Yukino /Takahashi Kasumi/

Név: Takahashi Kasumi
Játékosnév: Yukino
Nem: Nő
Kaszt: Kardforgató
Kor: Tizenöt (15)

Kinézet: Nem vagyok nagyon magas. Körülbelül olyan magas vagyok, mint a korombeliek. Sosem panaszkodtam, hisz a kisebb termettel szabadabban lehet mozogni. Bár sokan néztek törékenynek emiatt, de aki ismer, az tudja, hogy koránt sem így van. A ruhatáram nem valami színes: szinte mindig feketében vagyok. Hosszú, éjfekete hajam már a lábamat verdesi. A szemem pedig, mint az ég: tiszta kék.

Jellem: Kiskoromtól kezdve zárkózott típus vagyok, és inkább a saját, képzelt világom felé fordultam. A szüleim sokat aggódtak miattam, hisz nem nagyon voltak barátaim. Ebben az is közre játszott, hogy nem vagyok valami bőbeszédű, egyszerűen képtelen voltam megnyílni nekik. Rengeteg könyvet olvastam. Ilyenkor mindig elmerültem azoknak világában, és nagyon bosszús tudtam lenni, ha valaki megzavart. De általában nyugodt típus vagyok, a szorult helyzetekben is próbálom megőrizni a nyugalmam, és feltalálni magam. Ha valaki mégis feldühít, azt nagyon megbánja. A csapatmunkákban egyszerűen nem tudtam együttműködni a többiekkel. Mindig is tudtam, de ezzel hivatalossá vált: szólós vagyok. Tudtam, hogy senkire sem számíthatok. És ez ébresztett rá arra, milyen gyenge is vagyok valójában. Ezért kezdtem el edzeni, és mostanra már sokkal erősebb lettem. Bár senki sem mondaná meg a külsőmről, de nekem az is bőven elég, ha én tudom. Mindig is jól hazudtam, egy csepp lelkiismeret-furdalás nélkül, ha arról volt szó. Egy idő után rászoktam az online játékokra. Egyszerűen vonzott az a kitalált világ, aminek mégis célja van, és kihívásokkal teli. De mióta bekerültem az SAO-ba, valami megváltozott.

Képességek

Majd később megpályázom.

Előtörténet

Egy teljesen normális, japán családba születtem. Egy kisvárosban éltünk, és bár nem voltunk valami gazdagok, sosem panaszkodtunk emiatt. Mindig örültünk annak, amink volt. Persze a szüleim igyekeztek mindent megadni nekem, de én nem voltam ennyire nagyravágyó. Tudtam, hogy ha az lennék, annak ők látnák kárát. Egyszóval egész normális gyerekkorom volt, azon kívül persze, hogy barátom alig akadt egy-egy. Mindenki furcsának vélt, és inkább távol maradt tőlem. A szüleim aggodalmai ellenére én nyugodt maradtam. Szerettem egyedül lenni. Nyaranként mindig a cseresznyefánk árnyékában üldögéltem, vagy épp a selymes füvön feküdtem, és bámultam a kék eget.
Aztán jött az iskola. A szüleim bizonygatták, hogy ott majd biztos találok barátokat. Én ilyenkor csak mosolyogtam, és rábólintottam. Tudtam, hogy nem lesz másképp, de muszáj volt megnyugtatnom a szüleimet. Az iskolás éveim alatt ugyanazt kaptam: kiközösítést, sértő szavakat. Mikor épp nem piszkáltak, akkor valaki mással kibeszéltek. Hiába gondoltam azt, hogy mások véleménye nem számít, mélyen legbelül fájt. És ezt a fájdalmat minél jobban el akartam rejteni.
Aztán a húgom is elég idős lett hozzá, hogy iskolába jöjjön. Bár elég sokszor veszekedtünk, de szeretem őt. Bár sosem mondtam ki, de így van. És végre nem voltam egyedül. Bár ő elég hamar barátokat szerzett, de velem is töltött egy kis időt, és ezért hálás voltam. Az osztálytársaim közt hamar elterjedt a hír, miszerint van egy húgom, aki valószínűleg pont olyan fura és lökött, mint én. Mikor az egyik fiú hangosan kijelentette, hogy ő is egy balfék, eltűnt az álca: a nyugalmamnak annyi lett, és dühtől eltorzul arccal léptem oda hozzá, és húztam be neki egy akkorát, hogy sírva rohant el. Ezután mindenki tátott szájjal, és kikerekedett szemekkel bámult engem, én pedig a lehető leghamarabb el akartam tűnni. Futni kezdtem, de csak két folyosóval arrébb, zihálva jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hová tartok. Ekkor megtorpantam, lecsúsztam a fal tövébe, és csak később eszméltem föl, mikor valami meleg, és nedves csöppent a kezemre, hogy sírok. Dühösen töröltem le a könnyeimet, és álltam fel. Nem sírhatok. Ezek csak szavak - mondtam magamnak. De valahogy mégsem tudtam túltenni magam rajta.
Ezek után elküldtek az igazgatói irodába. Sejthettem volna, de akkor valahogy képtelen voltam erre gondolni. Elvesztettem a fejemet. Pedig ez nem rám vall. Az igazgató egy csomó mindent kérdezett az ügy kapcsán. Egyet sem válaszoltam meg. Meg sem szólaltam mialatt benn voltam, és bár az igazgató egy ideig próbálkozott, aztán belátta, hogy ezzel nem megy sokra. Végül csak két hónap felfüggesztést kaptam, bár ez nekem nem jelentett problémát. Ezek után valahogy kritikus lett a hozzáállásom a szabályokat illetően. Elkezdtem a saját fejem után menni. Mindig tudtam, hol a határ, mégis néha átléptem azt. Az osztálytársaim felhagytak a cikizéssel, piszkálással. Elég volt egy pillantás, hogy eltűnjenek a közelemből. Néha voltak előnyei, de sosem akartam, hogy féljenek tőlem. Ezt sem realizáltam, mikor behúztam annak a fiúnak.
Ezek után a szüleimmel és a húgommal is megromlott a viszonyom. Folyton azt mondogatták, hogy nem kéne ennyire lazán vennem a szabályokat. Én persze nem hallgattam rájuk. Azt mondják, a lázadás normális a tinédzsereknél. Csakhogy nálam ez mást jelentett. Én nem voltam az a lázadós típus. Csak egyszerűen képtelen voltam mások elvárásai szerint élni. Még az ünnepélyeken sem voltam hajlandó kiöltözni: szokás szerint feketében mentem.
Mikor 13 lettem, az anyukám - minden bosszúság ellenére, amit okoztam nekik - nagy mosollyal fogadott, mikor fölkeltem az ágyamból. Sosem felejtem el azt a napot. A húgommal együtt sétáltam hazafelé, hiszen nem laktunk messze a sulitól. Mikor beléptem az ajtón, ledobtam a táskámat, és elkiáltottam magam, hogy „Megjöttem!” Tudtam, hogy anyukám nincs itthon, mivel még dolgozik. De csak az én hangom visszhangzott a házban, habár apámnak már otthon kellett lennie. Gyanút fogva indultam el, hogy körbenézzek a lakásban, aztán egyszer csak megláttam: ott feküdt a konyhapadlón, egy késsel a hátában. Hirtelen nem kaptam levegőt: kapkodva próbáltam oxigénhez jutni. A lábam sem bírta tovább: térdre rogytam, és mire végre megtaláltam a hangomat, csak ennyit tudtam kinyögni elhaló hangon:
-Apa..
Ezután remegő kézzel nyúltam a kés után, és húztam ki belőle, nem törődve azzal, hogy így az én kezem is csupa vér lett. Ő pedig csak felnézett rám, és megmaradt erejével annyit mondott: „Élj!”
Ezek után anyukám egyedül maradt velünk. Becsülöm azért, hogy még ezek után is képes volt felállni, és harcolni. Én képtelen voltam.
Mindezek után elkezdtem játszani számítógépes játékokkal. Ez volt az úgymond „menedékem”. El akartam futni a valóság elől, ezért egyre több és több játékkal játszottam. Tetszett az a gondolat, hogy létezik egy másik világ, amit a képzeletünk alkotott. Tizennégy voltam, mikor megismertem az MMORPG-ket, és mondanom sem kell, hogy imádtam őket. Imádtam küzdeni, a harctéren valahogy mindig felszabadultabb voltam. Egyre többet fejlődtem, és rengeteg győzelemre tettem szert. Imádtam, hogy nem kellett felelősséget vállalnom a tetteimért, és hogy nem volt tétje a játéknak. Valahogy olyan szabadnak éreztem magam.
Mindig volt valami kihívás, mindig volt hová fejlődni.
Aztán hallottam a Nerve Gear-ről, és bár sokat győzködtem anyukámat (mivel nem igazán szerette, hogy állandóan ilyen játékokon lógok), de végül vett nekem egyet. Tízezer ember. Ennyien kaparinthatták meg a Sword Art Online nevezetű játékot. Szerencsés vagyok, hogy benne voltam - gondoltam ezt akkor.
Nem volt kérdés, hogy mi legyek: mindig is a kard állt hozzám a legközelebb. Sokan azt hiszik, hogy egy szál karddal nem megy sokra az ember, de ez koránt sem így van. Sosem szerettem a pajzsokat. Nagyrészt útban voltak, és nem lehetett velük szabadon mozogni. A késekkel semmit nem ér az ember, hacsak nem kerül elég közel az áldozatához, vagy nem céloz nagyon pontosan, az állatok pedig nem álltak nagyon közel hozzám. Meg aztán, amúgy is jobban kedvelem a közelharcot. Távol áll tőlem az a gondolat, hogy lesből várok az áldozatomra. Így hát kardforgató lettem.
Mindig is egy ilyen világról álmodoztam: ami olyan, mint a valóság, és mégsem. Megtehetsz bármit, de a való világra nem lesz hatással. Legalábbis ezt gondoltam akkor.
Mikor az első nap véget ért, le voltam nyűgözve. Bár ez lenne a valóság - gondoltam sóhajtva. Ezután, mintha csak erre a mondatra várt volna, megjelent a játékmester, és jött a bejelentés. Miután felfogtam a hallottakat, a ricsaj mintha eltompult volna. Nem hallottam mást, csak a saját, felületes légzésemet, és a felgyorsult szívverésemet. Mindeddig azt hittem, semmi tétje ennek a játéknak. De a tudat, hogy bármikor meghalhatok.. Csak hosszú percek elteltével sikerült összeszednem magam. Nem lehet. Nem pánikolhatok - mondogattam magamnak. Így hát vettem egy nagy levegőt, és útnak indultam.
A legjobb módja a túlélésnek az, ha megerősödöm.
Mégis.. a játék kezdete óta egy kicsit sem fejlődtem. Ennek ellenére azóta már meghívtak egy céhbe, de én nemet mondtam. Tudom, ha összeállok másokkal, annak nem lesz jó vége. Képtelen lennék velük együtt dolgozni.
Egyik nap ismét a Kezdetek Városában bolyongtam. Tudtam, hogy nem adhatom fel, de egyre inkább úgy tűnt, eluralkodik rajtam a pánik. Egy gyilkos világ - gondoltam keserűen.
Ez az én hibám - eszméltem rá hirtelen. Ha akkor fel tudtam volna állni.. ha elég erős lettem volna hozzá, lehet, hogy nem lennék most itt. Úrrá lett rajtam a kétségbeesés.
Sosem voltam pánikolós típus. De a nyugodt természetem most nem segített. És ekkor egy NJK szakította meg a gondolatmenetemet. Nem tudtam, mire véljem, hiszen legutóbb még nem volt ott. És ekkor olyan lehetőséget kínált nekem, ami reményt ébresztett bennem.
- A kettes opciót választom.
Ekkor felpillantottam a sötét, éjszakai égboltra, és elhatároztam magam. Végigviszem. Kijutok ebből a világból. Miattuk.