Rodolfo 'Rolf' Kreiss (Phobos)

//Az expet, valamint Raven elsődleges jártasságai közül az akrobatikát és a súlyemelést örökíteném át, a látást és az észlelést (jelenleg mindkettő második szinten áll) aranyra váltanám be . A második jártasságát sem tartanám meg, szintén aranyra szeretném beváltani.//

Adatlap

Név: Eredeti név: Rodolfo ’Rolf’ Kreiss; Nicknév: Phobos
Nem: Férfi
Kaszt: Harcos
Kor: 23

Kinézet: Lényegében leptoszom alkattal rendelkezik: szálkás testalkat, sápadt bőr, hosszúkás arc, vékony végtagok. Ránézésre üvölt, hogy nem harcos fizikumú. Arcvonásai – testvérével ellentétben – lágyak, elsősorban kedvességről árulkodnak, de a mélykék szempárban gyakrabban megcsillan a komolyság, a törhetetlen elszántság vad szikrája. Ami az öltözetét illeti, néha magán hagyja felszerelését, néha értelmetlen elővigyázatosságból (védett területen belül), de általában az otthonára emlékeztető, elegánsabb ruháknak hódol.  

Jellem: Rolf voltaképpen mindenben eltér testvérétől, mégis vannak olyan vonások, melyek nyilvánvalóvá teszik a családi viszonyukat. Alapjáraton egy kedves, jóindulatú személyiség, aki látja az emberekben rejlő lehetőséget. Kedveli, sőt, inkább szereti embertársait, különösen azokat, kiket közel tart magához. Az anyja és apja közti űr tágulása, mely a válással keletkezett, arra késztette a Rolfot, hogy többet foglalkozzon öccsével, bár Gilbert sosem nézte jó szemmel a túlbuzgó gondoskodást. Báty valójában egyszerre az anyját és az apját kívánta helyettesíteni. Rossz szokásává vált, hogy krízishelyzetekben – kétségbeesésesének első biztos jeleként – túlvállalja magát, illetve túlságosan felbecsüli az erejét. Mások és saját hibáival szemben túlságosan szigorú, nehezen lép túl a legcsekélyebb baklövésen is. „Az igazságot nem lehet pusztán szavakkal eltitkolni” – megveti a gátlástalanul hazug embereket, őszintesége gyakran nyerssé és kiszámíthatatlanná tehetik Rolfot. Az igazság keresése ellenére meglehetősen naiv tud lenni. Jelenlegi célja az öccse megtalálása, s ennek a célnak a megvalósításának az érdekében bármily eszközt bevet.
A játékba kerülést nem tartotta átoknak, sőt, mi több egyfajta lehetőségnek, hogy élvezve eltölthesse az idejét. Imádja a harcot. Tisztában van azzal, hogy külcsínt illetően nem éppen harcos alkat, de a rendszernek hála akár a dívánnyal is zsonglőrködhet. Egy olyan világban, ahol a szabályok betartása mellett bármit megtehet, szabadságot nyújtott a fiúnak, amiről korábban sosem mert álmodni.  

Képességek

Sleeping Lion – Permanens képesség, mely az életzónák határain 15%-nyi értékkel módosít. Ebből adódóan a használó életpontja 65%-nál esik sárga zónába, illetve 25%-nál pirosba.

Weapon Bending – A használó úgy hajlíthatja fegyverét, mintha a testének a kiterjesztése lenne: meghosszabbíthatja és elgörbítheti, ahogyan a viselő kívánja. A könnyed fegyverhasználatnak hála a támadáskor az erőhöz a kasztoló fegyverkezelésének 50%-nyi értéke adódik. Sikertelen próbálkozás esetén két (2) kört kell várni az újabb lehetőségre. Lehűlési ideje négy (4) kör.

A harmadik képességet később pályáznám meg.

Előtörténet

Nagyon sokat aludtam, de volt időm átgondolni mindazt, ami történt velem. Végülis, a testvéremet már nem fenyegette veszély, ahogyan Tolbanát sem. A Desperado elpusztult. Nem tudom, miért pont azután tört rám a fáradtság. Aincradtól, a százemeletes várkastélytól messze lebegtem, álmosan magam elé meredve, a korábbi életemről ábrándozván. Valahol vissza akartam térni oda, ahová tartoztam, de valahol mégsem. Az égben lebegő kastély… csodálatos volt. Miért mennék vissza, ha nekem jó itt? Szememet lassan lehunytam és gondoltam egyet: amíg alszok, miért ne gondolhatnék vissza korábbra?

Filmes jelenetekként elevenedtek meg előttem azon mozzanatok, amikre egyáltalán emlékeztem. Anyu azt mondta, különleges vagyok, mert nemesi vérből származok. Az elkötelezettségem az, hogy olyan legyek, mint az apám. Már a születésem pillanatában eldőlt, mi a feladatom, de nem akartam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy felnőtt döntést hozzak, így menekülni próbáltam a problémák elől. Olykor-olykor kirohantam a birtok melletti mezőre, egy bodzabokor tövében duzzogni, de mindig megtaláltak. Azt hiszem, nem is akartam igazán elbújni, hagytam, hadd leljenek rám. Annak ellenére, hogy anyu szembesített a szörnyű ténnyel, mindig hozzá rohantam nyafogni. Nem tetszett a sorsom, s ő volt az egyetlen, aki megértette ezt. Apával már akkoriban is elég ritkásan érintkeztem, szinte alig beszéltem vele egy-két mondatot, és azt sem mondhatom, hogy „hű de jól kijövünk egymással!”. Apu tipikusan egy üzletember volt, aki többet törődött a munkájával, mint a szeretteivel. Imádott dolgozni, s munkáját mély szenvedéllyel végezte. Ha volt valami, amiért irigykedhettem, hát ezt annak tudhattam be. Sosem akartam olyan lenni, mint ő, de a hivatása iránti lelkességet még kölyökszemmel is át tudtam érezni.
Öt éves voltam akkor, amikor Gilbert megszületett. Az öcsém a kezdetektől fogva… más volt: kiszámíthatatlan és titokzatos. Keveset sírt, ritkán panaszkodott, a hangja sem tűnt olyan erőteljesnek. Amint megtanult beszélni, akkor sem játszadozott az inasa türelmével, épp csak annyira vette igénybe szolgálatait, amennyire szükség volt rá. Mindenre annyi időt fordított, amennyit hajlandónak érzett feláldozni. Persze, egy hozzá hasonló kölyöknek nem kellett volna ilyesmivel foglalkoznia, ő mégis maga magától megtette – éppen azt, amit apa tőlem elvárt. Valami azonban mégsem stimmelt: anya sem nézte rossz szemmel az öcsém szokatlan viselkedését. Úgy éreztem, csak rajtam állt, hogy megváltoztassam Gilbertet – még ha ezzel szembefordulok mindannak, amit a Kreissek megköveteltek. A testvérem helyében hajlandó voltam olyanná válni, amit születésem óta elvártak tőlem.
Míg tanulmányaimat folytattam, Gilbert élte a maga csodálatos életét. Lassan kezdett a korabéli srácokhoz hasonlítani, azt leszámítva, hogy valahol meglátszott, mennyire megveti az embereket: nem bírta a tömeget, fintorgott a számára idegesítő egyénekre. Csupán azokat tűrte meg a közelében, akiket fontosnak tartott: a családot, valamint a barátokat. Aliceben meglelte az első szerelmét, Endében és Cidroban a hűséges társakat. Nem, egyáltalán nem irigyeltem, éltem a saját életemet, és semmire sem panaszkodhattam. Noha barátokat illetően nem igazán voltam szerencsés, a tanulmányaimat apa elvárásainak megfelelően végeztem el. Büszke lett rám, engem pedig elégedettség töltött el. De… nem sokára ezt az örömöt, hogy Gilbertet végülis megvédhettem, a szüleim válása árnyékolta be. Minden olyan hirtelen történt, s mire észbe kaptam, anya elment. Vele akartunk menni, ám maradásra bírt. A kötelességünk a Kreiss vérvonal és hagyomány fenntartása volt, de… megint ott tartottam, hogy nem akartam. A válást sem igazán értettem. És anya? Anya csak magunkra utalt bennünket. Tudta, apa mennyire elfoglalt ember. Mindent tudott, és mégis csak úgy cserben hagyott. Kettőnk közül talán Gilbertet jobban megrázta a tény, mint engem: ridegebb, elutasítóbb lett. Láttam, mennyire szereti anyát, a közelében egy valóban kedves, szeretetre éhes gyermek volt, mint a többi. Sosem tudtam a gondoskodó báty szerepét betölteni, mert féltem – féltem, hogy a fiú sosem fog felnézni rám. Olyan nagytestvér akartam lenni, akire fel lehetett nézni. Nem elvárandó tiszteletet követeltem meg, pusztán annak alapkövét, ami a bátyot báttyá teszi. Úgy véltem, kitűnő alkalom nyílt rá, de elkéstem. Életemben először éreztem úgy, hogy apának felelősséggel kell tartoznia a tetteiért.
Tizenkilenc voltam, amikor apa meghalt. A végrendelet szerint átvettem a vállalatát, s a testvéremmel fele-fele arányban megosztottuk a vagyoni örökségét. Azt mondták, a szíve vitte el, s keveset szenvedett. Ambivalens érzések keringtek bennem: végülis elérte, hogy megvessem amiatt, ami a családdal történt, de mégiscsak az apánk volt. Ami pedig Gilbertet illette, ha egy kicsit is megrázta, a barátai és a szerelme mellette álltak. Ám… történt valami, amit sohasem tudtam kiverni az emlékezetemből, s a mai napig meghatározó jellegű esemény volt: a Sword Art Online.

Lelki szemeim előtt felderengtek azon pillanatok, amikor mi magunk is kipróbálhattuk a játékot. Manapság nem mindenki juthatott hozzá, hiszen inkább a jó sorsban tengődő japán fiataloknak volt lehetősége. A SAO a színtelen, unalmasnak mondható életemet változtatta meg. Újból lelkes gyermeknek éreztem magamat, amint hozzáláthattam a karakterem megalkotásához. Nem igazán válogattam a kasztok között, ahogyan a névvel sem vesződtem annyit. Csupán arra volt jó, hogy személyazonosságomat tökéletesen palástolhassam. Végezetül, már csak a haláltánc kezdetét jelző varázsszó hiányzott: Link Start!

Ahogyan végiggondoltam mindazt, amit a játékmester kinyilatkoztatott, egy dologra jöttem rá: egy kicsit sem döbbentett meg a tény és valójában semmin sem változtatott – leszámítva, hogy az ügyetlenebbnek jobban oda kell figyelniük, mert második lehetőség már nem járt. A játék kezdetén elég sokan meghaltak, főleg a külső közbeavatkozásoknak köszönhetően. Senki sem maradt a kinti világban, aki ezt velem megtette volna, szóval nem aggódtam. Örültem, hiszen a játékkal megszűnt a nagy felelősséggel járó nyomás. Azt tehettem, amihez csak kedvem volt, bár azzal a tudattal, hogy egy nap úgyis minden vissza fog térni a régi kerékvágásba. Elég sokan akadtak, akik beadták a derekukat, s úgy döntöttek, eleget tesznek Kayaba elvárásainak, de persze így is jó időbe telhet, míg végre is hajtják. Akár évekbe.  
Az emlékek a Desperado utáni űrhöz kalauzoltak. Érdekes, nem? Azt hittem, meghaltam, pedig a kaland folytatódott. Halványan emlékszek rá bár, de úgy éreztem, más testében ébredtem. Másként mozogtam, másként éreztem, és másként beszéltem. Az a Rolf, aki szerette az embereket, hirtelen gyűlölni kezdte őket. Minden gondolatába belecsípett egy kis gúnyt, a fajtársai iránti megvetést. A zongorajátékát leginkább magának szerezte, illetve azoknak, akiket Aincradban méltónak talált. Meglehetősen furcsán, választékosan fejezte ki magát, szigorúan válogatta meg szavait. Eleinte magam sem értettem, de ugyanazt éreztem, mint Raven, vagyis Gilbert. Mondhatnám a játékmester ajándékának, bár mások ezt inkább csak bugnak neveznék. Persze akkor is túlságosan nagy véletlen, hogy pont a fivérem szemével kellett átélnem a Sword Art Online világát, amíg az avatárom sztázisban volt, a fene se tudja, hol.
Átélhettem mindazt, amit Gilbert megtapasztalt: az amnéziával járó zavaros állapotot, a szocializáció nehézségeit, a mindennapos túlélésért folytatott küzdelmet. Egyre nehezebben vettem a levegőt, amint láttam, mennyit tépelődött. Mások kedvéért próbált megváltozni, és persze ezt szemlátomást örömmel fogadták – csak ő nem vette észre. Egy ponton elege lett abból, amiért nem tudta, ki ő, hiszen az emlékkieséssel rengeteg kinti tapasztalatot elveszített. Ha lett volna rá mód, hogy megállítsam… Ha lett volna mód arra, hogy szóljak neki. Már szinte egész biztos voltam: Kayaba erre utazott. Okom lett egy embert gyűlölni, s bár ő tervezte ezt az egész játékot, már tudtam, mit akarok tenni. Az indulataimnak nem bírtam parancsolni, ám akkor jött valami, ami mindent megváltoztatott. A genju – vagy akárminek is nevezte azt Gilbert – megváltásként manifesztálódott elé. A lovag lova nem hagyta, hogy kiessen a nyeregből. A párviadallal, elég tűzzel ruházta fel a testvéremet: folytatta az Aincraddal való küzdelmet. A genjuival olyan… bámulatosnak tűnt, mégis, a programok társaságát jobban szívlelte, mint a húsvér emberekét. Ettől függetlenül persze változott, és a céhtársaival is egészen máshogy viselkedett. Védeni próbálta a kisebbet, a maga módján gondoskodott mások lelki állapotáról. Voltak összetűzései és megbékélései. A napok hamar teltek, míg a testvérem szemén keresztül éltem át a játék első két évét. Ez idő alatt a front majdhogynem a húszadik bossig küzdötte fel magát. Nos, még ha sokáig is kell várnom a sztázis-állapot megszűnéséig, akkor is lesz egy rahedli időm a szórakozásra – legalábbis így vélekedtem. A konfliktus-helyzet tagadhatatlan volt az éllovasok között, ráadásul külső tényezők is züllesztették a csapat morálját. Arra engedtem következtetni, hogy ilyen viszontagságok közepette jóval tovább tarthat a SAO megtisztítása.
~ Sőt, ha így folytatják, akkor… ~
Gondolataim visszakalandoztak Ravenre. Minél többet nyitott, annál jobban látszott, végre képesnek tűnt maga mögött hagyni a múltat. Az emlékei visszanyerésével egyre világossá vált számára, mihez szeretne kezdeni magával: Endét akarta megkeresni. A fiú hol itt, hol ott felbukkant, Gilbert döbbenetére, s bár eleinte nem ismerte fel, a különös érzés áthatotta. A figyelme egyre inkább a rég elvesztett barátjára összpontosult. A kíváncsiság már annyira hajtotta, hogy képes volt egy egész nyárra otthagyni a céhét. Nem csak egy barátot, hanem valami mást is keresett Endében és a kis fekete sárkányban. Keveset beszéltek, mégis többet árult el a két barát közti mozzanatok. Minden arról árulkodott, hogy a kapcsolatuk romlott az utóbbi idő alatt, amit az egymástól való, hosszas távollétnek köszönhettek. Időbe tellett, de kezdtek lassan úgy összekovácsolódni, mint annak idején. Jó volt látni, hogy Gilbert meglelte helyét, Ende oldalán. Csak egy dolog aggasztott, s az a barátja mellett tartózkodó kisfiú formájú genju, aki Hinryunak nevezte magát. Volt benne valami, ami egy kicsit sem tetszett, de ezt a fivérem nem észlelte… vagy igen, csak együtt tudott élni a tudattal? Nem, Raven biztos nem vette észre. Elvakította a türelmetlenség, a túlzott kíváncsiság. Félt a tudatlanságtól, attól, hogy az érdemtelenek szintjére süllyedhet. Rettegett, hogy egy nap Ende elküldi maga mellől. Nyilván nem észlelte, de napról napra változott – az árulás pedig elkerülhetetlen tragédia volt. Maga Ende is más ember lett, mióta a genjuval lógott. Ravent valóságosan összetörte a tudat, hogy egykori társa, legjobb barátja ellene fordult. Az indulatai magával ragadták, melyek megpecsételték a harc kimenetelét… Kétségbeesetten próbáltam kiáltani, hogy vigyázzon, de hangom nem érte el. Megpróbáltam felé nyújtani kezemet, ám tulajdonképpen egy testtelen valaki voltam, akit senki sem hallott, senki sem látott, senki sem érzékelt. Könyörögtem, hogy élje túl a zuhanást, már Kayabahoz – akit szívből megvetettem – imádkoztam, egy pillanat erejére tekintsen el Aincrad világának a szabályaitól. Az esést felfogta valami: megszületett a fiú sugallata.
Lehunytam szememet, s nagyot sóhajtottam, miközben folytattam az emlékek felidézését. Gilbert visszatért oda, ahová tartozott: a céhéhez… a társaihoz. Világossá vált előtte, hogy amennyit nyitott, az emberek kihasználták a sebezhetőségét. Tudta, mit tehet a fájdalom enyhítése ellen, s akcióba lendült. Amennyit tudott, csak harcolt. Reggel elment, és csak este tért haza aludni. A frontharcosokat szívből megvetette, amiért hagyták volna meghalni. Senki sem segített azon a kislányon, akit egy lovag erejével védett. Egyre dühösebb lett a sebektől, amik borították. Túlságosan keveset próbálkozott, és azt is feladta, amint a vezére, Anatole összehívta a céh megmaradt tagjait. A tervei, a rejtett szándékai, a titkolózásai és a sárkány manipulációja fa volt a tűzre. „Nem az vagy, akit egykor ismertem” – a kijelentés valamiért megmaradt bennem. A szavak, amiket Anat felé intézett, visszafojtott indulatról árulkodtak. Ennek ellenére Raven mellett ott állt a lány, akit a kertben ismert meg, és a fiú is, ki elvileg a céhvezér jobb keze volt. Nagy lett a széthúzás, s ez a haragban való elváláshoz vezetett. Gilbert kint várt Esutelre, karját mindvégig rejtegetve…
Az utolsó emlékfoszlányokba kapaszkodtam, melyek meghatározóak voltak a számára. Egy lány és egy gyilkos, akikben vigaszt keresett. Szophie, a JL idomára és Kazuma, a hírhedt vörös. A lány is megküzdött a maga démonaival, a fiúval pedig a lehetetlent akarták megvalósítani. Aztán… a három út eggyé váltak, miután Anatolet elérte a vég. Míg ez Aincrad szétesését jelentette, a triójukat ez megerősítette. Ezzel Raven nem csak a bosszú, hanem a változás ösvényére lépett – véglegesen. Mintha a hamvakból emelkedett volna fel, de ez szabad utat engedett annak az istencsapásnak, amit Aincrad Árnyékának neveztek. Egy hatalmas, ködszerű madárszörnyeteg, mely a holtak pixeldarabkáiból nyert erőt. Csak egy valakinek szólt arról, mi lakozik benne, és senki másnak, akivel közeli ismeretséget ápolt. A nővel való kontaktus fenntartásával megpróbálta a többi játékost figyelmeztetni a közeledő veszélyről, s arra buzdítani őket, hogy pusztítsák el Aincrad Árnyékát – még ha ez az életébe is kerül. Már nem érzett semmi veszíteni valót, de nem is szólt, mi a bestia forrása. Egyeseket megbénította volna a tudat, hogy Kayaba játékosokból csinál mobokat. És… az idő haladásával ezek az emlékek kezdtek zavarossá, szemcséssé válni. Csak képek derengtek fel, még mielőtt a kétéves álom véget ért volna. Nagy volt a sötétség, és amerre Gilbert ment, ott sűrű köd keletkezett. Felfelé nézett, ám nem talált kiutat. A hatalmas feketeség csapdába ejtette. A kép hirtelen váltott: egy harcost láttam, talpig páncélban, a pajzsára borulva térdepelt a szörnyű fenevad előtt. Az Árnyék szertefoszlott, fájdalmas rikoltozás közepette, de a katona nem mozdult meg. Elvégezte dolgát, a lény legyőzésével. Érdekes, hogy eddig a szemén keresztül láttam, most viszont külső megfigyelőként nézhettem le Gilbertre – vagyis ami megmaradt belőle. A tudata, az emléke, az érzései egy üres páncél belsejében rejtőztek. Nem biztos, hogy ember volt, ám meg mertem esküdni, hallottam az esküt, melyet maga elé motyogva tett le:
- Rolf. Egy nap… mindent rendbe hozok. – S azzal valami láthatatlan erő rántott el arról a helyről. Hosszú percekre mindenre sötétség borult, mígnem ismét Aincradtól jó messze lebegtem. Álmosan néztem, ahogyan egy panel nyílik le előttem, mely arra hasonlított, ami a játékba léptetett be. Hirtelen zuhanni kezdtem, s végül a Tolbana melletti síkságon találtam magamat, a saját bőrömben. Minden olyan volt, mint a Desperado játéka előtt. Lesütöttem tekintetemet, majd kis vártatva lehívtam menümből a felszerelésemet. Célom egyértelművé vált számomra: vissza kell hoznom az öcsémet!

- Van egy perce? Lenne egypár kérdésem magához.
- Ah, maga a testvére? Gilbert testvére? – A nő tekintete kevés érzelemről árulkodott, de szemében egy pillanatra meglepettséget véltem felfedezni. – Már vártam, hogy felbukkanjon.
- Elnézést, de honnan tud rólam és az öcsém nevéről? – Szemöldökömet, baljóslatot érezvén, ráncoltam. A nő nagyot slukkolt cigarettájából, majd kiengedte a bent keletkezett füstöt.
- Raven keveset beszélt a testvéréről az ittenieknek, de nekem mindent elmondott magáról. – felelte, egy vállrándítással. – Úgy gondolom, róla szeretne kérdezni, tehát halljuk!
- Amíg a testem sztázisban volt, a tudatom Gilbertében ragadt. Tulajdonképpen a szemén keresztül tapasztaltam meg mindazt, ami ebben a világban történt, de a képek sok helyen zavarosak. – Orrnyergemet masszírozgattam. – Tisztában vagyok azzal, hogy önnek szólt a benne lévő… szörnyetegről. De miképpen tájékoztatta a játékosokat a közelgő veszélyről?
- Ahogyan ott kint is, a szavak hamar szárnyra kapnak. A szóbeszéd terjesztette. – felelte. – A szörnyeteg csak azokra volt veszélyes, akik a frissen elvérzettek közelében tartózkodtak.
- Hányan próbálták elpusztítani?
- Nem elég sokan, hiszen elég nagy kockázat volt már pusztán a közelébe férkőzni. És hamar el is tűnt, csupán néhány percre bukkant fel, véletlenszerű helyeken.
- Maga látta Gilbertet úgy, hogy…
- Csak egyszer, és rögtön azután, miután az Aincrad Árnyéka elillant. Valamiért az a lény mindig magába húzta. Kellett neki valamire…
Eszembe jutott az a néhány pillanatnyi képsor, ahogy Raven fel-alá járkált a sűrű fekete ködben. Nem talált kiutat, mert be volt zárva. Lassan minden részlet a helyére kezdett állni.
- Tudja, hogy neki sikerült legyőznie a fenevadat? – kérdeztem tőle, de még mindig gondolkodtam. A nő furcsállóan húzta fel szemöldökét, ahogyan eloltotta a cigarettáját. – Valahogyan az avatárja kicserélődött a páncéljára. Már csak egy üres vért, semmi több… – Fájdalmasan csikorgattam fogaimat, a szemkontaktust kerülvén.
- Tudtam én, hogy erős gyerek. – jelentette ki, állát büszkén felszegve. – Ezt talán Kayaba is belátta vagy… csupán kísérletezett. Végülis ő is csak egy tudós. – Elnézett egy pillanatra. – És tudja, most hol van?
- Azt… nem. Most ébredtem fel, nagyon halványan emlékszek rá. – feleltem, fejrázás kíséretében. – De megkeresem. Ez most a legfontosabb.
- Tegye azt, amit tennie kell és úgy, ahogyan azt óhajtja. Ha nincs több kérdése, örülnék, ha magamra hagyna. Adja át üdvözletemet a fiúnak, ha megtalálja.
~ Ha megtalálom…~ Szomorúan léptem ki a fogadó ajtaján, és az ég felé néztem. Nem adhattam fel, a fiú számíthatott rám. Az esküt valamiért nem tudtam kiverni a fejemből. Mit jelenthetett az, hogy egy nap mindent rendbe hoz? Talán ha válaszokat lelek, világosabbá válik. Volt benne valami, ami egy kissé baljóslatú volt, de mégis tiszta szándékról árulkodott. Kezeimet zsebre dugtam, és elindultam valamerre, ál-mosollyal az arcomon.
- Te mindig csak a fájdalom elől menekültél, azért zárkóztál el más emberek elől. – mondtam magam elé. – Tudod, nem is olyan rosszak. A hölgy segíteni próbált a bajodon. És a céhtársaid? Ők is, de nem engedted meg nekik. Ha bevallanád, mennyire félsz, talán könnyebb lenne vele megküzdeni. Most is úgy elbújtál, hogy nem talállak. – Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. Villámcsapásként hasított belém az ötlet. – Hogyha kell, megkeresem, és magam kérdezem meg őket, Gilbert. Eleget rettegtél, nem gondolod?