Egy rém rendes duo

- A kedvenc tlafikom! - potyogtak a könnyei mindkét szeméből - hát hol fogok ezek után olyan isteni meggyes vízipipadohányt kapni?!!! - s még rázta is hozzá kitárt marokkal mindkét kezét megrökönyödésében

demijért?!!!:

Nyalókája szárát átpofozta szája másik csücskébe mielőtt megakadt volna a szeme a mellé lépő fazonon.
- Heh? Justice League? - bökte ki a japán technológiával miniatürizált céhlogóra zoomolás eredményeképpen
- Oszoljanak kérem, - fordult vissza a térről menekülő emberáradathoz - oszoljanak, nincs itt semmi látnivaló!
- Szintén sárkány-vizitben? - fordult a fickó felé
- Danee Fedorov, a Fehér Rózsától, katasztrófa-elhárítási csoport! - nyújtotta a kezét a másiknak miután a kardját átvette bal kézbe
- Csak nem a JéeL is jött feltakarítani ezt a zöld mocskot? Felezzünk, jó? Kettő nekem, kettő nektek! Nem kéne megvárni míg újabb aranyos buksit hajt ki, még se vagyok legkisebb királyfi matyóhímzéssel vagy mi szösz!
Oldalra sandít ismét, hát hogy jobban szemügyre vegye a frissiben csatlakozott kollégát, és látja, hogy amaz bíz, hosszú hajat növesztet, oszt lófarokba összefogva hord’aja. Alig valamivel volt kurtább mint ő maga, egyenes hátú fíjatalembőr, amolyan nihonjin gyerek.
Igazándiból az egész kis malőr a sárkánnyal ott kezdődött, hogy Danee nagyban pöfékelt a vízipipával a céhkastély erkélyén, mamuszban, fürdőköpenyben, megiszogatta a dárdzsilingjét, amikor egyszer csak feltűnt neki, hogy nem csak az ő orcájából dől a füst, hanem a város felett is valaki igencsak jól kormozó szénnel fűtött be. Vagyis, jobban megnézve, még sose látott sárkányt pöfékelő kéményt. Hamar, jó, úgy három perc is volt az, mire a legény észbe kapott, hogy itt biza baj van, ki kéne lépni helyszínre, mint a céh egy másodperce alapított katasztrófaelhárítási alügyosztályának önjelöltjeként megbízott vezető nyomozótisztje. Sec-perc alatt a Főtéren termet, a jó isten tudj’ hogyan, de utoljára egyik háztetőről a másikra ugrálva látták mielőtt az ominózus helyszínen megjelent, hogy megmentse a sárkányt, a hercegnőt, a királyságot, akarom mondani a városlakókat. Oszt most pont ott vagyunk. Ni!

Alábbhagyott a legyökerezésem, itt voltam a sárkány közelében. És.. és.. hatalmas. Kinőtt a negyedik feje is, a maga fantasztikus módján csodálatos volt, de egyben veszélyes és undorító. Itt tombol a kezdetek városának közepén és már a déli városrészbe belerondított. Azonban egy hangra lettem figyelmes. A városőrök már szurkálták a lábát, de a mellettem álló srác mondott valamit. A sokk vagy valami meg akadályozta, hogy először halljam, és egy bődületes üvöltést is megejtett az egyes fej.
- Igen - válaszoltam tétován, úgy minden eddig elhangzottra és a legutolsó kérdésre, amit értettem. - Igen jöttem legyőzni a sárkányt.
Nem értettem beszédéből mindent, furcsa volt az akcentusa. De azzal egyet értettem, hogy szabadítsuk meg fejeitől a sárkányt, de mégis hogyan, ez így ránézésre, nem olyan pofon egyszerű.
- Igen a JLtől vagyok, és te? - kicsit sem volt ismerős a céhlogó, ami életerő csíkja mellett töltötte napjait, mint valami kitűző. - De azt hiszem, ezt megbeszélhetjük később - mondtam komolyan - jön a kisbogár - azzal az egyik fej már ki is nézett magának, mint valami íncsiklandozó falatot. Egy őrt pixeleire taposott, nem is az egy játékos volt! Látóköröm beszűkült és kardom vörösre színeződött.
- Vigyázz a fejével, a farkával és a végtagjaival - kiáltottam Danee felé - a nevem Yuichi, Hayashi Yuichi és nyomás! - azzal futásnak eredtem. Nem felejtem el sosem ennek a sárkánynak, hogy ölt. A harag csak úgy cikázott ereimben és egy vágást mértem a jobb mellső lábára. Elfutottam a közeléből, mert tapodott egyet, agyon akart nyomni és megölni, de ez benézte. Azonban korai lenne, bármiféle öröm is. A farka felém lendült. Láttam a tüskéket is rajta és felugrottam, kicsivel ugrottam át, majd mikor földre érkeztem jószerivel letaglózott a bestia. Visszafele is ugyan olyan szépen csapott, mint idefele, csak ahhoz kicsit gyors volt, hogy módosítsak újra helyzetemen.
Elsöpört.
Egy rommá bomló ház falának csapódtam, amit az A2-es fej harapott éppen ketté. Talán ez egy ideális szög, le van hajolva és pont kapóra jön. Szökkentem kettőt és az ormányára kerültem a megnőtt bestiának. Futottam tovább, miközben a pengém végighúztam ormányán és elsőnek balszemébe szúrtam bele a pengét. Mivel ez nem az a játék, így csak dobott egy hatalmasat rajtam. Repülés közepette igyekeztem az A1-es fej felé manőverezni és lecsapni készültem. De ez meghiúsította valószínűleg az egyik B-s fej. Láthatta mire készülök és kitért a csapás elől, sőt mind inkább még azt a piciny szárnyát elém tartotta és egy jól irányzott csapással kilőtt, mint labdát, bele a szökőkútba. Pechemre újjátermett ez a létesítmény is, de vajon meddig lesz ép. Egy biztos, csurom vizesen vagyok, és megint másznom kell, ha sárkányt akarok tálalni a városnak villás reggelire.


/fej sebzése: 50, farok: 7, szárny: 5, mancs(csapás): 6, mancs(taposás): 28 Jó szerencsét /

- "a nevem Yuichi, Hayashi Yuichi és nyomás!"  - vertek visszhangot még vagy fél percig a kolléga szavai Danee fejében, melyet most nagy részt a nyalóka gömbje töltött ki. Amit aztán bő miliszekundum múlva, oroszos eleganciával köpött ki a vértől és koromtól mocskos kövezetre
- Ha harc, hát legyen harc, Gyíkarc! - mondotta volt és íziben nekiindult sétalépésben. Meg sem állt... miközben a kolléga hálált megvető bátorsággal zúzatta össze CG renderelt bordáit a kézzel rajzolt homlokzatokon a sárkány jótékony vöröskeresztes vérvételt hirdető akciója nyomán, na szóval meg sem állt míg oda nem ért a sárkány legjobb szavatossági dátummal rendelkező fejéhez, melynek állán ez volt felcímkézve: B2, Made in Japan. S közben inventorijából előhalászta a 10 szabványméter hosszú kötelet melyen meg ez állt: "kalandozó alapcsomag, használd egészséggel!"
És szépen lasszónak meghurkolta az egyik végét.
- Na idefigyelj te füstösképű, nagyra nőtt fotoszintetizátor alga! Húzd el innen a képed, de sürgősen, mielőtt felkarikázlak szaláminak! - mondaja az szelíden, bárányszemekkel néki.
S mint hogy a tűzokádó gyík nem beszélte az ízes magyar tájszólást, hát hamar eltátotta a száját, hogy egészben lenyelje a legkisebb szőke herceget.
De nem így történt, mert amaz meglóbálta ja kezébön lévő lasszót, s a süsü egyik szarvára dobta, majd ahogy a nagy száj érte mozdult, felpattant az orrára, ahogy imént a tanult kollégától látta, s a kötélben félkézzel megkapaszkodva, másikkal a sárkány koponyája mögött a nyakába mélyesztette a kardot, s nekifutott a hurokba fogott szarvval ellentétes irányba, le a nyakról. Szorosan fogta ja kötelet, s hasította a sárkányt gyönyörűségesen okosan spirál alakban haladva ja törzse felé, a nyakát végig tapodva állva maradva, még biza, fejjel lefelé is, így karikázta hát fel a B2-es szekciót némi könnyed futással a Danee gyerek.
Mikoron már a sárkány hátát tapodta, elengedte a kötelet, és elégedetten nézett vissza, az egykor volt nyakra.
A sárkány, mivel hogy igen nagy vala (az ingernek is idő kellett végigfutni a nyak távját), a fájdalmat se egyből érezte meg, s csak akkor kezdett vala rángatózni, levetve magáról a szőkét, nem tudván, hogy igen fontos nyomozóhatósággal van dolga, akivel szembeni ellenállás bizony több rendben elkövetett szabálysértésnek is számítható.
Danee fiú így nem sok örömmel csókolta a drága anyaföldet, s a sárkány még jól rá is tiport volna, ha mancsába nem mélyeszti bele vala, némi hempergőzés után, a fényes vaskardot. Igen, fényes volt vala amaz fegyver, mely visszaverte áldott napunk fényét... ha a sárkány áttetsző lett volna... de nem volt.
Viszont nagyon fájt neki a tüske, így tiporni nem tudott, csak elsöpörte a Daneet fájós mancsával egyenest neki a romba dőlt Nemzeti Dohánybolt bódéjának.
Mellékhősünk (mert hogy nem ő volt most a főhős) az ölébe potyogó vízipipa dohányokból akaratlanul is zsebre tett egy-egy dobozzal, teljesen véletlenül, óvatosan.
Aztán felállt vala, és újra nekirontott a gyíknak.
- Valaki nagyon elvesztette itt a fejét! - kiáltotta vala és a sárkány hasa alatt laza ütemben két pont közötti legrövidebb távot próbálta szemléltetni, markolatig döfött kardjával.

- Masszív egy féreg! - konstatáltam a túloldalra kiabálva, miközben az imént szerzett vízipipadohányt szagolgattam a dobozán keresztül: - Finom, csokis! Jó lesz!
Visszasuvasztottam a zsebembe és újabb pillantást vetettem a környékre:
A tér teljesen kiürült mostanra, hátrébb a sugárutakról kisebb tömegek nézték rettegéssel vegyes ámulatban a hármunk küzdelmét, vagyis, mióta a süsü elsöpört, leginkább csak a Yuichi kolléga parádézott. Ideje volt visszarázódni az harc ütémbe!
Megcsillantottam kardom élét a zeniten járó nap sugaraiban, párszor meglóbáltam és elkiáltottam magam:
- Igyál kardocskám egy kis vérvöröset!
Nagyot dobbantottam, ahogy az ötödik fejet láttam előbújni, s az akrobatikámnak hála már a levegőben is voltam, a fejem fölé kanyarított kardom hosszú és mély sebet ejtve a még csak kifejlődőben lévő fejen, míg én a sárkány véréből lopva visszanyertem valamelyest az elvesztett életerőm. Recsegve, ropogva hullt alá a fej mögöttem, miközben én könnyed mozdulattal értem földet.
Ideje volt földre küldeni a bestiát, s ha már a JéeLes kardforgató áldásos tevékenysége nyomán immáron eggyel kevesebb végtaggal lábatlankodott a téren, hát én se vagyok rest, neki szaladt a másik mellső lábnak, had hulljanak porba azok a fejek:
Annak rendje módja szerint, ahogy reggelenként az ember kiflihez májkrémes konzervet bont, hát én is tövig nyomtam a kezemben lévő túlméretes konzervbontóm a zöldség bokájába, majd szép fűrészelő mozdulatokkal körbefutottam a mancsot. Dőlni is kezdett íziben, ahogy a tappancs pixelek martalékává vált, s én jobbnak láttam odébb gurulni. Persze arra nem számítottam, hogy ahova kilyukadok, ott épp az egyik megmaradt fej les rám, és nemes egyszerűséggel egy harapás nélkül nyel el.

Láttam a srác megmozdulását, ahogy a kibúvó és alakját lassan felvevő fej növekszik, mint a gomba, és Danee ugrik. Lecsapott a bestiára és lassacskán levágta. Még letudott zuhanni a testrész, mielőtt pixeleire robbant, hátsó lábaival kaparta a főtér kövezetét és a két megmaradt fej üvöltött. Velőtrázó üveltése után, maradék mellső lábát is sérülések éktelenítették, ahogy körbe kacskaringózott rajta a srác, nem is bámészkodtam tovább, bevetettem magam a harcba, elkiáltottam magam..
- Hiko Niji! - azzal a katanát kezembe véve rohamoztam. Szívébe vájtam volna kardom, hogy egy kanyarintással kimetszem helyéről, de ekkor a srác eltűnt az egyik szájban. Az A2, igen az A2 fej elnyelte. Rohamvást módosítottam irányomon és a cél nyak ahogy a földön tekergett, jobb kezes kardommal tövig nyomtam húsába, miközben ballal püföltem. Bajtársam megbosszulom, ha már elvitte magával a szörny. Kardom körbeforgattam és lemetszettem a végtagot. Lezuhant a földre és a maradék egy fej kinézett magának. Támadását várva farkas szemet néztem vele, de nem jött, csak bámult. Ezelőtt csak mesében láttam sárkányt és ott amennyire magasztos volt, most annyira visszataszító. Céhgyűlésen is láttam egy sárkányt, bár az még kicsi volt, de ez itt velejéig romlott lehet.
Egy fej maadt hátra, ha levágom, vajon elpusztul? A srác emlékéért tartozok ennyivel. Oldalra néztem és a fej továbbra sem pixeleződött el. Nem értettem a jelenség okát, és figyelnem kell a csonka sárkányra, még így is veszélyes lehet. Sebtében visszafordultam és továbbra is csak figyelt, nem tett semmit.
- Ora et labora - mondta a sárkány meglepetésemre, egyáltalán a beszédet sem feltételeztem az irdatlan szájból, nem hogy azt, hogy..
Megnőttek szárnyai, már nem olyan aprók és kifejletlenek voltak, mint eddig. Két mellső lába visszanőtt és az az egy nyak terebélyesen megvastagodott és meg is nyúlt. Immáron több méteres nyaka volt, amit egészen közel nyomott hozzám, kardom magam elé tartottam, bár nem sok esélyem lenne, ha rám támadna, talán egy szúnyogcsípés lennék számára a fájdalommentes közegben. Azonban felszállt, ránézett a leesett fejre.
- In nomine asthma mortuus viscerum luce - mondta, majd mintha nevetett volna és elszállt.
Nem értettem mit mondhatott és a szándékait sem. Eltettem másik kardom és csak néztem magam elé, a rombolás kezdett eltűnni, a város regenerálta önmagát.

/szabadulj ki, bármikor

Sötét van. Még nem akartam aludni. Okés, hogy jó meleg a lehelete, de gőzfürdőzni se kívántam még.
Megaztán itt nyáladzik körülöttem össze-vissza, mint egy nyomorult öleb. Utálom az ölebeket. Akkorák mint egy macska, ha nem vigyázol véletlenül rálépsz a hátára és akkor reccs. Na persze a német juhászunk simán kibírta hogy pár pici gyerek lónak használja. Neki meg se kottyant. De ezek, a kutya szó megcsúfolásai. Nade mindegy! Miért is jutottam ide? Ja, igen, sötét van és én meg kezdek álmosodni, ez így nem jó. Mi ez az undorító... ja a nyála... ja igen, akkor innen jöttek az ölebek. Amik a bokádba harapnak ha nem vigyázol. De már megint elkalandoztam.
A fogai elég kemények... hiába taposom ott nem jutok ki. Meg is köhögtethetném, csak meg kell csiklandozni a gigáját. Vagy...
Vagy ha már bent vagyok... akkor nem kell megküzdenem se a fogaival, se a karmaival. És a farka se zavar be, nem hogy a tappancsai. Sőt: pikkelyek sincsenek belül.
Ezt elszámítottad sárkánykám. Végzetes tévedésed pedig hamarosan jutalmazom is...
Csak valahogy... ahogy feljebb kúsztam a szájába, átbuktam a torkán, mint egy csúszdán szánkáztam le a gyomrába.
Afenne,  ez a dög akkora, hogy még belülről is ki lett dolgozva.
Mi a fene lüktet itt nekem, hagyd már abba, nem tudok a gondolataimra koncentrálni!
Várjunk csak... lüktet... dübb-dübb... nagyon ismerős nekem ez az ütem...
Nem a szívverése? ... ... ... Azta hét meg a nyócszázát! Hinnye!Hát meg van! Hát ez itten alattam a szíve. Szívecském, gyere csak ide, tudtam, hogy csak értem ver, na de hogy ennyire!
S már húztam is elő a kardocskámat, karikáztam is fel, szegény pára beleit, jó kis pacalpörkölt lenne belőle, az szent isten, bár én nem komálom annyira, de sárkányból még biz sosem ettem! És csak döfök és vágok, amíg meg nem pillantom a bazi nagy szívét. Hát kérem, ez akkora volt, hogy kétszer elfértem volna benne. Remélem nem fogok úgy járni, mint csávókám a tengeri szörnnyel, abban a Berserk nevű mangában! Pár pillanat tétovázás után gyors egymásutánban döfködni kezdtem a burkot, majd ahogy megrepedt, már nyiszálni sem voltam rest, nagy levegőt véve álltam a nagy adag piros festék áradatát. Úgy is pixel lesz egy pillanaton belül. Éreztem a lábam alatt, hogy a sárkány kínjában megrogyik, rázkódni kezdtünk, én meg a süsü.
Akkor itt a vége dögölj meg végre, kardommal gyönyörűségesen okosan varázsajtót rajzoltam a sárkány irhájába, és nem voltam rest szélesre tárva ama kijáratot, kilépni ismét a szabad levegőre.
- Friss levegő! Mínusz egy sárkány! – vigyorogtam a napba majd Yuichire

Ami azt illeti, mivel sárkány gyomrából átverekedtem magam a szívéhez, ami jó esetben a mellkasában van még ennek a túlméretezett gyíknak is, ha jól vettem ki, a sárkány marján sikerült utat vágnom magamnak kifelé. Szó szerint.
Yuichi hangját hallottam, s valóban, ahogy szétnéztem, a főtér percről percre egyre inkább hasonlított a régi fényére. Még az NJKák is respawnoltak a téren, pedig nem is olyan rég még az utcán tolongtak jajveszékelve az ijedt játékosok között, kifele menekülve a sugárutakon.
- Mafasz?! - jegyeztem meg felhúzott fél szemöldökkel az NJK-kat látva, majd a szamuráj vagy ninja vagy mi, tovább folytatta, és furcsa mód sárkányölőnek nevezett
- Én? Sárkányölő? - értetlenkedtem. Bár jólesett a megnevezés, végeredményben a last hit az enyém volt.
A korábbi nyalókám pálcikáját kiköpve, a zsebembe kotortam, akkor fogtam csak fel a kérdését.
- Párbaj?... Ja, miért is ne... végül is... - vakartam meg az orrom nyergét, aztán végre rámarkoltam a cuccra a zsebembe. Egy rakás oridzsi nyalóka volt a markomban
- Kő' nyalóka? - mondtam, de aztán helyesbítettem:
- Mármint megkínálhatlak vele? - nyújtottam felé a tenyeremben lévő pálcikás nyalókákat, volt vagy egy féltucatra való, különféle ízekben, a másik kezembe is került egy a másik zsebből, amit ripsz-ropsz foggal tépve megszabadítottam a csomagolásától, s már landolt is a gömb a fogaimon túl.
Aztán egyszer csak elkezdte lóbálni a kardját, meg feldobta a levegőbe, mint valami cirkuszi késdobáló izé. Mondjuk nagyon látványos volt, nem láttam még eddig itt senkit se ilyen mutatvánnyal a játékban, de még ez is csak egy pillanatnyi ámulatot váltott ki belőlem, aztán újabb szemöldökráncolás után visszatért az arcomra a szokásos rezignált életutálat. De aztán megint furcsát mondott. Mintha a sárkányölő nem lett volna eléggé furcsa rám nézve.
- Ez most komoly? - léptem közelebb, hogy meglessem a pengéjét, és tényleg egy Szabdaló volt. Még csak a kirakatban láttam. Jó párszor álltam már az utcán bambán bámulva ezt a nagyszerű, könnyed jószágot. Ha választott már nyalókát, hanem, a zsebembe süllyesztettem vissza bal kezem tartalmát.
- Rendben van Hayashi Yuichi szamuráj-sama! - vettem át tőle a kardot a markolat és a markolatkengyel közé dugva a bal mutatóujjamat. Majd, ahogy átvettem, párszor megpörgettem a kardot körülötte, végül áthajítottam a jobb kezembe. Csak úgy, a levegőben elkapva a pörgő-forgó kardocskát.
- Akkor te fiam, - paskoltam meg a Fényes markolatgombját, ahogy a hüvelyében pihent - mára már pihenhetsz!
- Kezdhetjük? Gondolom teljes életre, utolsó vágásig, nem? - s néztem rá kérdőn

Statok felszerelésben:

Átfordultam mellette, de nem talált be ütésem, ez magától értetődő volt, ugyanis egy könnyű támadást indítottam ellene, csak kíváncsi vagyok, mire számíthatok tőle. Eltávolodtam tőle és fordultam is irányába. Nem nevezném őt lassúnak, ezt korábban a sárkánynál is láttam. Már ott is volt nyakamon szinte, felemelte a Szabdalót a levegőbe és egy erőteljes csapást akart bevinni. Megannyi lehetőség. Egyszerűen félre állok a támadása elől, vagy eldobom magam és földharcot kezdeményezek, vagy alkaromat felvértezve kardommal kivédem a támadását és meglepem egy szúrással. Netalán, hagyom, hogy bevigye a támadását, hogy.. nem, átverni nem fogom. A penge úton volt. Ekkor vettem észre, lágyan sárga fényben derengő kardom és bevillant a kép.
- Hiko Niji – ejtettem ki a szavakat, azzal megjelent a fényes vaskard bal kezemben, amit támadás elé beállítottam. Lendülete és ereje elsodorta kezem, de ez nem zavart. Jobb kezemben lévő katanával gyomra felé szúrtam. Ha betalált, ha nem bal kezemben lévő kardom eltűnt kezemből hála a gyorsmenünek. Nem szándékoztam távozni a közelharcból, ugyanis van egy tervem, amit ki akarok próbálni. Félszemmel oldalra pillantottam, jó pár nézőnk volt már, akik talán kör alakban lehetnek körülöttünk. Jó, menni fog, a sárkányt lecsapta ezzel az ütéssel, de ellenem meg kell dolgozni a Sárkányölőnek. Mosolyoghattam harc alatt teljes egészében, hisz öröm volt, máris csikordult kardunk, és villant az övén a fény. Enyém körül a lengedező köd eltűnt visszatért matt szürke színűre. Nm volt mit tenni, a hiko niji hatása nem elhanyagolható, főleg, hogy innentől gyengülni fog ereje. Kardom tartásának szögén állítottam, és kihívóan átlósan válla felé mutathatott kardom hegye. A bal válla. Hamarosan jövök.

Páncél: full
Élet: full

- Hiko Niji? - ismételtem utána meglepődve, de nem úgy tűnt hogy a szavakat nekem szánja
Klinggg!! - csattant a Szabdaló valami fémesnek.
Valaminek, aminek nem lett volna szabad ott lennie, kikerekedett szemekkel, hitetlenkedve néztem fel a pengém útjában álló Fényesre
- Ho... hogy került az oda? - rebegtem a képtelenség láttán
- Hogy került oda az én Fényesem?!!!! - üvöltött fel bennem egy hang
A tekintetemet hirtelen az oldalamon lógó kardhüvelyemhez kaptam. Valahol belül egy másik hang, egy kétségbeejtő gondolat azt súgta, hogy a hüvely nyakát üresen, feketéllve fogom találni. És akkor a kardom az ő kezében van. Az ő kezében, amely kivédte a támadásom.
De nem. A kardom ott nyugodott a helyén, megnyugtató módon sziporkázott a fényesre csiszolt markolatgombja a delelő nap fényében.
- Hehe, hogy is hihettem mást ... - a megkönnyebbülés boldogság érzete szaladt át rajtam elöntve egy pillanatnyi lelki nyugalommal
- De akkor... - ötlött fel bennem a kétség ismét, azonban mondatomnak már csak a vége visszhangzott a fejemben - ... hogy került oda egy másik?
- ssszhi! - szisszentem fel a kellemetlenül ismerős bizsergő érzésre, ahogy szemei láttára egy széles penge csapódott a hasfalamba. A fantom fájdalom, melyet a játéknak ki kellett volna zárnia, áramütésként rohant át az idegpályáimon a hasamtól az agyi bolygóidegemig, megkeményítve a has- mellizmokat a pillanat erejéig. A reflexszerű válaszreakció lehunyni kényszerítette félszememet.
- kiiiissssa... ! - préseltem ki az ajkaim közt, de a szó végét elharaptam. Kisama! Legszívesebben az arcába vágtam volna, ahogy a dühtől, ami elöntött, s egymásnak feszült az állkapcsom.
Valami bevillant. A balom elengedte a Szabdaló markolatát, magára hagyva a jobbom, és hirtelen mozdulattal ráfogott a belém vájt katana szélesebb, életlen élére, ott tartva és nem engedve visszahúzni azt
Sátáni vigyorban terpeszkedtek szét ajkaim az arcomon, szemem remegő írisze körül vörösbe borultak az erek, az őrület jegyeit fellebbentve
- Ezzz. Hiba volt! - sziszegtem, ahogy tekintetem a katana pengéjéről a szamurájra emeltem
- Vérszomjas Penge! Vedd vissza, ami öröktől fogva a miénk! - utasítottam éles hangon a pengém, s az bíborvörösen izzott fel, hátrahagyva az ellenfél vaskardjának útban álló pengéjét, s jobbom félkört leírva a kettőnk oldala mellett, derékmagasban csapott le ellenfelem oldalán

Páncél: 0/11
Élet: 37/55

ihlet

Sikerült meglepnem a sárkányölőt, jóleső érzés fogott el, nem szívesen vágtam meg a védtelenné vált hirtelen jött párbaj társam, de szeretném tudni mégis ki ez a kardforgató, aki legalább annyira bátor, mint jó magam.
Ráfogott pengémre és szavaiból kiindulva visszakéri az életerejét. Vér.. mit akarhat a vérrel. Talán ő egy gonosz ember volna, aki más játékokban sanyargatta az egyszerű játékosokat? Előbbi után ezt nem tudnám elképzelni, de végül is lehet, hogy ő...
Nem! Ki kell szabaduljak először. Kardomat fogja és már oldalamba mart pengéje. Nem tehetek mást támadnom kell. Ráfogtam jobb kézfejére és álla irányába lendítettem fejem. Ha ez talált, vagy legalább megzavartam vele, akkor jobb kezemben lévő katanám előre toltam egy vágás erejéig, amivel kézfejét akartam főleg sérteni, de ha engedett tovább a kard egészen az oldaláig előre csusszanhatott. Bal kezemmel, a sebből próbáltam eltávolítani kardját, hogy ne fogyjon folyamatosan életerőm. Ha sikerült támadás sorozatom, ha nem úgy lábbal elrúgtam magam tőle és ebben a pillanatban felengedtem kezét. Ha még mindig fogta a pengém úgy visszafelé is belevágtam bal tenyerébe.
- Ez eléggé kaotikus, de azért továbbra is mindent bele Sárkányölő! - csaptam hátra a hajamból egy tincset, ami elszabadult a többitől. Körülöttünk a tömeg, eszembe jutott erről valami, amit ki kell próbáljak, hamarosan. Csak bírjam, ami ezután következik. A szabdaló, mégis Yurihime mire lehet képes még? Egy érző aranyos lány, aki megajándékozott azzal a fegyverrel, igaz Hinari kérhette meg, hogy kovácsoljanak nekem egy ilyen kardot. A szabdaló, amire észhez térésem óta kötődöm és kívánom, könnyű szerrel megosztottam egy vadidegennel, Csak, mert.. nem ez butaság, önzetlen cselekedet volt mind a kettő. És a fényes vaskardja, neki vajon miért fényes? A szabdaló is egészen más színben van, mint az én kezemben. Miért lesz minden fénytelen és több színű a kezemben? Annyi kérdés van még amire nem adtál választ nekem Niji.
- Miért nem teszel most semmit Niji? Mondd? - kérdeztem hangosan tőle, miközben ellenfelemről nem vettem le szemem. Két fontos taktus, szeme és a lába, abból tudom hova fog támadni. - Niji milyen színt szeretnél? Remélem fényeset... - suttogtam a levegőbe és vártam, kivártam a támadását.

// egy támadásnak vedd légyszi, ha egy nem sikerült az univerzálisan nem sikerült. Fejelés és rúgás csak elterelő és melléktermékek, nincs sebzésük most.

Az életcsíkunk közötti különbségből egy pillantás alatt rájöttem, hogy nem vagyunk egészen egy súlycsoport, bárki bármit mondjon is: míg az enyém már kétharmadára csökkent, addig az övét, épp csak megkarcoltam.
Valahol az apadni látszó hirtelen haragom és nyugodt szemlélődés határán állva vettem észre, hogy durván rámarkol a jobb kezemre, és egész felsőtestével nekem lódul.
Az okot, hogy mindezt miért tette, csak akkor tudtam meg, amikor a homloka az arcomnak koppant teljes erőből.
Az ijedtségem egy mosoly-szerű grimaszba ráncolódott át, ahogy konstatáltam, hogy egy csepp fájdalmat sem érzek.
Viszont sikerült kibillentenie az egyensúlyomból, és akár akarom, akár nem, bizony hátrafele zuhanok.
A két penge is kiszakadt a virtuális testeinkből, a bal kezem fogása alatt végigcsúszott a katana életlen felén, maga mögött hagyva a fenyegetően éles mesterien kimunkált csúcsát is.
Arra se volt időm, hogy valami újat találjak ki, és a fogást vesztett tenyerem máris átdöfte a katana. Mondhatni, hogy megrémültem, minden bizonnyal az arcomra lehetett írva, ha mindez a valóságban történik, akár egy konyhai kés szaladt volna át a tenyeremen: a fájdalmat csak elképzelni tudtam, szerencsémre legyen mondva, még sosem voltam annyira ügyetlen hogy ledöfjem magam, viszont az a számtalan vágás amit késsel, papírral ejtettem magamon figyelmetlenségből épp elég volt arra hogy némi fogalmam legyen arról, milyen is lehet ha ledöfnek.
De ismét csak, fájdalomérzet nélkül hatolt át a penge a tenyeremen, újabb életpontokat rabolva el tőlem.
Ösztönösen felrántottam a kezem, hogy kihúzzam a penge fogságából, de ez egyúttal arra is elég volt, hogy a tova szaladó penge ne sértsen fel máshol is.
Egy pillanat volt az egész, ahogy a félelem és a túlélési ösztön menekülésre késztetett, és hiába éreztem a katanán az erőt, ami tolta előre a sebbe, az élni vágyás megsokszorozta az erőm és gyorsaságom, lerántva a karom a pengéről.
Hallani lehetett, hogy durván puffanok a tér kövezetén, a megsebzett tenyeremet óvón a mellkasomhoz húztam, úgy gördültem odébb, az épp karom irányába, az útját tovább folytató katana elől.
Halottam az ellenfelem szavait, de nem volt kedvem válaszolni, nem is igazán volt mit. A sárkányölő cím pedig nem volt annyira megtisztelő, mintsem amennyire irritálni kezdett a hangzása.
Látva, hogy nem folytatja a mozdulatsort, helyette hangosan magába beszél, kihasználtam az alkalmat és szorongatott helyzetemből gyorsan talpra ugrottam.
Tudtam, hogy nem lesz újabb esélyem, ha érvényesülni hagyom, ezért minden tétovázást nélkülözve, nekirontottam harántvágásokat horizontálisokkal váltogatva, hol egyik irányba, hol a másik irányba suhintva

ÉP: 9/55

Kopogás.. de ez nem az a fajta kopogás, mint amikor az ajtón kopognak, a kövön a cipőnek van ilyen hangja! Kardom pengéjéről magam elé néztem és ekkor láttam meg a hang gazdáit is. A Sárkányölő sebtében érkezett és a roham lendületére, csak maga elé kaptam a Katanát, kicsit balra fordítottam a pengét, hogy a baljából érkező támadást, tudjam fogni. Újra sikoltottak a kardok és hangos csattogásaikra a körülöttünk lévő tömeg, minduntalan hátrahőkölt, vagy éljenzett. Egész csapás rengeteggel zúdított el, amikor is azonban egyik erőteljesebb csapásával ellökte pengém és következő vágását nem tudtam védeni. Mellkasomon éktelenkedett egy jókora piros vágás.  Kardomat visszahúztam magam elé, és folytattam a védekezést. Még jó párat hátrafelé pattant a pengém, és közben egyszer vészesen közel került szememhez is, de álltam a sarat a mozgó körgyűrűben.
Mit sem törődve a sérüléssel, mentem tovább előre, azaz mentem volna, de a rendszer bejelzett, így újra csak felvettem egy védekező állást és vártam érkezését. Most nem támadhatok, és igaz, kardom is nehezebbnek érzem, mint szokott lenni.
- Szép támadás volt! - kiáltottam felé, lendület, kitartás és túlélésösztön, de miért kapott a kezével a mellkasához? Fájt volna neki? Hisz mióta bent vagyok, itt semmi sem fáj senkinek, legalábbis magamon ezt tapasztaltam, valamint minden egyes párbaj csúnya sérülésekkel járna, főleg legbelül.
Anatole pallosa, amikor átütötte védelmem és vállamtól egészen a mellkasomig belém mart. Abba odakint belehaltam volna, ha éreztem volna a vele járó fájdalmat, belehaltam volna, de itt, valahogy azóta az eset óta, könnyebb szikla szilárdan ellenállni a késztetésnek.
Életerőm közelít a sárgához, nem csoda, hogy legyőzte a sárkányt.. alig várom a folytatást. Szorosabbra fogtam a katana markolatán és vártam, hogy újra jöjjön.

páncél: 0
életerő: 50/65

Meghajoltam előtte, túlságosan nem akartam provokálni ezzel, főleg, hogy most is talált támadásom. Nem érzem fernek küzdelmünk, valamiért javamra borult az a mérce, azonban a sárkány elleni helytállásáért már megérte megismerni. Bátor és jó.. nem is, mert lopott. Biztos nem saját célra kellett neki az, amit elemelt, legalábbis remélem. Ismerős és szokatlan mozdulatot tett. Erre kicsit oldalra fordítottam a fejem. Remélem nem azért tette ezt, mert korábban is ölt már karddal, esetleg kinti életében. Egyik oktatóm még régen elmagyarázta, hogyan távolítjuk el a vért a kardról, nehogy rászáradjon a pengére. A vércsatorna néhány harcban kevésnek bizonyult. Persze ez csak elméleti tudás. És valószínűleg ő is ismeri, csak nem egy gyilkossal állok szemben. Legalábbis eddig nem tűnt veszélyesnek, az emberi életekre. Ha gond lesz vele, elbátortalanítom az öldökléstől, most viszont a harcra koncentráljak.
Támadott, egyenesen felém, bal lábfejem hátrébb húztam, hogy ne akadályozzon, és ne nyújtson újra támadható felületet. Egy pillanat leforgása alatt, nagyot csattant a két kard egymáson és a mellkasomnak célzott penge minden bizonyára folytatta útját valahova lefelé. Visszakézből nyakra támadtam. Ha volt elég ideje hárította, ha nem nyaka előtt nem sokkal megállítottam a pengét. Ez az utóbbi támadása ellentétes volt a korábbiakkal és a szememben őt nem akarom így látni. Silány kardforgatónak. Talán nincs is rosszabb, mint a „hack ’n’ slash” fegyverforgatók, bármilyen kasztba is tartoznak. Elvettem a pengém szótlan nyakától.
- Ne haragudj az utolsó vágás próbámért – azzal a katanát eltéve jobb kezem nyújtottam kézfogásra – mielőtt feladom a párbajt, remélem szent a béke. Azt már tudom nem kellett volna kihívnom téged egy ilyen.. párbajra, azonban örülök, hogy kiálltál jelentős volt nekem ez a harminc másodperc. Mondanivalóm a párbaj feladásával fejeztem be.
Ha kezet fogott velem, utána még kint hagytam kezem, ugyanis a Szabdalót nem adhatom neki, ha nem fogott kezet velem úgy csak kértem a szabdalót.


// ha visszaadtad elsőre akkor köszöntem és elsétáltam, ha nem lesz még egy körünk

Valahogy furcsán grimaszolni véltem egy pillanatra, majd az arcát is elfordította némiképp a mozdulatom láttán, így félre fordított arcélből úgy tűnt, mint aki nem tudja mire vélni, sőt talán bírálat volt a szemében az a megrökönyödő, szikra.
Nem értettem, talán valamit rosszul csináltam? Próbáltam úgy tenni, mint aki már megvágta ellenfelét, s most stílusosan le csapja a rákerült vért a nemes pengéről. Igen, stílusos próbáltam lenni, láttam ilyet már filmekben, és jól is esett a mozdulat hanyag mivolta mely, kihívóan komoly hirtelenséggel zökken vissza a harc kíméletlenségébe. Felkészültem a következő, az utolsó pengeváltásra:
Tudtam mit csinálok, nem kellett figyelnem a mozgásomra. Sokkal inkább lekötött, hogy ellenfelem, a szamuráj mit tesz majd.
Jó lett volna lelassítva látni az egészet, de ez nem az a játék volt, így hát csak kapkodtam a tekintetem előbb a hátralépő lába után, majd a lefele sújtó karja után, mely egy szempillantás alatt, mutatta meg, ki a jobb, és gyorsabb, ellentmondást nem tűrve vezetve azt a nagyszerű látványt nyújtó katanát: félresodorva a szabadalót.
Szinte éreztem a acél hideg leheletét az állam alatt. Megsüketültem a világra, nem éreztem dobbanni a szívem sem. A tömeg kalimpált, talán kiabált is, hallani nem hallottam semmit sem, Yuichi ajkai is szavakat formáltak, de nem fogtam fel mit mondhat. Elvette a kardját a nyakamtól, és nem értettem miért tesz így, de nem akartam megbecsteleníteni a párbajunkat azzal, hogy ezt kihasználva rátámadok ismét. Nem éreztem az idő múlását, aztán egyszer csak nagyot dobbant a szívem, s a hallásom rohamtempóban tért vissza: a térre csődültek kiáltása és az ellenfelem hangja
- Eh? Feladod? - döbbentem le az első szavait végre hallva - De hát győztél!!! - remegett meg a kezemben a félreütött kard
És valóban, nem akartam elhinni, de valóban feladta a villámgyorsan lerendezett párbajunk.
Alig térve magamhoz a döbbenetből, sietve vettem át másik kezembe a kardot, s fogadtam a kézfogását:
- Köszönöm a lehetőséget, enyém a megtiszteltetést! - hajoltam meg a kézfogáshoz enyhén
- Ó, és a kardod! - fogtam alá a Szabdalónak mindkét kézzel, s nyújtottam felé a markolatát - Remek darab, élmény volt forgatni, sokkal több könnyedséget enged mint a többi, amit eddig volt szerencsém kézbe venni
Bár úriemberekhez méltóan szóltunk egymáshoz, és visszaszolgáltattam a kölcsön kardot, de még így sem fogtam fel, hogy átengedte a győzelmet nekem. Nem, ezt a küzdelmet kétségtelenül ő nyerte.