Kincaid

Kinézet: nem vagyok nagynövésű. Ez a helyzet. Nem vagyok izmos testalkatú. Gáz! Nem túl férfias az arcélem. Tiszta androgün. Nem akarok ám kertelni, kimondom: vékony, soványkás, kicsit beteges felépítésű gyerek vagyok… és ha rajtam múlott volna, legalább az online világban ez soha ki nem derül rólam! Nem bírom Kayabát  

Jellem: magam sem tudom. Egyik szituációban így viselkedem, a másikban úgy viselkedem. Mondjuk erről szerintem nem is tehetek, mert szokták mondani, hogy a jellemem én vagyok, viszont a viselkedésem attól függ, te ki vagy. Szóval… fogalmam se nincsen. Ha egyedül kell nyomulnom, általában határozott vagyok. Ha viszont társaságban, akkor akadhatnak gondok a csapatjátékommal. Pedig egyébként igyekszem ám én jó fej lenni, csak nem mindig sikerül. Magamban általában biztos vagyok, másokban kevésbé. Jelmondatom: mindenki a maga szerencséjének kovácsa!

Képesség

Később megpályázósdi.

Előtörténet

Folyton tudatosítanom kellett magamban, hogy nem vagyok szörny. Vagy éppenséggel csaj. Ez nekem nagyon nehéz volt, mert nem szoktam hozzá. Mindig jól elvoltam egyedül is, nekem aztán nem jelentett gondot, hogy fel ne találjam magam. Egész önellátó vagyok, ha már ez így szóba került, de ebben nincs semmi furcsa, vagy érdekes: egyke gyerek, egy szál apukával… Ugye, hogy te is hamar megtanulnál magadra találni. Éppenséggel sokkal nagyobb problémát jelent, hogy valakikkel együtt csináljak valamit. Olyankor is sokkal jobban elvagyok, ha pl kezembe vehetek egy táblagépet, és firkálhatok. Vagy éppenséggel szétnézzek online hullámokra kapva világszerte. Vagy nekiálljak kisimítani a meggyűrődött ingujjamat. Kézzel. Bármi könnyen megy, csak ne kelljen együttműködnöm senkivel. Nah, ilyen lennék én a valóságban.
A játékok világa viszont egészen más volt. Ha már a valóságban gyakran egy csatornából kimászó B-típusú nyálkamutánsnak éreztem magam, szerettem a játékban több lenni: akár milyen szent bestia, méretes ogre, erőtől duzzadó mitológiai szörny! A lényeg, hogy minél szélesebb, magasabb, muszklisabb, dromedárabb legyek. Nem, véletlenül sem hívják ezt kompenzálásnak, nem.
A másik kedvenc karakterfélém a csaj volt. Gyönyörűség, ha az embernek két melle van. És nincs az online világban menstruáció, se semmilyen nemi betegség, sőt ha éppenséggel druida voltam, kilenc hónap sem kellett egy új életforma teremtéséhez, max kilenc másodperc, amíg az idézőkör aktiválódott. Csajnak lenni remek dolog, mert mindenki szívesen kiszolgál, segít, és legalább nem kell ostoba dumákat levágnod, ha egy másik csaj közelében szeretnél huzamosabb ideig tartózkodni. Egyszerűen szuper! Nem volt utolsó szempont az sem, hogy csak még hívogatóbb egy lány, ha nem pacsizik le elsőre egy társasággal. Hát, ez ügyben büszke lehetek magamra, mert én mindig nehezen megszerezhető trófea voltam ebből a szempontból.
Ezek a karakterek páncélként vettek körbe engem az online világban. Úgy váltogattam őket, ahogy kedvem tartotta. A gép a barátom volt, és egyben mágikus kövem, ami mindig azzá változtatott, ami csak lenni akartam! A páncéljaim megvédtek attól, hogy közel kerülhessenek hozzám. Lepattantak róla az online szidalmazások, és ha nagyon kiutáltattam magam valahonnan – mert nagyritkán azért ilyen is előfordult, ha véletlenül lebuktam –, akkor csak felkaptam egy új „teljes vértemet”, és már nyomulhattam is tovább. Na, ezt csináljátok utánam!

A SAO is egy játék volt a sok közül. Jó-jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen nagyon izgatott voltam miatta, iszonyatosan vártam, hogy a kezem közé kaparintsam. Ékes darabja lesz majd a gyűjteményemnek – gondoltam. A híreket róla több csatornán keresztül is figyeltem, és hamarosan sikeresen felvételiztem béta tesztelőnek. Szörny nem nagyon lehettem, így maradt a másik verzió: kawai mangacsajt alkottam magamnak. A játék… hogy mondjam? Lenyűgözött! Teljes odáig voltam érte! Rohadt jól elszórakoztam azzal, hogy felfedeztem a világot. Nem sokat fejlődött a karakterem (vagy amennyit mégis, azt is főleg egy-két fiúbanda együttműködésének köszönhettem), alig jutottam néhány szintnél tovább, de szerintem tetemes mennyiségű hibát jelentettem be. Részletekbe menően megismertem a rendszert – legalábbis ezzel hitegettem magam, na
Nem volt kérdés, hogy élesben is ki fogom próbálni. A házimunka készen volt, apumat vártam haza. Súlyos órák voltak még hátra, amíg hallani fogom a kulcszörgést a zárban. Korán esteledett már, lámpafényben fürdött a szobám. Tompítottam a világításon. Alig egy órája, hogy megnyitották a szervereket, de csak most végeztem a napi teendőkkel. A lecke meg várhat, előtte akkor gyorsan felcsatlakozom én is – határoztam el magam. Élesítettem korábbi karakterem. Lovagina lettem, szeretett pajzsocskámat szorítottam magamhoz a Kezdők Városának főterén. Huh, nem hinném, hogy akár egyetlen percig is nyitva volt még mögöttem a beléptető kapu. Úgy értem, hogy még egy-két embert láttam, aki fényes pixelfelhő közepette még utánam érkezett, majd le is zajlott a Ceremónia. Én már csak így hivatkozom rá. Ki kellett találnom egy elnevezést neki, úgy… nem is tudom. Sokkal könnyebb volt elfogadnom, hogy megtörtént. Mintha azzal, hogy nevet adtam neki… Nem tudom. Hagyjuk is.

A lényeg, hogy nem maradhattam lány túl sokáig. A „páncélom” lefoszlott rólam. Maradtam csak szimplán szörny: állandóan beesett szemű, madárcsontozatú, korához képest alacsony és minden más tekintetben is fejletlen fiú. Karddal a kezében. Azért választottam anno a lovagi kasztot, mert már az első belépéskor tudtam, hogy nem harcolni és fejlődni akarok, hanem bevédeni magam, és felfedezni. Most viszont, hogy a Ceremónia után ott álltam teljes valómban, azért szorítottam magamhoz a pajzsomat, mert ez volt az egyetlen kézzel fogható páncélom még, ami megmaradt nekem. A világ minden kincséért el nem engedtem volna!