Arakawa Aimi

Név: Arakawa Aimi
Nem: lány
Kaszt: Harcművész
Kor: 17

Kinézet: 162 centiméteres magasságával és 49 kg-os súlyával nem nagyon emelkedik ki a tömegből. Azonban rövid, szőke hajjal keretezett szépen ívelt arca és gyönyörű, zöld szemei, mégiscsak kiemelik őt társai közül. Talán az egyetlen ”hiányossága” - szerinte - az átlagosnál valamivel kisebb mellei. Bár ő maga biztos még sok mindent fel tudna sorolni de, fölösleges lenne minden apróságot leírni. Az öltözködésében elég válogatós tud lenni, de mióta a játékba került ez a tulajdonsága is háttérbe szorult. Kedvenc színei a zöld és a fehér, amit sokszor lehet is látni rajta. Mindig egy shurikent visel a hajában de, fegyverként sosem használja.

Jellem: Általában nem feltétlenül a társaság közepe de azért a peremre sem szokott kiszorulni. Ha sikerül megfeledkeznie arról, hogy a játékban ragadt akkor alapvetően vidám személyiség. Szereti, ha emberek veszik körül, és bár mostanában visszahúzódóbbá vált, nem szeret egyedül maradni és keresi a barátokat. Nem szokása első ránézésre megítélni az embereket inkább megpróbálja megismerni őket és bár magáról nem szeret túl sokat beszélni ha a másik nyitottnak bizonyul, az rá is hatással van. Mindentől függetlenül viszont az aktuális hangulata is nagyban beleszólhat abba, hogy hogyan is viszonyul másokhoz.

Képességek
Fegyverkezelés: A képességet aktiválva Aimi az akaratával tudja irányítani a fegyverét egy körig. Ilyenkor a fegyverkezelése a másfélszeresére növekszik, utána pedig három kört kell várnia, mielőtt újra aktiválhatja a képességét.

Előtörténet
17 évvel ezelőtt születtem Tokióban. Egy átlagos család átlagos gyerekeként. Bár nem voltunk gazdagok a szüleim mindent megadtak nekünk, amire szükségünk volt. Na igen, a többes szám nem véletlen ugyanis az öcsémmel kellett megosztoznom a figyelmen. Sokat martuk egymást, de ha baj volt vagy épp véletlenül egyezett valamiben a véleményünk, akkor hirtelen mi lettünk a legjobb testvérek. Nagyon szerette a sakkot és a különböző számítógépes játékokat. Talán ennek hatására kezdtem el én is érdeklődni ezek után, de azért nem váltam egy olyan otthonülő otakuvá mint ő. Vele ellentétben nekem volt életem. Ettől függetlenül mikor először hallottam a NerveGearről rögtön meg akartam szerezni. Csábító volt a gondolat hogy nem egy képernyő előtt ülve kell nyomkodni a gombokat, hanem tényleg a játék részesei lehetünk. Azonban az ára korántsem volt olyan szép. Legfeljebb szép nagy. A szüleim ezúttal cserbenhagytak hiába vetettem be mindent, hogy hatni tudjak rájuk. Persze az öcsém sem maradt ki. Ő is minden áron szerezni akart magának egyet viszont ő is süket fülekre talált. Végül úgy döntöttünk, hogy ideje összefogni és összedobtuk rá a pénzt. Csak egyre volt pénzünk de megegyeztünk, hogy majd felváltva használjuk. Végül - mivel én adtam bele több pénzt - enyém lett az első kipróbálás joga.
Kasztnak a harcművészt választottam, mert annak tetszett legjobban a hangzása viszont a fegyvernél már gondban voltam. Annyiféle választási lehetőség volt hogy vagy fél óráig csak néztem. :dizzy:Végül kiválasztottam egyet, ami nagyon megtetszett. A suruchin. Lényegében egy körülbelül 180 centis vékony de erős kötél az egyik végén egy pengével a másikon, pedig egy fémgolyóval. Képzeletben már láttam, ahogy halálos táncot járva győzöm le a mobok seregét. Miután ez megvolt már csak pár apróságot kellett megváltoztatni/beállítani. Az eredeti külsőmet megtartottam - itt-ott azért kicsit belepiszkáltam - és már kezdődhetett is a játék.
A játék elsőre szinte tökéletesnek tűnt és csak tátott szájjal tudtam végigvonulni az utcákon. Benéztem pár boltba de, persze még nem volt pénzem semmire ezért úgy döntöttem, hogy körülnézek a városon kívül is. Itt ért az első nagy csalódás. A fegyverem egyszerűen használhatatlannak bizonyult. :duh:Képzeletben nagyon jól nézett ki de egy vaddisznót sem tudtam vele eltalálni helyette, csak belegabalyodtam a saját fegyverembe, és megkötözve néztem farkasszemet egy csodálkozó vaddisznóval. Végül mikor meguntam a próbálkozást. Egyszerűen a kezembe vettem a fegyverem élesebbik részét és leszúrtam vele a disznót. Már indultam volna a városba, hogy megpróbáljak szerezni valami használható felszerelést mikor jött a teleportálás.
Értetlenül néztem körbe a körülöttem állókat kérdezgetve, hogy „most mi van” de a válaszra nem kellett sokáig várnom. Elborzadtam Kayaba bejelentésén. Azonban hiába sírtam, toporzékoltam nem tudtam megváltoztatni a történteket.

Egyedül elgondolkozva sétálgattam a fogadó felé, ahol egy éve próbáltam berendezkedni. Ma ünnepeltünk. A frontharcosok legyőzték a tizedik bosst. Egy nagy lépéssel közelebb kerültünk, ahhoz hogy vége legyen ennek a rémálomnak. Azonban végig ott motoszkált bennem az elkeserítő gondolat, hogy ez még csak a tizedik. Egy év alatt csak tíz bosst tudtak legyőzni, és még van kilencven. H ilyen iramban haladnak tovább akkor jó, ha kilenc év múlva hazajutok. Hogy bírok ki még kilenc évet ide bezárva?
Nem véletlenül hagytam ott olyan hamar az ünneplő tömeget. Nem bírtam tovább ott maradni, mert csak a sírás kerülgetett. Elég jól ismertem már az utat a fogadóhoz és tudtam, merre juthatok el oda a leggyorsabban. Talán rossz ötlet volt annyira sietni és lerövidíteni az utat a szűk utcák szövevényében bolyongva de már nagyon vissza akartam érni. Hirtelen a semmiből egy kéz ragadott, meg amíg egy másik a számra tapadt. Kiáltani akartam de nem tudtam.
– Nyugalom. - suttogta a fülembe egy hang, azonban nem tudtam megnyugodni. Minden erőmmel kapálóztam. Próbáltam megütni, kiszabadulni valahogy de teljesen leszorított. Szinte meg se tudtam mozdulni.
– Igazán nem kérek sokat. - folytatta. Mozdulatlanná dermedtem és éreztem, hogy a szorítás is enyhül picit de esélytelennek tűnt hogy kiszabaduljak.
– Nyugalom. - éreztem a leheletét, ahogy elvette a kezét, ami eddig a derekamat fogta körbe. Nem mertem megmozdulni. Megragadta a jobb kezemet és mintha csak egy bábu lennék, amit kedvére rángathat, megnyitotta vele a menümet. A bal kezemmel hátra könyököltem de, még csak meg sem érezte az ütést.
– Ne mocorogj annyit. - keresgélt tovább a menümben. Ekkor viszont váratlan dolog történt. Épp csak láttam valamit elsuhanni a szemem sarkából aztán a kezei eltűntek. A földre zuhanva dühödt szitkozódást és nyávogást hallottam a hátam mögül. Összeszedtem minden erőmet, és felpattanva rohanni kezdtem. Hátranézve csak egy sötét alakot láttam vörös indikátorral, amint egy macskát próbál letépni a fejéről. Nem volt erőm segítségért kiáltani csak rohantam, ahogy bírtam, míg el nem értem a szobámat. Bezárkóztam és másnap ki sem mentem. Rettegtem, hogy ismét találkozok azzal az emberrel. Viszont rájöttem, hogy nem ülhetek tovább ölbe tett kézzel, mert abba beleőrülök.
Hallottam hogy a városban van egy kiképzőtiszt, aki segít a gyenge játékosoknak a fejlődésben. Meg kell erősödnöm, hogy ne legyek ilyen tehetetlen ezért miután útbaigazítottak elmentem hozzá. Attól tartottam, hogy sokba fog kerülni de nem így volt. Kicsit csalódtam benne, mert azt hittem megtanít majd, hogy hogyan használjam a fegyverem, de csak pontokat adott és a tizedik szintre léptem. A többit már nekem kell megtanulnom.