden szülő a szülés előtt és azt követően is azért imádkozik, hogy ne legyen semmi baja a csecsemőnek, és csak emiatt a túlzott aggodalmaskodás miatt feltételez rosszakat. Így mintha mi sem történt volna eltelt pár hét mire az orvosok is ráeszméltek arra, hogy valami valóban nincsen rendben a pici valóban nem mozgatta a lábait és nem reagált az ingerekre sem, ahogyan azt anyám is észre vette, s kiderült, hogy nem is tudta volna mozgatni még ha akarta volna sem. Az orvosok ezt azzal magyarázták, hogy nem fejlődött ki rendesen a lábaimban az idegrendszer.
Így kezdődött hát a nem túl biztató, tolókocsis életem.
Teltek múltak az évek, nehézkesen én is felcseperedtem, s immáron öt évesen készen álltam, hogy beírassanak az óvodába. Innen származik legrégebbi emlékképeim egyike is, ami éppen egy családi veszekedés volt, amikor is apám kikelt magából és a jövőmet illetően kezdett el vitatkozni anyámmal. Mondanom sem kell, apám azt szerette volna, hogy fia szülessen aki majd folytatja munkáját és belőle is farmer lesz egykor ahogyan ő maga és felmenői is azok voltak, ám már a világrajövetelemkor kettős csalódást okoztam neki. Édesanyám a védelmemre kelt és azon volt, hogy meggyőzze férjét, támogatniuk kell engem hisz nem nekik a legnehezebb hanem nekem. A vita elhúzódott és sok mindenről szó esett, de csak erre a részletre emlékszem, valamint arra, hogy könnyes szemekkel ültem kerekes székemben, míg szobám résnyire nyitott ajtaja mögül néztem őket.
Ahogyan említettem, abban a korban voltam amikor már el kellett valamelyest szakadnom a szüleimtől és óvodába mennem, ahol új kapcsolatokat alakíthat ki a gyerek, új barátokra tehet szert. Kicsit félve indultam meg az óvoda felé, azonban lelkesen fogadtak engem mind az óvónők min a gyerekek is. Érdeklődve nézték a kerekesszékemet és alig hittem a fülemnek, amikor valamelyik gyerek azt mondta, hogy milyen király a kerekesszékem, hisz egész nap ülhetek és bárhova eljuthatok.
Boldog voltam, hisz úgy tűnt, hogy befogadtak és még barátokat is találtam, ám az idő múlásával egyre megszokottabb lettem a kerekesszékemmel együtt, ám a többi gyerekben egyre csak nőtt az irigység. Irigyek voltak, mert az óvónők kiemelt figyelemmel gondoskodtak rólam, nem kellett aludnom, ha nem akartam, ráadásul csak az enyém volt a király szék és nem adtam, nem adhattam kölcsön senkinek sem. Ezért egyre kevesebben álltak szóba velem, egyre kevesebbet beszélgettek velem, míg végül én lettem a kirekesztett gyerek a szoba egyik sarkában akivel nem nagyon foglalkoztak a többiek.
Tisztán emlékszem, ekkor kívántam először, hogy bárcsak újra a saját lábaimra állhatnék, bárcsak a többiekkel futhatnék, bárcsak átlagos lehetnék.
Az idő múlásával a dolgok csak rosszabbodtak, az iskolában a konfliktusok száma is egyre nőtt. Volt az iskolában egy fiú, Takashi volt a neve, az a tipikus rossz fiú volt aki mindenkivel kötekedett, ha úgy tartotta kedve az élő fába is belekötött. Már az első napon kiszemelt magának, egészen pontosan nem engem, hanem a tolószékemet. Neki kellett az a szék, bele akart ülni, játszani akart vele, emiatt folyamatosan zaklatott. Amikor csak tehettem, kerültem a társaságát, olyan messzire amennyire csak lehetett, azonban ő nem adta fel, iskola után folyamatosan megvárt, s habár teljesen ellenkező irányban lakott mint én, követett hazáig.
Valahogyan meg akartam szabadulni tőle, nem akartam, hogy kövessen engem hazáig, hogy mellettem jöjjön, hogy egyáltalán hozzám szóljon, ezért azt találtam ki, hogy csatlakozok az egyik iskolai klubhoz, így mire a klubtevékenységem véget ér, ő már biztosan otthon lesz.
Az atlétika klubra esett választásom, s habár tőlem állt legmesszebb az, hogy atléta legyek, mégis a klubvezető szívesen látott engem a pálya mellett. Én többnyire csak néztem a tagok edzéseit és vizet vittem nekik ha elfáradtak, azonban boldog voltam. Szerettem nézni azt amit csinálnak és egyre inkább arra vágytam, hogy én is lábra állhassak, futhassak és ugrálhassak. A klub elnöke mindég szánt rám egy kis időt, beszélgetett velem, biztatott vagy éppen vigasztalt ha rossz napom volt. Úgy éreztem igazi barátra találtam a személyében. Meg tudtam beszélni vele a problémáimat, a Takashival kapcsolatos gondjaimat, családi ügyeimet és ő csak biztatott engem, nem engedte hogy feladjam, küzdelemre, kitartásra buzdított.
Minden egyes nap eljártam a klubba és Takashi sem zaklatott hazafelé, úgy éreztem végre kezdenek lenyugodni a dolgok körülöttem, ám a fiú nem elégelte meg a dolgot. Az egyik napon iskolaidő alatt az egyik szünetben nekem esett és nyíltan követelte tőlem, hogy adjam át neki a kerekesszékemet, lökdösött, noszogatott én pedig elfordulva tőle megpróbáltam elmenni, de nem engedett távozni, megfogta a székemet. A többi gyerek körénk gyűlt, hogy láthassák mi történik és hátha talán egy jó kis verekedésnek lesznek szemtanúi. Takashi a tömegre felbuzdulva megemelte a székemet ezzel kilökve engem belőle a földre. Hasra estem és a fejemet is bevertem kissé. A körülálló gyerekek nevetését hallottam, ahogyan rajtam nevetnek és Takashit láttam aki pedig a székembe ülve engem utánzott kifigurázva. Könnybe lábadt a szemem, hisz senki se volt aki segített volna rajtam, felállni se tudtam, csak csúsztam a földön. Ránéztem a körülállók arcára és mindegyik gúnyosan nevetett, szinte belém égett a látvány ahogyan rajtam kuncognak.
A tömegből hamar egy idősebb férfi lépett elő.
- Jól vagy Emi? Kérdezte tőlem, míg kezét nyújtotta nekem. Az elnök volt az aki a segítségemre sietett és barátságos mosolyával ismét csak arra hangolt hogy tartsak ki. - Takashi, most már elég lesz, fejezd be! Parancsolt rá a fiúra, aki furcsállva nézett az idősebbre. - Na de Nii-san, hagy játsszam már ki magam végre... Ment rá a válasz amit nem értettem igazán. Testvérek lennének?
- Jaj bocsáss meg, hiába nyújtom a kezem feléd, ha megfognád se tudnál felállni. Nevetett fel ám ezúttal gúnyos felhangon a tömeg meg vele nevetett. Szinte meghasadt a szívem, hogy az az ember akiben bíztam, ilyen csúnyán elárult. Düh tört elő belőlem a könnyek helyett, a fogamat csikorgattam, ordítani tudtam volna legszívesebben.
Ekkor az összes gyerek elfutott tőlem és Takashi és az elnök is otthagyott engem, nem azért mert megunták, nem azért mert kiszórakozták magukat, hanem mert megijedtek. Az ordítás helyett nevetés tört ki belőlem, nevettem, sőt hangosan hahotáztam.
- Remélem jól éreztétek magatokat, mert innentől megkeserítem az itt eltöltött időtöket. Csikarodott ki a hang a fogaim közül. Egyes gyerekek szerint miközben mondtam valami sötét aura vett körül és az arcom is más volt mint amit mutatni szoktam.
A történtek után a szüleim kivettek az iskolából és egy magántanárra bízták a tanulmányaimat. Igaz az életem ezután nyugodt, csendes lett, azonban az aznapi eseményekről nem tudtam megfeledkezni. Bezárkóztam a szobámba és ha lehetett ki se jöttem onnan. A szüleim aggódtak értem és segíteni akartak rajtam. Ez akkoriban volt amikor bejelentették a NerveGear-t és a Sword Art Online megjelenését. Ez felkeltette az érdeklődésemet, hisz a cikk ami a játékról és konzoláról szólt, azt írta, hogy egy teljesen más világba repít minket, ahol azok lehetünk amik csak lenni akarunk.
Igencsak érdekes cikk volt, vagyis inkább a játék és konzola volt érdekes hisz ha igaz amit állítottak vele kapcsolatban, akkor ez áthidalhatja a járással kapcsolatos nehézségeimet és habár egy virtuális világban, de a saját lábaimra állhatok. Kecsegtető cikk nemdebár?! Kigurultam a szobámból és a magazint leraktam a szüleim elé és kértem őket, hogy vegyék meg nekem, hogy átélhessem én is milyen az amikor saját erőmből tehetek meg lépéseket.
Édesanyám eleinte nem díjazta az ötletet, mert félt hogy a játék világ rabja leszek, ám mivel a tanulmányaim eredményesek és jól sikerülnek a vizsgáim, megenyhült és belement a dologba.
A megjelenés napján az elsők között tudhattam magaménak a játékot és siettem is a szobámba, hogy átnézhessem a beüzemeléséhez szükséges lépéseket, azonban mielőtt bármit tehettem volna, a magántanárom jött órát adni. A lehető legjobbkor.
Az órái hosszúra nyúltak és már maga a játék is kezdetét vette ezért mindent beleadtam a tanulásba, hogy minél hamarabb én is csatlakozhassak a Sword Art Online-hoz. Már sötétedett mire a sensei úgy gondolta, eleget tanultam a nap, így távozott és végre én is mehettem a dolgomra. Gyorsan összedugtam a gépet, majd a fejemre húztam és beléptem a világba. Furcsa érzés volt, mintha elálmosodtam volna, majd hirtelen minden fehérré vált körülöttem. Üdvözölt a játék, majd pár személyes információ és beállítás után kérte hogy válasszam ki azt a kasztot amivel játszani szeretnék. Elég nagy volt a lista, bár nem sokat értettem belőle, hisz eddig hidegen hagyott a játékok világa. Volt kardforgató, lovag, harcos, árnyharcos, állatidomár, íjász és harcművész. Egyikről se tudtam sokat, azonban az állatidomár valahogy szimpatikus volt a számomra. Éppen ki akartam választani amikor egy sötét árnyék, alig látható arccal és mosollyal megjelent és áthajolt a vállam fölött és rábökött az Árnyharcos kasztra.
- EZT VÁLASZTOM! Hangja érdes és gépies volt, arca pedig ismerős, mégse tudtam ki vagy mi lehet az. A játék rendszere kiválasztotta a kasztot majd továbblépett mintha csak én döntöttem volna, majd egyenest az SAO világában kötöttem ki.
Egy tér kellős közepére kerültem, ahol megannyi ember, játékos volt velem együtt. Valami megnyitószerűségnek tűnt. A templomok harangoztak, egy hatalmas fazon az égben lebegve beszédet tartott, de ez engem egy cseppet sem izgatott hisz végre a saját lábaimon állhattam. Tekintetemet lábfejem felé fordítottam, majd gyönyörködve bennük elhatároztam, hogy teszek egy lépést előre, előre az új világomban. Emeltem volna a lába hogy lépjek azonban az nem reagált, sőt hirtelen össze rogyott és ismét a földre kerültem, mintha misem változott volna, mintha a saját világomban, a valóságomban lettem volna.
- Miért?! Kiáltottam el magam, mire a hatalmas fazon az égen ezt válaszolta.
- Ez nem a játék hibája, ismétlem ez nem a játék hibája, hanem a Sword Art Online egyik sajátossága.... Nem tudtok magatoktól kilépni az SAO-ból!
Érkezett a válasz, habár nem pont az én kérdésemre. A földön fekve figyeltem hogy mit is mond és rájöttem, ez a világ cseppet sem olyan mint amilyennek azt reméltem, amilyennek azt sokan remélték. Hanem egy élet halál harc azért, hogy eljussunk a 100. emeletre és végig vigyük a játékot, a játékot ahol talán az életünket vesztjük.
A bejelentéssel vége lett a ceremóniának, az játékmester eltűnt, a tömeg meg pánikba tört ki és mindenki menekülni kezdett a térről. Észre sem vették, hogy a földön vagyok, hogy átgázolnak rajtam, hogy rám lépnek. Habár fájdalmat nem éreztem és az életcsíkomból sem veszítettem egy vonást sem, legbelül fájt, fájt hogy ismét kudarccal kell szembesülnöm.
Miután a tömeg eloszlott, pusztán pár játékos maradt még nézelődni én pedig magatehetetlenül feküdtem a téren és vívódtak bennem az érzelmek. Egyrészt a kudarcommal kapcsolatban, másrészt, hogy ennek a világnak, ennek a játéknak a rabjává váltam.
Erőt vettem magamon, majd először elkúsztam az első padig, amire felmásztam, majd arra leülve gondolkoztam miközben a lábaimat nézegettem. "Miért nem mozdulnak? Miért nem tudom használni őket?"
Kis pihenés után ismét erőt vettem magamon, majd a padot elhagyva ezúttal egy fogadó felé vettem az irányt ahol megszállhatok. Nem kevés idő és még több kúszás után végül találtam egy alkalmas helyet, ahol volt egy szabad szoba és meg is szálltam ott. Viszonylag kényelmes lakrészt kaptam, nem volt éppen a legkomfortosabb, de el lehetett viselni. Ismét gondolkodóba estem és azon tűnődtem hogyan legyen tovább. Mit kezdjek magammal, a lábaimmal ebben a világban. Ezen gondolkozva hirtelen a fejembe nyilallt egy gondolat.
- Talán azért nem tudom mozgatni, mert világ életemben nem használtam őket? Sose tanultam meg hogyan kell lábra állni, talpon maradni és sétálni. A testemmel nem lehet probléma, hisz ugyan olyan mint a többieké, ha ők tudnak járni nekem is tudnom kell! - Mondtam ahogyan az ágyon ülve, a lábaimat felraktam az ágyra kinyújtva, majd megpróbáltam megmozdítani azokat. Nem kellett hogy rúgkapáljak velük, elég volt ha csak egy picit is megrándulnak. Ekkor megtört a jég. A lábfejemen az egyik lábujj megmozdult, erőlködésemre aprókat rángott.
- Sikerült! Kiáltottam fel. - azonban hosszú út áll még előtte mire lábra tudok állni és úgy fogok tudni járni, sétálni mint a többi játékos.
Ezt követően minden nap azon voltam, hogy fejlesszem a lábaimat, hogy rájuk tudjak állni, hogy sétálni, futni tudjak.
- Így ezért is míg a legtöbb játékos a 30-as szint körül van már, én még csak most kezdem meg pályafutásomat mint játékos és a célom, hogy végigvigyem ezt a játékot!- Jelentem ki hangosan közel egy év elteltével a saját lábaimon állva egyes szinten a főtér közepén.
Nem: Nő
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 14
Kinézet: Emi alacsony termet még a korához képest is, kortársaihoz képest a maga 140cm-ével már-már aprónak számít. A lány haja rövid alig nyúlik túl állánál, s világoskék színben pompázik, mely szintén szokatlan hajszín a japánban jól megszokott, sötét hajakhoz képest. Szemei mogyoróbarna színben pompázik. Emi legtöbbször köpenyt hord magán utazásai során, hogy elkerülje a kíváncsiskodó tekinteteket.
Jellem: Emi egy visszahúzódó személyiség, tipikus solo játékos aki nem szereti ha másokkal kell csapatban dolgoznia, nem kér mások segítségéből, megpróbálja a problémákat saját maga megoldani. Ez a személyisége fiatalabb korában alakult ki nála kortársainak köszönhetően, valamint annak, hogy milyen nehéz is egy tesi fogyatékossággal rendelkező személynek beilleszkednie a japán társadalomba. Ám mégis a legfőbb oka annak, hogy kerüli az emberek társaságát, az hogy a folyamatos megaláztatások valamint nehézségek miatt a lány személyisége meghasadt és legbelül a fejében egy kitörni vágyó új én bontakozott ki, aki vagy inkább ami a Sword Art Online Kezdete óta csak még inkább elvadult.
Képességek
Shadow Cheat / Árnyékcsalás
A Shadow Cheat egy aktiválandó képesség, mely lehetővé teszi a felhasználójának csaljon a harcok során, ha a küzdelem nem a javára áll. Lehetővé teszi a képesség a használónak, hogy az aktiváláskor úgymond "visszaugorjon" két kört az "időben". Természetesen az aktiválás és a visszaugrás közötti két körben történtek nem változnak meg, hiszen azok megmásíthatatlanok, pusztán a használó tér vissza két körrel azelőtti pozíciójához, valamint statisztikájához.
Megvalósítás:
Miután eltelt a harmadik kör, mellékakcióként aktiválni lehet a képességet, melynek következtében a használó hirtelen egy füstcsomóval karöltve eltűnik a helyéről, majd a két körrel ezelőtti pozíciójában jelenik meg, visszanyerve az akkori statisztikáját. Mindezt úgy tűnik a tapasztalatlan szemlélőnek, mintha csak egy klón harcolt volna a felhasználó helyet a két körös időintervallumban.
Előnye:
- A használó visszanyeri régi, két körrel azelőtti pozícióját, valamint statisztikáját, legyen az elvesztett életpont vagy páncél.
Hátránya:
- Rossz használat esetén a régi pozíció felvétele, akár végzetes is lehet (hisz ha egy olyan pozícióba érkezik vissza, ahol már nincsen talaj, vagy szakadék keletkezett, azonnali halált okozhat.
- A képességnek nincs lehülési ideje, ugyanis csak egyetlen egyszer használható egy harc alatt.
- Csakis a harmadik körtől kezdve használható, hogy meglegyen a két kör visszatérési pontnak.
- A képesség nem használható ha az életpontok nullázódtak.
Előtörténet
Ezelőtt tizennégy évvel születtem meg egy félreeső városban, japánban. Szüleim nem voltak kimondottan jómódúak, azonban mindenünk megvolt amire csak szükségünk lehetett. Édesanyám Okinavai származású, céges családban nevelkedett, míg édesapám egy farmer családból származott. Házasságuk után anyám egy kórházban kezdett el dolgozni, ahol később én is születtem, míg apám a múltjához hűen, farmerkedéssel foglakozott. Boldogak voltak együtt és mindketten szerették a munkájukat, ám nemsokkal ezután megszülettem és felborítottam szüleim boldog életének állóvizét.
A szülésem viszonylag bonyodalommentesen zajlott, akárcsak egy átlag szülés, azonban édesanyám figyelmes lett valamire míg a mellettem feküdt az ágyon. Habár izgága voltam még csecsemőként is, csak a kezeimmel kapálóztam, míg a lábaim egyetlen egy alkalommal sem mozdultak meg. Amikor ezt az észrevételét közölte az orvosokkal, azok fejüket csóválva nyugtatgatták anyámat, hogy biztosan csak képzelődik és egyből a legrosszabbra gondol. Megnyugtatták anyámat, hogy minden szülő a szülés előtt és azt követően is azért imádkozik, hogy ne legyen semmi baja a csecsemőnek, és csak emiatt a túlzott aggodalmaskodás miatt feltételez rosszakat. Így mintha mi sem történt volna eltelt pár hét mire az orvosok is ráeszméltek arra, hogy valami valóban nincsen rendben a pici valóban nem mozgatta a lábait és nem reagált az ingerekre sem, ahogyan azt anyám is észre vette, s kiderült, hogy nem is tudta volna mozgatni még ha akarta volna sem. Az orvosok ezt azzal magyarázták, hogy nem fejlődött ki rendesen a lábaimban az idegrendszer.
Így kezdődött hát a nem túl biztató, tolókocsis életem.
Teltek múltak az évek, nehézkesen én is felcseperedtem, s immáron öt évesen készen álltam, hogy beírassanak az óvodába. Innen származik legrégebbi emlékképeim egyike is, ami éppen egy családi veszekedés volt, amikor is apám kikelt magából és a jövőmet illetően kezdett el vitatkozni anyámmal. Mondanom sem kell, apám azt szerette volna, hogy fia szülessen aki majd folytatja munkáját és belőle is farmer lesz egykor ahogyan ő maga és felmenői is azok voltak, ám már a világrajövetelemkor kettős csalódást okoztam neki. Édesanyám a védelmemre kelt és azon volt, hogy meggyőzze férjét, támogatniuk kell engem hisz nem nekik a legnehezebb hanem nekem. A vita elhúzódott és sok mindenről szó esett, de csak erre a részletre emlékszem, valamint arra, hogy könnyes szemekkel ültem kerekes székemben, míg szobám résnyire nyitott ajtaja mögül néztem őket.
Ahogyan említettem, abban a korban voltam amikor már el kellett valamelyest szakadnom a szüleimtől és óvodába mennem, ahol új kapcsolatokat alakíthat ki a gyerek, új barátokra tehet szert. Kicsit félve indultam meg az óvoda felé, azonban lelkesen fogadtak engem mind az óvónők min a gyerekek is. Érdeklődve nézték a kerekesszékemet és alig hittem a fülemnek, amikor valamelyik gyerek azt mondta, hogy milyen király a kerekesszékem, hisz egész nap ülhetek és bárhova eljuthatok.
Boldog voltam, hisz úgy tűnt, hogy befogadtak és még barátokat is találtam, ám az idő múlásával egyre megszokottabb lettem a kerekesszékemmel együtt, ám a többi gyerekben egyre csak nőtt az irigység. Irigyek voltak, mert az óvónők kiemelt figyelemmel gondoskodtak rólam, nem kellett aludnom, ha nem akartam, ráadásul csak az enyém volt a király szék és nem adtam, nem adhattam kölcsön senkinek sem. Ezért egyre kevesebben álltak szóba velem, egyre kevesebbet beszélgettek velem, míg végül én lettem a kirekesztett gyerek a szoba egyik sarkában akivel nem nagyon foglalkoztak a többiek.
Tisztán emlékszem, ekkor kívántam először, hogy bárcsak újra a saját lábaimra állhatnék, bárcsak a többiekkel futhatnék, bárcsak átlagos lehetnék.
Az idő múlásával a dolgok csak rosszabbodtak, az iskolában a konfliktusok száma is egyre nőtt. Volt az iskolában egy fiú, Takashi volt a neve, az a tipikus rossz fiú volt aki mindenkivel kötekedett, ha úgy tartotta kedve az élő fába is belekötött. Már az első napon kiszemelt magának, egészen pontosan nem engem, hanem a tolószékemet. Neki kellett az a szék, bele akart ülni, játszani akart vele, emiatt folyamatosan zaklatott. Amikor csak tehettem, kerültem a társaságát, olyan messzire amennyire csak lehetett, azonban ő nem adta fel, iskola után folyamatosan megvárt, s habár teljesen ellenkező irányban lakott mint én, követett hazáig.
Valahogyan meg akartam szabadulni tőle, nem akartam, hogy kövessen engem hazáig, hogy mellettem jöjjön, hogy egyáltalán hozzám szóljon, ezért azt találtam ki, hogy csatlakozok az egyik iskolai klubhoz, így mire a klubtevékenységem véget ér, ő már biztosan otthon lesz.
Az atlétika klubra esett választásom, s habár tőlem állt legmesszebb az, hogy atléta legyek, mégis a klubvezető szívesen látott engem a pálya mellett. Én többnyire csak néztem a tagok edzéseit és vizet vittem nekik ha elfáradtak, azonban boldog voltam. Szerettem nézni azt amit csinálnak és egyre inkább arra vágytam, hogy én is lábra állhassak, futhassak és ugrálhassak. A klub elnöke mindég szánt rám egy kis időt, beszélgetett velem, biztatott vagy éppen vigasztalt ha rossz napom volt. Úgy éreztem igazi barátra találtam a személyében. Meg tudtam beszélni vele a problémáimat, a Takashival kapcsolatos gondjaimat, családi ügyeimet és ő csak biztatott engem, nem engedte hogy feladjam, küzdelemre, kitartásra buzdított.
Minden egyes nap eljártam a klubba és Takashi sem zaklatott hazafelé, úgy éreztem végre kezdenek lenyugodni a dolgok körülöttem, ám a fiú nem elégelte meg a dolgot. Az egyik napon iskolaidő alatt az egyik szünetben nekem esett és nyíltan követelte tőlem, hogy adjam át neki a kerekesszékemet, lökdösött, noszogatott én pedig elfordulva tőle megpróbáltam elmenni, de nem engedett távozni, megfogta a székemet. A többi gyerek körénk gyűlt, hogy láthassák mi történik és hátha talán egy jó kis verekedésnek lesznek szemtanúi. Takashi a tömegre felbuzdulva megemelte a székemet ezzel kilökve engem belőle a földre. Hasra estem és a fejemet is bevertem kissé. A körülálló gyerekek nevetését hallottam, ahogyan rajtam nevetnek és Takashit láttam aki pedig a székembe ülve engem utánzott kifigurázva. Könnybe lábadt a szemem, hisz senki se volt aki segített volna rajtam, felállni se tudtam, csak csúsztam a földön. Ránéztem a körülállók arcára és mindegyik gúnyosan nevetett, szinte belém égett a látvány ahogyan rajtam kuncognak.
A tömegből hamar egy idősebb férfi lépett elő.
- Jól vagy Emi? Kérdezte tőlem, míg kezét nyújtotta nekem. Az elnök volt az aki a segítségemre sietett és barátságos mosolyával ismét csak arra hangolt hogy tartsak ki. - Takashi, most már elég lesz, fejezd be! Parancsolt rá a fiúra, aki furcsállva nézett az idősebbre. - Na de Nii-san, hagy játsszam már ki magam végre... Ment rá a válasz amit nem értettem igazán. Testvérek lennének?
- Jaj bocsáss meg, hiába nyújtom a kezem feléd, ha megfognád se tudnál felállni. Nevetett fel ám ezúttal gúnyos felhangon a tömeg meg vele nevetett. Szinte meghasadt a szívem, hogy az az ember akiben bíztam, ilyen csúnyán elárult. Düh tört elő belőlem a könnyek helyett, a fogamat csikorgattam, ordítani tudtam volna legszívesebben.
Ekkor az összes gyerek elfutott tőlem és Takashi és az elnök is otthagyott engem, nem azért mert megunták, nem azért mert kiszórakozták magukat, hanem mert megijedtek. Az ordítás helyett nevetés tört ki belőlem, nevettem, sőt hangosan hahotáztam.
- Remélem jól éreztétek magatokat, mert innentől megkeserítem az itt eltöltött időtöket. Csikarodott ki a hang a fogaim közül. Egyes gyerekek szerint miközben mondtam valami sötét aura vett körül és az arcom is más volt mint amit mutatni szoktam.
A történtek után a szüleim kivettek az iskolából és egy magántanárra bízták a tanulmányaimat. Igaz az életem ezután nyugodt, csendes lett, azonban az aznapi eseményekről nem tudtam megfeledkezni. Bezárkóztam a szobámba és ha lehetett ki se jöttem onnan. A szüleim aggódtak értem és segíteni akartak rajtam. Ez akkoriban volt amikor bejelentették a NerveGear-t és a Sword Art Online megjelenését. Ez felkeltette az érdeklődésemet, hisz a cikk ami a játékról és konzoláról szólt, azt írta, hogy egy teljesen más világba repít minket, ahol azok lehetünk amik csak lenni akarunk.
Igencsak érdekes cikk volt, vagyis inkább a játék és konzola volt érdekes hisz ha igaz amit állítottak vele kapcsolatban, akkor ez áthidalhatja a járással kapcsolatos nehézségeimet és habár egy virtuális világban, de a saját lábaimra állhatok. Kecsegtető cikk nemdebár?! Kigurultam a szobámból és a magazint leraktam a szüleim elé és kértem őket, hogy vegyék meg nekem, hogy átélhessem én is milyen az amikor saját erőmből tehetek meg lépéseket.
Édesanyám eleinte nem díjazta az ötletet, mert félt hogy a játék világ rabja leszek, ám mivel a tanulmányaim eredményesek és jól sikerülnek a vizsgáim, megenyhült és belement a dologba.
A megjelenés napján az elsők között tudhattam magaménak a játékot és siettem is a szobámba, hogy átnézhessem a beüzemeléséhez szükséges lépéseket, azonban mielőtt bármit tehettem volna, a magántanárom jött órát adni. A lehető legjobbkor.
Az órái hosszúra nyúltak és már maga a játék is kezdetét vette ezért mindent beleadtam a tanulásba, hogy minél hamarabb én is csatlakozhassak a Sword Art Online-hoz. Már sötétedett mire a sensei úgy gondolta, eleget tanultam a nap, így távozott és végre én is mehettem a dolgomra. Gyorsan összedugtam a gépet, majd a fejemre húztam és beléptem a világba. Furcsa érzés volt, mintha elálmosodtam volna, majd hirtelen minden fehérré vált körülöttem. Üdvözölt a játék, majd pár személyes információ és beállítás után kérte hogy válasszam ki azt a kasztot amivel játszani szeretnék. Elég nagy volt a lista, bár nem sokat értettem belőle, hisz eddig hidegen hagyott a játékok világa. Volt kardforgató, lovag, harcos, árnyharcos, állatidomár, íjász és harcművész. Egyikről se tudtam sokat, azonban az állatidomár valahogy szimpatikus volt a számomra. Éppen ki akartam választani amikor egy sötét árnyék, alig látható arccal és mosollyal megjelent és áthajolt a vállam fölött és rábökött az Árnyharcos kasztra.
- EZT VÁLASZTOM! Hangja érdes és gépies volt, arca pedig ismerős, mégse tudtam ki vagy mi lehet az. A játék rendszere kiválasztotta a kasztot majd továbblépett mintha csak én döntöttem volna, majd egyenest az SAO világában kötöttem ki.
Egy tér kellős közepére kerültem, ahol megannyi ember, játékos volt velem együtt. Valami megnyitószerűségnek tűnt. A templomok harangoztak, egy hatalmas fazon az égben lebegve beszédet tartott, de ez engem egy cseppet sem izgatott hisz végre a saját lábaimon állhattam. Tekintetemet lábfejem felé fordítottam, majd gyönyörködve bennük elhatároztam, hogy teszek egy lépést előre, előre az új világomban. Emeltem volna a lába hogy lépjek azonban az nem reagált, sőt hirtelen össze rogyott és ismét a földre kerültem, mintha misem változott volna, mintha a saját világomban, a valóságomban lettem volna.
- Miért?! Kiáltottam el magam, mire a hatalmas fazon az égen ezt válaszolta.
- Ez nem a játék hibája, ismétlem ez nem a játék hibája, hanem a Sword Art Online egyik sajátossága.... Nem tudtok magatoktól kilépni az SAO-ból!
Érkezett a válasz, habár nem pont az én kérdésemre. A földön fekve figyeltem hogy mit is mond és rájöttem, ez a világ cseppet sem olyan mint amilyennek azt reméltem, amilyennek azt sokan remélték. Hanem egy élet halál harc azért, hogy eljussunk a 100. emeletre és végig vigyük a játékot, a játékot ahol talán az életünket vesztjük.
A bejelentéssel vége lett a ceremóniának, az játékmester eltűnt, a tömeg meg pánikba tört ki és mindenki menekülni kezdett a térről. Észre sem vették, hogy a földön vagyok, hogy átgázolnak rajtam, hogy rám lépnek. Habár fájdalmat nem éreztem és az életcsíkomból sem veszítettem egy vonást sem, legbelül fájt, fájt hogy ismét kudarccal kell szembesülnöm.
Miután a tömeg eloszlott, pusztán pár játékos maradt még nézelődni én pedig magatehetetlenül feküdtem a téren és vívódtak bennem az érzelmek. Egyrészt a kudarcommal kapcsolatban, másrészt, hogy ennek a világnak, ennek a játéknak a rabjává váltam.
Erőt vettem magamon, majd először elkúsztam az első padig, amire felmásztam, majd arra leülve gondolkoztam miközben a lábaimat nézegettem. "Miért nem mozdulnak? Miért nem tudom használni őket?"
Kis pihenés után ismét erőt vettem magamon, majd a padot elhagyva ezúttal egy fogadó felé vettem az irányt ahol megszállhatok. Nem kevés idő és még több kúszás után végül találtam egy alkalmas helyet, ahol volt egy szabad szoba és meg is szálltam ott. Viszonylag kényelmes lakrészt kaptam, nem volt éppen a legkomfortosabb, de el lehetett viselni. Ismét gondolkodóba estem és azon tűnődtem hogyan legyen tovább. Mit kezdjek magammal, a lábaimmal ebben a világban. Ezen gondolkozva hirtelen a fejembe nyilallt egy gondolat.
- Talán azért nem tudom mozgatni, mert világ életemben nem használtam őket? Sose tanultam meg hogyan kell lábra állni, talpon maradni és sétálni. A testemmel nem lehet probléma, hisz ugyan olyan mint a többieké, ha ők tudnak járni nekem is tudnom kell! - Mondtam ahogyan az ágyon ülve, a lábaimat felraktam az ágyra kinyújtva, majd megpróbáltam megmozdítani azokat. Nem kellett hogy rúgkapáljak velük, elég volt ha csak egy picit is megrándulnak. Ekkor megtört a jég. A lábfejemen az egyik lábujj megmozdult, erőlködésemre aprókat rángott.
- Sikerült! Kiáltottam fel. - azonban hosszú út áll még előtte mire lábra tudok állni és úgy fogok tudni járni, sétálni mint a többi játékos.
Ezt követően minden nap azon voltam, hogy fejlesszem a lábaimat, hogy rájuk tudjak állni, hogy sétálni, futni tudjak.
- Így ezért is míg a legtöbb játékos a 30-as szint körül van már, én még csak most kezdem meg pályafutásomat mint játékos és a célom, hogy végigvigyem ezt a játékot!- Jelentem ki hangosan közel egy év elteltével a saját lábaimon állva egyes szinten a főtér közepén.
Aohikari Emi- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 6
Join date : 2016. Jan. 06.
Age : 33
Karakterlap
Szint: 1
Indikátor: Zöld
Céh: -
Re: Aohikari Emi
by Cardinal Hétf. Jan. 18, 2016 11:59 am
Osu!
Szépen, választékosan megírt előtörténet, jól választottad meg a karakter életéből kiragadott momentumokat. Talán erről a másik énről olvastam volna kicsit többet, most egy kicsit kilóg a sztoriból, de majd remélhetőleg játék közben kifejted
A képességben annyi módosítást szeretnék kérni, hogy egyszerre két kör helyett inkább egy körrel tekered vissza az "idő kerekét", cserébe egy helyett kétszer használhatod mondjuk három körös lehűlési idővel.
Elfogadom az előtörténetet.
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor öt (5) pontot kapnak, amit az árnyharcos alapra oszthatsz rá:
Élet: 1
Fegyverkezelés: 3
Erő: 2
Kitartás: 1
Gyorsaság: 2
Speciális képesség: 1
Ha az elosztáshoz kéne egy kis segítség akkor azt a megfelelő témákban megtalálhatod a szabályzatban.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
2x Kezdő Kés (felszerelt, +0.5 erő)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Itt az idő adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz küldetésre.
Ha akármivel kapcsolatban egyéb kérdésed van, nyugodtan dobj egy privát üzenetet nekem vagy kérdezd meg chaten.
Szépen, választékosan megírt előtörténet, jól választottad meg a karakter életéből kiragadott momentumokat. Talán erről a másik énről olvastam volna kicsit többet, most egy kicsit kilóg a sztoriból, de majd remélhetőleg játék közben kifejted
A képességben annyi módosítást szeretnék kérni, hogy egyszerre két kör helyett inkább egy körrel tekered vissza az "idő kerekét", cserébe egy helyett kétszer használhatod mondjuk három körös lehűlési idővel.
Elfogadom az előtörténetet.
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor öt (5) pontot kapnak, amit az árnyharcos alapra oszthatsz rá:
Élet: 1
Fegyverkezelés: 3
Erő: 2
Kitartás: 1
Gyorsaság: 2
Speciális képesség: 1
Ha az elosztáshoz kéne egy kis segítség akkor azt a megfelelő témákban megtalálhatod a szabályzatban.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
2x Kezdő Kés (felszerelt, +0.5 erő)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Itt az idő adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz küldetésre.
Ha akármivel kapcsolatban egyéb kérdésed van, nyugodtan dobj egy privát üzenetet nekem vagy kérdezd meg chaten.
Cardinal- Moderátor
- Hozzászólások száma : 3346
Join date : 2012. Dec. 16.
Karakterlap
Szint: ?
Indikátor: Zöld
Céh: -
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|