Ashia Daisuke

Név: Ashia Daisuke(a nicknév simán Dai)
Nem: Férfi
Kaszt: Idomár
Kor: 20
 
Képesség:
Életszagú művészet: A képessége segítségével, rajzait képes „életre kelteni”. Nem rendelkezik egyik sem önálló tudattal, pusztán szinttől függően kisebb-nagyobb feladatokat láthatnak el. Nem képesek senkivel érintkezni, pusztán élethű képek, így csatában hasztalanok. Ha valaki rájön hogy nem igaziak, eltűnnek. Például, ha megérintik őket, vagy faleveken sétál de a levelek nem ropognak alatta. Magasabb szinten képesek beszélni, de nem rendelkeznek valódi öntudattal.
Kezdő: Az életre keltett rajzok kissé élettelenül mozognak, de valódinak tűnnek. Beszélni nem tudnak így csak a szem hiheti őket létezőnek.
Közép haladó: Képesek már beszélni, hangokat kiadni de csak minimálisan, köszönés, sikoltás, nevetés stb.
Haladó: Az emberi rajzok egy előre megadott témáról képesek beszélgetni másokkal, azonban ha a témáról letérnek képtelenek bármit is reagálni.
Mester: Továbbra is egy témáról képes csak beszélni a rajz, de egyszerűen bólintással, igen-nemmel, esetleg nevetéssel tud másra is reagálni. Próbálkozik mindig visszatérni az előre betáplált témához.
 
 
Kinézet:
Mit mondhatnék? Erről a legnehezebb mesélnem. Nos, átlag, barna hajú 20 éves srác vagyok, egyáltalán nem vagyok elhízva, bár azért gebe se vagyok. Szóval átlag. Általában nem töltök több órát tükör előtt, de mondhatni azért adok magamra. Sőt, ha a tükörrel szemben állva nagyon koncentrálok még kicsit szálkásnak is látom magam. Amúgy tényleg semmi különös, az ing-farmer kombináció a kedvencem öltözködés terén, ékszert nem igazán hordok, nincsenek ilyen szerencsét hozó medál őrületeim.
 
Jellem: Pesszimista, az irónia nagy mestere? Talán így is hívhatnának, vagyis, páran hívnak is így. Van egy bizonyos tehetségem arra nézve hogy észrevegyem mindenben a rosszat, bár ez annyira nem szokott kijönni, nekem is vannak pozitív pillanataim. Persze nem ugrálok lepkék közt és sütök puszedlit, de na, értitek. Amúgy sem szeretem a puszedlit.
Alapjában véve elég züllött, mindent az utolsó pillanatban csinálok meg ember vagyok. Imádok délig aludni(vagy hajnalban kelni, tudom, ellentmondásos), este sörözgetni és persze mindig két nappal vizsga előtt tanulni kezdeni, mikor tudom hogy esélyem sincs már, de azért kihajtom a belem. Szerintem átlag egyetemista vagyok, nincsen bennem semmi kirívó, de hát ez van. Általában szeretem meggondolni a dolgokat, szóval ha nem muszáj nem lovagolok oroszlánok hátán satöbbi. Azt hiszem mindent elmondtam, amúgy is, hol vagyok én pszichomókusnál?!
 
Előtörténet:
Mit is mondhatnék magamról? Tokióban születtem, egy brit egyetemista és egy fiatal helyi nő gyermekeként. Minden adott volt, egy fiatal züllött életformát folytató csinos japán nő, és egy friss helyi „egzotikumokra” vágyó külföldi férfi. Persze, anyám a melléktermékkel nem számolt, ami végül is én vagyok, így történt hogy 19 évesen terhes lett. Az abortusz meg, csúnya és rossz dolog ugyebár így megkaptam a jogot az életre. Nem sok minden változott, anyám visszaköltözött a nagyszüleimhez, mert egy gyereket eltartani, bulizni járni, és albérletet fizetni elég drága lett volna. Ők persze nem túlzottan örültek, elvégre melyik szülő vágyik arra hogy a 19 éves lánya teherbe essen, az apa pedig eltűnjön? Persze aztán jött ebből a sablon duma amit a nagyimék jó pár alkalommal elsütöttek: „De amikor első alkalommal megláttunk, rögtön elfelejtettünk minden bosszúságot!” Jó, tudom, nagyszülők, de hagyjuk a nyálat!
Aztán, ezután ment minden a maga rendjén, egészen 3 éves koromig. Anya, nem igazán volt mintaszülő, gyerek ide oda, ki akarta élvezni fiatalságát. Más szóval, partik, egyéjszakás kalandok, mint eddig, de legalább óvszerrel. Francnak kéne kistestvér! De valami, mindent megváltoztatott, még pedig az apám. Történt ugyanis, hogy egy közös ismerős lévén emlékeztették anyára, és elmondták neki hogy van egy 3 éves fia. Úgy tűnik, derengett neki a neve, mert rögtön pánikba esett és a születési időről kérdezgetett ami stimmelt is. Ő pedig, persze felelősségteljes férfi, így az anyámat rögtön felkeresve apasági tesztet csináltatott. Nem igazán őrült neki, de aztán végül elvégezték, csak hogy apa közben rájött hogy a gyerek se tette anyámat valami túlságosan éretté. Így rögtön fenyegetőzni is kezdett hogy na itt bizony nem maradhat, az én fiam nem fog egy ekkora lakásban, ilyen körülmények között élni. Amúgy a lakással semmi gáz nem volt, sem a körülményekkel, bár azt talán nem említettem, hogy „édesapám” igen csak gazdag, szóval a 3 emeletes villák alatt neki minden sivár. Végül, megegyezés született, maradok ott ahol eddig, a fater meg látogathat, és mehetek is hozzá. Anyámban persze felébredtek az ösztönök irántam, rögtön mintaanya lett meg a többi. Jó, minta azért nem, de visszavett életmód terén.
Ezután ment minden úgy ahogy kell. Én is iskolába jártam, tanultam(már amennyit) és rátaláltam szeretett hobbimra. Ami nem más, kapaszkodjatok meg, a rajz! Ti sem néznétek ki belőlem hogy művész lélek vagyok igaz? Pedig igen, bár én inkább simán csak úgy mondanám hogy „vágom a rajzot”. Kedves francia nemzetiségű művészettörténelem tanárom szívesen mondogatta hogy: „Szavakban nem tudod kifejezni érzelmeid, ezért te inkább lerajzolod.” Na, megkaptam a diagnózist.
Átlag diák voltam, bár a rosszabbfajta átlag. Szabadidőmben főleg rajzolgattam, mindenféle véresebbnél véresebb játékokkal játszottam, na meg persze azok a fránya hétvégi ivászatok. Kedvenc Májusi programom az volt, hogy a kettesért harcoltam, aztán utána meg persze néha Augusztusban folytattam a csatám a pótvizsgán. Egyedül angolból(Hehe, apám brit), rajzból és művészettörténetből voltam jó, de legalább azokból kiemelkedően. Miután keservesen nehezen leérettségiztem, nem is volt kérdéses hogy Művészeti egyetemre megyek, ahova átlagom ellenére sikerült beküzdenem magam a jó rajz érettségim és felsőfokú angol nyelvizsgámmal. Halleluja.
Az egyetemen folytattam eddigi életmódomat, bár kissé nehezebben ment. Éjszakai tivornyázás, kávé és fejfájás csillapító fogyasztása közbeni őrült tanulás, meg néha napján elszórakozni pár játékkal. Történt aztán egyszer, hogy születésnapom alkalmából apám szokás szerint utalt egy nagyobb összeget nekem(világ életemben próbált elkényeztetni, bár nem túlzottan sikerült neki, valahogy nem hatott meg sosem hogy míg másoknak egy sörözésre elég pénzük van, én havonta vehetnék új autót), én meg épp túl voltam a vizsgákon, ezért úgy döntöttem megajándékozom magam egy Nerve Gear nevű konzollal, elvégre frankó lehet úgy játszani hogy benne vagyok a játékban. Be is jött, rögtön kiválasztottam az Idomár kasztot(Minek harcoljak én, ha mást is csatába küldhetek?), aztán belekezdtem a játékba. De talán meg se tudtam csodálni a tökéletesen jellegtelen tojásom(Egyszerű, nagy tojás, remélem nem strucc lesz belőle), máris a főtérre teleportálódtam, ahol, meg is esett a bizonyos bejelentés. Igazából, csak egy dologra tudtam gondolni: „Vagy rohadtul ajánlom hogy vicc legyen, vagy keresnem kell egy helyet ahol berúghatok.”
Aztán képszakadás, feketeség, miután ismét magamhoz tértem. Ekkor eszméltem rá, hogy valami itt nem fekszik. Pár másodperce a főtéren még jóval többel voltak és most is főleg nyugodt arcokat láttam. Az nem lehet hogy ilyen könnyen túl teszik magukat rajta, vagy mégis?! Kis kérdezősködés után kiderült, hogy valószínűleg sztázisban voltam, ami azt hiszem azt jelenti hogy olyan mintha nagyon berúgtam volna és nem emlékeznék, csak nincs másnaposság. Szuper.