Memoriae Traumnii

by **Traumnis** Kedd Szept. 30 2014, 00:25

Felszabadulás

Spoiler:

Karba tett kézzel követem a céhtársam a barlang mélyére. Asuka nem tartozik a közelebbi ismerőseim közé, de tudom, hogy egy az erősebb tagjaink közül. Nem tudom, hogy hány játékost ölt már meg, nem tudom, hogy miért csinálja, de annyira nem is fontos. Egyetlen dolog fontos, jól érezni magunkat, játszani, és megölni mindenkit, aki túl gyáva hozzá, hogy kockára tegye az életét, és túl ostoba, hogy rájöjjön, akkor sem hal meg, szimplán csak sztázisba kerül.
A vezér nem mondta el, hogy pontosan milyen küldetésre is kell jönnünk, csak azt, hogy ide kell jönnünk, és elvégezni. Mostanában sajnos kevés figyelmet szenteltem annak, hogy mi történik globális szinten, minden időmet annak szenteltem, hogy farmoljak, hogy ne legyek annyira lemaradva a társaimtól, és ami még fontosabb, az ellenségeinktől. Sokan döntöttek úgy, hogy rendőrnek kiáltják ki magukat, ítélkeznek felettünk, börtönbe zárnak minket, én pedig nem fogok egy digitális börtönben ülni, amíg a testem lassan elrohad odakint.
Szívesen megkérdezném, hol vannak a mobok, vagy ami még valószínűbb, hol vannak az ellenséges JK-k. Azt vártam, hogy jóval harc centrikusabb feladatot kaptunk, mégis, nem teszünk mást, csak sétálunk befelé, egy üres barlangba, be egy üres arénába. Azt hittem, a végén kiderül, hogy valamilyen zöldek által elkezdett küldetésbe avatkozunk be, megölve őket és elrabolva a lootot, de nem. Ahogy megállunk az aréna közepén, sehol semmi, sehol senki. Idegesítő, nyomasztó itt, úgyhogy le is veszem a pajzsom a hátamról, a másik kezem pedig a kardom markolatára teszem, de nem mondok semmit a társamnak, nem teszek fel kérdéseket. Nem fogom elárulni, hogy idegesít ez a hely.
Ahogy kiderül, miért is vagyok itt, kiül az arcomra a harag. Dühít, hogy nem szántak semmi több szerepet a céhemben, csak azt, hogy áldozat legyek, ami több erőt ad egy társamnak, és még arra sem tartanak méltónak, hogy beavassanak a tervbe. Talán valami mást is megérzek most, hogy ennyire közel kerültem hozzá, hogy itt hagyjam ezt a világot. Nem fogok meghalni, csak várom a felébredést, de nem tudom, mi vár rám. Nem tudom, hogy egy pillanat alatt vége lesz-e az álomnak, és rögtön felébredek-e, vagy valami köztes állapotba kerülök, ahol évekig lebegek majd testetlen tudatként. Újra úgy érzem magam, mint gyerekként, amikor a párnát a fejemre szorítva küzdöttem, hogy kizárjam a pincéből felszakadó sikolyokat. Félek… egy dühös rántással előhúzom a kardom. Nem vagyok hajlandó úgy meghalni, mint azok a szánalmas férgek, nem fogok könyörögni az életemért, nem fogok összeroskadni. Akármilyen kis szerepet szántak nekem a tervükben, még mindig egy vagyok a Felszabadítók közül.
Összeszorítom a fogam, nem gondolok az erőkülönbségre, nem gondolok az esélyeimre, nem gondolok arra, hogy nem győzhetek. Amikor a vikingek, Európából elsőként, elérték Amerikát ezer évvel ezelőtt, és alig néhány hosszúhajó legénysége nézett szembe a dühöngő vademberekkel, nem hiszem, hogy féltek volna. Nem féltek, akármekkora volt a túlerő, mert tudták, hogy a Walhalla várja minden nagy harcos lelkét.
Teljes erőből súlytok Asukára, aki blokkolja a támadásom. Harcos, és mint minden harcosnak, a fegyvere hatalmas. Óriási sebzése lehet, de lassú, kiszámíthatóak a támadásai, bármilyen magas szintű, ki tudok térni, és amíg én megsebzem őt, ő pedig nem sebez meg engem, én állok jobban. Magas a kitartásom, talán gyorsabb is vagyok nála, bármekkora a sebzése, győzhetek, csak ki kell térnem.
Egy gyors ugrás, egy hátrahajlás, és a fegyver néhány centire elkerüli az arcomat. Sajnos, nem a támadások kikerülése, hanem a kivédése inkább a szakterületem, de ilyen szintkülönbségnél talán akkor is megsebezne, ha levédeném a támadását. Hatalmas erő, hatalmas lendület, talán el is repítene engem. Még mindig kicsit furcsa, hogy egy magas sarkút viselő, fiatal, nálam alacsonyabb lánynak ilyen hatalmas ereje van. De lassú, és ilyenkor sebezhető.
Még akkor sincs uralma a fegyvere felett, amikor mögé kerülök, és beleszúrom a kardom. Nincs nagy sebzés, de van sebzés, még kilencszer vagy tízszer megcsinálom ezt, és meghal. Bármekkora is ez a fegyver, nem lehet vele védekezni- gondolhattam volna azt is, hogy az én feladatom blokkolni, míg ő levágja az ellenfeleinket. Talán tényleg ez volt a Vezér valódi szándéka, és nem tudta, mi van itt. Soha nem tudom már meg…
Egy pillanatnyi figyelmetlenség. Kitépem a kardot a hátából, és hátraugrok, de azonnal látom, nem fogok időben kitérni. Szerencsére, a képességem működik, most ad egy kis plusz páncélt az, hogy megsebeztem, így a pajzsomon túl talán nem is nagyon vesz majd le életpontot, ha blokkolom. Neki is kell legalább három támadás, hogy lenullázzon. Felemelem a pajzsot, várom az ütközést, a lábaimban lévő izmok megfeszülnek, ahogy várom, hogy ellensúlyozzam a támadást, felkészülök rá, hogy ne billentsen ki a lendületemből a támadás.
Nincs, csak egy gyenge ütközés. A pajzs, az azt tartó karommal egyetemben szakad ketté, utat adva a fegyvernek, aminek a páncélom sem állja útját. Repülök. Egy kicsit csodálkozva pillantok Asukára, miközben próbálom megerőltetni magam, próbálok felkészülni a földet érésre, hogy felugorjak, hogy harcoljak, amíg minden véget nem ér. De nem mozog a lábam- a fegyver kettévágott a bordáim magasságában, és nem sokkal a pajzs és a levágott karom után pixelekké válik. Mintha egy biliárdgolyó gurulna azon a félköríves, zöld csíkon lefelé, olyan sebességgel csökken az életpontom.
Az ujjaim a kardom köré szorulnak, egy futó gondolat erejéig eszembe jut, hogy felé is dobom- de persze, minek? Úgysem ártana neki, rajtam az már úgysem segít, és úgyis túl fáradt, túl álmos lettem hirtelen hozzá, hogy megtámadjam az utolsó levegővel, amit ebben a világban beszívtam. Nem is akarom eldobni, jó érzés, biztonságot adó érzés a kard, amivel elindulok… hová is? Walhalla, ugye? Vagy csak egy sötét, álomtalan alvásba? Most egyik sem tűnik már ijesztőnek.

Hitpoint 28/55
Armor 0/15

Hitpoint 16/55
Armor 0/15

Hitpoint 4/55
Armor 0/15

Hitpoint 0/55
Armor 0/15

You are dead