KezdőlapEgy aincradi krónikája
1 / 1 oldal
Egy aincradi krónikája
by Cellindir Vas. Nov. 16 2014, 21:15
Megforgatom párszor a kristályt, amit az idomár lány adott nekem, miközben könnyed léptekkel, fától fáig haladva követem a nagydarab férfit az erdőben. Egy pillanatra a „nyomkövető” kristályra nézek, amitől mosolyoghatnékom támad a kapucni alatt. Tényleg azt hitte, hogy nem fogom ellenőrizni, hogy mi ez, és tényleg megtartanám, ha az lenne, amit mondott? Szegény, mennyire naiv. Ebből is látszik, az igazi hatalom nem egy kardból vagy a pénzből jön.
A kövér férfi felém pillant, de a fekete felső tökéletesen álcáz, és megfelelően a fához simulok hozzá, hogy ne legyen mása, csak egy rossz érzése, az a veszélyérzet, ami mindenkiben egészségesen él. Amikor nincs racionális ok rá, hogy veszélyben érezd magad, de tudod, hogy veszélyben vagy. De úgy látszik, ez az ember nem rendelkezik ilyennel, mert tovább halad, befelé az erdőbe. Könnyelmű dolog ilyen alacsony szinten sétálgatni egyedül. Különösen most, hogy ajándék jár azért, ha megölök valakit. Előhúzom a fegyverem, és a markolaton lévő gombot megnyomva, háromfelé nyitom a fegyver pengéjét.
Kiér egy tisztásra- nem halad gyorsan, de néhány másodperc múlva támadnom kell, a verőfényben nem tudok elrejtőzni előle. Vajon hová mehet? Vajon titkos randevú várja egy vízesésnél, talán van itt valami számára fontos emlék, talán csak egyedül akar lenni kicsit. Ennek az embernek is van élete, bizonyára vannak, voltak számára fontos emberek az öreg világban, amiről nekem már emlékeim sincsenek. Nem számít. Ha megölsz valakit, tudnod kell ezeket a dolgokat, de tudnod kell azt is, hogy mindenkinek valamilyen célja van. Ezé a férfié az, hogy hozzájáruljon az újrakezdésemhez.
Ahogy felé lendülök, időben megfordul, és egy bottal hárítja a hármas pengét, beakasztva a saját fegyverét az enyém középső és felső pengéje közé. Két kézzel fogja, és az új, alacsony erőm miatt, még ilyen szánalmasan alacsony szinten is erősebb nálam. De látom a felismerést a szemében, azt az értetlenséget, ami felvillan mindig, amikor tudják, meg fognak halni. Győztem. Kicsavarom a kezéből a botot a kardom egy fordításával, és elkapom azt a levegőben, hogy kiüssem alóla a lábait.
- Ez egy rablás. Küldd át az összes aranyad! Nem tudom, mennyi van nálad, de ha kevésnek találom, abból baj lehet- úgy tűnik, a férfi nem próbál hősködni, tényleg átküldi mindenét. Ahogy vártam, nem sok, de el tudom képzelni, hogy ez minden arany, amije van. Nem is az aranya volt az, amit akartam tőle- egy könnyed mozdulattal szúrom a hasába a kardomat, aminek a hegyei már a földbe vájnak. - Úgyis gyenge voltál ehhez a világhoz- a bottal kiütöm a kezéből a teleportkristályt, hogy néhány másodperc múlva a gazdájával és a fegyverével együtt darabjaira hasadjon, örökre elhagyva Aincradot.
Kihúzom a kardom a földből, összecsukom a pengéjét, és visszadugom a hüvelybe. Egy pillantást vetek a tisztás másik felére, talán arra lehetett ennek a gyenge öregvilági embernek a célja, talán ott vár valaki rá. Talán addig fog ott várni, amíg le nem omlanak Aincrad falai, és itt minden összeomlik. Vajon mi lehet az oka, hogy nem megyek oda, és nem ölöm meg őt is? Azt akarom, hogy emlékezzen valaki erre az emberre, hogy ne tűnjön el úgy, ahogy Kamira tűnne el nélkülem? Nem valószínű, nem jelent semmit. Talán szeretném növelni a szenvedését? Felesleges lenne, nem szolgálná az érdekemet. Néhány, a régi világból jött irracionális maradvány megakadályozza, hogy ellenőrizzem a kövér ember célállomását. Egy belső hang, ami megfoszt az újabb haszontól- az azonban igaz, hogy veszélyes lenne olyan emberre vadászni, akit nem ismerek, úgyhogy követem ennek a régi, zavaró suttogásnak az utasítását. Halkan beolvadok a fák árnyékába, ahol újra előveszem, és szemlélni kezdem a kristályt. Hihetetlen, mennyire naiv volt az a kislány...
A kövér férfi felém pillant, de a fekete felső tökéletesen álcáz, és megfelelően a fához simulok hozzá, hogy ne legyen mása, csak egy rossz érzése, az a veszélyérzet, ami mindenkiben egészségesen él. Amikor nincs racionális ok rá, hogy veszélyben érezd magad, de tudod, hogy veszélyben vagy. De úgy látszik, ez az ember nem rendelkezik ilyennel, mert tovább halad, befelé az erdőbe. Könnyelmű dolog ilyen alacsony szinten sétálgatni egyedül. Különösen most, hogy ajándék jár azért, ha megölök valakit. Előhúzom a fegyverem, és a markolaton lévő gombot megnyomva, háromfelé nyitom a fegyver pengéjét.
Kiér egy tisztásra- nem halad gyorsan, de néhány másodperc múlva támadnom kell, a verőfényben nem tudok elrejtőzni előle. Vajon hová mehet? Vajon titkos randevú várja egy vízesésnél, talán van itt valami számára fontos emlék, talán csak egyedül akar lenni kicsit. Ennek az embernek is van élete, bizonyára vannak, voltak számára fontos emberek az öreg világban, amiről nekem már emlékeim sincsenek. Nem számít. Ha megölsz valakit, tudnod kell ezeket a dolgokat, de tudnod kell azt is, hogy mindenkinek valamilyen célja van. Ezé a férfié az, hogy hozzájáruljon az újrakezdésemhez.
Ahogy felé lendülök, időben megfordul, és egy bottal hárítja a hármas pengét, beakasztva a saját fegyverét az enyém középső és felső pengéje közé. Két kézzel fogja, és az új, alacsony erőm miatt, még ilyen szánalmasan alacsony szinten is erősebb nálam. De látom a felismerést a szemében, azt az értetlenséget, ami felvillan mindig, amikor tudják, meg fognak halni. Győztem. Kicsavarom a kezéből a botot a kardom egy fordításával, és elkapom azt a levegőben, hogy kiüssem alóla a lábait.
- Ez egy rablás. Küldd át az összes aranyad! Nem tudom, mennyi van nálad, de ha kevésnek találom, abból baj lehet- úgy tűnik, a férfi nem próbál hősködni, tényleg átküldi mindenét. Ahogy vártam, nem sok, de el tudom képzelni, hogy ez minden arany, amije van. Nem is az aranya volt az, amit akartam tőle- egy könnyed mozdulattal szúrom a hasába a kardomat, aminek a hegyei már a földbe vájnak. - Úgyis gyenge voltál ehhez a világhoz- a bottal kiütöm a kezéből a teleportkristályt, hogy néhány másodperc múlva a gazdájával és a fegyverével együtt darabjaira hasadjon, örökre elhagyva Aincradot.
Kihúzom a kardom a földből, összecsukom a pengéjét, és visszadugom a hüvelybe. Egy pillantást vetek a tisztás másik felére, talán arra lehetett ennek a gyenge öregvilági embernek a célja, talán ott vár valaki rá. Talán addig fog ott várni, amíg le nem omlanak Aincrad falai, és itt minden összeomlik. Vajon mi lehet az oka, hogy nem megyek oda, és nem ölöm meg őt is? Azt akarom, hogy emlékezzen valaki erre az emberre, hogy ne tűnjön el úgy, ahogy Kamira tűnne el nélkülem? Nem valószínű, nem jelent semmit. Talán szeretném növelni a szenvedését? Felesleges lenne, nem szolgálná az érdekemet. Néhány, a régi világból jött irracionális maradvány megakadályozza, hogy ellenőrizzem a kövér ember célállomását. Egy belső hang, ami megfoszt az újabb haszontól- az azonban igaz, hogy veszélyes lenne olyan emberre vadászni, akit nem ismerek, úgyhogy követem ennek a régi, zavaró suttogásnak az utasítását. Halkan beolvadok a fák árnyékába, ahol újra előveszem, és szemlélni kezdem a kristályt. Hihetetlen, mennyire naiv volt az a kislány...
Cellindir- Harcművész
- Hozzászólások száma : 114
Join date : 2014. Oct. 31.
Karakterlap
Szint: 10
Indikátor: Vörös
Céh: Liberators
Re: Egy aincradi krónikája
by Cellindir Kedd Nov. 18 2014, 01:15
A tőr pörögve repült el, hogy eltűnjön a világ szélén a semmibe. A fiú, aki nálam talán pár évvel lehetett fiatalabb, és aki most talán azért jött ide, hogy levesse magát, mégis úgy döntött, hogy küzdeni fog az életéért. Ez tetszik. Bár nem kiképzőzött, mégis harcol tovább, két kézre foglya a megmaradt tőrt, és úgy vág felém. Egy vágás lenne, de nem akarom megölni. Széttárom a karjaim, a kezemben tartott kardot elengedem, hogy a lábam mellett hulljon a földre. A tőr a homlokom magasságában csapódik be, egy mély vágást hagy az arcomon, kiszúrja a bal szemem, és belevág a mellkasomba- és mindez nem visz le többet két páncélnálnál. Elmosolyodok, ahogy meglátom a felismerést a szemében. Talppal hasba rúgom, amitől hátraesik, több életet veszít, mint én a vágásától.
Mielőtt esélye lenne felállni, már rajta is vagyok, két kézzel megragadom a karját, kicsavarva belőle a tőrt, amit azután beleszúrok a tenyerébe, a földhöz szegezve azt. Kiált- gyakran látott reakció azoktól, akik a régi világból jöttek. Fájdalom- valamire emlékszem még, mit jelentett régen, de ebben a világban ez már csak emlékként okozhat sebeket. A fiú élete viszont már legalább harmadával csökkenhetett.
- Mire vársz? Essünk túl rajta, ölj meg!- csak egy elnéző mosollyal nézek rá, miközben letörlöm a pixeldarabokat, és újra kinyitom a sérült szemem. Miért gondolja, hogy egy vágásnál többet vesztegettem volna rá, ha ennyire egyszerűen menne? Mindenki azt hiszi, hogy speciális, és hogy lassan, valami különleges módon akarnánk őket elpusztítani, pedig a legtöbbünknek egy prédának kiszemelt öreg világból való nem jelent többet bármelyik vaddisznónál.
- Nem akarlak én megölni, akkor már halott lennél. Üzletet ajánlok, hálás lennék, ha nem szakítanál félbe. Nem örülnék, ha megzavarnának- persze, ki jönne az éjszaka közepén egy olyan helyre, ahol már az is megölhet, ha rosszul lépsz? Különösen egy olyan helyre, ami a zónán kívül van. - Hallottam, hogy kint nem rettentél vissza tőle, hogy a saját érdekeid kövesd, akár olyan érdekek, szabályok ellenére is, amik nem szolgálták azt. Kellenek nekem az emberek, akik tudják, mit akarnak. Egy kicsi, elit, profitorientált céh vezetője vagyok, te pedig tökéletesen beleillenél az elképzeléseimbe. Azért jöttem, hogy felkínáljam a lehetőséget, hogy belépj Aincrad Áldozó Papjai közé.- a szeméből látom, felfogta, amit mondtam neki. Elégedett vagyok az eredménnyel, legalábbis addig, amíg nem ad választ.
- Szóval azért, mert külsőre és pletykákra alapozva rosszfiúnak tűnök, máris azt hiszed, hogy gyilkos leszek néhányezer virtuális aranyért?
- Nem. Azt várom, hogy gyilkos leszel, és cserébe megkapsz bármit, amit akarsz. Csak hadd magyarázzam meg! Ha megölsz egy vaddisznót, egy farkast, egy őzet, vagy akár egy koboldot, nem leszel talán gyilkos? Mi a különbség? Hogy őt egy másik istenség teremtette, nem az, amelyik a kinti világot? Ugyanúgy lehet egy aincradinak is családja, barátja, szerelme, ambíciói, ami talán program, de éppen úgy nevezhetünk egy embert is gondosan megformált programnak. Isten megteremtette a testét, adott neki képességeket, a szülei, tanárai, barátai kifaragták, és létrejött az a ma már olyan nehezen alakítható ember. Amilyen én és te vagyok. És ugyanúgy csak ezt a kis zöld csíkot kell eltüntetnem hozzá, hogy darabokra hullj- amennyire tudom, kint sem tart sokkal tovább elvenni az életet. Nyolc és fél milliárd ember… miért többek ők neked moboknál? Csak egy objektum, amit ki kell kerülnöd, hogy ne ütközz össze vele, csak valaki, aki a sorokban elrabol három percet az életedből, csak egy formás test, amivel néhány másodpercig játszadozhat a tudatod. Ne az ő szabályaikat, elvárásaikat kövesd, mert akkor te is csak egy leszel az akadályok közül. Kövesd azokat a szabályokat, amiket te és a barátaid alakítotok ki!- reménykedek benne, hogy sikerül a toborzás, de abból, hogy elsőre rosszul reagált, már sejtem, hogy nem így lesz. A jelenlegi céhtársaimról ilyenkor már felállhattam, és úgy beszélgethettünk, hogy nem kellett félnem tőle, hogy elmenekül. A drága kicsi Kamirával egy csókban olvadtunk össze, amikor a legelső ilyen beszélgetést folytattam le- az a lyuk, amit szúrtam rá, talán bennem is örökre megmarad.
- Te őrült vagy!- meglep egy kicsit, ahogy kitépi a kezét a tőrből, sárgába taszítva az életét, és mindkét kezével mellkason taszít. Hanyatt esek, a fiú pedig feláll, és felkapja a tőrt is a földről. Bár nem kell, és is kézbe veszem a kardom, miközben felállok. A tekintetén látom, hogy tudja már, nincs hová futnia. Nincs elég ideje hozzá, hogy a kristályt használja- azonban, ahogy megcsillan a szeme, már tudom, hogy mégis előállt egy tervvel.
Figyelmen kívül hagyom a felém dobott tőrt, ami a vállamba áll, miközben felé indulok. Mikoto egy villámgyors mozdulattal ugrik a korlátra, és kapja a kezébe a kristályt. Ahogy felugrok én is, és felé vágok, háttal, széttárt karokkal, szabadesésben zuhan alá- ez a néhány másodperc elég neki, hogy teleportáljon. Már hallom is a szavakat- bátor, találékony, nem veszíti el a fejét. Micsoda veszteség! Rengeteg hasznát vehettük volna. Elhajítom a fegyvert, amit még egyes szintűként kaptam, és direkt az ilyen alkalmakra tartottam meg. Megtisztelem a fegyvert, a céhünk védelmében tűnik el a semmiben. Nem hagyhatom elmenni.
Nem pontos a célzás, de így is elérem a célom. Vörösbe küldi, de nem öli meg a fiút, viszont kettészeli a felkarját, leválasztva a kristályt tartó kezét a testéről. A pörgő fegyver néhány másodperc múlva elpixeleződik, ahogy a levágott kar is, Mikoto arcán viszont még láthatom azt a megszokott, meglepett, félelemmel telt pillantást. Vajon milyen lehet a halál? Miért ennyire félelmetes? Miért retteg ennyire tőle mindenki? A fiú választ kap a kérdésekre, ahogy darabokra törik a teste a láthatatlan választóvonalon. Aincrad és a semmi határa. Lepillantok rá, miközben előveszem a teleportkristályt. Tudni akarom, milyen érzés.
Mielőtt esélye lenne felállni, már rajta is vagyok, két kézzel megragadom a karját, kicsavarva belőle a tőrt, amit azután beleszúrok a tenyerébe, a földhöz szegezve azt. Kiált- gyakran látott reakció azoktól, akik a régi világból jöttek. Fájdalom- valamire emlékszem még, mit jelentett régen, de ebben a világban ez már csak emlékként okozhat sebeket. A fiú élete viszont már legalább harmadával csökkenhetett.
- Mire vársz? Essünk túl rajta, ölj meg!- csak egy elnéző mosollyal nézek rá, miközben letörlöm a pixeldarabokat, és újra kinyitom a sérült szemem. Miért gondolja, hogy egy vágásnál többet vesztegettem volna rá, ha ennyire egyszerűen menne? Mindenki azt hiszi, hogy speciális, és hogy lassan, valami különleges módon akarnánk őket elpusztítani, pedig a legtöbbünknek egy prédának kiszemelt öreg világból való nem jelent többet bármelyik vaddisznónál.
- Nem akarlak én megölni, akkor már halott lennél. Üzletet ajánlok, hálás lennék, ha nem szakítanál félbe. Nem örülnék, ha megzavarnának- persze, ki jönne az éjszaka közepén egy olyan helyre, ahol már az is megölhet, ha rosszul lépsz? Különösen egy olyan helyre, ami a zónán kívül van. - Hallottam, hogy kint nem rettentél vissza tőle, hogy a saját érdekeid kövesd, akár olyan érdekek, szabályok ellenére is, amik nem szolgálták azt. Kellenek nekem az emberek, akik tudják, mit akarnak. Egy kicsi, elit, profitorientált céh vezetője vagyok, te pedig tökéletesen beleillenél az elképzeléseimbe. Azért jöttem, hogy felkínáljam a lehetőséget, hogy belépj Aincrad Áldozó Papjai közé.- a szeméből látom, felfogta, amit mondtam neki. Elégedett vagyok az eredménnyel, legalábbis addig, amíg nem ad választ.
- Szóval azért, mert külsőre és pletykákra alapozva rosszfiúnak tűnök, máris azt hiszed, hogy gyilkos leszek néhányezer virtuális aranyért?
- Nem. Azt várom, hogy gyilkos leszel, és cserébe megkapsz bármit, amit akarsz. Csak hadd magyarázzam meg! Ha megölsz egy vaddisznót, egy farkast, egy őzet, vagy akár egy koboldot, nem leszel talán gyilkos? Mi a különbség? Hogy őt egy másik istenség teremtette, nem az, amelyik a kinti világot? Ugyanúgy lehet egy aincradinak is családja, barátja, szerelme, ambíciói, ami talán program, de éppen úgy nevezhetünk egy embert is gondosan megformált programnak. Isten megteremtette a testét, adott neki képességeket, a szülei, tanárai, barátai kifaragták, és létrejött az a ma már olyan nehezen alakítható ember. Amilyen én és te vagyok. És ugyanúgy csak ezt a kis zöld csíkot kell eltüntetnem hozzá, hogy darabokra hullj- amennyire tudom, kint sem tart sokkal tovább elvenni az életet. Nyolc és fél milliárd ember… miért többek ők neked moboknál? Csak egy objektum, amit ki kell kerülnöd, hogy ne ütközz össze vele, csak valaki, aki a sorokban elrabol három percet az életedből, csak egy formás test, amivel néhány másodpercig játszadozhat a tudatod. Ne az ő szabályaikat, elvárásaikat kövesd, mert akkor te is csak egy leszel az akadályok közül. Kövesd azokat a szabályokat, amiket te és a barátaid alakítotok ki!- reménykedek benne, hogy sikerül a toborzás, de abból, hogy elsőre rosszul reagált, már sejtem, hogy nem így lesz. A jelenlegi céhtársaimról ilyenkor már felállhattam, és úgy beszélgethettünk, hogy nem kellett félnem tőle, hogy elmenekül. A drága kicsi Kamirával egy csókban olvadtunk össze, amikor a legelső ilyen beszélgetést folytattam le- az a lyuk, amit szúrtam rá, talán bennem is örökre megmarad.
- Te őrült vagy!- meglep egy kicsit, ahogy kitépi a kezét a tőrből, sárgába taszítva az életét, és mindkét kezével mellkason taszít. Hanyatt esek, a fiú pedig feláll, és felkapja a tőrt is a földről. Bár nem kell, és is kézbe veszem a kardom, miközben felállok. A tekintetén látom, hogy tudja már, nincs hová futnia. Nincs elég ideje hozzá, hogy a kristályt használja- azonban, ahogy megcsillan a szeme, már tudom, hogy mégis előállt egy tervvel.
Figyelmen kívül hagyom a felém dobott tőrt, ami a vállamba áll, miközben felé indulok. Mikoto egy villámgyors mozdulattal ugrik a korlátra, és kapja a kezébe a kristályt. Ahogy felugrok én is, és felé vágok, háttal, széttárt karokkal, szabadesésben zuhan alá- ez a néhány másodperc elég neki, hogy teleportáljon. Már hallom is a szavakat- bátor, találékony, nem veszíti el a fejét. Micsoda veszteség! Rengeteg hasznát vehettük volna. Elhajítom a fegyvert, amit még egyes szintűként kaptam, és direkt az ilyen alkalmakra tartottam meg. Megtisztelem a fegyvert, a céhünk védelmében tűnik el a semmiben. Nem hagyhatom elmenni.
Nem pontos a célzás, de így is elérem a célom. Vörösbe küldi, de nem öli meg a fiút, viszont kettészeli a felkarját, leválasztva a kristályt tartó kezét a testéről. A pörgő fegyver néhány másodperc múlva elpixeleződik, ahogy a levágott kar is, Mikoto arcán viszont még láthatom azt a megszokott, meglepett, félelemmel telt pillantást. Vajon milyen lehet a halál? Miért ennyire félelmetes? Miért retteg ennyire tőle mindenki? A fiú választ kap a kérdésekre, ahogy darabokra törik a teste a láthatatlan választóvonalon. Aincrad és a semmi határa. Lepillantok rá, miközben előveszem a teleportkristályt. Tudni akarom, milyen érzés.
Cellindir- Harcművész
- Hozzászólások száma : 114
Join date : 2014. Oct. 31.
Karakterlap
Szint: 10
Indikátor: Vörös
Céh: Liberators
Re: Egy aincradi krónikája
by Cellindir Kedd Nov. 18 2014, 21:37
Hátraléptem, elhajoltam a vérfarkas elől, akinek a fogai a fejemtől néhány centire csattantak, és viszonzásképpen sárgába taszítottam az életét a kardom suhintásával. Ha ez így megy tovább, nagyjából tíz-tizenkét vágás, ha a két lány is besegít, akkor talán még annyi sem kell. Csak egy újabb unalmas küldetés, ami azért abból a szempontból egyedi, hogy csak most, teliholdkor lehet felvenni. Vajon a régi világban is most van telihold?
Hátraugrok, ahogy Alicia switchel, és gyorsan püfölni kezdi a farkasembert a kardjával. Elég jó a sebzése, még ahhoz képest is, hogy nem kiképzőzött, de az ő élete is sárgába lépett. Az enyém még bőven a háromnegyede felett van, nem igazán értem, miért megy ő előre. Talán az lehet az oka, hogy azon a rövid, ide vezető úton, amikor előadtam a jól begyakorolt hamis élettörténetemet, máris elkezdett érezni valamit irántam? Tényleg egész csinos lány, de tudom, hogy nem én tetszek neki, hanem egy hazugság. Igaz, hogy benne élek én is abban a hazugságban, de nem tekinthetem őt szövetségesnek. Ahogyan a másikat sem.
Olyan aranyhaja van, mint nekem- mivel ez nem tűnik jellemzőnek, arra következtetek, hogy nem volt az a régi világban sem, így tehát valami rokonom kell legyen. Vagy Kamira rokona, vagy mindkettőnk rokona. De a régi világ közös gyökerei nem fogják megmenteni őt. Két zöld játékos, nem osztozkodom velük, egyikük sem olyasvalaki, akiket a szövetségesemként kezelhetnék. Talán sajnálnom kellene a két fiatal életet, különösen, hogy mindketten meglehetősen szépek, de bizonyára vannak hasonlóan szép lányok a világon, akik akár mind az enyémek lehetnek, ha én leszek az uralkodójuk. Uralkodó pedig nem a vajszívűekből lesz.
A vérfarkas egy vonyítással kezd tombolásba, ahogy vörösbe zuhan az életpontja, egy ökölcsapással hátralöki Aliciát, aki szintén vörösbe vált. Bár egy gyengébb potionnal visszaküzdi magát magasabb életpontra, a felé száguldó vérfarkasnak így is csak két csapás lehet. Aimi ugyan leswitcheli, de egy pillanatra rám fordul, mielőtt a lányra vált. Nincs rá garancia, hogy nem vált célpontot, bár a másik harcművész már el fog bánni vele. Előhalászok egy üvegcsét.
- Tessék, Licia, idd ezt meg gyorsan! Ellenméreg a vérfarkas átokra- tökéletesen eljátszom az aggódó lovagot, még át is karolom a lányt, miközben felsegítem. Enyhe pír az arcon- egyértelműen azt jelenti, hogy jelent neki valamit ez az egyszerű érintés. Pár szép szó, kedvesség, határozottság- talán már elég is volt hozzá, hogy szerelmes legyen, és bizonyára azt hiszi, hogy viszonzom az érzéseit. Szegénynek fogalma sincs róla, hogy mit itattam meg vele. - Rendben, küldjük Pokolra ezt a szörnyeteget- bármennyire jól megtanultam elrejteni az érzéseimet, még nekem is nehéz kibírni ezt a mondatot nevetés nélkül. Mint bármelyik ostoba gyermek, aki hősösdit játszik.
Aimi átdobja a láncot a küldetésboss nyakán, Alicia belevág az oldalába, és természetesen, ahogy mindig, most is enyém az utolsó ütés. A kardom a fejébe szel, ő pedig pixelekre oszlik. Megkapjuk a kötelező történetet is arról, hogy a szörnyeteg nem háborgatja többet Horunka békés lakosait- a legtöbben felfogják, hogy ez a küldetés semmi többről nem szólt, csak a saját életed teszed fel tétként, és hatalmat kapsz érte.
Kinyitom a kardom, és hirtelen a láncra szúrok, feltekerve Aimi fegyverét. Látom a lány szemén az értetlenséget, de viszonylag gyorsan kapcsol, gyorsan próbálja kiszabadítani a fegyverét, de a következő pillanatban már belevágok az oldalába, ezzel pedig el is veszem tőle a fegyvert. Súlyosan megsérült a harcban. Nem kell több, mint egy pontos szúrás ahhoz, hogy véget érjen. A szőke lány, aki talán a múltamhoz kötődött, nincs többé. Egy puffanás tudatja velem, hogy hat a paralízisméreg.
Elégedetten visszadugom a kardom a hüvelybe, felveszem a lányét a földről, a két lebénult kezét egymásra teszem a feje felett, és átszúrom rajta a kardom. Talán jobban örülne a gyors halálnak, olyannak, amit Aimi kapott, de szeretek beszélgetni a leendő áldozataimmal. Kiönthetem az összes szemetet, ami felgyűlt bennem, rendezhetem a gondolataim, az elképzeléseim, és mindezt úgy, hogy nem hagyok magam után veszélyes, támadható pontot.
- De… de… te azt mondtad, hogy nem vagy olyan, mint a többi vörös- csak megcsóválom a fejem, szinte már sajnálattal telt arckifejezéssel, miközben helyet foglalok mellette. Végigsimítok az arcán, letörlök egy könnycseppet. Nem szeretettel, ez csak egy műkedvelő érintése, aki szereti a szép dolgokat. Látom az arcán, hogy felismerte, mekkorát tévedett, és kezdi látni, hogy kivel hozta össze a sors. - Ne csináld ezt, kérlek, megkaphatsz bármit! Kérj, amit csak akarsz! A tied, amim van, megteszek bármit, amit szeretnél…
- Az enyém vagy, az enyém mindened, és nem kell kérnem sem- érzem a félelmet, a rettegést, ahogy az egyik ujjammal követem a nyaka vonalát, azután lekanyarodok a hóna irányába, hogy azután megsimítsam az egyik földhöz szegezett kart. Semmit nem tudna ellene tenni, ha azt akarnám, hogy az enyém legyen. Nem azért nem fogom megtenni, mert bármi visszatartana tőle, vagy, mert sajnálnám, becstelen dolognak hinném. Egyszerűen csak nem származna belőle semmi hasznom, és nem is hiszem, hogy jól érezném magam. Ő csak egy az áldozataim közül, nem az ő fajtája az, aki vonz. - Tudod, Alicia, voltak társaim, volt valaki, akit szerettem, és mint mindenki másnak is, nekem is tetszenek a magadfajta lányok. Tudod, mi a különbség? Te gyenge vagy, és én ezt látom, nem a csinos külsőt. Ez pedig unalmassá tesz téged, értéktelenné.
- Akkor miért…
- Hogy miért? Pénzért, tárgyakért, tapasztalati pontokért. Hogy gyakoroljam a hazugságaimat, hogy érezzem újra az erőmet, amit elvettek tőlem. Hatalomért. Ez az elsődleges oka. De van még valami. Nem fogorvosok a szüleim, nem tudom, kik ők. Nincsenek emlékeim róluk, szinte semmire nem emlékszem abból, ami a régi világban történt. Én Aincradban születtem újjá, már nem is emlékszem jól az igazi valómra. Jürgen Richter. Annyira üres, annyira jelentéstelen. Nincs múltam, mint nektek. Volt egy lány, Kamirának hívták, a szeretőm volt. Szerettem, de jobban szerettem a saját hatalmamat, és amikor veszélyessé kezdett válni, választanom kellett. Szinte még ma is látom, ahogy ott alszik mellettem az ágyban, én pedig figyelem, ahogy lepörög a visszaszámlálás a párbajról. Még mindig hiányzik, hiába vált a riválisommá, méltó társam volt. Néha még szoktam vele álmodni, látom az aranyló haját, a kék szemeit, látom azt az erővel telt tartást… nos, az oka, amiért még életben vagy, hogy ezeket elmondhassam valakinek. El sem tudod képzelni, mennyivel könnyebb most, de ezek a gyengepontjaim. Nem áll szándékomban bárkivel megosztani őket. Fogd fel úgy, mintha egy könyv lennél, ami fontos volt, veszélyes volt, és örökké fog élni a levegőben- elhajolok a lány rúgása elől, úgy tűnik, kezd elmúlni a méreg hatása. A feje mellett foglalok helyet.
- Ne nehezítsük meg egymás dolgát. Tudod, hogy mi ez?- az eszköztáramból elővarázsolt kristályt a lány szeme elé tartom, de nem kapok választ. - Egy nálad is fiatalabb lánytól kaptam, hogy segítse a jó útra térésemet. Követi a mozgásomat, és tudni fogják, ha megölök valakit, azt mondta. Pedig csak szemét. De nekem sokat jelent. Jelképezi, hogy mennyire gyenge itt mindenki- lesújtok a kristállyal a lány fejére. Azután újra. És újra. És újra. Sokáig tart, amíg a csapások sorozata lenullázza az életét. A távolban felsír egy macska panaszos éneke.
Hátraugrok, ahogy Alicia switchel, és gyorsan püfölni kezdi a farkasembert a kardjával. Elég jó a sebzése, még ahhoz képest is, hogy nem kiképzőzött, de az ő élete is sárgába lépett. Az enyém még bőven a háromnegyede felett van, nem igazán értem, miért megy ő előre. Talán az lehet az oka, hogy azon a rövid, ide vezető úton, amikor előadtam a jól begyakorolt hamis élettörténetemet, máris elkezdett érezni valamit irántam? Tényleg egész csinos lány, de tudom, hogy nem én tetszek neki, hanem egy hazugság. Igaz, hogy benne élek én is abban a hazugságban, de nem tekinthetem őt szövetségesnek. Ahogyan a másikat sem.
Olyan aranyhaja van, mint nekem- mivel ez nem tűnik jellemzőnek, arra következtetek, hogy nem volt az a régi világban sem, így tehát valami rokonom kell legyen. Vagy Kamira rokona, vagy mindkettőnk rokona. De a régi világ közös gyökerei nem fogják megmenteni őt. Két zöld játékos, nem osztozkodom velük, egyikük sem olyasvalaki, akiket a szövetségesemként kezelhetnék. Talán sajnálnom kellene a két fiatal életet, különösen, hogy mindketten meglehetősen szépek, de bizonyára vannak hasonlóan szép lányok a világon, akik akár mind az enyémek lehetnek, ha én leszek az uralkodójuk. Uralkodó pedig nem a vajszívűekből lesz.
A vérfarkas egy vonyítással kezd tombolásba, ahogy vörösbe zuhan az életpontja, egy ökölcsapással hátralöki Aliciát, aki szintén vörösbe vált. Bár egy gyengébb potionnal visszaküzdi magát magasabb életpontra, a felé száguldó vérfarkasnak így is csak két csapás lehet. Aimi ugyan leswitcheli, de egy pillanatra rám fordul, mielőtt a lányra vált. Nincs rá garancia, hogy nem vált célpontot, bár a másik harcművész már el fog bánni vele. Előhalászok egy üvegcsét.
- Tessék, Licia, idd ezt meg gyorsan! Ellenméreg a vérfarkas átokra- tökéletesen eljátszom az aggódó lovagot, még át is karolom a lányt, miközben felsegítem. Enyhe pír az arcon- egyértelműen azt jelenti, hogy jelent neki valamit ez az egyszerű érintés. Pár szép szó, kedvesség, határozottság- talán már elég is volt hozzá, hogy szerelmes legyen, és bizonyára azt hiszi, hogy viszonzom az érzéseit. Szegénynek fogalma sincs róla, hogy mit itattam meg vele. - Rendben, küldjük Pokolra ezt a szörnyeteget- bármennyire jól megtanultam elrejteni az érzéseimet, még nekem is nehéz kibírni ezt a mondatot nevetés nélkül. Mint bármelyik ostoba gyermek, aki hősösdit játszik.
Aimi átdobja a láncot a küldetésboss nyakán, Alicia belevág az oldalába, és természetesen, ahogy mindig, most is enyém az utolsó ütés. A kardom a fejébe szel, ő pedig pixelekre oszlik. Megkapjuk a kötelező történetet is arról, hogy a szörnyeteg nem háborgatja többet Horunka békés lakosait- a legtöbben felfogják, hogy ez a küldetés semmi többről nem szólt, csak a saját életed teszed fel tétként, és hatalmat kapsz érte.
Kinyitom a kardom, és hirtelen a láncra szúrok, feltekerve Aimi fegyverét. Látom a lány szemén az értetlenséget, de viszonylag gyorsan kapcsol, gyorsan próbálja kiszabadítani a fegyverét, de a következő pillanatban már belevágok az oldalába, ezzel pedig el is veszem tőle a fegyvert. Súlyosan megsérült a harcban. Nem kell több, mint egy pontos szúrás ahhoz, hogy véget érjen. A szőke lány, aki talán a múltamhoz kötődött, nincs többé. Egy puffanás tudatja velem, hogy hat a paralízisméreg.
Elégedetten visszadugom a kardom a hüvelybe, felveszem a lányét a földről, a két lebénult kezét egymásra teszem a feje felett, és átszúrom rajta a kardom. Talán jobban örülne a gyors halálnak, olyannak, amit Aimi kapott, de szeretek beszélgetni a leendő áldozataimmal. Kiönthetem az összes szemetet, ami felgyűlt bennem, rendezhetem a gondolataim, az elképzeléseim, és mindezt úgy, hogy nem hagyok magam után veszélyes, támadható pontot.
- De… de… te azt mondtad, hogy nem vagy olyan, mint a többi vörös- csak megcsóválom a fejem, szinte már sajnálattal telt arckifejezéssel, miközben helyet foglalok mellette. Végigsimítok az arcán, letörlök egy könnycseppet. Nem szeretettel, ez csak egy műkedvelő érintése, aki szereti a szép dolgokat. Látom az arcán, hogy felismerte, mekkorát tévedett, és kezdi látni, hogy kivel hozta össze a sors. - Ne csináld ezt, kérlek, megkaphatsz bármit! Kérj, amit csak akarsz! A tied, amim van, megteszek bármit, amit szeretnél…
- Az enyém vagy, az enyém mindened, és nem kell kérnem sem- érzem a félelmet, a rettegést, ahogy az egyik ujjammal követem a nyaka vonalát, azután lekanyarodok a hóna irányába, hogy azután megsimítsam az egyik földhöz szegezett kart. Semmit nem tudna ellene tenni, ha azt akarnám, hogy az enyém legyen. Nem azért nem fogom megtenni, mert bármi visszatartana tőle, vagy, mert sajnálnám, becstelen dolognak hinném. Egyszerűen csak nem származna belőle semmi hasznom, és nem is hiszem, hogy jól érezném magam. Ő csak egy az áldozataim közül, nem az ő fajtája az, aki vonz. - Tudod, Alicia, voltak társaim, volt valaki, akit szerettem, és mint mindenki másnak is, nekem is tetszenek a magadfajta lányok. Tudod, mi a különbség? Te gyenge vagy, és én ezt látom, nem a csinos külsőt. Ez pedig unalmassá tesz téged, értéktelenné.
- Akkor miért…
- Hogy miért? Pénzért, tárgyakért, tapasztalati pontokért. Hogy gyakoroljam a hazugságaimat, hogy érezzem újra az erőmet, amit elvettek tőlem. Hatalomért. Ez az elsődleges oka. De van még valami. Nem fogorvosok a szüleim, nem tudom, kik ők. Nincsenek emlékeim róluk, szinte semmire nem emlékszem abból, ami a régi világban történt. Én Aincradban születtem újjá, már nem is emlékszem jól az igazi valómra. Jürgen Richter. Annyira üres, annyira jelentéstelen. Nincs múltam, mint nektek. Volt egy lány, Kamirának hívták, a szeretőm volt. Szerettem, de jobban szerettem a saját hatalmamat, és amikor veszélyessé kezdett válni, választanom kellett. Szinte még ma is látom, ahogy ott alszik mellettem az ágyban, én pedig figyelem, ahogy lepörög a visszaszámlálás a párbajról. Még mindig hiányzik, hiába vált a riválisommá, méltó társam volt. Néha még szoktam vele álmodni, látom az aranyló haját, a kék szemeit, látom azt az erővel telt tartást… nos, az oka, amiért még életben vagy, hogy ezeket elmondhassam valakinek. El sem tudod képzelni, mennyivel könnyebb most, de ezek a gyengepontjaim. Nem áll szándékomban bárkivel megosztani őket. Fogd fel úgy, mintha egy könyv lennél, ami fontos volt, veszélyes volt, és örökké fog élni a levegőben- elhajolok a lány rúgása elől, úgy tűnik, kezd elmúlni a méreg hatása. A feje mellett foglalok helyet.
- Ne nehezítsük meg egymás dolgát. Tudod, hogy mi ez?- az eszköztáramból elővarázsolt kristályt a lány szeme elé tartom, de nem kapok választ. - Egy nálad is fiatalabb lánytól kaptam, hogy segítse a jó útra térésemet. Követi a mozgásomat, és tudni fogják, ha megölök valakit, azt mondta. Pedig csak szemét. De nekem sokat jelent. Jelképezi, hogy mennyire gyenge itt mindenki- lesújtok a kristállyal a lány fejére. Azután újra. És újra. És újra. Sokáig tart, amíg a csapások sorozata lenullázza az életét. A távolban felsír egy macska panaszos éneke.
Cellindir- Harcművész
- Hozzászólások száma : 114
Join date : 2014. Oct. 31.
Karakterlap
Szint: 10
Indikátor: Vörös
Céh: Liberators
Re: Egy aincradi krónikája
by Cellindir Vas. Nov. 30 2014, 23:50
Fehér csuklyában hagyom el a templomot, hogy a sötétségbe vessem magam. Világítok, mint egy kísértet, ahogy elhagyom a várost, becsapódnak az ablaktáblák is közeledtem hírére. Ez az éjszaka, amitől retteg mindenki, akár a régi világból származik, akár ebben született. És a tél első órái idén még kegyetlenebbnek, hidegebbnek ígérkeznek, mint amilyenek tavaly voltak.
Érdekes hirdetményre leltem a Kezdetek városában, ahol mindenfele egy küldetést hirdettek.
A küldetés teljesen átlagosnak tűnt, amíg a kezembe nem vettem egy szórólapot. A papír feketévé vált, a betűk fehérré, és egészen megváltozott rajta a szöveg is.
Túlzottan csábító, túlzottan érdekes, túlzottan sokat ígérő ahhoz, hogy kimaradjak belőle. Csak haladok az erdő felé, a térképen hópehely jelöli, hol van dolgom. Messze járok, de már felém sodor a szél egy mély, sötét üvöltést, ami a csontomig vág. A préda elvetve, már csak le kell aratni. A hátam mögül, messze a városban az óra elüti az éjfélt. Néhány hópehely kezd szállingózni a parancsütésre, azután hirtelen intenzívebbé válik a havazás. Alig tíz perc kell, hogy fehérré váljon a táj, és a fehér köpeny beleolvadjon a tájba.
Kiszúrok egy fehér csuklyás lányt balra. Talán ismerem, talán nem. Nem látom az arcát, csak azt, hogy vörös indikátora van. Tőle tíz méterre lemaradva jön egy hasonlóan öltözött fiú, hasonló korú a sárkányos lányhoz. Vörös ő is. Megpillantok egyet tőlem jobbra, kiköpött mása az előzőnek. Azután egy ugyanilyen külsejű karcsú íjász csatlakozik hozzánk egy fa mögül kilépve. Végül megjelenik egy nagyon magas férfi, és még egy lány, utóbbit egy fehér medvebocs követi. Magától formálódik a csapatunk. Nincsenek nevek, én vagyok Wolf 3. Nem nézzük egymás arcát. Nem kérdezünk, nem beszélünk. Csak követjük a préda szagát, ahogyan az várható a Tél farkasaitól. Megközelítjük a kisebb város méretű tisztást.
Két hatalmas szörny birkózik a közepén, magasságuk talán egy óratoronyé lehet. Egyikük egy falevelekből álló angyalra hasonlít, aki gyönyörűen pompázik a fehér tájban, bár már el-ellepik a hópelyhek a testét. Majdnem emberi arc, a jobb kezében egy lándzsa, a balban egy vörös pajzs. Vörös-arany szárnyaival verdes, ahogy szabadulni próbál a másik lény fogásából.
A Tél démona maga a megtestesült gyönyörűség, a megtestesült borzalom, az édes kegyetlenség, az élő halál. Fölé magasodik az Ősznek, jéggé válik minden körülötte, a puszta érintése folyamatosan csökkenti ellenfele életcsíkját. Jégből álló nő, meztelen teste gyönyörűen csillog, elhomályosítja a rothadt leveleket. A szeme kéken ragyog, ahogy néha a másik aincradi istenségre, néha arra a néhány emberre pillant, akik a lábnyomaiból előtörő farkasokat ölik. Hozzá képest egy király, bármilyen hatalmas, bármilyen gazdag, csak kavicsokkal és fakardokkal játszó gyermek.
Lassan bekerítjük a mit sem sejtő, vörös-sárga göncökbe öltözött szerencsétleneket. Mint birkanyáj, akik békésen legelnek, amikor a fenevad lehelete már a nyakukat libabőrözi, nem tesznek semmit. Nem is tehetnének. Csak játszanak azokkal a dolgokkal, amiket farkasnak hisznek, de fogalmuk sincs róla, hogy az igazi farkasok halkan közelítenek feléjük. Enyhe borzongás fog el, ahogy fehér kesztyűbe rejtett ujjaim a kardom markolata köré kulcsolom, és kicsúsztatom a fegyvert a hüvelyből.
Fiatal felnőttek, tinédzserek, az egyik lány szinte gyerek- nem jelent semmiféle akadályt. Nem jelentett soha. Nem látok mást, csak hat halálraítéltet és hét hóhért. Nem érzem magam ettől gonosznak, nem érzem, hogy szükségem lenne bármiféle okra, hogy megöljem őket. Most nem kell a pénzük, nem állnak az utamban, nem remélek hasznot. Most valami más okom van erre, valami magasztos, megszentelt pillanat vár most rám. Nincs szükségem különösebb haszonra ma éjjel. Ma kizárólag szolgálok, szolgálom a saját vágyaim. Ma szórakozásból ölök.
Egy nyílvessző az egyik fiú tarkójába, ami rögtön vörösbe taszítja, kezdi a párbajt. Gyorsan lerohanjuk az őszi ruhákba bújt embereket, a csizmák ropognak a friss havon, ahogy összefutunk velük. Az én ellenfelem pedig a legkisebb az összes közül, talán még tizenhat éves sincs a lány. Fél térdre ereszkedik, nem kiabál, nem átkozódik, nem csapkod, ahogy a többiek. Felhúzza az íját, és vár, várja a jó célpontot. Nem veszíti el a fejét.
Három méterre lehetek tőle, amikor a havat a szemébe rúgom- abban a pillanatban, amikor elengedi a nyilat. Bár kicsit megzavarta a célzását, és lejjebb szaladt a keze, a nyílvessző így is a combomba áll. Furcsa érzés, az emlék a régi világból, amikor ez még fájdalmat okozott- ez azonban csak egy pillanatra lassít le. Már felé is ugrok, hogy a kardom hegyével a földre szegezzem. A lány az utolsó pillanatban vetődik félre egy oldalra bukfencezéssel, és lő ki felém még egy nyilat. Ahogy fordulatból felé vágok, a pengém kettéhasítja a fadarabot, ami elpixelesedve hullik a hóba.
A lány homlokát súrolja a vágás, de időben hátraugrik, hogy aztán a következő nyila kitéphesse a kardomat a kezemből. Többre viszont már nincs ideje, mindketten a hóban kötünk ki, ahogy felborítom. Az ujjaim a lányka nyaka köré fonódnak, és elkezdem sárgába szorítani az életcsíkját. A magabiztosság eltűnt már az arcáról, átvette helyét a félelem. Az egyik kezét a kézfejem köré fonja, a másikkal pedig arcon üt. Azután megint. Azután erősebben, ököllel. A következő ütés előtt sikerül elkapnom a csuklóját, és ahogy a kinyújtott ujjaival a szemem felé kezd kotorászni, elkap valami, amit soha nem éreztem korábban. Egy hirtelen mozdulattal harapok le néhányat az ujjai közül. Még felszakad egy visítás, mielőtt porrá lesz. Vajon mi volt a neve?
Ahogy felállok, és kitépem a nyilat a lábamból, rögtön meghallom azt a félreismerhetetlen suhintást. Reflexszerűen kapok hátra, és szorítom a kezem a pengére, ami ugyan lejjebb viszi az életemet, de nem olyan drasztikus mértékben, hogy zavarjon. A fiú első meglepetése pont megfelel arra, hogy a nyakába szúrjam a nyilat, és eltaszítsam. Amíg összeszedi magát, és egy fegyvert húz elő, ami mintha közvetlenül a karjában lett volna addig, én is fel tudom venni a kardomat. Magabiztosan indul felém, ez a magabiztosság viszont csak addig tart, amíg háromfelé nyitom a kardomat, és kicsavarom a pengét a kezéből. Egy suhintással leszelem mindkét lábát, amivel már vörösbe is taszítom. Hanyatt esik, a földre.
„NE!”- nem tudom, hogy a szája, vagy csak a szeme szólt abban a pillanatban, hogy a fej elvált a testtől. Annyira megszokott, ahogy az utolsó pillanatban, amikor már a kardja eltompult, és nem tudott megállítani, azt hiszi, elég lesz az a pár szó arra, hogy megsajnáljam. A sajnálat idegen tőlem.
A jégnő előtt lassan összeroppan az vörösbe öltözött angyal, aki inkább hasonlít már rokkant vénemberre. Lassan beköszönt a tél. Farkasok másznak, kaparják szét a korhadt leveleket, a Tél démonának kezei pedig lassan belevájnak abba, ami a büszke őszből maradt még. Lassan vörösbe kúszik az élete.
Lassan meghalnak az Ősz követői is. Egy ezüst hajú fiú a teleport kristályáért nyúl, de hiába: a kristály megfagy, ahogy a kezébe veszi. Futni kezd, én pedig üldözőbe veszem. Tart egy kardot a kezében, de látom rajta, szigorúan véve fegyvertelen. Elvesztette az akaraterejét hozzá, hogy kardot forgasson. Menti az életét. Hiába. Csak harminc méterre juthat, mielőtt egy farönk megállítja. Nem tud felkelni. A háromfelé nyitott kard többször a hátába váj.
A halálos szúrás előtt a hátára fordul, és beékeli a fegyverét az enyém pengéi közé. Remeg a keze, könnyes a szeme. Talán bátor volt, talán segített másokon, talán ő volt az, aki mutatta az utat, talán mindig gyáva volt, nem tudom. Az biztos, hogy a halálfélelem felőrölte. Ránehezedek a kardra, ami már csak centikre van a testétől. Nem tudja tartani. Az ő szemében is megjelenik egy kérdés. „MIÉRT?” Miért gondolják, hogy ez különleges? Számukra ez a nap különleges, ugyanis ma meghaltak. Nekem ez viszont csak egy átlagos vasárnap éjjel. A karja enged, a kard belefut, és eggyé válik a hóval.
Ahogy visszasétálok, már csak ketten élnek. Egy nálam pár évvel idősebb férfi, aki puszta kézzel és lábban rugdossa, csapkodja félre a felé suhanó pengéket. Nagyon ügyesnek tűnik, ez elismerésre méltó. Kevesen vannak, akik a biztos halál pillanatában sem törnek meg, és ahhoz méltón halnak, ahogy éltek. Ha most olyan lennék, ahogy azt az igazság bajnokai képzelik, leállítanám a harcot, és megmérkőznék vele. Csak mi ketten. De nem teszek ilyet.
Egy kard leszeli a jobb karját. A két fiú, akik talán ikrek, a lábát késekkel szúrják meg. Térdre rogy. Még mindig hadonászik a maradék kezével, egészen addig, amíg az arca el nem tűnik a medvebocs szájában. A petbe befelé kiáltott halálsikoly csendes, miközben én a lány felé indulok.
Fogalmam sincs, milyen kasztú, milyen szintű, nem próbál harcolni. Elteszem a kardom, és különösebb gond nélkül megragadom, hogy a Tél démona elé rángassam. Minden istenség szereti az áldozatokat, talán elnyerem a kegyét vele, hogy neki adjuk az utolsót. A legszebbet, a legszerencsésebbet. Az ősz utolsó lehulló levelét. A narancslevelekből álló mob éppen akkor hullik szét, amikor odataszítom a Tél színe elé a lányt.
A kék szemek egy pillanatra rám villannak, azután a társaimra. Azután a lányra, aki feltápászkodik, és futni kezd. Csak három lépést tesz, mielőtt megfagyna. Csak egy jeges szobor marad az emberi lényből, az utolsó tanúja ennek az éjszakának. Egynek azok közül, amik a legszórakoztatóbbak voltak számomra.
Érdekes hirdetményre leltem a Kezdetek városában, ahol mindenfele egy küldetést hirdettek.
- Kód:
Ma van a Jeges halál éjszakája. Az első szinten, a sötét erdőben fog megütközni az Ősz szelleme a Tél démonával. A résztvevő játékosok feladata, hogy segítsenek az Ősz szellemének, a Tél által idézett farkas hordákat távol kell tartaniuk a harcolóktól. A Tél legyőzi az Őszt, ahogy minden évben, de az életpontjaitól fog függeni a játékosok jutalma, ahogy az is, mennyire lesz kemény idén a Tél- ha valahogy győzne az Ősz, minden résztvevőnek azonnali öt szintlépés garantált jutalomképpen. A küldetésen legfeljebb 12-es szintű játékos vehet részt. Minden résztvevő csak fegyvert viselhet, illetve vörös vagy sárga ruhát, amivel jelzi, az Ősz elkötelezett szolgája.
A küldetés teljesen átlagosnak tűnt, amíg a kezembe nem vettem egy szórólapot. A papír feketévé vált, a betűk fehérré, és egészen megváltozott rajta a szöveg is.
- Kód:
A Tél démonának farkasa vagy. Szaggasd szét a nyár maradványait! A prédád házhoz jött, nincs más dolgod, mint lakmározni a húsukból. Nem kell más, csak egy fegyver, és fehér ruhák.
Túlzottan csábító, túlzottan érdekes, túlzottan sokat ígérő ahhoz, hogy kimaradjak belőle. Csak haladok az erdő felé, a térképen hópehely jelöli, hol van dolgom. Messze járok, de már felém sodor a szél egy mély, sötét üvöltést, ami a csontomig vág. A préda elvetve, már csak le kell aratni. A hátam mögül, messze a városban az óra elüti az éjfélt. Néhány hópehely kezd szállingózni a parancsütésre, azután hirtelen intenzívebbé válik a havazás. Alig tíz perc kell, hogy fehérré váljon a táj, és a fehér köpeny beleolvadjon a tájba.
Kiszúrok egy fehér csuklyás lányt balra. Talán ismerem, talán nem. Nem látom az arcát, csak azt, hogy vörös indikátora van. Tőle tíz méterre lemaradva jön egy hasonlóan öltözött fiú, hasonló korú a sárkányos lányhoz. Vörös ő is. Megpillantok egyet tőlem jobbra, kiköpött mása az előzőnek. Azután egy ugyanilyen külsejű karcsú íjász csatlakozik hozzánk egy fa mögül kilépve. Végül megjelenik egy nagyon magas férfi, és még egy lány, utóbbit egy fehér medvebocs követi. Magától formálódik a csapatunk. Nincsenek nevek, én vagyok Wolf 3. Nem nézzük egymás arcát. Nem kérdezünk, nem beszélünk. Csak követjük a préda szagát, ahogyan az várható a Tél farkasaitól. Megközelítjük a kisebb város méretű tisztást.
Két hatalmas szörny birkózik a közepén, magasságuk talán egy óratoronyé lehet. Egyikük egy falevelekből álló angyalra hasonlít, aki gyönyörűen pompázik a fehér tájban, bár már el-ellepik a hópelyhek a testét. Majdnem emberi arc, a jobb kezében egy lándzsa, a balban egy vörös pajzs. Vörös-arany szárnyaival verdes, ahogy szabadulni próbál a másik lény fogásából.
A Tél démona maga a megtestesült gyönyörűség, a megtestesült borzalom, az édes kegyetlenség, az élő halál. Fölé magasodik az Ősznek, jéggé válik minden körülötte, a puszta érintése folyamatosan csökkenti ellenfele életcsíkját. Jégből álló nő, meztelen teste gyönyörűen csillog, elhomályosítja a rothadt leveleket. A szeme kéken ragyog, ahogy néha a másik aincradi istenségre, néha arra a néhány emberre pillant, akik a lábnyomaiból előtörő farkasokat ölik. Hozzá képest egy király, bármilyen hatalmas, bármilyen gazdag, csak kavicsokkal és fakardokkal játszó gyermek.
Lassan bekerítjük a mit sem sejtő, vörös-sárga göncökbe öltözött szerencsétleneket. Mint birkanyáj, akik békésen legelnek, amikor a fenevad lehelete már a nyakukat libabőrözi, nem tesznek semmit. Nem is tehetnének. Csak játszanak azokkal a dolgokkal, amiket farkasnak hisznek, de fogalmuk sincs róla, hogy az igazi farkasok halkan közelítenek feléjük. Enyhe borzongás fog el, ahogy fehér kesztyűbe rejtett ujjaim a kardom markolata köré kulcsolom, és kicsúsztatom a fegyvert a hüvelyből.
Fiatal felnőttek, tinédzserek, az egyik lány szinte gyerek- nem jelent semmiféle akadályt. Nem jelentett soha. Nem látok mást, csak hat halálraítéltet és hét hóhért. Nem érzem magam ettől gonosznak, nem érzem, hogy szükségem lenne bármiféle okra, hogy megöljem őket. Most nem kell a pénzük, nem állnak az utamban, nem remélek hasznot. Most valami más okom van erre, valami magasztos, megszentelt pillanat vár most rám. Nincs szükségem különösebb haszonra ma éjjel. Ma kizárólag szolgálok, szolgálom a saját vágyaim. Ma szórakozásból ölök.
Egy nyílvessző az egyik fiú tarkójába, ami rögtön vörösbe taszítja, kezdi a párbajt. Gyorsan lerohanjuk az őszi ruhákba bújt embereket, a csizmák ropognak a friss havon, ahogy összefutunk velük. Az én ellenfelem pedig a legkisebb az összes közül, talán még tizenhat éves sincs a lány. Fél térdre ereszkedik, nem kiabál, nem átkozódik, nem csapkod, ahogy a többiek. Felhúzza az íját, és vár, várja a jó célpontot. Nem veszíti el a fejét.
Három méterre lehetek tőle, amikor a havat a szemébe rúgom- abban a pillanatban, amikor elengedi a nyilat. Bár kicsit megzavarta a célzását, és lejjebb szaladt a keze, a nyílvessző így is a combomba áll. Furcsa érzés, az emlék a régi világból, amikor ez még fájdalmat okozott- ez azonban csak egy pillanatra lassít le. Már felé is ugrok, hogy a kardom hegyével a földre szegezzem. A lány az utolsó pillanatban vetődik félre egy oldalra bukfencezéssel, és lő ki felém még egy nyilat. Ahogy fordulatból felé vágok, a pengém kettéhasítja a fadarabot, ami elpixelesedve hullik a hóba.
A lány homlokát súrolja a vágás, de időben hátraugrik, hogy aztán a következő nyila kitéphesse a kardomat a kezemből. Többre viszont már nincs ideje, mindketten a hóban kötünk ki, ahogy felborítom. Az ujjaim a lányka nyaka köré fonódnak, és elkezdem sárgába szorítani az életcsíkját. A magabiztosság eltűnt már az arcáról, átvette helyét a félelem. Az egyik kezét a kézfejem köré fonja, a másikkal pedig arcon üt. Azután megint. Azután erősebben, ököllel. A következő ütés előtt sikerül elkapnom a csuklóját, és ahogy a kinyújtott ujjaival a szemem felé kezd kotorászni, elkap valami, amit soha nem éreztem korábban. Egy hirtelen mozdulattal harapok le néhányat az ujjai közül. Még felszakad egy visítás, mielőtt porrá lesz. Vajon mi volt a neve?
Ahogy felállok, és kitépem a nyilat a lábamból, rögtön meghallom azt a félreismerhetetlen suhintást. Reflexszerűen kapok hátra, és szorítom a kezem a pengére, ami ugyan lejjebb viszi az életemet, de nem olyan drasztikus mértékben, hogy zavarjon. A fiú első meglepetése pont megfelel arra, hogy a nyakába szúrjam a nyilat, és eltaszítsam. Amíg összeszedi magát, és egy fegyvert húz elő, ami mintha közvetlenül a karjában lett volna addig, én is fel tudom venni a kardomat. Magabiztosan indul felém, ez a magabiztosság viszont csak addig tart, amíg háromfelé nyitom a kardomat, és kicsavarom a pengét a kezéből. Egy suhintással leszelem mindkét lábát, amivel már vörösbe is taszítom. Hanyatt esik, a földre.
„NE!”- nem tudom, hogy a szája, vagy csak a szeme szólt abban a pillanatban, hogy a fej elvált a testtől. Annyira megszokott, ahogy az utolsó pillanatban, amikor már a kardja eltompult, és nem tudott megállítani, azt hiszi, elég lesz az a pár szó arra, hogy megsajnáljam. A sajnálat idegen tőlem.
A jégnő előtt lassan összeroppan az vörösbe öltözött angyal, aki inkább hasonlít már rokkant vénemberre. Lassan beköszönt a tél. Farkasok másznak, kaparják szét a korhadt leveleket, a Tél démonának kezei pedig lassan belevájnak abba, ami a büszke őszből maradt még. Lassan vörösbe kúszik az élete.
Lassan meghalnak az Ősz követői is. Egy ezüst hajú fiú a teleport kristályáért nyúl, de hiába: a kristály megfagy, ahogy a kezébe veszi. Futni kezd, én pedig üldözőbe veszem. Tart egy kardot a kezében, de látom rajta, szigorúan véve fegyvertelen. Elvesztette az akaraterejét hozzá, hogy kardot forgasson. Menti az életét. Hiába. Csak harminc méterre juthat, mielőtt egy farönk megállítja. Nem tud felkelni. A háromfelé nyitott kard többször a hátába váj.
A halálos szúrás előtt a hátára fordul, és beékeli a fegyverét az enyém pengéi közé. Remeg a keze, könnyes a szeme. Talán bátor volt, talán segített másokon, talán ő volt az, aki mutatta az utat, talán mindig gyáva volt, nem tudom. Az biztos, hogy a halálfélelem felőrölte. Ránehezedek a kardra, ami már csak centikre van a testétől. Nem tudja tartani. Az ő szemében is megjelenik egy kérdés. „MIÉRT?” Miért gondolják, hogy ez különleges? Számukra ez a nap különleges, ugyanis ma meghaltak. Nekem ez viszont csak egy átlagos vasárnap éjjel. A karja enged, a kard belefut, és eggyé válik a hóval.
Ahogy visszasétálok, már csak ketten élnek. Egy nálam pár évvel idősebb férfi, aki puszta kézzel és lábban rugdossa, csapkodja félre a felé suhanó pengéket. Nagyon ügyesnek tűnik, ez elismerésre méltó. Kevesen vannak, akik a biztos halál pillanatában sem törnek meg, és ahhoz méltón halnak, ahogy éltek. Ha most olyan lennék, ahogy azt az igazság bajnokai képzelik, leállítanám a harcot, és megmérkőznék vele. Csak mi ketten. De nem teszek ilyet.
Egy kard leszeli a jobb karját. A két fiú, akik talán ikrek, a lábát késekkel szúrják meg. Térdre rogy. Még mindig hadonászik a maradék kezével, egészen addig, amíg az arca el nem tűnik a medvebocs szájában. A petbe befelé kiáltott halálsikoly csendes, miközben én a lány felé indulok.
Fogalmam sincs, milyen kasztú, milyen szintű, nem próbál harcolni. Elteszem a kardom, és különösebb gond nélkül megragadom, hogy a Tél démona elé rángassam. Minden istenség szereti az áldozatokat, talán elnyerem a kegyét vele, hogy neki adjuk az utolsót. A legszebbet, a legszerencsésebbet. Az ősz utolsó lehulló levelét. A narancslevelekből álló mob éppen akkor hullik szét, amikor odataszítom a Tél színe elé a lányt.
A kék szemek egy pillanatra rám villannak, azután a társaimra. Azután a lányra, aki feltápászkodik, és futni kezd. Csak három lépést tesz, mielőtt megfagyna. Csak egy jeges szobor marad az emberi lényből, az utolsó tanúja ennek az éjszakának. Egynek azok közül, amik a legszórakoztatóbbak voltak számomra.
Cellindir- Harcművész
- Hozzászólások száma : 114
Join date : 2014. Oct. 31.
Karakterlap
Szint: 10
Indikátor: Vörös
Céh: Liberators
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.