Yuichi szobája

by **Hayashi Yuichi** Pént. Júl. 12 2013, 14:45

Mikor belépek a szobámba, elfog némi szabadság érzet a falak ellenére. Szemben azonnal egy oldalnyi üvegezett teraszos ablak fogadja mind saját, mind vendégem szemeit. Kevés bútorral rendelkező szobám mégis lakájos, sokkal jobb az eddigi rozoga pallókkal ellátott fogadóhoz képest, vagy az erdő fáihoz képest. Cókmókjaim, a fürdőszoba falán polcon és szekrényben. Az ajtó melletti szekrénysor egyfajta megnyíló kapukra hasonlít. És a helyiség közepén lehet pihenni körbeülve az alacsony dohányzó asztal magasságú üvegasztalt. De amire legbüszkébb vagyok, a kristályhajtású légkondi. Jó kis találmány és a bolhapiacon szedtem össze.

Yuichi szobája Anime-room-20141231181546-54a43d52bf5b9

Az ablak mellett nyílik az ajtóm a fürdőbe, ahol szintén vidám színek fogadják a látogatót és egy szolidan felszerelt helyiség. Azonban egy trükkös praktikus fali tükrösszekrénnyel, ami jó móka felfedezésre. Ez így van férfi létemre két órámba telt míg megtaláltam az összes rejtett fiókot!

És végül az erkélyre kilépve Aincrad nyugati felére látok rá, így a naplemente minden alkalommal jól látható teljes színskálájában.

by **Hinari** Kedd Jan. 28 2014, 15:47

Fourteen after

Mirika Ren erősítésével leütötte a bosst. Megint. Fújtam egyet, nem néztem a felugró feliratra, csak behunytam a szemem, és úgy tettem vissza a Katanát a tokjába. De nem voltam elégedett. Nem úsztuk meg kényszer-kiteleportálódás nélkül, és ugyan kissé megnyugodtam, amikor az elpixeleződés helyett „csak” Yuichi burka aktiválódott, ám nem tudtam elhinni, hogy megint kudarcot vallott a csapatmunka. Dühös voltam Renre, ahogy sokan mások is, rengeteg megoldás létezett, ő csupán kiválasztotta a neki legmegfelelőbbet, anélkül, hogy tekintetbe vett volna akárki mást is. Nem szóltam hozzá, sarkon fordultam, és kimentem a teremből, amíg a többiek a következő szint kinyitásával foglalkoztak.
- Kezdetek Városa.

Sokszor voltam úgy vele, hogy jó lenne belefeledkezni a múltba. Nem volt szükségem a város zajára, ám az erdő világossága sem jelentett most békét, gondolataimba mélyedve nyitottam be a céhház épületébe, most először nyitva be a szobába, ahol még sosem jártam. Még mindig érződött a dohányfüst, poharak az asztalon. Egy hős lakhelye. Összeszorult szívvel csuktam be az ajtót, és indultam tovább, képtelen voltam ottmaradni, az eddig ismeretlen folyosók felé indultam, lépteimre üres páncélok vetettek árnyékot, egy fordulat, hátsó, eldugott csigalépcső, kopott kövein a készítőkön kívül talán senki sem járt. Ablak, fény nem volt, Látásomat aktiválva haladtam, ujjaimat végighúzva a falakon. Beszívtam a régies hangulatú levegőt, mindigis tudni akartam, mit rejtenek a palota eldugott részei.
Letűnt korok őskövületei néztek velem farkasszemet az egyik oldalfolyosón, elmémben megelevenedett a T-Rex, aminek lehetséges arcképét a karom fölötti falrészbe vésték. Öltönyben volt, követett. Beszívtam a levegőt, vártam pár másodpercet, majd visszafele indultam: azt hiszem ennyi egyelőre elég volt ebből a helyből. Be akartam nézni Yuichihez, vajon mit csinálhat, ám nem tudtam, talán zavarni fogom. Talán mégsem lenne jó ötlet. Nemrég ért haza, és azok után, ami a bossteremben történt, lehet egyedüllétre van most szüksége. A T-Rex hűen követett. Megborzongtam tőle.
- A falon kellett volna maradnod – mondtam könnyedén, a vállam fölött szólva hozzá, nemigen izgatott, hogy senki sincs ott. Ezeken már rég túltettem magam, olyan szellemi nyugodtság szállt át, míg a félhomályos folyosókat jártam, hogy már nem lepődtem meg ezen. Bug, vagy csupán én képzelem be, vagy én akarom beképzelni., tulajdonképpen mindegy volt.
- Kedves játékos, módomban áll felvilágosítani személyed, hogy ez a gondolat a legkevésbé sem helyénvaló.
- Áh, értem – folytattam utam, majd hirtelen fordultam szembe vele, nem volt kedvem belemenni a játékba, de egy pont után már tényleg nem tehettem mást – Kedves őshüllő, úgy beszélsz, mint nemes fegyverem. Véletlen lenne?
- Véletlenek nincsenek, ezt magácska is tudja.
- I know. You see, you’re just a program. But something…
- ..that only you can hear?
- Szóval értesz angolul. Márcsak egy kalap kéne, és… áh hagyjuk.
Továbbindultam. Követett, udvariasan magyarázott még, ám ahogy kiértem a lámpafényre, eltűnt, szétfoszlott a jelenkor illatától. Nem bántam. Ha akartam, visszamehettem volna. Fülemet azonban egy hang ütötte meg, egy másik, egy olyan, akit ismertem. Hallgatózásom nem volt, így nem tudtam leszűrni, mit mondhat, ám közelebb osontam az ajtóhoz, bekapcsolva a második szintű Lopakodásomat, résnyire kinyitva az ajtót. Yuichi.

Éppen ekkor fejezte be, valamit a kezébe fogott, kihajítva az ablakon. Nem tudtam, mi volt az, ám úgy döntöttem, nem is tartozik rám. Ám az, hogy ilyen állapotban volt, már annál inkább: óvatosan becsuktam az ajtót, hátraléptem, és deaktiváltam a jártasságot. Csak ezek után kopogtam be, jó hangosan, hogy hallja.
- Yuichi, bent vagy? – kérdeztem, majd vártam, hogy beengedjen, vagy hogy elküldjön. Bármelyik tettét megértettem volna.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Jan. 28 2014, 16:52

Hangtalan, de záporzó sírásomba temetkezve próbáltam magam azonnali halálba taszítani. Minek vettem én burkot, én hülye, és minek vettem megint? A kristály is hülyeség volt, lehet megtalálja valaki.. bár remélem összetört az az izé. Beleütöttem egyet a párnába és fura hangot adott ki. Aztán még egy ismerősebb hang. Hangosabban szipogtam egyet, most már nem tagadhatom le, hogy itt vagyok. Nem volt nehéz, felismertem Hinari hangját.. Ágyon feküdve a hagyjál békén kifejezés került a számra, de nem tudtam kimondani és elküldeni a fenébe. Ez viszont azt jelenti, hogy Ayani életereje azért növekedett, mert tényleg legyőzte a bosst a srác, valahogy.
- Igen - válaszoltam elcsukló hangon -..de egy.. pillanat - először is így nem nyithatom ki, egy férfi sosem sír, még ha meg akar halni akkor sem, gondoltam bele kedvetlenül. Elsétáltam a fürdőig, kinyitottam ajtaját és belenéztem a tükörbe.
A törzsfejlődés zsákutcája vagyok, egy szerencsétlen. Amőbáktól egészen az emberig, telis-tele vannak hasznos állomásokkal. Még egy amőbának is több szerepe van, aztán ahogy a vízből kitörve mászni kezdtek az egy csoda volt. Innen időjárástól kezdve a légnyomáson át, mindenhez hozzá szoktak. Ki is haltak majdnem az élőlények, de ez ellen is védekezni tudtak, később jött rengeteg új faj és újabb csoportosulások. Mire, mi emberek létrejöttünk, minden tökéletes lett. Vagy épp tökéletlen, mint azt a tükörkép is mutatja. Kisírt szemeimen, ha akarnék sem tudnék javítani.
- Megyek - mondtam egészen halkan, mint egy vén elsétáltam az ajtóig és kinyitottam a zárat. Majd az ajtó is. De nem akartam beengedne, csak álltam előtte az ajtóban és nem tudtam a szemébe nézni. A hasát néztem, nem tudom milyen indíttatásból, csak úgy, ott legalább nem látok villámló szemeket, vagy szomorú szemeket. Elég volt az előbb a tükörben látni azt a valamit.
- Sajnálom - mondtam nagyon halkan, de félre álltam előle. Szemem a szekrényre, majd a földre szegeztem - fáradj beljebb - bal kezemmel mutattam lehetséges ülőhelyekre, amiből nem volt sok. Nem tudtam még ebben az állapotomban sem félretenni önmagam. Majd hirtelen eszembe jutott, ha kinéz az ablakon látni fogja a felszereléseket, a földön.. mindegy is, úgyis meghalok, vagy elmegyek. Eszembe jutott a gyűlésteremben látott lány, nem fogja jól viselni, ez már biztos, elég ha tudja, hogy elmegyek, esetleges halálomról nem kell tudnia. Ha besétált mellettem úgy becsuktam mögötte az ajtót. Ha leült, úgy leültem az ágyra, ha nem akkor is. Nem sok mindennel tudom megkínálni, csak azzal a bogyóval, de kezemet képtelen voltam a menü megnyitására rábírni.

by **Hinari** Szomb. Feb. 01 2014, 00:20

Türelmesen vártam, hogy kinyissa az ajtót, hogy összeszedje magát: megértettem őt, valahol, így miközben a folyosón ácsorogtam, azon gondolkoztam, mit is kéne mondanom neki. Mit mondhatnék neki? Fogalmam sem volt, mivel tudnám így hirtelenjében felvidítani, s az érzés egy pillanatra engem is elkedvtelenített, ám ezt igyekeztem a lehető legjobban leplezni.
- Köszönöm – mondtam szelíden, amikor először a szemébe néztem, persze meg sem próbáltam befurakodni, hagytam, hogy ott álljunk egymással szemben, amíg ő úgy nem gondolja, hogy beenged. Nem tudtam, mi játszódhatott le benne pontosan, egyet tudtam csak: segíteni szeretnék. A hogyanokra rájönni azonban nehezebb volt, a löketet szavai adták meg, az elnézésemet kérte. De miért? Ajkaimat szólásra nyitottam, ám először inkább helyet foglaltam a kanapén, s csak amikor mellém ült, ráztam meg a fejem lassan, s kezdtem bele:
- Nincs mit sajnálni. Nem a te hibád volt – próbáltam biztatóan mondani mindezt, hátha ez a pár szó majd rábírja arra, hogy többet is eláruljon. Mert enélkül igencsak nehézkes lett volna elkezdeni beszélgetni, vagy legalábbis rájönni, hogy pontosan mi bántja. Néztem az erkély felé, hagytam időt neki, nem siettettem: az ilyeneket úgyse lehet. Meghát, nem is érdemes. Végül aztán csak visszafordítottam a fiúra a tekintetem, gondoltam egy idő után őt is feszélyezheti a beállt csönd, persze ha rögtön elkezdett mesélni, úgy hallgattam, nem közbeszólva: jobb úgy, ha az ember kiadja, ami magában van, én pedig ezért is kopogtam be, ha nem akartam volna lejátszani ezeket a köröket, egyszerűen csak továbbmentem volna. De persze, ez a lehetőség fel sem merült, kíváncsi voltam, mi járhat a fejében a bossról való kiesés után, hogy hogyan éli meg mindezt. Ha úgy, ahogy mi a tizedik boss x-edik kudarcát, akkor nem irigyeltem túlságosan, főleg, hogy ott mindenkit lesöpört a boss, itt pedig csak ő esett áldozatul… vajon gyengének érzi magát emiatt? Vagy a csapatra dühös? Utóbbiban egy kicsit egyet is értettem volna vele…

by **Hayashi Yuichi** Vas. Feb. 02 2014, 19:35

Végül is csak céhvezérem felé fordítottam tekinteten, mikor oldalra fordultam, ő nem tehet arról, hogy én nem tudok semmit. Becsuktam mögötte az ajtót, majd leültem az ágy szélére. Követte példám és egy kezdetlegesen kialakuló csendet akadályozott meg.
- De, az én hibám. Túl keveset.. - elharaptam a mondatot. Jobb lenne, ha pontos számot ismerne, de nem tudom ezek után egyáltalán érdeklie. Bár miért is volna itt? Hisz senki meg nek kérdezte volna az ott lévők közül, hogy túléltem-e vagy mi történt. Igazán én sem értem, de már nem is akarom. Egy pillanat leforgása alatt suhant át fejemen egy rövid gondolatsor így alig két lélegzetvételnyi idő szünetet hagyva folytattam - túl kevés vagyok én ehhez. Nem tudok segítségetekre lenni a frontharcon. Keveset raktam az életerőmre és már egy ideje nem úgy játszom, mint aki a túlélésért küzd.
Hirtelen befogtam a szám, nem tudom mennyire sokat mondtam. Ha erre válaszolt, vagy hozzászólt, figyelmesen meghallgattam és eltároltam fejembe, hogy szólok még.
- Azonban az a srác, aki után.. következett.. - nem tudtam végig mondani. Egészen pontosan és egyszerűen, meghaltam. Kár félre beszélni. Sok ember szemében én halott leszek innentől, ha valaha menni is akarnék bossharcra, akkor biztosan kételkedve néznének rám. Teljesen jogosan. Nem tudom magam megvédeni és a csapat terhére meg felesleges mennem. Hosszabb szünetet hagytam a töredék mondatban és ha nem állított le úgy végig mondtam. Elenben a következő szavakat nem tudtam meg, hacsak meg nem találta a kristályt - .. nem tudhatta, hogy van-e burkom. Ott abban a pillanatban, a halálom mellett döntött. Azt hiszem ezek után jobb, ha halottként kezeltek. Elmegyek és űzöm kicsiben mások segítését és megmentését. Azt hiszem ezzel én.. végleg elveszítettem küzdési vágyam. Visszavonulok és.. - beletörődöm a virtuális halálomba. Végig komoran mondtam ezt, és érzelem mentesen. Az előbbi hisztérikus sírás kiölte belőlem azt a halovány jó kedvet is.
Bárhogy is reagált az elhangzottakra vagy az el nem hangzottakra, úgy felszereléseim közül elővettem a tőle ajándékba kapott kardot. Ölembe helyeztem és néztem egy kicsit. Viszonylag apró és nyurga tárgy volt. Mozdításra ismételt beszédeket mondott. "Angard".. majd egy kicsit fordította ma pengén és újabb hang.. "Mi a neved dicső lovag?" egy halovány mosolyt húzott szám szegletébe, mire abba is hagytam mozgatását.
- Tudod ez a hely ráébresztett még valamire. Sokkal inkább hasonul hozzám ez a hely, mint gondoltam. Itt azt kell mondjam mindenem megvan, de odakint is. Bár amióta bent vagyunk, szerintem túl sok mindent vesztettem el odakint - felé fordultam és megérintettem a halántékom. Egy gyerek csínben vagy játékban elég volna az ujjam megforgatni és máris azt mutatnám, hogy valamelyikünk dilinyós. Bármennyire is ez közelebb áll hozzám nem tettem meg, most nem.
- Ez viszont itt lényegtelen - legnagyobb bánatomra. Felálltam, miközben a kardom újra harsogta "Angard". Megsuhintottam a levegőben és az alábbit mondtam mellé. - Ha a gondolatod bármilyen irányban eltérül, kileng, akkor az akciód is meginog, és ez azt jelenti, hogy legyőznek, megsemmisítenek. Nagyon igaz ez a mondás, engem legyőztek. - Ezt korábban egy kardforgató mondta, aki megélte öregkorát, mégis tudta, milyen a vereség. Vereséget szenvedtem Hinari, innen nincs vissza út. Ha megengeded van még. Ez így hangzik: hercegek és lordok, akár meggyőződésből, akár játékból ezzel tanulják meg a túlélésüket, de ha gyáva vagy, akkor ne tanulj meg vívni, hiszen a gyenge szívet mindig legyőzik, hiába a szakértelem. Itt már nem csak a hercegek és lordok járnak így, ezen a helyen mindenki rá van utalva, előbb vagy utóbb.
Sóhajtottam és vissza ültem mellé. Lecsupaszítottam magam és nem maradt sok mindenem. Az ajándék kard markolatát szorongattam. Ezt viszont nem adhatom vissza neked, fordultam arccal felé. Megsértenélek vele, azt meg nem szeretném. Vissza akarok térni azzá a fiúvá aki voltam. Csendben a háttérben meghúzódni és nézni a boldogságot, amit mások szívébe hozhat. Saját boldogságom egy illúzió, ami elérhető, de túl nagy áron.
- A halál végül ránk nevet. Csak annyit tehetünk, hogy visszanevetünk - suttogtam magam elé, és ezzel már tudom is mit kell tennem, elmondom neki. Ez a hely nem nekem való, kilépek innen. Nyeltem egyet és szemem sarkán megduzzadt egy könnycsepp és sebtében végig gurult arcomon. Elveszítettem valamit ezen a bosson, ami nem az életem volt, hanem az itteni családom és szeretteim. Göcsörtösen bal kezemmel rámarkoltam nadrágomra és jobb kezemmel a markolatra. Egy szó cikázott hol előre, hol hátra a többi között. Segíts.. kérlek segíts, hogyan tudnám ignorálni a fájdalmat.. hogyan?

by **Hinari** Szer. Feb. 19 2014, 22:55

Türelmesen végighallgattam az első mondatait, azt hiszem valahol át tudtam érezni, viszont megérteni már nemigen ment… azaz nem akartam, nem jó irányba terelődött a hozzáállása, és az se tett neki jót, hogy pont Ren után teleportálódott ki. Ren meg… hát igen, csak simán Ren. Ezzel mindent elmondtam.
- Mindenki máshogy pontoz, és senki sem tökéletesen. Ezt is tanulni kell, mint minden mást, és sajnos senki sem számított területi sebzésre – magyaráztam, a végén elhúzva a számat – Nekem például a szintemhez képest pocsék a sebzésem – tettem hozzá, direkt használva ilyen jelzőt, ezzel is éreztetve vele annak jelentőségét – Egyszóval mindenki másban jó, és a csapatmunkával válunk igazán ütőképessé … nos, amit szintén gyakorolni kell még – sóhajtottam, s megráztam a fejem – De a hiba nem benned van, hanem mindenkiben, bennem is… Ren pedig… vele ne foglalkozz – legyintettem, majd elgondolkodtam egy kicsit, megpróbálva összeszedni, mit is akarok. Csupán egy pillanatnyi szünetet hagytam, úgy folytattam, ezúttal megkeresve Yuichi tekintetét, biztatón rámosolyogva, ha sikerült.
- Ren egy idióta, aki mással nem foglalkozik – látszólag. Én se tartom sokra, főleg a hozzáállása és a viselkedése miatt, de nem ostoba, tudja mit csinál. Hidd el, annyira ismer engem, hogy tisztában legyen vele, burok nélkül eszem ágában se lenne hagyni, hogy a céhtagjaim bossokra járjanak. Mint ahogy így is van – mosolyodtam el, miközben magamban erőteljesen facepalmoltam, amiért pont én védem a fiút. De momentán Yuichi vigasztalásáért tettem, így még megbocsájtható volt a dolog, azt hiszem. Hagytam, hogy átgondolhassa ezeket, amit a halálról és a feladásról mondott, csak az aktuális érzelmi állapotának volt köszönhető, s talán ő is máshogy fogja gondolni, ha megnyugszik. Legalábbis reméltem – Nem mindig születnek jó döntések, és ez őrá éppen annyira igaz, mint rád. Tudom, átélni ezeket nem egyszerű, de ennyitől nem adhatod fel.

Elővette a játékkardot, én pedig abbahagytam a beszédet, kíváncsi voltam, mit szeretne kezdeni vele, hová akar kilyukadni. A kinti világról beszélt, hogy mennyit vesztett, miközben idebent egyre több mindene lett. Ahogy figyeltem őt, kicsit én is elszomorodtam, önkéntelenül is átragadt rám az érzés, a kérdések, amikre egy ideig még biztosan nem kapunk választ. Sokat tudott a kardforgatók művészetéről, szó szerint idézett a történelmükből, így biztos voltam benne, hogy nem Aincrad az első hely, ahol kardot fogott a kezébe.
- Számodra sokkal fontosabb a kasztod, mint másnak, igaz? Mert köze van a kinti életedhez – kérdeztem tőle halkan, nem tudom, mennyire illett ez a beszélgetésbe, de el kellett mondanom – Ezért éled meg nehezebben a kudarcot – kinéztem az ablakon, a zörgő fák leveleit nézegettem, majd visszanéztem rá – És ezért nehezebb neked az itteni világ.
- De tudod itt nem úgy működnek a dolgok, mint odakint. Ha ugyanúgy működnének, már rég halott lennék – szórakozottan gyűrögettem ujjaimmal a szoknyámat, s nehezen kezdtem bele - Még csak tanultam a harcot, az első szinten, úgy mérkőztem egy fiúval, meg akart ölni. Veszítettem ellene, a rendszer akadályozta meg, hogy befejezze, amit elkezdett. Senki sem voltam akkor, de kaptam egy második esélyt az életre, éshát – mutattam körbe – ez lett belőle. A burok is erre van. Nem szabad ugyanúgy megélni az itteni bukásokat, mintha odakint zajlottak volna, hiszen a játék nem így van összerakva. Tudom, nehéz lehet megszokni és idomulni ehhez a környezethez, de én segíthetek – néztem a szemébe, mely könnyes volt a fájdalomtól, s tettem rá a kezemet az övére – Bízhatsz bennem.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Aug. 28 2014, 16:28

Szavai hatással voltak, nem is igazán a külsőmre, ha kell sokáig tudnék tovább fájdalmat színlelni, de sokkal jobb érzés, amikor egy másik látószög eltörli a fekete és piros színt a tudatból. Nem vérzek, nem haldoklom, csak én nem találom magam és nem értem, miért élek ezek után is. A mosoly a szám szegletében hirtelen jött, így rögvest lekaptam tekintetem, és kézfejét néztem. Éreztem is a törődést, amit nem csak szavai sugároztak. Harcolt érte, hogy elérje ezt az épületet és hogy céhvezér legyen. Valamint mindent, ami körülöttünk van. A barátaiért, az új családjáért. Amibe bevettek és nem akarnak elengedni. Ujjait csendben vizslattam, és átfordítottam markom, hogy könnyedén megszoríthassam kézfejét.
- Szerencse, hogy megvédett a rendszer - elhangzottakra számtalan mondat vonalazódott ki előttem, de a siránkozás után, amit mutattam előtte, és a tény, hogy nem akarom elfogadni annak a srácnak a tettét. Ren.. te is egy olyan vagy, aki lesújt, csak hogy te előrébb juss. Hinari, nem ő maga mellé emel, hogy tovább juss. Aprót ráztam a fejemen vízszintes irányban, kicsit túllőttem a célon. Azt a hangrögzítő kristályt meg kell találnom. - Köszönöm, amit mondtál, hatással van rám és tartom magam az élethez, nem akarom eldobni, vagy elfutni. A kard meg.. - kicsit megmozdítottam mire az megszólalt "Angard". Elmosolyodtam újfent az ajándékon. Ötletes és rendkívül testhezálló.
- Igaz. A kasztom az életem itt, ha elvesztem az olyan, mintha az életem veszíteném el. Magasabb szinten korrigálom a pont eloszlást, addig pedig végig járom a rögös utat - néztem fel a szemébe, az enyémben még mindig látszódhattak a könnyek okozta nedvesség, és az a talpalatnyi öröm, amit okozott. Ebbe a kis szegletbe kell kapaszkodjak és a családom nagy szívébe! A játékkard markolatát elengedve másik kézfejemmel körbezártam az övét egy pillanatra, majd elengedtem. Legyen ez egy magamnak tett ígéret, hogy ők a családom és rá, rájuk számíthatok. Hinari és mindenki a JL-ben szeretlek titeket.

- Ömm.. - bal kezemmel igazítottam hajamon és aprót belevakarva, mert ugyanis tényleg elfelejtettem - megkínálhatlak valamivel? - körbe pillantottam izibe, de erre csak könnyedén elnevettem magam. Pár mondattal kiűzte belőlem a kételyt, miből vagy te lány? Ezzel felkeltem az ágyról és menüm elhívva kivadásztam belőle, a bogyókból. Kertészkedés és növénylátás, egész jó, és egyre jobb dolgokat találok, mélyen a vadonban.
- Kérsz? - nyújtottam felé.

by **Hinari** Szomb. Aug. 30 2014, 20:48

Egy önkéntelenül jött, hirtelen mosoly, de mégis, egy olyan mosoly, ami reménnyel töltött el, és örültem neki, hogy, ha akárcsak egy kósza pillanatra is, de megláttam a fiú arcán átsuhanni. Amiket mondtam, mind komolyan gondoltam, és szavaim úgy tűnik elérték a hatásukat. Kezének melegsége jólesett, s a tudat, hogy Yuichi is képes a folytatásra, legalább annyira. Nem sokan, sőt, egyre kevesebben képesek rá, a világ, mely tele van veszteséggel, agyonnyomja őket, és ha a karakterük nem mindig, de az akaratuk mégis elpixeleződik. Onnan pedig nehéz talpra állni.
- Köszönöm. Hidd el, erős vagy – mosolyogtam rá, nem a fizikai erőre utalva, hanem inkább magára a lényére, a lelkierejére. Segítenem kellett, persze, de ezért vagyunk egy céh, ezért vagyunk emberek. Nem is várható el, hogy egyedül megoldjunk mindent, néha kellenek a különböző látószögek – Nekem bármikor szólhatsz. Ha bánt valami, vagy ha csak egy kis edzésre vágysz – pillantottam rá, szám szegletében boldog, baráti mosollyal, a kihívó tekintet azonban nem maradhatott el: ez márcsak így működött két olyan ember között, akik kölcsönösen tisztelik a másik hozzáértését.
A zavartságán és a témaváltásán felnevettem, felszabadultan és jókedvűen, azt hiszem a komoly téma után már mindkettőnknek kellett egy kis könnyed fordulat.
- Te szedted? – kérdeztem, miközben megköszönve a gyümölcsöt, vettem el tőle pár szem bogyót – Nem is tudtam, hogy odakint ilyen is terem – tettem hozzá, megízlelve az elsőt, majd a többit is elfogyasztva. Voltaképpen igen kevés dolgot tudtam Yuichiról, azonkívül, hogy elhivatott a kardforgatást illetően, amihez nagyon ért. Szerettem volna megismerni egy kicsit, s jó is volt beszélgetni vele, mindenfajta problémától és belső feszültségtől, nyugtalanságtól mentesen. Talán a rossz kezdet után ez a nap is pozitívabb fordulatot vesz majd… s talán már mondhatom, hogy vett is.

/ Sztem még írj egy zárót te is, ha szeretnél. Köszi a játékot, és külön köszönöm, hogy még ennyi idő után is folytattad. Smile

/

by **Hayashi Yuichi** Vas. Aug. 31 2014, 20:17

Jólesett, hogy erősnek tart, és már kevésbé tartom én is magam gyengének, azonban még ezen a helyen is érzem a dolgok realitását. A burok megvédett, és Ő is megvédett, nem egymagamban kell erősnek legyek, hanem többedmagammal. És ezt fogom innentől szem előtt tartani, nem csak a mindenki védelmében fogom tovább forgatni a szabdalót, hanem. Értük is, és magamért is. Talán ez, maradt ki a leginkább, hamarabb védeném meg Chanceryt, Ayanit, Ritát vagy Hinarit, mint magam. És erre bizonyíték az is, hogy a srác, magát mentette, és a csapatot, mert csak hátráltattam őket. Felettébb okos.
Csak bólintani tudtam, szinte irányított Hinari pillantása. Edzésre biztosan lesz szükségem, és tudom ő mindig partner lesz benne, valamint Ő megtudja védeni magát, míg én nem. Ezt meg kell tanulnom, különben egy bosst sem leszek képes.. legyőzni még csapatban sem, nem hogy, villogjak. Apró nevetést csalt elő gondolatom, mire hogy ne értse félre, komolyan visszatekintettem rá, azonban szám csak mosolyra görbült.
- Köszönöm, Hinari - és szokásomhoz híven tiszteletem jelét adtam, meghajoltam előtte. Legszívesebben megölelnélek.. néztem rá mosolyogva, miközben kiegyenesedtem.
Nem, így is többet segített, mint.. le is szidhatott volna, hogy vagyok ilyen szerencsétlen, és azzal igaza is lett volna. Nem, hess innen fránya gondolatok, azonban..

Ahogy tartottam a bogyókat, vicces és egyben logikus kérdéssel elűzte maradék szürke gondolataim.
- Persze, mióta benn vagyok a játékban, ilyeneken élek, többnyire - örömmel néztem, ahogy elfogynak a bogyók, és kifejezetten örültem annak, hogy nem fogja vissza magát.
- Sok-sok ilyen dolog van odakinn, a növénylátással pedig, szinte végtelen lehetőségek nyílnak, ami persze a játék szerint bizton véges - derült, mosollyal fejeztem, be hirtelen megindult locsogásom, hisz tudom, ha egyszer belekezdek, addig, mondom, míg bírja, akkor viszont bizony befog esteledni. Szótlan pillantással megköszöntem, és amikor távozni szeretett volna, nem szabtam neki gátat. Feltámasztott, és ezt nem fogom olyan könnyen elfeledni, mint azt, amit arra a hangrögzítő kristályra mondtam.

Este nem mentem újabb adag bogyóért, hanem az erkélyen elterülve, a kettes szint aljára vetített csillagos eget bámultam, valamint hallgattam az esti hangokat, zörejeket. - Élek - suttogtam az elterülő csendes sötétségbe, és boldog voltam.

/köszönöm a játékot, és persze azt is, hogy megvártál a befejezéssel Smile

by **Cardinal** Hétf. Szept. 01 2014, 12:45

Hinari: Halvány Erősítő Kristály (aktiválása után a következő sebzés +5-öt fog sebezni)

Hayashi Yuichi: Gyenge Lénygyengítő Méreg (a mérgezett mob 10%-kal több sebzést szenved el 2 körig minden találat után, maximum 3 találatig marad a pengén)

by Ajánlott tartalom

Yuichi szobája

Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája

Re: Yuichi szobája