Lirian

Név: Lirian
Nem: Férfi
Kor: 22
Kinézet: Lirian, 187 cm magas, atletikus alkat. Rövid fekete haját, ugyancsak fekete borostája követi az arcán. Feketék a szemei. Orra egyenes metszésű, nem túl feltűnő, szája vékony éles, kissé lefelé húz, mint ha állandóan mérges lenne. Az arca állandóan olyan, mint ha haragudna, tekintete szúrós, nehezen elviselhető. Szemei állandóan figyelnek.  Bal fülében 2 karika fülbevaló lóg ezüstből.
          Magas, karcsú testét fekete bőrpáncél fedi, ami nem véd a legjobban, de nem gátolja a mozgásban, így remekül ki tudja használni testi adottságait a harcban. A hátán egy földig érő olajzöld utazóköpenyt hord, aminek csuklyáját csak ritkán veszi le. Liriant könnyű felismerni könnyed, fürge járásáról, már ha képes az ember követni szemmel, finom, kimért mozdulatairól. De a legegyszerűbb talán a mellkasán, a köpenyét összefogó csatról, ami két egymásba csúszó háromszöget ábrázol.

Nem szeretek sokat beszélni. Eléggé magamnak való vagyok. talán mert mindig is csak magamra számíthattam. Csak magamnak engedelmeskedem, arra törekszem, hogy a végén én járjak jól. A túlélésemért bármire hajlandó vagyok, ahogy mindig is. Ha csúnyán nézel rám, ha egyáltalán csak rám nézel, halott vagy!! Nyugalom, azért nem vagyok olyan vészes, nem vagyok agyatlan, ámokfutó őrült, aki leszúr mindenkit, aki csak szembe jön. Abban nincs semmi haszon. A haszon pedig fontos, főleg, ha az a túlélést, ezáltal a feljebb jutást szolgálja. Engem nem érdekel ki nyeri ezt az átkozott játékot, én csak ki akarok jutni innen. De persze, ha már itt ragadtam, miért ne élvezzem ki ezt az időt. Hiszen bármennyire is valóságos, ez nem a valóság. Bármit is teszek itt, azért majd egyszer odakint senkinek nem kell elszámolnom. Hát akkor mégis mi rettentsen vissza bármitől is, amihez éppen kedvem van. Ha akarok ölök, ha akarok lopok, hiszen itt csak is én szabhatok határt magamnak. Mielőtt megint elszaladna veletek a ló, velem kapcsolatba, még mindig nem vagyok hülye. Még mindig ne egy agyatlan marhát várjatok, aki majd mindenhol késsel szaladgálva kerget titeket. Neeeem... ki tudja, ha hasznosak vagytok "barátok" is lehetünk, talán jó sokáig is, ez mind csak attól függ, hogy mennyire, és, hogy meddig lesztek hasznosak a számomra.
Azért egy baráti jó tanács, a sötétben ne sétáljatok egyedül!!

Képesség: Orvtámadás: Lirian mestere a lopakodásnak és rejtőzködésnek. Ő a tökéletes vadász, akit csak akkor lehet észrevenni, ha ő megengedi. Elméje és teste tökéletes harmóniában van, ennek köszönhetően tökéletesen képes irányítani minden apró izmát. Kitűnően tudja használni, a környezet adta lehetőségeket, hogy eltűnjön szem elől, a számára biztonságot nyújtó sötétségbe. Ösztönösen tudja, hogy hova kell támadni, hogy a lehető legnagyobb sérülést tudja okozni.
               Lirian, a csata során, leggyakrabban 3 körönként egy sima támadás helyett, végrehajthat egy orvtámadási kísérletet, mellyel az ellenfél valamely létfontosságú szervét próbálja támadni, komoly sérülés reményében. Ha sikerrel jár, az ellenfél nem csak a sebzést szenvedi el, de a következő körben negatív módosítót kap (Lirian szintje + speciális képesség szintje) a támadási, és a védekezési kísérleteihez.  Árnyharcosként Lirian eldöntheti, hogy egy körön belül, az első, vagy a második támadásával próbál-e meg orvtámadást végrehajtani. Ha az elsővel, és az sikeres, úgy az azonos köri, második támadását az ellen már a módosított értékekkel próbálhatja csak meg hárítani. Ettől függetlenül az ő következő teljes körében is él az orvtámadás hatása.


Nem tudom, hol születem, nem is fontos. Amire emlékszem az az  árvaház, ahol az első nagy leckét megtanultam. Az árvaház, ahol először kellet küzdenem magamért. Az árvaház, ahol életem első 12 évét eltöltöttem. Élet...bah... legkevésbé sem mondható az életnek. 3-tól 12 éves korig kölykök, összezárva, akár az állatok. Koszosan, éhezve, a nevelők otthon a kutyáikkal kedvesebben bántak, mint velünk, akár a legjobb napokon is. Felügyelet szinte sohase volt, ha volt is, az sem számított. Inkább végignézték a nevelők, ahogy az idősebb, vagy erősebb gyerekek, megverik, molesztálják a kisebbeket, mint hogy fel kelljen emelni a seggüket, és bármit is tenni. Az erősebb jól lakhatott, az erősebb alhatott esténként a matracon. Az erősebb.... az erősebb... AZ ERŐSEK BÁRMIT MEGTEHETNEK.
Kaja híján, meg talán a genetika is közrejátszott, sose voltam nagynak mondható, de utáltam gyengének lenni. Erőből nem győzhettem, hát maradt az ügyesség, és az ész. Pár év alatt már mesterien tudtam manipulálni az ostoba nagyobbakat. kezdetben ez éppen csak annyira volt elég, hogy ha elvették a kajámat, -azt a moslékot, amit esténként kaptunk- legalább már nem vertek meg. Persze ez nem valami nagy szó, de hát mindent el kell kezdeni. Szépen sorban, lépcsőfokról lépcsőfokra. Később már nem is vettek el mindent, aztán már semmit. Mire 10 éves lettem, minden este matracon alhattam, és el is tudtam hitetni egyik másik melákkal, hogy bizony hasznos tudok lenni, így nem, hogy csak a saját vacsorámat ehettem esténként, de bizony jutott máséból is. Ha engedte, ha nem... A "kiscsoportot" úgy hagytam ott, hogy senki nem mert ellenkezni velem. Sok embert tudtam befolyásolni, és addigra szerencsére meg is erősödtem. Hát jött a költöztetés. A "nagyobbak" közé. 13-tól 18-ig.
Két hétig bírtam. Amit az idősebbek már itt műveltek, az még az én gyomromnak is sok volt, nem beszélve más testrészeimről. Ebben a két hétben láttam először gyilkosságot, és erőszakot is. Lévén, hogy csak fiúk voltunk együtt, tudtam, hogy nem kell sok idő, és én következek. Megléptem. Egyedül nem ment volna, de szerencsémre volt egy ostoba melák, akit palira tudtam venni. Ő segített. Szép nagydarab legény volt, és annál is erősebb. Félt tőle mindenki, pedig ha tudták volna, hogy mennyire egy kiskutya lelke van. Nem baj, ez is az én szerencsém volt. Annál több problémát jelentett rávenni, hogy verjen meg valakit. Napokig győzködtem, mire hajlandó volt megtenni. Halálra verte szerencsétlent. Aztán nővért.... tökéletes volt. Mindenkit kitereltek az udvarra. Este, a ködös udvarra. El sem hiszem, hogy ekkora mázlim volt. Az intézmény, vagy inkább hívjuk vágóhídnak, komoly anyagi gondokkal küzdhetett, mert a kerítés elég vacak állapotban volt. De persze azt sem tartom kizártnak, hogy csak magasról tettek rá, hogy ki megy el, ki marad. Ha leléptünk, az nekik csak egyel kevesebb gond. Hát én megszabadítottam őket egytől, magamat meg soktól. A mai napig hányingerem van attól a helytől.
Hát... megszöktem. Mint később megtudtam Seatle külső részén volt az árvaház. Ezek után ott éltem. A nyomorban, a szűk sikátorokban, elhagyott gyárakban. Különböző utcai bandákhoz csapódva, amíg úgy kívánták a céljaim. Aztán persze dobbantottam. Mindig át egy jobbhoz. Gyakori volt, hogy ehhez bizony, tennem kellett valamit, ami hűségemet jelöli. Legtöbbször valakit meg kellett ölnöm. Hát... ez van. Ölsz, vagy téged ölnek meg, és én élni akartam.
20 éves koromra már Seatle belvárosába küzdöttem be magam. Az egyik helyi nagykutyának voltam a személyes kivégzője. Volt tehetségem besurranni, és halkan elvégezni a piszkos munkát. A tag, meg kifejezetten élvezte, a kegyetlenségem és a kölyök képem alkotta torz személyiségemet. Komolyan, belegondolva, ha mosolyogtam volna, akkor akár még ingyen fagyit is kaptam volna egy idős nénitől, mert átkísértem a zebrán. Ellenállhatatlan voltam, és halálos.
Egyszer érkezett egy rivális fószer a főnökhöz. Valami üzleti ügyben, nem tudom. Nem hiszem, hogy jól sikerült volna a megbeszélés, mert már aznap este parancsot kaptam, hogy ne csak őt, de a családját is maszkírozzam ki egy kicsit. Hát.... ez van, az üzlet az üzlet. És engem bizony jól megfizettek. Hát összeszedtem a bandát és indultunk. Meglepően nem volt semmi védelem a család körül. Ez egy picit furcsa is volt, de hát gondoltam megint szerencsém van. Elkaptuk őket. Apuci szeme láttára elvégeztem a kiszabott munkát, aláírattam vele a főnöknek szükséges papírokat, majd ő következett.
Aznap este találtam a konzolt is. Az idősebb srác szobájában láttam. Éppen játszott, mikor kiszedtük. Totál kába volt utána, fel is alig fogta, hogy mi történik vele. Mindegy, megtetszett gép. Hát, bármilyen gyerekes hazavittem. Utánaolvastam picit, és így ismerkedtem meg a SAO-val. Akkoriban még csak a béta tesztek elején jártak, nekem már nem volt helyem. Várnom kellett. Eltelt újabb 2 év, mikor jött a kezdés. Hát feltettem a fejest, és bent is voltam. Megalkottam a karakterem. Mi sem volt kézenfekvőbb egy árnyékharcosnál. Ebben jó vagyok. Gondoltam elütöm az időt. Azonban ez a piros csuklyás alak jól beleköpött a levesembe. Még, hogy ez a valóság, csak röhögtem. Nem lehet kijelentkezni, ha meghalunk, akkor a valóságban is meghalunk. KAMU. Aztán elkezdtek szépen lassan átalakulni az emberek. Mindenki megváltozott. Elvileg mindenkinek olyan külleme lett, amilyen a való életben is. Szép mondhatom... aztán jött a homály....

Nem tudom mennyi idő telt el, és, hogy hol voltam, de se a valóságban, se itt. Mindegy a nagyobb probléma, hogy most is a SAO-ban vagyok. KI KELL JUTNOM INNEN, MIHAMARABB! De addig is, miért nem élvezhetném itt az "életet".

Kicsit átírtam, remélem így jobban tetszik majd! Am nem kell megijedni, a valóságban minden rendben van!