Shunsho

Adatlap

Név: Shun Sho
Nem:  Férfi/Fiú
Kaszt: Harcművész
Kor: 20

Kinézet: Kinézete alapján a kora, 16 évesre saccolható. Egy átlagos fiúnak néz ki, kb 163-164 cm, súlya 60kg. Dús lila-fekete haja van, ami a nyakáig ér.

Jellem 1.: Kedves, barátságos, elégé hiszékeny. Ellenben jó emberismerő, mely gyerekkori adottsága. Általában mindig mosolyog, nem hagyja, hogy bármi is elrontsa a jó kedvét. Mondhatni a mosolya, maga a tisztaság fegyvere. Ettől függetlenül mindent alaposan átgondol, amennyire csak lehet és megpróbálja a legésszerűbb utat választani.

Jellem 2.:// Jelleme átalakulóban van, mely a játéknak különféle helyzetei fognak megalakítani. //

Képességek:
- Később -

Előtörténet:
Az életem 2004.10.24.-én kezdődött hajnali félötkor, Tsukigataban (Hokkaido). Elégé lármás kis gyerkőc voltam, nem igazán tudtak soha elhallgatatni. Anyukám szakács volt, a legjobbak közül. Sokszor láttam tévébe szerepelni, ahol díjakat, elismeréseket kapott. Ami mindig is lenyűgözött.  Rengetegszer gondoltam azt, hogy én is ilyen rivalda fénybe fogok dolgozni, ha felnövők. Apám, teljes mértékben az ellenkezője, léhűtő volt. Nem csinált semmit, elment mindennap inni, aztán hazajött és itthon is folytatta az ívást. Mikor ívott nem ismert félelmet és józanságot, ez miatt állandóan vert engem és nővéremet is. Hozzá se merem tenni, hogyha megkérdeztem volna, hány éves vagyok. Nem tudott volna rá válaszolni és még egy hatalmas pofonnal ajándékozott volna meg engem, mert neki fogalma sincs róla. Talán még azt se tudta, hogy mikor és hol születtem. A sorsunk úgy hozta, hogy volt egy nővérem, aki gyakran meglátogatott. Ami szép és jó, de utólag kiderült csak az miatt, hogy anyámtól pénzt kunyeráljon. Valószínűleg apámtól örökölte, ezt a szégyentelen dolgát. Az életünk csak a rossz felé sodródott. Kiadások nőttek, anyám fizetése végül semmire nem lett elég. Már szinte általános volt, hogy egy hétig egy kenyeret ettünk, mert másra már nem jutott. Apám engem hibáztatott és vert, hogy nincs elég pénzünk. Nővérem is egyre jobban ellenem volt már, apa pártjára állt. Egyedül anyám szeretett, viszont ő vele sosem találkoztam, mert állandóan dolgozott.  Anyukám kidobta aput. Persze, tudom nem volt egyszerű döntés anyunak, mert napokon keresztül sírt miatta, de ezt a lépést muszáj volt neki megtenni. Ettől a perctől fogva javultak a pénz gondjaink. Anyum számláján azt vettük észre, hogy a számok nem csökkennek, inkább ellenkezőleg, nőnek. Sok mindent ennek köszönhetően kaptam meg.
Harcművészeti iskolákba járhattam, mint harcművészeti kis diák. Ahol sok fegyverrel találkozhattam. Nem ismerem mondani, hogy a japán kultúra, őskultúra a kedvencem volt az egész Földön. „Annál nagyon öröme nem lehet egy országnak, ha a fiatalok elismerik őket és felnéznek az őseikre.”  Mondta sokszor a Kyou-sensei, miközben tanított minket. Körülbelül 11-12 éves lehettem, mikor már elég keményen foglalkoztam vele. Sajnos tehetségem nem volt a kardforgatáshoz, a nunjakuhoz, se a legtöbb japán kultúrában előforduló fegyverekhez. Kyou-sensei nem volt más, mint Kyou-sensei, aki a dojo vezetője volt. Sok diákkal foglalkozott és a legjobbakat mindig eljutatta különféle országos versenyekre. Voltak több hónapos edzőtáborok is. Pár hónappal később a Kyou-sensei hozott egy furcsa fegyvert. Nem volt más, mint egy kasza. „Próbáld ki, szerintem ez a fegyver való hozzád. Tudom nem egy japán kard, de hidd el, ez is egy gyönyörű fegyver.” A kezembe fogtam és tetszett. Forgattam és különféle trükköket csináltam vele, majd bele is szerettem. Életemben először akkor döntöttem el igazán valamit, és az nem volt más, mint mesterévé válni, ennek az eszköznek. Napokat, hónapokat töltöttem el nonstop gyakorlással, mire végül már elmondhattam magamról, hogy tudom rendesen használni. Mikor már Kyou-sensei is, úgy látta, hogy jól megy. Felajánlott nekem különféle veszélyes, izgalommal teli versenyt. Egyből visszautasítottam, mert féltem attól, hogy megsérülhetek, de amikor már azt mondta, hogy ez Japán érdeke.  Mintha más lettem volna, a szívem legmélyén azt feleltem volna, hogy persze, miért ne. Eközben anyum megbetegedet, kórházba került. Nem is kell mondanom a nővérem nem segített semmit, apámat sem tudtuk utolérni. Végülis már akkor tudtam, hogy nem is kellett volna rájuk számítani, ekkor Tetsuya ismét felajánlotta ezeket a veszélyes versenyeket. Továbbá hozzátette, hogy rengeteg pénzt lehet keresni vele, mellyel kitudnám fizetni anyám kórházi ellátását. Egyedül anyám volt nekem, nem tehettem mást, minthogy belementem. Anyámat nem akartam elveszíteni, őt nem.
Ezekről a versenyekről trófeákat, pénzt hoztam haza. Nem igazán voltak legálisak a versenyek, mert éles fegyverekkel történtek eme cselekedettek, viszont a kormány titokban támogatta. Néha előfordult, hogy emberek haltak meg, de a kormány eltitkolta ezt is. Ezért is szereztem rengeteg pénzt, amelyet anyunak adtam, hogy meggyógyuljon. Ő nem tudott semmit az éles fegyverekről és erről a szórakozásomról. Senseit is megértem, hogy ne mondja el neki. Így, ezt mind a háta mögött tettem. A harc már az élvezetemé vált, függő lettem. Mondhatni vágytam arra, hogy élet-halál harcokat vívjak. A legtöbb verseny raktárépületekben volt, melyre gazdag embereket hívtak a fogadások miatt. Az én dolgom volt szórakoztatni őket azáltal, hogy embereknek okoztam sérülést. Az életem teljesen megváltozott, már nem azért harcoltam, hogy anyámnak pénzt szerezek, hanem azért, hogy saját magamat szórakoztassam. Égetett a vágy, melyet az keltett, hogy élet-halál harcot vívok. Nem tudhatom, mikor fogok meghalni, hogy erősebb az ellenfelem vagy sem, egyetlen dolog, amit tudok, hogy nem akarok veszíteni.  Sok versenyen vettem részt és rengeteg tapasztalattal bővelkedtem. Az éveim nagy részét a versenyek, gyakorlások kötötték le, nem volt semmi más, amivel elakartam volna tölteni az időm.  Tizenöt éves voltam azon a versenyen, amikor kettő férfi volt az ellenfelem. Minél több emberrel küzdőtél és nyertél logikusan, annál több izgalom és pénz járt. Elővettem a kaszámat, majd pörgetni kezdtem. Szétváltak az ellenfeleim. Óvatosan szemmel tartottam mindkettőt, és hirtelen felém rohantak a katanájukkal. A kaszával lendítek az egyik felé, visszaugrik. A másik még mindig jön, félelmet nem ismerve. Kaszát átpörgetem a másik kezembe és a végével hasba szúrom. Kulcspontot találtam el a testén, egyből összeesett. Düh gyűlt össze a másikba és ismét nekem rontott. A katanával össze-vissza csapkodott, mire meguntam és vágtam egyet a kaszával a kardon. A sok ütés és nyomás keletkezése miatt a katana eltört. Az egyik szilánk felém repült, majd reflexszerűen elpróbáltam hajolni, de eltalálta a hátsó koponyám részét. A versenyt nem állították le. Éreztem, ahogy egyre melegebb van és, hogy izzott a vérem. A szám akaratlanul is mosolyra perdült. A kaszát ismét pörgettem, de a férfi jobban féltette az életét, és nem mert közelebb jönni. Felnevettem, majd neki rontottam. Csak az járt a fejembe, hogy egy vágás és vége az egésznek. Egy vágás és az ellenfelem holtan esik össze. Egy vágás és rengeteg pénz üti a markomat. Egy vágás, de már nem bírok magammal. Hirtelen mögé kerülök, míg ő elvesztette a fonalat és levágom a kaszával a fejét. A versenyt én nyertem, de egyből korházba szállítottak. Mikor kikerültem, elvesztettem az emlékezetemet.
Nevelő otthonba kerültem. Volt egy kedves férfi, akit Tetsuyának hívták. Ő volt a nevelőm, családom és a legjobb barátom is egy személyben. Tizenhat éves voltam, mikor Tetsuya rávett, hogy költözzek oda egy szülőpároshoz, akiket ő jól ismert. Azt mondta, hogy mindennap megfog ott látogatni. Így is volt, eleinte. Mindennapból hét lett, hétből havonta lett. Nem panaszkodhatok, jó helyre kerültem. A nevelő szüleim jómódúak, sikeresek, gazdagok. Nevelőanyámnak szövet cégei vannak, nevelőapám meg befutott ügyvéd. Azért lettem fogadott gyermek náluk, mert sajnos nevelőanyám nem tudott teherbe esni nevelőapámtól és kellett egy utód, aki majd átveszi a céget anyámtól. Így végül én lettem a kiválasztott. Elit iskolákba járattak ahol, úgy bántak velem, mintha kiskirály lennék. Élveztem az életem, örültem, hogy hozzájuk kerültem. Megpróbáltam meghálálni nekik a sok szeretetüket azzal, hogy tanultam, és egyszer sem szórakoztam. A sulimban mindenki a barátom akart lenni, de csak a családom pénze miatt. Sokszor volt gondom még az miatt is, hogy valaki elkezdte terjeszteni rólam, hogy nem vagyok az igazi gyerekük a nevelőanyáméknak és csak egy korcs vagyok, aki befurakodott a pénz miatt. Ettől még elképesztőbb történetek keringtek rólam, de próbáltam nem is odafigyelni rájuk. Nem akartam semmi gondot okozni a szüleimnek. Az egyik nap, mikor gyalog mentem haza kivételesen. Láttam, hogy bántani akarnak valakit. Egyből odarohantam, hogy megvédjem. Nem is kell mondanom, de engem is jól elruháztak és véreztem mindenhol. Viszont valami furcsát éreztem. A vérem pezsget, de ezt senkinek nem mertem elmondani. Sajnos még korházba is kerültem. Anyámék, mikor meghallották, hogy mi történt velem, egyből rohantak és próbáltak segíteni. Hozzáteszem, hogy alig éltem nálunk 2 éve. Rengeteg pénzt kifizettek akkor, hogy meggyógyuljak. Ekkor esett le újra számomra, hogy ők valójában szeretnek. Nem azért szeretnek, mert az utódjuk leszek, hanem, aki vagyok. Sírni kezdtem, és ők ott voltak. Letörölték a könnyeim és a fülembe suttogták, hogy mégegyszer ez nem fog előfordulni, ígérik. Miután kiengedtek a korházból már egy edző volt nálunk. Akit arra vettek fel, hogy önvédelmet tanítson nekem. Eleinte egyáltalán nem érdekelt ez a lehetőség, de miután találkoztam az edzővel, akit mellesleg Tetsuyának hívtak. Igen, ez az a Tetsuya volt, tehát már kedvet is kaptam hozzá. Hallgattam, amit mondott, utánoztam, csináltam, és próbáltam megmutatni neki ezáltal, hogy köszönök mindent, amit értem tett. Megtanított egy kis kung-fut. A spirituális erő használatát, hogy védjem meg magam, és másokat. Mindig hangsúlyozta, hogy a harcművészet nem a másik megkárosításáról, hanem a saját magad és mások védelméről szól.  Rendesen a fejembe véstem.
Az iskolában nem voltak kimondottan nagy problémáim, félre téve a csúfolást. Mondjuk az egyik nap elég kellemetlenül éreztem magam, amikor egy Maka nevezetű lány védett meg, egy csoporttal szemben. Az miatt csúfoltak, hogy semmirekellő vagyok és, hogy befurakodtam a pénz miatt. Hát Maka jól leordította a fejüket. Még a mai napig is emlékszem azokra a pillanatokra. Makának gyönyörű hosszú, barna haja volt. Szeme akár a csillagos ég, gyönyörű volt. Szavakkal el sem mondható. Egyszer egy nap elhívtam randizni, ami remekül ment, és kiderült, hogy nagyon szereti a számítógépes játékokat. Rá is beszélt, hogy vegyem meg én is egy Nevre Gear nevezetű eszközt és hozzá egy Sword Art Online nevezetű játékot. Nem is kell mondanom, hogy amit megkértem a szüleimet egyből beszerezték nekem a cuccokat. Ahogy összeraktuk el is indítottam. Karakter kinézet… Hát mit is mondjak, nem a kedvenc időtöltésem a karakter kinézetének megalakítása. Szerencsére volt egy random lehetőség az opciók között, amit ki is használtam.
- Rózsaszín hajú törpe fiú. Hm jó lesz. – Név. – Legyen Shunsho. – Kaszt. – Mennyi választék, maga a lehetőségek országa. Legyen harcművészet, azt úgy is tanultam egy ideig. – Kezdőfegyver. – Hm bot, kasza, hát legyen mondjuk a bot. – Választanám ki, de véletlen folytán a kaszát választom. – Biztos a sors akarta. – Kezdőhelyre teleportált a játék. – Szép grafikája van a játéknak. - Kisétálok a városból, majd előveszem a kaszát. Hadonászok vele, de semmi. Majd hirtelen elveszítem az emlékezetemet.
- Most komolyan, erre a szar játékra jöttél fel? Sho, te nem vagy normális. Itt vagy már tizennyolc, mentünk volna katonának és legálisan gyilkolhatnánk. Most mond meg, egész életedbe ezeket a szörnyeket akarod gyilkolni? Habár nem is rossz. Visszavonom a szavaim, szép volt Sho. Akkor harcra fel. – hirtelen a kezdőhelyre teleportálok. – Mi a fene van már megint ezzel a cuccal? Épp ölni akartam. Szánalmas. – Minden embert vissza teleportáltattak a kezdőhelyre. Értetlenkedve néznek össze-vissza. – Nem mintha meghatna az egész, de valami értelmes információt is kiszűrtem a riadt emberek között. „Nincs log out.” Úgy érzem poénosabb lesz itt, mint a valóvilágba. Úgy is rég éreztem, ezt az érzést. Majd megjelenik egy vörös ruhás csuklyás lény a levegőbe és, így szól:
- Figyelem emberek. Üdvözöllek benneteket a világomba. Az én nevem Kayaba Akihiko. Jelen pillanatban én vagyok az egyetlen, aki irányítása alatt tartja ezt a világot. Már biztos észre vettétek, hogy eltűnt a kijelentkezés menügomb. De ez nem a játék hibája, ismétlem nem a játék hibája, hanem a SAO egyik saját tulajdonsága. Nem tudtok magatok kilépni a játékból, és kintről sem lehet leállítani. Ha még is megpróbálnák azonnali halál. – A tömeg értetlenkedni kezdett. Elkezdődött a pánik. Jelen pillanatban csak annyit értettem meg, hogy öröké tartó szenvedélyes gyilkolás limitek nélkül. Oly régen éreztem már, ezt az érzést. Engedj minket már végre minket menni. Akihiko vagy ki vagy. – Több ember, semmibe vette a figyelmeztetésem és haltak meg. Családjuk, barátjuk által.  Már is 213 játékos eltávozott az élők sorából. – Tömeg ismét hitetlenkedni kezdett. Pedig pont ez jó benne, nem értem meg ezeket az embereket. Végre valami élvezhető játék, ahol már az életedet is kockáztatásra viszed. – Hozzáteszem azt is, hogy már nem lehet újra éleszteni a játékosokat és, aki eléri a 0 élet csíkot az meghal a való életben is. Csak egy módon juthatok ki innen élve, ha végig viszitek a játékot. Végezetül egy apró ajándék tőlem, tükör. – Elővettem én is, és hirtelen a saját testemben voltam. – Végezetül mindent bele játékosok! – Majd eltűnik. A tömeg hirtelen elképesztő sikításba tőr ki, menekülni próbálnak, dehogy hova azt nem tudom, mert innen nem tudnak elmenekülni. Egyetlen egy módon lehet kijutni, ha végig visszük a játékot.  –Elájulok-
- Mi, hol vagyok? – Szétszakad a fejem. Mintha nem is önmagam lettem volna.