[Miniboss] Baylo

Különös egy dolog a pletyka. Mindig szárnyra kap, és mire elérne az emberhez, addigra szinte biztos, hogy rengeteg olyan információt is közvetít, ami egyáltalán nem valós, de általában mindig van valamilyen valóság alapja általában. 
Annyi esélyt azért adok a dolognak, hogy megnézem, hogy mi is ennek a pletykának az alapja.
Elég gyorsan elérek az említett vízeséshez, nem volt nehéz eltéveszteni, elég volt csak megkeresni a folyót, és azt követni.
Ha esetleg rossz irányba indultam volna el, azt is elég gyorsan észreveszem, és fordulok vissza a megfelelő helyre.
Egyedül vagyok, mikor odaérek, és a vízesés most is lenyűgöz. Amíg nincs itt senki rajtam kívül, addig leülök a földre, és elkezdem rajzolni ahogy a víz lecsobog a magasból.
Nem csodálkozok, hogy ez a mini egy ilyen kellemes környéket választott, még a játékosok nagy részétől elég messze is van. És a táj is nagyon nyugodt.
Ha nem jön senki rajtam kívül, és nem hallok vagy látok sem intő jelet, akkor a rajz befejeztével majd bemegyek a barlangba, megnézem mennyire agresszív a mini, ha lehet, megpróbálok beszélni vele, és ha szelíd, és nem tud kommunikálni, akkor valószínűleg kitáblázom a környéket, hogy a barlangban egy veszélyeztetett faj él, mghozzá a fajtája utolsó példánya. Minden más esetben még meglátom, hogy mi lesz a teendő.


***
csak hogy ne csússzak le (sac egy-két óra még *.*)

A terv első része már meg is bukott, nem leszek egyedül. Felnézek a rajzaimból, és Saya integet felém. Talán még el tudom érni, hogy el akarjon menni, mielőtt bemennék a barlangba.
-Szervusz
 köszöntem vissza a lánynak, 
-Mi járatban errefelé? Jöttél te is megnézni a szerelmesek vízesését?
Most találtam ki hirtelen a nevet, de biztos hívhatták így még a miniboss megérkezése előtt. Hisz eddig szerelmesek jártak erre a helyre a pletykák szerint.

Oly sok idő telt el, és mind feleslegesen. A letargia mindennapossá vált nálam, ahogyan az enyhe depresszió is. Fáradt vagyok. Nem érzem magam az igazinak, amióta volt az a rémálmom. Ott végre... Érezhettem. Két év... Két év után végre megtapasztalhattam milyen is érezni. Igaz, csak a fájdalmat éreztem, de ez is elég volt... Miket beszélek? Egyáltalán nem volt elég! Többet akartam... Boldogságot, hálát, félelmet, fájdalmat, izgalmat... Melegséget akartam érezni ott, ahol már rég hideg volt minden, de nem találtam rá semmilyen módot sem.
Hiába próbálkoztam megsebezni magamat, nem történt semmi. Vér sem bugyogott elő a sebből, csak néhány pixeldarabka vált le. Hát persze... Idebent csak egyesek és nullák halmazai vagyunk, nem igaz? Az itteni testünk csak egy... Másolat, ami csak külsőre hasonlít az eredetire.
Bent viszont már nem maradt semmi.
Tényleg ennyire elkeseredett ember vált belőlem, mindössze ennyitől? Nevetséges... És mégis megtörtént. Én, a nagy Tantalosz, aki megszelídítette Pegazust, én, aki vállvetve harcoltam Miu oldalán... Hová tűntek azok a régi szép idők? Most sokkal inkább emlékeztetem önmagamat szerencsétlenül járt névrokonomra, aki örökké tartó szomjazásra és éhségre volt ítélve, pedig mindkettő ott volt egy karnyújtásnyira tőle. Tőlem is ott van egy karnyújtásnyira a megváltás... De félek megtenni.
A napokban hallottam arról, hogy egy miniboss ütötte fel a fejét az egyes szinten. Ez magában nem lenne érdekes, de a körülmények... Akik kijöttek, azoknak az arcán önfeledt mosoly ült. Tehát éreztek valamit... Valamilyen érzelmet. Ez érdekesen hangzik. Lehet, hogy pont erre van szükségem, és akkor rendbe jöhetek.
El is indultam a helyre, ahol a feltételezett lelőhelye van, és amint láttam, páran már meg is érkeztek. Talán ők is emiatt érkeztek?
- Üdvözletem! - köszöntöttem őket, amikor odaértem. És ekkor vettem észre egy ismerősebb arcot. - Önnel már találkoztam uram... Nemde? - kérdeztem az íjásztól. A kasztjára pontosan emlékszem a fiúnak, de a neve már a feledés homályába merült. - Esetleg önök tudnak valamit erről a szörnyről, a szóbeszéden kívül? - kérdezem meg, információgyűjtés végett.

Saya reakcója eléggé kiszámítható volt. Vajon mennyi idő után jut el arra a szintre, hogy önként elmenjen, és utánajárhassak egyedül a mininek.
-Igen, rajzoltam, de még mindig nem tökéletes.
Összegyűröm a papírt, ami a következő pillanatban vörös pixelként tűnik el az éterben. Legalább a környezetszennyezésre nem kell odafigyelnem.
Majd kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit a mini vonzott ide. Egyre nehezebb lesz elérnem, hogy egyedül menjek be oda.
De azért még megpróbálkozhatok vele, ha nem jön még valaki, aki szintén a "szörny" miatt jön ide. Ha esetleg elég sokan leszünk, akkor talán még lehet esélyünk a mini ellen.
-Üdvözletem, Tantalosz. Igen, már találkoztunk. És elnézést kell kérnem a múltkori viselkedésem miatt. Szörny? A legutóbbi küzdelmünk óta nem keresem aktívan a minibossokat.
Egy kis hazugság simán belefér. Nem hiszem, hogy bárki be tudná bizonyítani, hogy a mini miatt jöttem ide én is.
-A vízesés miatt járok ide. És ezt szoktam rajzolgatni szabad idöben, amikor épp nem küldetésen vagyok, vagy arénázok. Nagyjából ez az egyetlen kapcsolatom a szerelmemmel.
-És a múltkor is elég pórul jártunk, mikor kevesen mentünk be oda, tehát javaslom, hogyha tényleg van itt egy szörny, akkor ne is menjünk be oda, csak ha jön egy kis segítség. Addig élvezzük a vízesést, és a zenét. Ha nem jön senki, akkor meg így jártunk.

A sejtésem beigazolódott, és már találkoztam régebben a fiúval. Még a pontos helyet is elárulta, ellentétben a nevével.
- Ugyan-ugyan, nem tesz semmit. Ha menni kell, hát menni kell, nemde? - villantok egy baráti mosolyt az íjászra, és ezután a mellé húzódó kislányt veszem szemügyre.
- Üdvözletem, a hölgyeménynek. - emeltem meg színpadiasan a kalapomat. - Ahogyan hallhatta, a nevem Tantalosz. És kegyedé? - kérdezem meg kimért eleganciával. Ahogyan észrevehettem, valamiért kötődik Cearsohoz... Vagy csak az indikátorom miatt húzódott olyan közel a fiúhoz?
Ezen a kérdésen sokat nem töprenghettem, mert ifjú ismerősöm egy érdekes állítást közölt velem. Nem estem kétségbe, és egy torokköszörülés után válaszoltam is.
- Khm... Értem. Szóval ön szerint, kedves Cearso, a vízesés nem rejt semmilyen szörnyet... Ezek szerint most a párjával látogatott el ide, megpecsételni a szerelmüket? - kérdezem meg kíváncsian. Természetesen nem hittem el, hogy nem emiatt jött ide. Lehet, hogy rosszul ítélem meg az ifjút, de nem olyannak tűnik, mint aki szabadidejét csupán rajzolgatással töltené. Ezt az állításom a felszerelése is igazolhatja.
Bár lehet, hogy igazat beszél, és nincs itt semmi... De ennek ellenére, az emberek mégis boldogan, érzelmektől átitatva lépnek ki a barlangból, és ennek oka van... Nyomós oka.
- Ha nem bánnák, közelebbről is megszemlélném a vízesést. - mondom a párocskának, és elindulok a vízesés felé. Amint közelebb érek, a vízcsobogáson keresztül egy dallamra is felfigyelek, aminek a forrása kétséget kizárólag a vízfüggöny mögött van. Kíváncsiságtól vezérelve beljebb léptem, és amint felmértem a terepet, visszatértem a párocskához.
- Van bent egy függöny, és öt kör. Ha nem is minibosst, de szerintem egy küldetést rejt a barlang. - osztom meg gondolataimat velük. - De a körök azt jelezhetik, hogy létszámhoz kötött. Még kellene nekünk kettő személy... Ha önök is jönnek. - teszem hozzá, reménykedve a beleegyezésükben.