Wild Roses

by **Aeon** Kedd Feb. 11 2014, 19:53

Becsületbeli ügy: "Megszoksz, vagy megszöksz"

Ott álltam a kiképzőtértől nem messze, főnixfiókával a vállamon. Idegesített, hogy állandóan a fülembe csipogott, ámbár egy idő után meg lehetett szokni. Egy egyszerű, kellemetlenséget okozó tényező volt, akár csak a szúnyogcsípés vagy a légyzümmögés. Minden esetre egy másfél hetes idomárlét után rájöhettem, mennyire fárasztó munka egy vadállatot nevelni. Csakis őérte, Annáért és a túlélésért tettem, semmi másért. Lehet, már tízszer-hússzor megelégeltem volna a papás-mamás játékot, hogyha a célom nem lebegett volna a még megmaradt szemem előtt. Bár tény, hogyha már a Sword Art végigjátszására lettem kényszerítve, Kayaba nyugodtan adhatott volna egy hasznosabb, kevésbé zajos bestiát, de e helyett egy röpképtelen, majdhogynem teljesen csupasz, szülőkomplexusos fiókát bízott a gondjaimra. Versenyezni kellett az idővel, miközben a türelmességet várta el tőlem, és még ki tudja, hány idomártól. Abba belegondolva, hogy a játékmester ezekhez az apró állatokhoz kötötte az életünket, a túlélés esélye a minimálisnál is kisebb lett. Ehhez képest meg sem fordult a fejemben a kasztváltás lehetősége: Anna akarta így. Türelmesnek kellett maradnom, az ő kedvéért - még ha eleinte nem is megy.
Rosa percről percre hozzászokott a zsivajgáshoz, miképpen lelkesen próbálgatta hangját. Még a gondolataimhoz se juthattam tőle, ennek ellenére csendben várakoztam, mikor függeszti fel tevékenységét. Már hossz ideje azon próbálkoztam elmélkedni, érdemes-e segítséget kérve a kiképzőtiszt kezeire hagyatkoznom. A hallottak alapján néhány másodperc alatt fel lehetne törni a tízedik szintig. E hír hallatán nagyon keresett volt a hely, ahol éppen álltam. Sokan megjelentek, hogy eme segítséget igénybe vehessék, de engem egy gondolat - tetőtől talpig - megbénított. Nem értettem őket: hogy lehetnek képesek becsület nélkül csalni? Azt értettem, hogy a túlélésért tették, de állítólag megvolt a frontnak a fontos szerepe. S amint feltettem magamnak a kérdést, már a választ is tudtam. Örültem, hogy haboztam, mégis ott maradtam, s azokat figyeltem, akikben látszólag nem volt becsület. A madár csupán egy pillanat erejére figyelt arra, mire én. Szárnyaival és lábaival a jobb vállamon támaszkodott meg, s csőrével az arcom felé bökött. Egy ideig nem is zavart, ám miután a hajam elráncigálására szánta el magát, megrovó pillantást vetettem rá. Megilletődve húzta be nyakát, ám később mindenfajta bánkódás nélkül folytatta tervét.
- Elég lesz. - mormogtam, majd kezem lassan Rosa felé nyúlt, de a főnix gyorsabb volt. Ahogyan meglátta az eddig tökéletesen eltakart sebhelyet, ijedten hőkölt vissza. A vak szemem a baleset napja óta csukva maradt, mégis, a homlokomtól az arcom közepéig tartó mély vágásnyom nem csak a főnixet ijesztette meg - apát, anyát, de még Annát is. A többiekkel ellentétben ő elfogadott annak, amilyen voltam: a „szörnyeteget”. Belém szeretett, ahogyan én is ő belé. A sebhely a bizonyíték, miért nem adhattam fel, a vadrózsa pedig a hosszú út fundamentuma volt. Kezemet a vágás elé tettem, majd balra fordítottam fejemet. Hajammal ismét eltakartam azt, aztán a fejfedőmön himbálózó fölösleges rongydarabot feltűztem, biztosra véve azt, hogy ilyen még egyszer ne forduljon elő. Bal szememet Rosára szegezve egy halvány, épphogy mosolynak nevezhető valamit eresztettem el. A fióka megszeppenve nézett rám, miképpen állát a vállamra hajtotta. Gombszemei félelemről tettek tanúbizonyságot, és a halk, monotonszerű csiripelése is arra utalt, hogy nem kicsit ijedt meg attól a látványtól.
- Megmondtam, hogy elég lesz. - mondtam neki halkan, majd megcirógattam a feje búbját. Első alkalom volt, hogy valaha is kedves gesztussal illettem meg Rosát - és tán az utolsó is. Megfogtam, és mint holmi tárgyat, a ruhazsebembe raktam. Feje épp, hogy kikandikált onnan, de hamar visszahúzódott. Megremegve, halkan, visszafogottan csipogott. Elkuncogván magamat fordítottam hátat, és a rózsát elővéve elmentem. Vissza se néztem.
- Jobb, ha megszoksz, vagy megszöksz. - mormogtam magam elé.

by **Aeon** Csüt. Jún. 05 2014, 19:05

Megtörik a jég

A fióka nyugtalanul ingatta ide-oda fejét, csőrét csodálkozva tátotta ki. Összenéztem vele: tekintetében a meglepett kíváncsiság tükröződött, s ahogyan a kezemben tartott könyvet nézte, heves csiripelésbe kezdett. Egy hosszabb percnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, mit akarhatott. Ugyanolyan meglepettséggel viszonoztam pillantását, mire olyan közel emeltem az olvasmányt Rosához, amennyire ő láthatta azt. Nagyfokú érdeklődéssel nézte a betűket, szinte magába szívta a számára értelmetlen, s - főképp - érthetetlen tudás tárházának a levét. Egy darabig lelkesen próbálta elolvasni a szöveget, ám aztán értetlen szemöldökfelhúzással rázta meg fejét.
- Én ezt nem értem - csipogta halkan, alig érthetően.
- Micsodát? - kérdeztem furcsállóan.
- Mik ezek az izék?
- Azok? A betűk. - Mutattam a könyv lapjára.
- És mire valók? - Bagolyszerűen forgatta fejét.
- Arra, hogy elolvasd őket.
- Csak arra?
- Csak arra.
- Nem lehet megenni őket?
- Nem - Főcsóválással erősítettem meg a választ.
- Biztos? - Hajolt közelebb.
- Biztos - Zártam rövidre a témát, és az asztalra tettem a könyvet. Rosa elgondolkodva csiripelt, miközben jobb vállamról a balra mászott. Lábával a feje búbját vakargatta, szárnyait meglengetve ugrásra szánta el magát. Kissé esetlenül vetődött az asztalra: még orra is bukott. Lapátszerű farkát nehezen vonszolta, így nem volt túlságosan meglepő, ha ideje oroszlánrészét egy helyben kellett töltenie. Csupasz kis vörös teste beleborzongott, ahogyan sötét lángokat eregetett - a remegés ellenére azonban boldognak tűnt. Félig-meddig a főnixcsemetét figyeltem, miképpen az Üvöltő szelek százhetvenhatodik oldal utolsó bekezdését próbáltam elolvasni - de csak próbáltam, hiszen Rosa jelenlegi attitűdje jobban lekötött. Bal mutatóujjamra csuktam a könyvet, s az ölembe vettem. A madár kevéske tollát felborzolva kuvikolt, miközben még a testén táncoló tűznyelvek is nagyobbak lettek.
- És - gondolkodott el váratlanul. - amúgy mire jó az olvasás? A nem-nagy, nem-kövér sárkány is azt mondta, hogy hasznos.
- Hasznosnak valóban hasznos. - értettem vele egyet. - És ha valamit meg akarsz tudni, megkeresed a vele kapcsolatos könyvet, aztán szépen elolvasod. Okosabb leszel tőle.
- Tényleg? - kérdezte elcsodálkozva. - Sok könyv van?
- Nagyon sok. - helyeslőn bólintottam.
- Mennyi az a nagyon sok? - A nagyon sok jelzőt fontoskodóan hangsúlyozta ki.
- Én nem tudom megszámolni az ujjaimon. Sokkal több könyv létezik, mint ahány tollad van.
- De nekem nincs is sok… - szomorkodott.
- Majd sok lesz - nevettem fel. - Viszont akkor is több könyv fog létezni, ha fel fogsz nőni. Timidusnak és Falconak sincsen annyi tolla.
Rosa szemlátomást megnyugodott: lángjai már nem voltak akkorák, s a heves csiripelés is abbamaradt. Úgy tűnt, végleg elhallgatott, és folytathatnám az olvasást - ám mire újra felcsaphattam volna a könyv lapjait, újból kíváncsiskodásba kezdett:
- És te miről olvasol?
- Ó, nem értenéd.
- Miért nem?
- Mert bonyolult lenne neked.
- És ha tudnék olvasni?
- Tessék? - Néztem rá, teljes meglepettséggel.
- Meg tudnál tanítani, olvasni? - csiripelte szerényen. Még a vörösebbnél is vörösebb lett, s ahogyan tekintete találkozott az enyémmel, elfordult.
Egyetlen kérdés sok mindent megmagyarázott. Azt már régen elismertem, hogy korábban igen keveset foglalkoztam Rosával, ám erre aztán nem számítottam: tanulni és változni akart, méghozzá egyszerre. Egy darabig fogalmam se volt arról, mégis mit kéne mondanom a szóban forgó madárnak - de rájöttem, hogy jobb, ha semmit. Jobb mutatóujjammal az államat vakargattam, mialatt megmaradt szememet forgatva kerestem a megoldást. Végül aztán egy üres papírt és egy tollat vettem magam elé, majd egy nagy- és kis, nyomtatott a-t írtam rá - melléjük hasonlóan, - nagyot és kicsit - de az írott változatuk kerültek. A tollat kattintgatva sikeresen vontam magamra a fióka figyelmét a papíron található betűkre. Testét ide-oda ingatta, mialatt farkát néha-néha megemelgette. Egy darabig csak hagytam, hogy eméssze a látottakat, majd megszólaltam:
- Ez az a.
- A? - kérdezte.
- Talán a leggyakoribb hang, amit használunk a beszédhez. - magyaráztam türelmesen. - Észre se veszed, és szinte minden szóban előfordul.
- De ha ez mind a, akkor miért írtad le többször? És miért néz ez ki máshogy? - Lábával a kis, írott változatra mutatott.
- A betűket kétféle formában írhatjuk le: nyomtatottan és írottan. A kiejtésükön nem változtat, azonban a használatuknak vannak feltételei… szabályai.
- Szabályok? - Reakciójából ítélve nemigen barátkozott meg a gondolattal - pedig nem lehetett oka az aggodalomra, elvégre nem is mobokkal kellett harcolnia.
- A szabályok leginkább azokra vonatkoznak, akik írni szoktak, de nem árt, ha tudod, hogy mi ez és az ott. - Az írott és a nyomtatott kis a-ra mutattam. - A nyomtatott betűkel jobbára könyveknél találkozol, az íráshoz pedig csak írottakat használhatsz. És ahhoz, hogy írni tudj, meg kell tanulnod, miképpen rajzold le őket! - Levegővel töltöttem meg tüdőmet, majd aztán gyorsan hozzátettem: De egyelőre legyen annyi elég, hogy megtanuld az ABC betűit és tudj olvasni. - Biztató mosolyt eresztettem el a csodálkozó, de tanácstalan Rosa felé. Csak utólag tűnt fel igazán, hogy ezúttal tényleg a figyelem miatt nem érthettem meg a fiókát - ő viszont egészen idáig tisztában volt mindennel, amit négyhétnyi idő alatt elmondtam neki. Kicsi ugyan, de most is beigazolódott, hogy nem szabadott volna lebecsülnöm. Rosa bohókásan tipegett egyhelyben, lábával az asztalt kapirgálta.
- Nehéz? - kérdezte szégyenlősen, és alig hallhatóan.
- Egyáltalán nem - feleltem, nálánál jóval határozottabban. - Csak hosszasan kell tanulni, illetve nem szabad feladni. Ha valamit nem értesz, ne félj kérdezni, jó?
- Én szeretek kérdezni… - Mindezt úgy mondta, mintha magától értetődő tény lett volna. Csőre szélén szelíd mosolyt jelent meg - eme hangulatához mérten ártatlanul lengette a hátán és a szárnyain sötét tüzét. Egy darabon lesütöttem tekintetemet, miközben hüvelykujjammal megcirógattam a főnix fióka puha, selyemtapintású nyakát, mire az örvendezve csipogott fel. Megkönnyebbülten néztem ki az ablakon: este volt. A főnix kókadtan ásított fel, ebből kifolyólag már nemigen lehetett mire tanítani - ennek ellenére tudtam, mivel kellett lekötni a figyelmét. Becsuktam jelenlegi olvasmányomat, és az asztal másik sarkánál porosodó könyvért nyúltam. Nem volt bronz, bőrkötésű, de jellegzetesen két kígyó - egy fehér és egy fekete - összefonódva egymás farkába haraptak. Amint az első oldalra lapoztam, Rosa felém fordult, majd lábaira ülve az asztalra hasalt. Szárnyait egyszer-kétszer még meglengette, mielőtt behúzhatta volna azokat. Mandulavágású, kék szemeit nehezen tartotta nyitva, habár az a tudat, hogy fel akarok olvasni neki, talán még a fáradtságból is nagy nehezen kiverte. Elkezdtem a könyvet, ő pedig félálomban bár, de nagy áhítottal hallgatott: a Végtelen történetet.

Wild Roses

Wild Roses

Re: Wild Roses