Aeon (Cody Strusson)

Hópelyhek hullottak komótosan alá, a borongó égbolt terhét megkönnyítve. Csendes, de szomorú idő volt, mely hangulatomhoz és környezethez illő volt. Kezem egy éppen előttem szállingózó pehely után nyújtózott, majd azt markomba zártam. Egy pillanat alatt szétolvadt a melegtől, s tenyeremet csiklandozó, hűvös folyadékként csöpögött a fehérséggel telített, puha hótakaróra. Szememet lesütöttem, amint egy távoli, hidegtől megkopaszodott fán ücsörgő halálmadár útjelzőként szállingózott le, a hármas számú parcella, negyedik sorának jobb szélső sírjára. A zöld márványból faragott, frissen kihelyezett sírkövet a hideg tél, csontig hatoló dere mardosta. A varjú majdhogynem kárörvendően károgott, szárnyát néha meglebbentve, de odébb is állt, amint elegendő távolságban voltam tőle. Jobb kezemmel mindig egy-egy hópehely felé kapdostam, másik szabad ujjaim Cidroéba fonódtak. A nálámnál fél fejjel alacsonyabb és legalább négy évvel fiatalabb kistestvér szomorúan nézett hátrafelé, a csizmák által hagyott lábnyomok nagyságát és mélységét csöndes szórakozottsággal vizsgálva.
- Meddig kell még mennünk? - kérdezte a hatéves, s kiszabadította magát az ujjakkal való kötelékből. Most a csuklóm felé hajolgatott, támaszért könyörögve.
- Mindjárt ott vagyunk - feleltem neki, fáradtságos hangon, a segítséget megadva. Cidro a magas hóban botladozva kapaszkodott a karomba, kimerülten sóhajtozva. A testvér tehetetlenségét látva, erőt véve a saját fáradtságomon, a karomba vettem, s a hátamra véve, göcsörtös léptekkel közeledtem a sír felé. A temető túlságosan nyomasztó hely volt egy gyermek számára - különösen akkor, hogyha akadt valaki, akit meg kellett siratni. A két aranysárga gravírozású nevet nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Akárki is lehetett a sírépítész, kifinomult munkát végzett a kővel - ennek tudata annál jobban szívbe markoló volt. A nem túl kegyes anyagi körülmények ellenére a bácsinál megértő fülekre találtak azok, akik helyettünk intézték anya és apa temetését. Cidro nem lehetett ott: egyrészt lélekben nagyon megviselte a haláluk, másrészt mindig betegeskedett. A végtisztességre bocsátás diszkréten zajlott. Hogy máshogy? A nagy emberek szemével nézve jelentéktelenek voltak: egy jelentéktelen házaspár, jelentéktelen faluban élve, jelentéktelen halált halva. A környéken mindenki szerette és tisztelte őket, tiszta segítő szándékuk miatt, mégis, a jók mindig kevés emlékeket hagynak hátra... a rosszak meg egy évszázadra besüppedő lábnyomot.
A sírkő előtt állva Cidro leugrott a hátamról, a magas hóban ügyetlenül totyogva hajolt a jéghideg márványlapra, homlokát annak támasztva. Csendben, megértő türelemmel álltam meg, szájamon szomorú félmosoly rajzolódott ki. Akárki is hagyta ott azokat, a vérvörösre festett mécsesekben még pislákolva égtek a kihunyni készülő lángocskák. Makacsul ragaszkodtak az élethez. Éreztem, hogy ennek mondanivalója lehet: vajon anya és apa is így küzdöttek az életükért, míg a műtőasztalon voltak? Miféle fájdalmat lehet átérezni, amikor egy BMW B5-ös orra voltaképpen millió darabra zúzza a mellkasodat, kipasszírozván belőled a maradék, bennszorult levegődet? És miért nem lehetettem ott, amikor meghaltak? Megtiltották, hogy beszéljek velük. Túl sok vér volt, azt hitték, sokkot fogok kapni. A felnőttek hibája volt, mégis én néztem bocsánatkérően anyu és apu sírkövére, ahogyan a kis Cidro csöndben hiányolta őket. Egy lépést tettem előrébb, kezemet a vállára tettem, mire ő kikönnyesedett őzike szemekkel meredt rám. Csöndben néztük egymást, majd biztatóan bólintottam.
- Szerinted hallanak minket? - Fejét oldalra billentve, halk, szinte szégyellős hangon kérdezett rá arra, ami miatt a többiek biztosan kinevetnék.
- Egészen biztos, hogy hallanak - válaszoltam, újabb bólintással, mire a kis Cidro egy pillanatra derűtlen mosollyal az arcán figyelt, majd a hóban térdepelve, két tenyerét egymáshoz illesztve, szemét békétlenül lehunyva imádsághoz készülődött. Követtem a példáját. A halk, mormogó szavak mintha elfojtották volna az északi szél nyújtotta kegyetlen hideget és a gonosz varjú károgását. Mire az ima véget ért, a zord környezet és idő is megbékélt velünk.
- Szeretnél még maradni vagy menjünk? - néztem Cidrora. Fáradtságomat ideges arcrángatással képtelen voltam leplezni, de a kistestvér nem vett róla tudomást. A szomorú gondolatok még mindig fogságban tartották.
- Azt mondták, örökké együtt leszünk - mormogta, dühös keserűséggel, s a hóba rúgott. - A felnőttek mindig hazudnak.
Szavaira szemeim majdnem könnybe lábadtak. Igaza volt, mégis...
- Inkább csak kapkodnak. Talán ők is csak kapkodtak - mondtam. Fájdalmán és problémáin tökéletesen osztoztam.
- De, Aniki! Ők itthagytak! - kétségbeesetten kiáltotta. Szemét frusztráltan törölgetve, megpróbálta fájdalmát palástolni. Apu szerint az igazi férfi sosem sír, csak könnyezik, de Cidro kisfiú még ezt sem engedte meg magának. Amikor segítőkészen felé nyúltam, hogy megöleljem, vonakodva hátrált. Hátrabukva a hóban már nem bírta tovább. Kezeit széttárva, lehunyt szemekkel, szaggatottan zokogott. Ő hogy képes sírni? Anyu szerint jó, ha az ember kiadja magából indulatait, de én még egy könnycseppet sem ejtettem. Ürességet éreztem: egy kést a szívemben, mely kiszipolyoz. Semmi sem jött. Üresen néztem le Cidrora. Ő még élve is többet szenvedett, mint anyu és apu, a haláluk előtt. Habár vér szerint nem volt közöm hozzájuk, ők neveltek fel. Ők hoztak ki abból a rémes árvaházból, hosszú évnyi türelmes várakozást követően. És Cidro? Cidro bárminél jobban vágyott egy bátyra, és eleget is tettek kérésének - még ha rossz anyagi körülmények között is tengődtek. Anyu nemzőképtelen lett, nem sokkal Cidro születése után: a fűtetlen, hideg szobában gyengélkedve felfázott.
- De én még itt vagyok - mondtam habozva, tanácstalanságomban.
Cidro meglepetten nézett fel rám.
- Igen - erősítettem meg előbbi kijelentésemet. Hangomat is jóval határozottabbnak éreztem. - Én még itt vagyok!
- Igaz - hebegte a kisfiú, könnyekkel küszködve. - Igaz, de... mi lesz, ha te is elmész? Itt fogsz hagyni.
Tagadást kiáltva ráztam meg fejemet, és közelebb léptem a hóból feltápászkodó gyerekhez. Kezemet segítségnyújtás gyanánt felé nyújtottam.
- Emiatt ne aggódj. Sosem hagylak cserben.

II. After then…?

A szokottnál derűsebb kezdetű tavaszra számítottam. A kikelés és a felmelegedés vagy egy fél hónapot késett. Valami egy kicsit sem volt rendjén. Éreztem. A késés nem lehetett a véletlen műve. Cidro nem érzett semmit: vidáman játszogatott a fakatonákkal, a kandalló meleg tüzénél, miközben a nagypapája füstöt eregetett pipájából, a mama pedig készségesen elbeszélgetett a maga korabeli társaival. Tizenkettő voltam akkor, a kistestvér pedig két napja töltötte be a nyolcat. A játékait a papa faragta, a születésnapi vigadalom alkalmára. Bár mindkettőnket - különösen Cidrot - tárt karokkal fogadtak, a vérből adódó kapcsolat hiánya okán éreztem a hármónk közti feszélyezett levegőt. De hova máshova mehettem volna? Nem volt mit tenni. Az öcskös sem akarta másképp. A sarokban üldögélve olvasgattam, fél szemmel néha Cidrot figyeltem. Most, így sok idő után végre az egyszer felhőtlenül boldognak tűnt. Szám sarkában halvány mosoly rajzolódott ki, ahogyan ujjam végét kicsit benyálazva lapoztam.
- Mit olvasol, Aniki? - Negyedrészt japán vér csörgedezett az ereiben, így jobbára hozzászokott, hogy testvér helyett valahogy így szólítson. Cidro őszinte kíváncsisággal pillantott felém, kezében a huszár figurájával.
- Ó, a Sárkányröptét - feleltem, ugyanolyan meglepettséggel. - De ez inkább felnőttesebb olvasmány.
- Miért? - kérdezte, szinte morcosan. Nem szerette, hogyha mindenről azt mondják, hogy felnőttes. Imádott gyerek lenni, de kettőnk közül valakinek érettebben kellett viselkednie. Férfiasan. Néha egyenesen ő volt az érettebb és derekasabban viselte a megpróbáltatásokat... de csak néha.
- Nehéz megmagyarázni... - kezdtem bele, zavart tarkóvakargatással. - Lehet, hogy amit én érdekesnek találok, az számodra unalmas. Az is lehet, hogy ami nekem szép, az neked gusztustalan. Mint például a szerelem.
- Miért, a szerelem nem gusztustalan? - kíváncsiskodott, miközben undorodva fintorgott.
- Áh, a szerelem - sóhajtott fel a nagypapa, jókora füstöt kifújva. Látszott az arcán, hogy a szó nosztalgikus érzéseket keltett benne. - A szerelem nem gyermek kézbe való. Ha játszadozol vele, fiacskám, úgy megéget, mint az óvatlanul használt tűzszerszám lángja.
- Hát akkor mire van? - Jó kérdés.
- Meghatározza az életedet - Hajolt közelebb Cidrohoz. Kezét a kisfiú bozontos aranyszőke hajába temetve megborzolta azt. - Egy egész életen át kísér, ha megtalálod az igazit. Boldogan élsz, amíg...
- Amíg mi? - Lelkes kíváncsisággal nézett nagypapára, majd rám. - Mi van az amíg után?
Tanácstalanul vontam meg vállamat, karjaimat széttárva. Én sem tudtam igazán, mit jelenthet. A papa azonban jóízűen kuncogott, mikor az ő és a mama tekintete egymáséba fonódtak.
- A kalandok legnagyobbika.
Végül megértő beletörődéssel folytattam az olvasást. Cidro még sokáig maga elé bámult, értetlenségét jelezve, majd nemtörődöm vállrándítással tovább játszadozott. De vajon tényleg tudott erről a kalandról az öreg vagy mások tapasztalatára hagyatkozva beszélt? Nem szerettem, ha valaki más szájából említ bizonyos dolgokat. Szerezzük meg magunktól azt a tudást... vagy haljunk meg tudatlanul.

III. Tragedy

Párizs. Sosem gondoltam volna, hogy a kifinomult szépség rozettakövéhez eljuthatok, de kellő kapcsolatokkal akár a Holdat is lehozhatnák. A papa megígérte, hogy Cidro a díszszemlén láthatja a lovakat, amikért úgy rajongott. Örültem, amiért örült - ez elég ok volt arra, hogy osztozzak a vigadalmán. Nyári verőfényes délelőtt volt. A fehér macskakövek valamelyest visszaverték a nap vakító sugarainak ragyogását. A menetet semmi sem zavarhatta meg. Már azt sem tudtam, pontosan miféle alkalomból vonult ennyi katona. Unalmas volt, de legalább a testvér nem szenvedett az élvezetében hiányt. Cidro lelkesen mutogatott a talpig puccba öltözött lovasokra és azok fenséges hátasaikra, miközben a nyakamban ült. Mindig olyan könnyű volt, mintha egy falatot sem enne, vagy nem tudom. Mintha a borongós ciklusok kiéheztették volna, és valójában a lelkét kellett emelgetnem. Hihetetlenül könnyűnek éreztem.
- Szeretnél közelebb menni? - kérdeztem, felfelé pillantva. A kisfiú lelkes mozgolódása egyértelmű jelzésként szolgált. Nagyot fújva próbáltam átpasszírozni magamat a tömegen, kissé nehézkesen haladva. Az idő lelassult, s abban a pillanatban, amikor egy ismeretlen a véletlen folytán oldalba könyökölt, reflexszerű gyors mozdulattal botlottam odébb. A játékhuszár, amit Cidro a szeme fényénél is jobban őrzött, kiesett a kisfiú kezéből, majd nagy ívben szállva a macskaköves út közepétől egy kicsit balra, a kemény aszfalton koppant. A könyöklés okozta kellemetlenségtől majdhogynem észre sem vettem, amint Cidro lemászik rólam. Érezni éreztem, de nem tudtam foglalkozni vele. A helyzet gyors tisztázását követően tekintetemmel a fiút kerestem, akit - megdöbbenésemre - azon kaptam, hogy a felnőttek lába között átkúszva lépett ki az útra, kedvenc játékáért menve. Nagypapa nem vette észre: tekintete most egészen máshova vándorolt, és a Cidrot figyelő tömegek megmoccanására vagy két-három méterre elkerültem tőle. Hiába kiáltottam neki, a hallókészülék gyakrabban kontakthibát jelzett. Nem tudni, miért lett hirtelen ekkora káosz… talán Cidronak akartak segíteni? Minden olyan gyorsan történt, és már túl későn vehettem észre, hol van ő. A lovak a megindult tömegektől megvadulva ágaskodtak föl, s a rajtuk ülőket jobbára lehajították magukról. Ménesvonulás, pánik, kétségbeesett keresés. Egy-két szót tudtam elcsenni: valami árulásról és lázadásról, radikális sztrájkról beszéltek, de nem érdekelt. Kétségbeesetten keretem a fiút, akit jobbára a népek és a pánikba esett ménes nyelt. Túl késő volt.
- Úristen! Megöltek egy gyereket! - sikoltott fel egy női hang, mely megerősítette balsejtelmemet… és amint megláttam őt, a hideg kövön fekve, dermedt tagokkal, porosan, megtaposva, azt hittem, ott ájulok el.
- Va-valaki… segítsen… - hebegtem, ahogyan ott ültem mellette, magam elé meredve. Senki sem hallotta a hangomat. Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki hátulról tarkón üt valami kemény dologgal. Nagyon fájt, de az eszméletvesztés tompította annak felismerését. Erős kezek ragadták meg vállaimat, és csak annyit tudtam, hogy minden bizonnyal éppen elrángatnak Cidro élettelen testétől… kezében még ott volt a huszárfigura. A lába letört.

IV. Sleep and Tears

- Doktor úr, hogy van az öcsém? - kérdeztem tőle, reménnyel teli, bizakodó hangon. Az orvos együttérzően nézett rám, enyhe szemöldökráncolással.
- Az állapotát stabilizáltuk, de jelenleg kómában van - Kezét a vállamra tette, s megszorította azt. - Őszinte leszek veled, fiam. Orvosok vagyunk, nem csodatevők. Nem tudjuk, hogy a fiú egyáltalán felébred… vagy ha igen, egész életét nyomorékként fogja leélni. A lábára valószínűleg egy ló lépett rá. Negyvenöt fokkal befordult. Tudod, ez mit jelent? - Utóbbi kérdését szinte szigorúan szegezte nekem. Szembesített az igazsággal, mintha én is férfi lettem volna. Talán igen. Senki sem volt abban biztos, hogy Cidro életben marad-e, de valamiért erősebbnek éreztgem magamat - sokkal erősebbnek és talpra esettebbnek, mint valaha. Némán bólintva álltam az orvos pillantását, aki elengedett. Ugyanolyan együttérzéssel eresztett el felém egy mosolyt.
- Menj be hozzá. Fogd a kezét, beszélj vele. Hallja, csak nem tud reagálni rá - Azzal távozott. Nem hittem az orvosnak. Ahogyan beléptem a kórterembe és megláttam Cidro érzéketlen, holtsápadt arcát, minden korábbi állítását megcáfoltam. Mindenféle madzagra és zsinórra volt kötve… olyan szomorú és bizarr látványt nyújtott. A kisfiú még az esetlen betegeskedése ellenére is vidám, élettel teli gyermekként mutatkozott be. Egy rövid pillantást vetettem az éjjeli asztalon hagyott, fehér, lila foltokkal tarkított orchideára. Ahhoz képest, hogy gusztustalannak tartotta a szerelmet, ezt a virágot nagyon szerette. Nagymama és nagypapa elhalmozták velük, s ki tudja, mennyi ismerős és rokon, a Gyógyulj meg-feliratos képeslapokkal. Sokan foglalkoztak Cidroval, amiért valamilyen okból irigyeltem tőle. Persze, amikor szükség lett volna valakire, ő is csak magára számíthatott. Segítettem neki, már amennyire az erőmből tellett. Én nem kértem mások támogatásából. Nem tudom miért, de úgy éreztem jónak, ha egy magam viszem a terheimet: apa és anyu halálát, a papa és mama gyámságát… és Cidro balesetét. Nem tehettem róla, ilyennek születtem - még ha nem is tudtam, kik a valódi szüleim. Az sem érdekelt. Számomra az volt a fontos, mivé válok. Azonban, ahogyan az eszméletlen kisfiúra néztem, eltévedtem. Elbuktam, hiszen nem védhettem meg a bajtól. A veszély hirtelen jött, s bármi oka is legyen annak, hogy az emberek lázongásba kezdtek, a testvérem haldoklott. Nem érdekelt, ki vagy mi tette, az én hibám.
Tekintetemet lesütve ültem le mellé egy székre, kezét az enyémbe fogtam. Elszörnyedve vettem észre bal, felpolcolt lábát, miképpen az teljesen befordult. Az orvosnak legalább ebben igaza volt. Eleinte nem tudtam, mit kéne tennem. Némán ültem ott, fejemet az ágyra hajtva, szomorú gondterheltséggel sóhajtozva.
- Nem hallasz, ugye? - kérdeztem fennhangon, az ágyneműbe beszélve. Lassan felemelkedve, szomorú mosollyal az ajkamon néztem a fiúra. A szomorúság ellenére olyan nyugodtnak tűnt… mintha csak aludna. Mintha nem is lebegett volna élet és halál között. - Most valószínűleg hülyének nézhetsz, hogy így beszélgetek veled. Az orvos azt mondta, higgyek a felépülésedben - Nagyot fújtatva a plafon felé pillantottam. Szemeim nedvesek lettek a könnyektől. - Emlékszel, amikor kimentünk a temetőbe és imádkoztunk? Valahogyan sikerült azt a mérhetetlen gonoszságot elűzni onnan. Pont úgy, mint a mesekönyvek hősei. Szeretném, ha tudnád, hogy engem nem érdekel, hogy nem vagyunk vér szerinti testvérek. Érted? Nem számít. A lényeg, mit gondolsz. Ugye… hallasz engem? - Közelebb hajoltam Cidro arcához. Halk, szabályos légzést hallottam, semmi többet. A könnyek átáztatták a lepedőt. Fáradt volt, inkább aludt tovább. - Cserben hagytalak, ugye?

V. Miracle

- Mindenki őróla beszél. Pedig még vagy egy hete sincs, mióta…
- Egy hét vagy egy hónap, esetleg egy év. - vágott közbe Cidro nagyapja. - Lényegtelen, mennyi ideje volt. Megtörtént. él és csakis ez számít. Nem?
- Ne beszéljenek úgy az öcsémről, mintha temetnék! - fakadtam ki, a padról felpattanva. A nagypapa megértő türelemmel nézett fel rám. Fejét vakargatva nyújtotta ki botját, s egy kisebb ütést mért a combomra.
- Először is ülj le, mert kitörik a nyakam - kezdett bele, csúfondáros mosollyal az arcán. Eleget tettem egyszerű kérésének. - Mióta foglalkozol te másokkal, Cody?
- Nem azt mondtam, hogy nem érdekelnek a többiek - válaszoltam, miután sikerült lenyugtatnom forró kedélyeimet. - Én azt említettem, hogyha volt bármi is, amit egy gyerek magától megszerezhet, azt megkaparintottam. Tudás, elismerés, satöbbi. Még Cidro feltétlen bizalmát is én szereztem meg. Megígértem, hogy nem lesz baja, de cserbenhagytam.
- Hehehe, vén fejemmel el is felejtettem. Nos, akkor egy dolgot tehetsz: mellette maradsz. Ha mindent magad szereztél meg, a szolidaritásért mindent meg kéne tenned. Hiszen nem számít, hogy nem a vér-fivéred, nemde? Csak te csitíthatod el azokat, akik a haláláról suttognak.
Szavai velem maradtak. Többet beszéltem Cidrohoz, amennyi az erőmből tellett. Meséltem neki erről-arról, hogyan teltek nélküle a napjaim, vicceket és történeteket mondtam, mire úgy tűnt, mintha száján halvány mosoly rajzolódna ki. Csoda vagy sem, természetesnek véltem, ha a kisfiú nevet a vicces dolgokon. Egy este azonban - még magam sem tudom, miért - a balesetéről kezdtem el beszélni. Újból ott tartottam, ahonnan elkezdtem.
- A papád túl messze került. Elég süket volt ahhoz, hogy a ricsajban hallja, amint szólok neki. Mindenki elvolt foglalva azzal, amit csinál. Szem elől tévesztettelek. Ne haragudj - Erősen megszorítottam a kezét. - Kérlek, ébredj fel. Hallani szeretném a hangodat. Mond ki a nevemet! - Sokáig, mozdulatlanul ültem, Cidro arcát fürkészve.
Semmi. Aggodalmas sóhaj hagyta el számat, és felálltam. Kezét oldalához csúsztattam, majd egy puszit leheltem homlokára. Hátat fordítva lassú, komótos léptekkel az ajtó felé lépdeltem, gondolataimba süppedve. Hiba volt.
- A-aniki... - A rekedtes hang erőtlenségről árulkodott, de szent meggyőződése annak, hogy a gyermek él és virul. Igen, Cidro élni fog!

VI. A game or…?

Egy-két év is kevés volt a kerekesszék megszokásához… de végül sikerült. Még ha a kisebbnek nehezebbnek bizonyult, a tudat, hogy a hátralevő részét ülve kell töltenie, nem kicsit sokkolt. Cidro mégis úgy mosolygott, mint annak idején: felhőtlen vidámsággal, melyet semmi, de semmi sem árnyékolhatott be. Sokszor kérdeztem magamtól, mi oka lehetett rá, ám mindvégig feladtam a próbálkozásokat. Sosem találtam rá választ, de számomra olyan volt, mintha a nap lenne - a saját napom.
- Hallottam valami új játékról. Sword Art Online a neve. Ismerős? - óvatosan kérdeztem. Cidro még mindig a régimódi játékokkal foglalatoskodott: sakkozott, malmozott, rizikózott, a játékfigurákat egy sorrendbe állította. Tulajdonképpen jól elvolt velük, hiszen még a lábára sem volt szüksége ezekhez a játékokhoz.
- Az a játék, ahol neked kell mindent megcsinálnod? - nézett rám furcsállóan a gyerek, miközben az utolsó figuráját is letette az asztalra. - Valami sisak kell hozzá, ugye?
- A NerveGear, igen - helyeslően bólintottam rá. - A tudatod bekerül a játékba, és az általad összeválogatott kinézetű testedben rohangálhatsz egy tök másik világban. Újból járhatsz és futhatsz, érted? - Megfeledkeztem ennek lényegéről. Kíváncsi voltam, Cidro mit szól hozzá.
A fiú azonban csak halványan mosolygott, majd lesütötte szemét, görbe lábára egy hosszú pillantást vetve. Bűntudattal figyeltem őt. Eddig olyan kevésszer érintette meg a nyomoréksága, de akkor úgy tűnt, végül tudatosul azzal, mi történt vele akkor, Párizsban.
- Ez igaz? - kérdezte csöndesen, bár továbbra is nyomorék lábát szemlélte.
- Igen, igaz - erősítettem meg, majd lehajoltam mellé, kezemet a vállára téve. - Ott bármi lehetsz. Ami csak akarsz.
Szemein látszott, hogy utóbbi mondatom megragadta: ami csak akarsz. Másért szerintem nem is tetszett volna neki a játék gondolata. Cidro hümmögve fonta egymásba a lábait - már amennyire képes volt rá -, aztán végül mélybarna szemeit az enyémeknek szegezte.
- Akkor hát - kezdett bele, egy kis habozással. - Megvan mit teszünk. Rakjuk össze az eddigi spórolt pénzünket és kérjük karácsonyra. Olyan keveset kértünk eddig, szerintem kijárna nekünk…
Ha valaki a nagyszülőktől kér valamit karácsonyra, általában nem visszakoznak. Ha igen, akkor is csak keveset, de az örömért bármit megtesznek. Mellesleg nem volt szükség az általunk összedobott dugi pénzre sem, mondván, majd ők megoldják. Az idő gyorsan telt, s mire szenteste lett, a lelkesnél is lelkesebben vártuk, mikor próbálhatjuk ki - együtt - a Sword Artot. Egyikünk sem értett igazán a csúcs modern játékokhoz, de a regisztrációs panellel boldogultunk - már amennyire. A nevek? Már nem is tudom, honnan jöttek. Cidro valahol egy régebbi meséből hallotta egy gonosztevő nevét, Rubenét. Igazából csak a hangzása tetszett neki, a szóban forgó rosszfiú kicsit sem illett a kisfiú örökké mosolygó, jóindulatú jelleméhez. Ami pedig engem illet, az Aeon régi olvasmányokból jött: az életet és egy billió év ciklusát jelölte, voltaképpen a végtelenséget. Rubennel ellentétben valamiképpen passzolt hozzám. A kaszt. Igen, egy nagyon kényes kérdés volt. Cidro mindenképpen olyat akart választani, aminek köszönhetően sokat mozoghat - persze, az összefüggést nem értettem, miért vélte a kardforgató kasztot mozgékonyabb, energikusabb osztálynak. Számomra azonban az idomár kaszt volt előnyösebb. Érdekesnek és türelmet próbáltatónak véltem, ha a játékot egy virtuális teremtménnyel, úgynevezett pettel kell űznöm. A mondottak alapján szinte bármilyen kisállatot a magaménak tudhatok - már ha a rendszer megfelelő tojást juttat hozzám.
A bejelentkezés hangutasítással történt meg: Link Start. Egyetlen utasítás, mely megpecsételte sorsunkat. Persze, kezdetben minden szép és jó volt: Cidro - vagyis Ruben - majdhogynem örömtáncot járt annak okán, hogy ismét a maga erejéből járhatott. Persze, az avatarból adódó más kinézetet meg kellett szoknunk… kissé bizarr, hogy Ruben egy fejjel magasabb volt nálam és jóval vaskosabb Aeonnál. Bizarr, de ugyanakkor vicces is. A tojás az inventoryban pihent, de amennyiszer csak tudtam - és akartam -, elővettem. Nagy kíváncsisággal töltött el, mi lehetett benne, bár maga a játék és annak világa százszor jobb élményekkel kecsegtetőbb dolgokat rejtett. Ám ahogy egy napnak vége, az élvezetnek is. Azon játszadoztunk Cidroval, vajon egyszerre léptet ki a játék vagy a szerver csak századmásodperces csúsztatással tud két parancsnak eleget tenni… vagyis, azon akartunk. A főmenüben kámforrá lett a kilépés gomb. Hitetlenkedésünk közepette kényszerített teleportálásnak lehettünk a szemtanúi, ahogyan ott álltunk az alkonyba burkolózó első szint első városának a főterén. A harang eltompított minden más játékos hitetlenkedő hangját. Akkor megjelent ő, vörös csuklyás fantom képében. Hatalmas alakjától úgy lehetett érezni, mintha egy király - Aincrad királya - lenne, mi meg az alattvalói. Valahol hittem ebben, de a pillanatnyi rosszelőérzettől csak undorodni tudtam Kayaba Akihikotól. A döbbenetes szavak visszhangot vertek a fejemben, és a néhány perces sokkból még Cidro erőteljes rángatása sem tudott kizökkenteni. Csak annyira tértem magamhoz, hogy a Kayaba által említett tükörhöz nyúljak, mely normális esetben a tojás mellett volt, az inventory mélyén… de az a kezemben volt, mintha értékes kincs lenne. Az ezernyi fénylő pontot követően - a tömeg mély döbbenetére - mindenki visszanyerte a valódi világban való alakját. Fejemet megrázva a szemem elé kaptam kezemet, amikor férfiakat láttam, női ruhában, vagy nőket, férfi viseletben. Ennek így semmi értelme.
A beszédével végezve Aincrad királya úgy döntött, hogy - sok szerencsét kívánva - távozik. A tömeg általános felháborodása valamelyest felzaklatott, de inkább az, ami azt követően történt: ahogyan az emlékek feltörtek bennem, Cidro egyre távolabbra került tőlem. A játékosok a szabadulásért dulakodtak. Voltaképpen ugyanaz történt, mint azon a sorsdöntő napon. Döbbenetemben nem észleltem, ahogyan egy magasabb tag hátulról taszít rajtam egyet, és azzal együtt orra buktam. A tojás kicsúszott a kezemből, s métereket repült. A kikövezett aszfalton landolva megrepedt, és elpixeleződött. Mire bármit is reagálhattam volna, minden elsötétült. Az utolsó alak, akit még láttam, az öcsém volt. Ellenkező irányba futott, valószínűleg az életét fenyegető játék tudatától riadt meg. Túlságosan fáradtnak éreztem magamat, hogy ébren maradjak. Szemeim előtt lassan elmosódtak a tárgyak körvonalai, és végül mindenre sötétség borult.

VII. A job to be done

Két év. Két évet aludtam, mert a játék nem bírt el több játékost… de akkor miért engedte meg, hogy az elején ennyien legyünk? Valószínűleg az igazsággal kellett még szembesülnünk, még mielőtt álomba ringathattak volna. Valamiért ez kedves és kegyetlen gesztus volt egyszerre, Kayaba Akihikotól. Az okot, amit a bejelentéskor említett, még sokáig ízlelgettem. Egy világot akart létrehozni, a saját világát. Gyakran éltem meg ezt az érzést, szóval nem teljes undorral és utálattal tekintettem Aincrad urára - de ettől függetlenül meg kellett találnom az öcsémet. Nem tudhattam, a rendszer őt is sztázisba küldte őt vagy sem, de még azt sem, hogy életben van-e. Kayaba szavai visszhangoztak a fejemben: akinek az avatarja itt meghal, annak az agyát a NerveGear el fogja pusztítani. Még gondolatban sem mertem arra gondolni, mi van, hogyha Cidrot már épp az elején megölték. Nem. Nem! Hittem abban, hogy még életben van.
Ha nem is tudtam, honnan kiindulni, a lehető legtöbb instrukciós könyvet felhalmoztam, amivel elegendő információnak a birtokába juthattam. A bestiárium, a hírek, értesítések, a szintmegtisztítás jelenlegi állása. A következtetést levonva: ha két év kellett húsznál kevesebb boss legyőzéséhez, akkor egyrészt kevesen harcolnak a fronton, másrészt még legalább nyolc-tíz esztendő, mire a végjátékig juthatnak. Az inventorymban kutakodva újabb kellemetlen igazsággal szembesültem: a tojás valóban odaveszett és több mint valószínűnek tartottam, hogy nem adnak másikat. Ez normális kondíciók között egy dolgot jelentett: végem van. Azonban nem adhattam fel. Biztos volt mód, hogy nélkülözzem a kezdés-adta lehetőségek tárházát. Egy idomár egy valamit valóban megtehet: mobot szelídít. A módja számomra még teljesen ismeretlen és új út volt, és a kinti tapasztalatok ebben a világban szinte semmit sem értek. Ha valaki jól sportolt és a valóságban szaltózni is tudott, képességét a jártasságok kötötték meg - még a főzést is. Egy kész ebédhez elég volt két vagy három gombnyomás, ám az alacsony szintű jártasság odaégett, rosszízű kosztot eredményezett. Egy szóval: Aincrad világa kicsit sem hasonlít ahhoz, amit az otthonomnak ismertem. Az általános teendők persze megmaradtak, de már a különböző szerepekbe öltözött egyének is komoly veszélyt fenyegettek. Itt mindenki magért küzdött, a maguk életéért és a biztonságukért. Ennek tudatában még a védett zónákon belül is puhatolózó óvatossággal lépdeltem, mintha a mobok által őrzött fennsíkokon közlekednék. Több napos tájékozódást követően megkezdtem a dolgom beteljesítéséhez való munkálatok előkészítését: ahhoz, hogy a szafariban biztonságosabban közlekedjek, a kiképzőtiszt második funkcióját kellett igényelnem. Idomár vagyok, és az idomár egy dologhoz ért igazán: vadat szelídít. Az öcsémért bármire hajlandónak éreztem magamat.

Név: Cody Strusson (usernév: Aeon)
Nem: Fiú
Kor: 14
Kaszt: Állatidomár
Kinézet: Átlagos testmagasságú, kicsit vékonyabb a kelleténél. Szőke haja már-már fehérnek mondható göndör fürtökben végződik. Mandulavágású szemei szinte teljesen feketék, és csak a nap fényében látható annak a kevéske acélkékes árnyalata. Arca kissé sápadt, beesett, de tekintete rá jellemző erőt sugall, mégsem taszít. Szemében jóindulat és belső fény tükröződik: az, ami őrá igazán jellemző.
Egyszerű, kinti alkalmakhoz alkalmatos ruhákat hord, csak akkor öltözik ki, amikor jeles eseményeken vesz részt. Jobb csuklóján rövidre kötött, vörös kendőt visel, mely testvérével párban hord - ez a kettejük szoros kötelékének a szimbóluma.
Jellem: Céltudatos. A játékba kerülést és az öccsétől való elszakadást követően másra sem vágyik, csakhogy megtalálja az utóbbit és biztonságban tudhassa. A külső segítséget kellemetlenül fogadja. A tudást, az eredményeit és a cseppnyi elismerést saját maga szerezte meg, még a valódi világban is. A manipulatív viselkedés legalább annyira taszítja a fiút, mint a lekezelő bánásmód, melyet a szintben való lemaradottságához szokott társítani. Hogyha mindenki az önerejéből eljutott arra a pontra, ahol vannak, miért ne próbálkozhatna a saját erejéből?
Bár a segítséget vonakodva fogadja, annak nyújtását átgondolás nélkül megadja másoknak. Még ha az élet-halál játékból adódó kiszolgáltatott, szörnyű helyzet egyes személyeket eltorzított, radikálisabb szerepbe juttatott, miért ne lehetne rajtuk segíteni? És miért kéne ahhoz ok, hogy valaki segítsen a másikon? Saját értékrendjét éppoly lojalitással követi, mint legfőbb célját: megtalálni a testvérét, kerüljön bármibe. Ha válaszúthoz tér, makacsan azokba az elvekbe ragaszkodik, amiket élete során a merészebb álmaival együtt dédelgetett.