EGY élmény, két szereplő

A gyilkosság Aincradban iszonyatosan brutál művészi szintre emelhető! Vannak olyan határozottan előnyös tulajdonságai, hogy marhára nem hagynak semmilyen nyomot. Érted, pár pixel, aztán volt-nincs karakter. Az meg, hogy a userrel mi lesz, senkit nem érdekel – legalábbis ez eredetileg így lett volna. Aztán jött az, hogy KA bácsi bezárt ide minket, hogy a seggét villás nyelvű kaktuszok nyaldossák!, és már marhára sokkal súlyosabb tett egy-egy karakterhalál. Engem ez éppenséggel marhára nem érdekelt, én nem vettem be a kamu dumát – mert mint ahogy az előbbi mondatomból is látszik, kamunak hittem. Aztán persze, strapáltam az agyam rendesen, amikor egy tisztes őszes halántékkal nem rendelkező öregúr a képembe nyomta, hogy jah, ez gáz, mert állításomnak nincs túl sok igazságtartalma, sőt ez tök baromság!

Vágtam így már, hogy Susaya mégis miért nem fogadta a szokásos vigyorral a képén, amikor gyilkolászni próbáltam. Mindegy, mert akkor már rég késő volt. Zöld játékosa, kabalafigurája és tökre nem mellesleg alapítója voltam egy karaktergyakó céhnek. Felszabadítunk, mwuhahahaa!
Francokat!

Az egészben az volt az ultra gázcsi, hogy a láthatatlan tagsági kártyát levakarhatatlanul ott viseltem a mellényzsebemben – ezt ne értsd szó szerint, mert nincs is mellényzsebem –, és akkor jött a drága Peter bratyó, meg a Young Justice. Bakker, hülye lettem volna nem csatlakozni! Ezzel egy időben és egy kifinomult mozdulattal pedig megszakítottam minden korábbi kapcsolatom a Felszabadítókkal. Hát, így indult az egész sztori.

Mindezeket azért meséltem el, hogy kicsit képben legyél, vágod. Ez történt a múltban, ez az alapja kicsi történetemnek.

Kincaid: nagyjából tizenhetes szintű voltam, és annyira fáradt, hogy a rendszer rendre zárolta a vizuális bemeneti csatornáimat. Szóval alig láttam ki a szememen, ólomsúllyal nehezedett rám az álom. Aludnom kellett volna már, de először védett helyre akartam érni, hogy ne kelljen az életpontjaimat féltenem. Az nem eredményezne túl nyugodt alvást, én meg nagyon vágytam már egy kis pihentető tizenkét órás durmolásra.
Elvileg már most is élvonalbeli játékos voltam, bár még nem sikerült helyet szereznem magamnak a top 10-ben. Ettől függetlenül szépen haladtam. Tízes szinten szerzett második képességem segítségével így is ugrásszerűen fejlődtem, míg másoktól pont azt hallottam, hogy túl lassú a tempó. Nehezen haladtak drága élharcosaink a bossokkal, és alacsony szintűek voltak az elérhető területek. Hát, nem tapasztaltam hasonló problémát. Jól éreztem magam, és éppenséggel pont egy kiadós gyakásból vánszorogtam hazafelé.

Susaya már megint lelépett. Pedig mióta Mesterke lett, második szintű pet, olyan féltékenységi rohamokkal kell megküzdenem ha már egy útszéli mókust megnézek, mintha máris dús bundájának simogatását élvezném a kezem alatt, miközben… Hagyjuk. Nem mondom, hogy nem vágyok néha arra, bárcsak más idomárállatokat is kipróbálhatnék, de Susaya persze eléggé bevált, működött is a kapcsolatunk – bár ez jelen pillanatban épp marhára nem látszódott –, és így nem érte meg a hajcihőt egy csere. Meg persze francnak kell egy szimpla vagy éppen ritka pet, amikor az ember legendás aranymajommal szedhet fel csajokat 0-24 órában, vágod!
Ráadásul olyan ígéretes volt a drága! Biztos voltam benne, hogy iszonyatosan badass lesz majd felnőtt petként. Firkálgattam is, de azok marhára nem adják vissza a képzeletemben élő képet róla. Biztos voltam, hogy minimum valami ilyen istenkirályságos harcos lesz. Höh!




Marhára keményen feszítek majd én is a százas szint környékén, mindenfajta extravagáns pózokban dudorodnak erőpontoktól duzzadó izmaim!




Szóval éppenséggel ilyesmiken rágódtam, más témám nem lévén. Mert páncélzatra meg ilyesmire még marhára nem volt zsém. Az összes benn figyelt a céhben. Így nem volt pénzem jártasságokra sem. Majd idővel biztos megtérül, leszek én még olyan cuccban, hogy Hinariék boldogok lesznek azért is, hogy elém borulhatnak…!

Nem is értettem, hogy nem veszi észre, hogy körbevették. Bár láthatóan remekül elvolt magában is a srác. Észlelési képességeimet magas szintűnek tartottam, de tisztában voltam vele, hogy attól még, hogy már van négy első szintű képességem, egyáltalán nem jelenti azt, hogy jól is állok. Mindegy, jelen pillanatban arra pont elég volt, hogy még majdnem bezárult optikai érzékelőimen keresztül is lássam azt, amit ő nem. Lopakodásra váltottam, hogy kicsit közelebb érjek.
Nem voltam magányos szabadságharcos, és bár lovag volt a titulusom, nem esküdtem fel az ártatlanok és a gyengék védelmezésére sem. A saját életem volt számomra a legfontosabb, és az vesse rám az első követ, aki mellett nem halt még meg úgy karakter, hogy éppen mások segítségére számított, mert a saját ereje rég kevés volt. Én nem fogok így járni! Bennem van kraft, én nem fogok meghalni.
Régen megtanultam már, hogy amúgy sem érdemes beleszólni az ilyen leszámolásokba. Mert egyértelmű volt, hogy ez most éppenséggel az. Ők is lopakodást használtak, módszeresen haladtak, szép kört alakítottak ki. Leszámolás. Bűzlött tőle az egész környék, igen.

– Végre! – böktem ki határozottan, amikor zajt hallottam mögöttem. Már ott tartottam, hogy halálra unom magam, és ez gáz, így inkább térképen megnéztem volna, visszafelé evickél-e már az én kis pirosseggű aranymajmom. Számítottam rá, hogy a fejemet veszi célba, mert marha nehezen kapcsolt még mindig, hogy ő oda aztán igazán nem fér már fel, így szemem sem rebbent, amikor arcba kaptam valamit. Annál jobban meglepődtem a reppenő pixelek miatt, és bár nem túl jelentős, de HP veszteséget is szenvedtem. – Mi a franc?! – nyögtem fel. Újabb csapás ért, mire hátra léptem volna, de nem is láttam honnan érkezett. A látóteremen kívülről, az biztos. Megpördültem volna, de újabb fegyver ékelődött belém, és blokkolódott a mozgásom. Képesség talán! – villant az agyamba, de igazából tök lényegtelen volt. Marhára nem sebeztek nagyokat, még a páncélom se ütötték le, de az is igaz, hogy alig ha két másodperce tarthatott a viadal. Épp csak felvillant, hogy vs van!
Marha gyorsan kapcsoltam, naná, mert én kész agytröszt vagyok, és fel is vettem bébi Susaya testét. Ezzel egyszerre sikerült kikerülnöm pár fejre márt támadást, és időt is nyernem. Bár a következő pillanatban már belém is csaptak, így az álca lebomlott, de ennyi is elég volt, hogy kicsit észhez térjek. Bár éreztem, hogy gyorsabb lehetnék rájuk, de túl sokan voltak, így kompenzálták. Életem mint a tenger, háthogyafenébene!, mégis már kezdtem sárga vonal felé közeledni. Sebzésem Susaya nélkül nyikhaj volt, bakker, így szükségem volt rá. Ehhez azonban menekülnöm kellett kicsit. Hívjuk úgy: taktikai visszavonulás.
Fedezett a dupla alakváltás okozta köd, így kiléphettem közülük, cserébe újabb csapásokat viseltem el. Mögöttem sátáni kacaj csattant, ahogy távolodni kezdtem. Lábam megroggyant tőle! Nyamvadt képességek!
Fúzióra volt szükségem, hogy egyesüljek Susayával, így végre ütőképes legyek, és erről tájékoztattam a rendszert is, de nem vette az utasítást. A fenébe! Hát persze, hiszen alak magasodott elém, spec pontjai túl magasak voltak, és blokkoltak. Csapást mértem rá, de játszva hárította a pajzsával. Most kapcsoltam csak! Ismertem ezt az alakot, ezt a pajzsot, és az azt jelenti, hogy ismertem a csapatot is.
– Felszabadítunk! – Támadása olyan erős volt, hogy sárgába csúsztam. Francba! Akkor is én voltam a gyorsabb, avagy lettem volna, de kitartáspontjaim haldokoltak. – Cseszd meg! – tájékoztattam.

Nem egészen hallottam jól, hogy mit is mondott, mert épp fák takarásába lépett a fickó, de annyit azért ki tudtam venni, hogy nincs egyedül. A csókának nem volt túl sok esélye. Ezek rohadt ügyesen dolgoztak! Elismerésem…
Nem csak a szavak maradtak előttem titokban, hanem a konkrét események is. Láttam, hogy skilles valakivel futott össze végül, és nem csak harc folyik közöttük, hanem még valami más is. Legalábbis erre tudtam gondolni a fel-felugró küldési igazolások szerint. Rendben van, bevallom: ilyet még én sem láttam, és lélegzetemet visszafojtva figyeltem. Furcsa leszámolás volt ez az utolsó.
– Utolsó szó jogán?
– Rendszer, fúzió, aranygorilla fo… – Nem csak a szavak haltak el, hanem az elhalálozást jelző pixeleződés folyamata is megindult. Nem értettem túl sokat a korábban történetekből, ráadásul alig egy percen belül egyedül is maradtam a gondolataimmal: teljesen kiürült a tér. Néhány csomag nem került átutalásra a sráctól, és láthatóan kifosztójának sem kellett. Vagy elkerülte figyelmét. Így tettem szert életem első Pánik Burkára. Elégedett voltam. Fejben már azt terveztem, hogyan-milyen néven is veszek részt egy következő csapatáson. Vagy talán a Pánik Burokkal a zsebemben egy boss gyakásra is érdemes volna így már elnéznem. Mondjuk ha egyszer végre valahára, túljutottak híres frontharcosaink a tizediken... Azt hiszem, Keselyűnek fogom hívatni magam – tértem vissza korábbi gondolatmenetemhez, mert hirtelen megtetszett a név, bár fogalmam se volt, honnan is jutott eszembe…