Scott Thompson

- Üdv! – lépett be a tábortüzem fénykörébe az idegen. Szabad? – mutat a tábortüzem mellé, amit én egy biccentéssel nyugtázok.
- Köszönöm. – a tábortűz másik oldalán, velem szemben foglal helyet, most már a sziluettjén kívül többet is látni belőle.  Férfi, körülbelül velem egyidős, vagyis még kölyök. Rövid szalmaszőke haja átlagos. Szeme sötét narancssárga, bizonyosan kontaktlencse, füléből fülbevaló kandikál ki. Nyakában nyakörvre hasonlító dísz hívja fel a figyelmet, okát nem értem és nem firtatom. Felső testét felemásan borítja bandázs és kockás izomzata.  Nadrágja piszkosfehér, mint bandázsa, és nagyon bő, lábán valami egyedi saru-féle éktelenkedik.  Oldaláról egy egyedi tőr lóg, semmi más, valószínűleg idomár.
- Kérsz enni – szólalok meg – vagy a kis haverod?
- Látom, azért nem vagy annyira agyhalott, mint amilyennek kinézel.
Akármilyen jeladás nélkül egy homok szürke párduc kölyök lépked elő az egyik bokortövéből, majd gazdája előtt heveredik le a tábortűz mellé.
- De legalább a bunkósságodban nem kellett csalódnom, és kérdésedre válaszolva, igen, elfogadnék valamit.
A tábortűz fölött sülő nyársról az egyik állatot nyújtom oda a vendégemnek, valószínűleg nyúl lehetett. Vagy legalábbis valamilyen rokona. Gondolkodás nélkül marja el, majd két krokodil szájcsattogtatás között megköszöni. Biztos ki lehetett éhezve. A cicamicája is egyék, kap egy porcosabb darabot, hadd rágódjék rajta el egy kicsit.
Mikor tenyerem nyújtom felé, ránéz gazdájára, aki egy biccentéssel való nyugtázás után, ráveti magát a piciny húsdarabkára.
- Aranyos, nem? – kérdezi hirtelen.
- Az, elbűvölő… na, és kiben lehet szerencsém? – kezdem el az ismerkedést. Túl régóta vagyok egyedül ahhoz, hogy elszalasszak egy jó csevejt.
- Umm, pardon. De azért tudod, hogy felettem lebeg? Ugye? – néz mókásan maga fölé, de a szöveg vele együtt csúszik odébb, így nem sokat bajlódik vele, tudja, hogy úgy sem fogja kiszúrni.
- Aham, de tudod. Udvariasság. Még egy bunkó is elvárja.
- Heh, persze, persze. Hívj csak Alee-nak.
- Te meg már tudod.
- És az udvariasság?
- Őszintén, ki nem sz*rja le?
Ezzel az őszinte megnyilvánulásommal meg is teremtettem mindkettőnk jókedvét.
- Egyébként, Mossy. Hívj csak Mossy-nak.
- Különben is, miért itt kint, és nem bent egy városban tölti az éjszakát, jó uram?
- Az legyen az én ügyem. És, te? – kezdek én is neki a falatozásnak, jókorát tépve az állathúsból. Ha jól emlékszem menyét – volt.
- Én ügyem.
- Remek, ezt kitárgyaltuk.
- Tölthetném melletted az éjszakát? Picit messze kavarodtunk a várostól és spórolnék a kristályokkal.
- Tőlem. De mond csak, mi a te történeted? Hogy kerültél ide? – ez idő alatt a cicuska is befejezte lakomáját, azóta gazdája ölében dorombol, aki buksiját vakargatja.
- Hát, a jobb oldali ösvényen-
- Man, komolyan. Tudod, miről beszélek.
- Fontos ez?
- Nekem az. Jó tudni, kivel hál az ember. De őszintén!
- Cöhh… ha te is elmondod a tiedet, akkor legyen.
- Deal! - nyújtom, és a kis megállapodásunkat egy erős kézrázással pecsételjük meg.
Ezután röviden beszámol az életéről, velősen, jó embernek hangzik és tisztességesnek, bár talán kicsit forrófejűnek és ebből következően meggondolatlannak.
- És, most te jössz. Merről jön, jó uram?
- All right, all right. De előtte: - váltok hirtelen nagyon komoly hangsúlyba - szereted a zenét?
- Mindennél jobban. Miért?
- Mert ez fontos a magamfajta bunkónak, aki szerint, a zenekedvelők elvből nem lehetnek rossz emberek.
- Játszol valamin?
- Gitáron. Megmutassam a tudásom?
- A mesélés közben igen. Nem feledkeztem meg róla.
- Heh, ám legyen!

Szerintem ugorjuk is át az unalmas részét az egésznek, bár pár engem, leíró mozzanatot mégis kiemelnék a belépésemig. Kezdjük a családommal. Jómódúak voltunk, mindkét szülőm valamilyen diplomával rendelkezett, és munkájukban vezetői pozíciót töltöttek be, igaz semmi komolyban. Testvér nélkül nőttem fel, de igaz barátból szerencsére nem szenvedtem hiányt.  A rock zene az életem, létem eleme és értelme. Írom, hallgatom, játszom és megbolondulok érte. Pár barátommal (igazi barátokkal, amiből nekem kettő is kijutott) bandát alapítottunk, és bár főleg más bandák számít játszottuk, rendelkeztünk saját dalokkal is, de ettől megkímélnélek Téged.
- Köszönöm.
A szüleim támogattak ebben, értékelték a kreativitásomat, még a dalaimat is meghallgatták… milyen önfeláldozóak voltak.
Magánéletem átlagos volt, amiből próbáltam kiszakadni, amikor lehet eljártam bulizni, ittam-cigiztem, rókáztam is. Egyszóval lázadtam, mint egy tinédzser. Itt lépett be a képbe a NervGear.
Úgy hittük a barátaimmal, hogy a legjobb elszakadási mód az, hogyha egy teljesen új világba megyünk el, és amikor megjelent a NervGear, minden megvilágosult. Gyorsan rendeltünk hármat japánból, volt külön exportra szánva, így még sikerült szereznünk, mielőtt elfogyott volna. Mikor végre kipostázták, rögtön össze is gyűltünk bázisunkon: nálam. Gyorsan végigzongoráztuk a kötelezőt és repültünk is, egyszerre kimondva a varázsszót, kórusban:
- LINK START!
Ott voltam a karakterválasztón, beállítottam, hogy úgy nézzen ki mint én, csak pakoltam magamra itt-ott egy kis plusz izmot, majd jöhetett is a kaszt választó. Egyértelmű volt, hogy mi leszek, mert hát megbeszéltük. Az én szerepemet a fegyver döntötte el, és mivel fejszét a harcosok forgattak, az lettem. Miért baltás? Mert hát én voltam… elnézést, akkor még én vagyok a gitáros. Amikor beléptem, kb. egymás után jelentünk meg, kicsit hosszabb hajjal, nagyobb izmokkal, és persze felszerelésben. A dobos barátom Lovag lett, buzogánnyal, míg az énekesünk Harcművész, lándzsával. Mindenki a hangszeréhez legközelebbit választotta, bár azt majd megnézem mikor lesz abból a lándzsából mikrofon állvány…
Nem sok időnk maradt megismerni a világot, mert kiderült, az amerikai-japán időeltolódás miatt annyira nem is voltunk az elsők között. Hirtelen teremtünk vissza a főtérre, és amikor megtudtam, hogy mit talált ki ez ad admin, lefagytam:
- Srácok… ugye ez csak valami grand-opening event? Ugye? UGYE? – ráztam meg a hozzám közelebb állót hisztérikusan. Nem akartam elhinni.
- Hát… reméljük. – tolt el magától, higgadtan. Ha igaz, ha nem, akkor is ideje lenne elkezdeni a játékot, nem? Végül is ezért fizettünk. Irány az első quest!
- Te ezt kicsit túlzottan könnyedén veszed… - mondtam.
- Ugyan, lazíts. Mi van veled? Eddig sose voltál ilyen feszült… Előre, vezér uram! – csapott háton a másik.
- Attól még, hogy én vagyok a banda feje, nem kell nekem lennem a főnöknek…
- Igaz, de attól még legyél te.
- Jah, legyél.
- Akkor meg lettem szavazva, akkor irány kifelé innen, mielőtt eltaposnak ezek az őrültek.
- Egy perccel ezelőtt te ugyanúgy-
- KUSS!
Ennek egy egészséges nevetés lett a vége, majd ki is mentünk a városból, ahol rövid pályafutásunk alatt rögtön bele is futottunk egy alakba. Pénzt követelt tőlünk, mi meg kiröhögtük túlerő nevén. Csak ő nem volt kezdő szintű, számomra érthetetlen okból.
A harc gyors volt és könyörtelen. A csatát én kezdtem, rögtön az első pillanatokban nekiugrásból rátámadtam a baltámmal felső csapással. Egyszerűen mellélépett én meg eltaknyoltam. Az énekest vette célba. A tőr villant, de dobos barátom pajzzsal hárította a csapást, de, még mielőtt akármit tehettünk volna, megjelent egy másik tőr, ami már egy nyakon keresztül fúródott.
- MICHAEL! – ordítottuk ketten. Barátunk rémült arcán még sikolyra se futotta, rögtön egy pixelkupaccá változott. – dühömben felpattantam, hogy majd belevágom a hátába a jókora szerszámot, amikor társam eszeveszett harci üvöltése rántott vissza a racionalitásba.
- MEGKESERÜLÖD EZT TE SZEMÉT! – ordítva vetette rá magát a társam.
- BEN, NE! – ordítottam, de már késő volt.  A tőr átjárta a gyomrát, de vér helyett csak pixelek szálltak a szélnek. Nevezz gyávának, de inkább elfutottam. A fejemben már csak annak az őrültnek a nevetése visszhangzott futás közben, aki ezzel írt le engem.
Ennek már… nem tudom mennyi ideje. Napok-hetek?
A végére már bekönnyeztem.
- Én… úgy sajnálom, srácok… tényleg…
- Na, ne sírj. Nem illik hozzád.
- Én… nem tettem… meg… minden telhetőt...
- Csak az életben maradási ösztönöd rántott vissza a világba, sőt, nézhetjük úgy is, hogy elég bátor voltál elfutni, ahelyett, hogy gyáván eldobd az életed a hatalmas trauma után.  Gondolkozz! Nem vagyok egy élet bölcs, de ezeregy lehetőség áll előtted még:. Állj bosszút, bizonyítsd be a játéknak, hogy te vagy a legjobb, vagy csak egyszerűen a barátaid emlékeidért küzdj! – ezután éreztem a kezét a vállamon.
- Nem maradsz egyedül. A lelkük veled marad örökre.  – mosolyodott el.
Ettől egy kicsit megnyugodtam, de… Képtelen voltam visszafogni magam, a könnyeim feltörtek, rávetettem magam a hálózsákomra, és végül álomba sírtam magam, így újdonsült barátom kezdhette az őrséget.
- Gyere Kieri, - szólt a cicájához Alee - hagyjuk pihenni újdonsült barátunkat, szüksége lesz rá. Hosszú út áll még előtte.

***

Valós név: Scott Thompson
Felhasználó név: Mossian
Kor: 19
Nem: férfi
Kaszt: harcos

Kinézet: Fekete haját rövidre vágva hordja, enyhe göndörségét nem rejtve el. Szeme fekete színű. Egy átlagos testmagassággal- és súllyal rendelkező egyén, akinek kockás izomzata a mai világban átlagosak-e, döntsed el te. Rock-mániákusként civil ruházata fekete bőrdzsekiből áll, alá különböző árnyalatú sötét pólók, alatta farmerek és fekete nadrágok, cipője is ezt az irányt követi. Harci páncélzata meg - csak fekete és kieg. színek, az annyira változó, hogy felesleges neki ennyi szöveget is fecsérelni rá.
Mindenkori kieg.-je egy sötét szürke sál, amit általában derekára kanyarítva hord, mintsem a nyakán, de már ott is látták egyesek. Másik egy nyakék, aminek eredete szintén ismeretlen, de mindkettő gyermekkori barátaihoz köthetőek - utolsó emlékek.

Jellem: Semleges Jó. Segít, ahol tud, de nem vakbuzgó, mint a mesék lovagjai.
Személyiség: Bátortalan a többi játékossal szemben, és kemény traumát, amit a társai elvesztése után szerzett meleg hangulattal próbálja palástolni, minél vidámabbnak és barátságosnak látszani, de azért nehezen választ igaz barátokat, mert nem akarja őket elveszíteni, ezért meg is teszt értük mindent. Múltjából adódóan nyelvezete… nyers. Káromkodik, mint a vén kocsis, bár ez nem nehéz megszokni mellette, mert ez nem az intelligencia hiányát jelenti, inkább… így nyomatékosít, vagy viccel. Beszél. Rosszul viseli, ha neki vagy akárkinek megmondják mit csináljon, a szabadságot mindennél fontosabbnak tartja. Tisztelettudó – már a maga módján - hiszen mindenkit tisztel, aki ebben a világban kimerészkedett a Kezdők Városából és megpróbálja… vagy megpróbálta. Nagyon tiszteli a holtakat, és akár idegeneknek is képes kis sírt vagy valami keresztfát állítani. A hölgyekkel szemben kimondottan félénk és visszafogott, nem tud rendesen bánni velük, csak hebeg-habog, és velük félénken bán, ilyenkor előtör belőle elnyomott énje, és a bús ábrázattól a sírásig fajulhatnak a dolgok. Imádja a rock zenét, a dolgot, ami a létét meghatározza, rengeteget gitározik és énekel magának, nem mintha jó hangja lenne. De zene nélkül… rég megőrült volna.

Felszerelés: egy középkori stílusú, újfajta gitár, alapfelszerelés

Képesség:
- Rise of the Rock’n Roll: Baltája fejéből egy erősebb légáramlatot hozz létre egy suhintás után, ami fellöki az ellenfelét, a fegyver sebzésmódosítójának a felével megegyező sérülést okozva ezzel, ellenfele testén vágások jelenhetnek meg, és egy ideig metál-rock zenét hall a fejében. Ha tetszik neki és elfogadja, elveszti a harc utáni érdeklődését, sőt barátjának tekintheti a suhintót (akik szeretik a rockot miért viaskodjanak?), de ha ellenáll erős fejfájást okozhat neki (-1 Speciális képesség pont/2 erő a suhintótól, de minden az ellenfél 3 kitartás pontja után egyel több erő pont kell ahhoz, hogy a hátrány végbe menjen.) Ezt földbe csapva a felh. körül félgömb alakú pajzs képződik, ami 1 pont spec. képesség után 3 pont páncélt jelent, amíg a pajzson belül marad. A pajzs mögül nem indíthat semmiféle támadást, csak italokat fogyaszthat, és tárgyait alkalmazhatja (ha az nem kerül ki a pajzson kívülre). Nem mozgatható, és a föld alól érkező csapásoknak nem áll ellent.