Kínszenvedés

Pocízionálás


Nem voltam oda a csilli-villi cuccokért. Mármint… ez az állítás nem egészen állja meg a helyét, hiszen más játékokban lányként mindig remek érzékem volt a legcukibb, fodrosabb, kawaibb, a lehető legkevesebbet mutató textilek kiválogatásához. Ahogy fejlődtem, úgy lett a karakteremen egyre kevesebb a ruha. A legmagasabb szinteken szimplán bugyiban és melltartóban rohangásztam, esetleg térdig érő csizmában – és így voltak egyszerűen pazar páncélzataim. Nem túl logikus, de veszettül élveztem. Amikor elhaladtam egy csapatnyi hím mellett, szinte hallottam a görgők szkrollozását. Nyami, imádtam!
Amennyire lelkes voltam egy női avatárral, úgy szenvedtem most fiúként. A ruhaválogatáshoz sem volt túl sok kedvem, ráadásul felesleges időnek is tartottam. Akkor már inkább gyakok – gondoltam ilyenkor. És ha bárki figyelemmel kísérte volna ténykedésemet, elégedetten füttyenthetett volna. Mert ha valamiben, hát a módszeres ledózerolásban jó voltam. Minél magasabb szintre jutottam, képességeim annál sokszínűbbek voltak. Bármilyen felállásban benne voltam: egy-egy ellen, egy-több ellen. Csak ne legyen olyan, hogy csapatban kelljen dolgoznom! Egyáltalán: még partnert se akartam magam mellé. Sőt: azt sem akartam, hogy ismerjenek. Bárki. Bármennyire.
És ennek a módszernek a kivédésére válogatott eszközeim voltak: tömegeseményeken nem mutatkoztam. Szépségverseny nem kell. Bossokon nem kockáztatom az életem. Zsűri által osztályozott párviadalok nem érdekelnek. Hidegen hagyta a fantáziámat, hogy esetleg tényleg nyulaktól kéne megvédeni egy várost. Úgy is mondhatjuk, hogy direkt és határozott céllal kerültem a feltűnést.
Ellenálltam annak is, hogy megismerjenek. Én voltam Andro. Sziasztok, Szürke Íjász vagyok, csak nemrég váltottam kasztot, örülök, hogy találkoztunk! Vagy bemutatkoztam tizenhat évesnek, hogy eddig nem is nagyon játszottam ilyen játékokkal, csak ezt kaptam karácsonyra bátyámtól, aki programozó, és most őt keresem, de a Táblán át van húzva a neve, mit gondolnak, ez biztos csak egy programhiba, igaz? Sose mondtam el, ki vagyok, mi vagyok, mi az igazi nevem. Hagyjuk az egészet a fenébe! Akármennyire is sajnálom, az az igazság, hogy a többség nem fog megmaradni. Idővel eltűnnek, megtörnek, és nem akartam megnehezíteni a saját dolgom. Nem akartam kötődni hozzájuk.
Ennek elkerüléséhez pedig tökéletesek voltak mini hazugságaim. „Itt mintha mindenki nagyon magas szintű volna, én csak nemrég lettem ötös, de tudok vigyázni magamra!” – jelentettem ki dacos határozottsággal, amikor már húszas szint felett jártam, és egy kezdőkből álló teamhez volt muszáj csatlakoznom egy küldetés miatt. Elhitték nekem. Könyörgöm, alap felszerelésem volt, ki ne hitte volna el nekem? Egy Kezdő Ruhám volt, meg a pár fokkal fejlettebb Stramm Kard és Futó Pajzs kombómat szorongattam. Se extra cipő, nem kell köpeny, se gyűrűk vagy komolyabb sityak. Szemfényvesztés.

És így, kérlek szépen, tök ismeretlen is maradtam. Mármint legjobb tudomásom szerint legalábbis. Ezt csináld utánam!

A rejtély


A látóterem szélén láttam azt az arany csillanást. Ki voltak hegyezve az érzékeim, hiszen először jártam be ezt a területet. Mondhatnám, hogy vakmerőségre ragadtattam magam ezzel, hiszen ezúttal alig volt néhány szinttel alattam a terület, aminek kitakarítását célul tűztem ki magam elé. Hogy mi hajszolt bele? Szívesen rávágnám, hogy ki akartam tisztítani kicsit a fejem. Vagy nagyobb rizikófaktorral akartam megdobogtatni lassan megkövesedett szívem, mint amit az alsó szintű kazamaták nyújthatnak. Esetleg… nem is tudom. Azért mentem, mert csak, és kész!

Az aranyos csillanás szemet szúrt, de épp elég dolgom volt: felfedeztem már egy-két ellent. Látóteremen belül voltak, de az ő észlelési rádiuszokon kívül helyezkedtem el én. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem vagyok íjász. Csak megfeszíteném az íjamat, és közelharci kockázat nélkül, tisztes távolságból szedhetném áldozataimat. Egy pillanatra eljátszadoztam a gondolattal, hogy a sorozatvető milyen jól funkcionálna, ha egyszerre több nyíllal is szuperálhatnék, de aztán megráztam a fejem, hogy kitakarítsam az értelmetlen gondolatok árjától. Koncentrálj, Kincaid, el ne cseszd nekem! – korholtam magam. Nem íjra szorítottam rá, hanem kardnyélen markoltam. És épp amikor támadni készültem, akkor vettem észre a csillanást.

Egy pillanatra külső területről érkező támadásnak véltem: talán egy mágus mob idézett rám csapást. Vagy csapdát aktiváltam. A fenébe is, nem szabadott volna még ilyen szintű területre jönnöm! Úgy parázok, mint valami harmatos kezdő!
A támadásomnak már rég lőttek, hiszen megtorpantam. Elvonta a figyelmem a csillogás, így viszont csak felkeltettem a két ellenséges mob figyelmét. A hátulról támadás már veszett fejsze nyele volt. Maradt még néhány pillanatom, amíg odaértek hozzám. Az ismeretlen kiismerésére fordítottam: semmi nem volt már viszont ott, ahol korábban azt az aranyszínű csillanást láttam. A szemem meresztettem, de nem jutottam közelebb a rejtély megoldásához: fogalmam sincs, hogy mit láthattam. Figyelmem hamarosan érkező ellenfeleimre fordítottam. Csatánkba belefeledkeztem, keményebb munka volt a két mob, mint amikhez szoktam, így teljes koncentrációmat igényelték.

Két dolog volt, amit pixelekre hulló alakjukon kívül magam mögött hagytam, ahogy előretörtem ezen a magasabb szinten, további ellenek után kutatva: felbukkanását a vágynak, hogy íjat szorítsak a kezembe, és az aranyos csillogás emlékét.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy később sem okoztak bennem hiányérzetet. Hiszen mi másért meséltem volna egyébként róluk? Más lapra tartozik az viszont, hogy fogalmam sem volt, mi hiányzott egész pontosan. Ez a nagy rejtély.

Céhesedés?


– Egyébként, nagyon jól bírtad. Simán közénk tartozhatnál – mondta a frontharcos csaj könnyelműen, én pedig igyekeztem nagyon vagányan rávágni a tagadást, de azért kicsit szíven ütött a dolog.
Elméletileg nem volt nyertese a küzdelmünknek, hiszen közös megegyezéssel hagytuk abba. Ettől függetlenül úgy éreztem, hogy határozottan vesztesen jöttem ki belőle. Abban reménykedtem, hogy ő is úgy érzi, hiszen sorra vettem a trükkjeit: sokat ellőtt belőlük előttem. Bár kicsit hányavetin csináltam meg a házifeladatot, hiszen korábban is sokat láttam harcolni, mégsem jegyeztem meg a skilljeit. Annyi bizalmat már korábban is szavaztam neki, hogy nem akar talán ellenem fordulni, és innentől kezdve nem is nagyon érdekeltek a képességei. Hiba volt. Cserébe most itt álltam, pontosabban feküdtem előtte, és úgy érzem, vesztettem vele szemben. Magamba vetett hitem is megingott: hirtelen nem nagyon jutott eszembe alkalom, amikor bárkivel szemben veszítettem volna. Ha valaki erősebb volt, nem kezdtem ki vele, ha gyengébb, akkor pedig egyértelműen én kerültem ki győztesen. Most ő lesüllyedt az én szintemre, a felszerelését is levetkőzte, és lám!, mégis vert seregnek éreztem magam.
Nem ismerte meg az igazi arcom, hiszen nem látta a trükkjeimet – ez volt szinte az egyetlen dolog, amibe kétségbeesetten kapaszkodhattam. Hiszen egyébként egész szép arzenál áll rendelkezésemre képességekből, és elég ütősek is voltak. Viszont… Jobban belegondolva nagyjából rálátott a pontjaimra, kitapasztalta a reakcióidőmet, a harci stílusomat. Szinte csak a képességeimmel nincs tisztában.

És ahogy ezeken végigzongoráztam magamban, csak még jobban fájt ez a néhány elhangzott szó: simán közénk tartozhatnál. Tényleg? Eddig is sokszor fel-felmerült már bennem ez a kérdés, hiszen kényelmesebbnek tűnik egy céhben tunyulni, mint napi szinten, módszeresen pusztítani a mobokat a szinten tartás érdekében. Mégsem csábultam el. Most viszont… Valamiért rengeteget kattogtam ezen a mondaton. El is határoztam, hogy válaszokat követelek. Nem is tudom… Mondjuk személyesen tőle. Igen, rá fogok kérdezni nála a következő bosson. Addig is pedig… Céhesedés? Ez komoly? – Alig akartam elhinni, hogy ezen jár az agyam.