Kisaragi Shintaro "Zero"

Adatlap

Név: Kisaragi Shintaro
Ingame: Zero (jó… Nem vagyok jó a nevek adásában)
Nem:Hím
Kaszt: Lovag
Kor: 19

Kinézet: Fekete, félhosszú haj. Barna szemek. Középmagassággal rendelkező egyed. Vékony testalkattal rendelkezik. Izmai kissé látszanak, de nem az a hú de kigyúrt típus. //Bocs, ennél több nem nagyon jött//

Jellem: Zero fejlődő jellemmel rendelkezik. Kis kora óta, változó személyiség. Odafigyel az apróságokra. Kis dolgok is kelthetnek benne benyomást, amolyan művészi lélek. Könnyű lenyűgözni, szinte értelmetlennek hitt dolgokon is el tud káprázódni. Becsüli az értéket, itt, nem a pénzre van a hangsúly, hanem a barátságra. Amit mások zagyvaságnak tudnak tartani, az számára érték. Sokszor, ezért nem is voltak barátai. Haragudni igazán senkire sem tud, még a légynek sem ártana. A játékban is csak azért képes másokat megütni, mert tudja, hogy nem okoz ezzel fájdalmat. De megölni, senkit sem tudna, lehetetlen. Amolyan magának való, művész lélek. Segít, ha baj van. De csak az értelem határain belül képes segíteni, ha tudja, hogy ebben nem tud segítséget nyújtani, akkor nem segít. Ennyi lenne dióhéjban Zero jelleme.

Képességek

Divine aura:
A használója saját magán kívül, képes még 2+(spec. Képesség szintje) embert bevonni az aurába.
Az aura ad mindenkinek 3+(spec. Képesség szintje) páncélt.
Az aura 3 körig tart. A lehűlési ideje 2 kör.



Előtörténet

Zero, művész lélek. Ezért naplót vezet magáról. Abból fogok kiírni fontosabb részeket. Remélem, nem lesz nagyon homályos a dolog. Egy önéletrajzot ír a naplójába, ami a születésétől kezdi, és mindent közöl.




Kezdetek:

Egy módos családban születtem. A családunk óriási volt, négyen voltunk testvérek. Ezekre az időkre annyira tisztán nem emlékszek, nem tudom pontosan, hogy mi történt ekkor. Nagyon nyitott voltam mindenkivel. Szerettem a testvéreimet, és játszottam is velük. A legidősebb testvér hat évvel volt idősebb tőlem. Ha jól emlékszek, ő nem játszott velünk sosem, mindig hülyeségnek tartotta azt, amivel éppen foglalkozunk. Főleg engem. Én voltam a legfiatalabb, és engem, szerintem ki nem állhatott. Anyukám volt a legkedvesebb személy, akit ismertem is valaha. Nem tudnék megszámolni egy kezemen annyi kedves embert, mint amilyen az anyám volt. Barna szeme tökéletes harmóniát alkotott a hosszú, barna hajával. Felnőtt szemmel nézve, tökéletes volt. Értem is, hogy apám miért szerette őt ennyire. Amikor ő érintette meg engem, különlegesen melegek voltak a kezei, ez amolyan érzelmi hatás volt. Nem hő, hanem érzelem, olyan dolog, amit szavakkal leírni nem lehet. Pontos definíciót senki sem tudna rá adni. Ez, az anyai szeretet. Apámat is nagyon szerettem és még mindig szeretem. Ő is egy tökéletes szülő volt. Jobbat nála nem is kívánhatnék. Szinte mindent megkaptam, ami az értelem határain belül van, de nem kértem sose, semmit. Mindig is én voltam az a gyerek, akinek ha adtak valamilyen kis tárgyat, eltudott szórakozni vele több órán keresztül, és még most is ilyen gyerek vagyok, csak már egy kicsit többet éltem, nagyobb az élettapasztalatom, és rájöttem pár dologra, amire akkor még nem. Ez az otthon punnyadás addig tartott, amíg be nem adtak engem egy iskolába.

Iskolás évek:
Tisztán emlékszek. Amikor átléptem az iskola ajtaját. Minden, óriási volt, és idegen. Néztem jobbra-balra. Azt sem értettem, hogy mi folyik körülöttem. Egy csomó ismerősöm lett ott. Az az érzés, amikor emberekkel vagy körülvéve, tökéletes. Itt érezhettem ezt az érzést. Sokkal jobb volt, mint a magány. Eddig a pillanatig, mindig magányban éltem, csak a testvéreim meg a szüleim. Ami igazán nem nagy társaság volt, mert a család, sokban különbözik a baráttól. Életem első barátaira leltem itt. Fantasztikus volt. Napról napra, egyre jobban szerettem járni az iskolába. De a matematika, meg a fizika annyira nem adódtak jól. Nehéz volt azokat a tudományokat elsajátítani, az írás, és a költészet már elemi iskolás koromban érdekelni kezdett. De ez se a tanáromat nem érdekelte, se a szüleimet. Ekkoriban egy kicsit elszegényedtünk, mert apámnak máshová kellett mennie dolgozni, és eléggé nagy kiadásokba ütközött a család. Ezekről az évekről igazán nem is tudok neked írni naplóm. A nagy java, 16 évesen történt. Ekkor lettem először szerelmes. Mégpedig egy gyönyörű kis szőkeségbe. Magassága alig érte el a 160 centit. Karcsú volt. Tengerkék szemei csak úgy csillogtak a délelőtti osztályban, na meg a haja. A haja nagyon ápolt volt, és hosszú. Amikor mellette voltam, megértettem, hogy mit jelent szerelmesnek lenni. Ha mellette álltam, akkor valami különleges dolgot éreztem, a mellkasom, mintha kiesne a helyéről. Sosem volt ilyen érzésben részem. Lehet, hogy ez tehet arról, hogy sosem kérdeztem meg tőle, hogy szimpatizál e velem. De mára már tudom, hülye voltam akkoriban. Egy olyan lányt, kiengedni a kezem közül, nagy vétek volt. Még most is, erősebben dobog a szívem, ha rá gondolok. Fura gyereknek tartottak az osztályba. Mert minden apróságra oda tudtam figyelni, és különlegesen hülyeségnek tűnő dolgok tudtak lenyűgözni. Én nem úgy néztem rá a világra, mint mások. Lehet, hogy ezért nem barátkoztak velem sokan. A legnagyobbik testvérem ekkorra már igazi férfi lett. De ő teljesen az ellentétem volt. Ő mindig szeretett kezdeményezni, nehéz volt lenyűgözni és tökéletesen el tudott vegyülni a többi ember között… Lehet, hogy ez volt a probléma, amiért én nem tudtam elhelyezkedni sehol sem a társadalomban. Igazi elképzelésem az életről nem volt. Nem tudtam, mi leszek ha befejezem az iskolát. Mivel a matematika nem ment valami jól, sem a fizika. A művészetek viszont nagyon is érdekeltek. Megtanultam szépen rajzolni, és két hangszeren is megtanultam játszani. Gitáron és zongorán is. De a toll művészetét is elsajátítottam,a szavak jól jöttek a tollamból, jól forgattam ezt a fegyvert. Ez is egyfajta fegyvernek nevezhető, mert könnyeztető ereje tud lenni. A művészet iránti vágyamnak köszönheted, hogy létezel te, naplóm. Ha nem szeretnék írni, te még mindig egy bolt polcán feküdnél, és csak a por szállna rád.

Egy nagyon fontos pillanat, amit meg kell hogy említsek még. Az a lány, akit említettem… Nos, egy napon, valahogy megteltem bátorsággal, és megkérdeztem tőle egy dolgot. Igen… Pont azt a dolgot. Kicsit bolond voltam, mert kihívtam az iskolai tetőre. A hangulat, eléggé romantikus volt. Megkérdeztem hát tőle. De, kosarat kaptam. A lánynak már volt egy barátja, és boldog volt vele. Úgyhogy az esélyeim nála, eléggé közeledtek a nulla felé. Ez egy kissé szíven szúrt, de annyira nem szeppentem meg. Igazán, csak akkor tudtam megnyílni mindenki előtt, ha valami hangszeren játszottam, vagy épp ecset volt a kezemben, vagy épp írtam. Mert a művészetek, sokat jelentettek számomra. Igazán, csak gondolataimban, meg papíron voltam érzelgős. Szóban, ez nem jelentkezett. Mindig is mosolygós, fura emberként ismertek. De sosem engedtem el magam annyira, hogy a lányok perverznek gondoljanak, mindig is magas viselkedési normákat szabtam ki magamnak, hogy ne gondolják az emberek azt, hogy egy perverz alak vagyok.

Még egy eléggé nagy befolyást keltő dolog történt velem. Az pedig nem más, mint egy süti. Méghozzá egy szerencse süti, amiben tudniillik, egy bölcs gondolat szokott lenni. Amelynek nincs igazi értelme. Sosem ettem szerencse sütit, talán ez volt az első az életemben, pontosan nem emlékszek. Az íze pocsék volt, de az üzenet, ami benne volt, nagy befolyást keltett rajtam. „Azért vannak szárnyaink, hogy a vágyunk felé repüljünk.”. Ez az idézet eléggé elgondolkodtatott azon, hogy én pontosan mire is vágyom. Ez olyan 17-18 éves koromban történhetett. Pontos dátumra nem emlékszek. Nagy vitába keveredtem magammal, nem tudtam, valójában mire is vágyok. Nem kellett nekem semmi anyagi jóság, számomra az nem volt értékes, sőt, most sem az. Inkább értékesnek tartottam a lelki szépséget. Szememben, még egy csúnya lány, is lehetett szép, ha szép volt a lelke, kedves, és beszédes volt. Ekkor meglett az életcélom. Megtalálni, a tökéletes párt. Akivel eltölthetek egy kis időt. Nem kellett nekem az, hogy addig legyen velem, ameddig élek. Nekem öt perc is elég lenne. Nagyon akartam találkozni azzal a bizonyos személlyel. De egyhamar rájöttem… Az a személy, nem létezik. Nincs olyan nő, aki nekem ideális lenne, legalábbis nem tudok olyat. Rájöttem arra, hogy egy nagy nulla vagyok. Nem is volt egy barátnőm se, pedig már 18 éves voltam ekkor. Igaz… Most sincs, még mindig egy nagy nulla vagyok. Az emberek, nem tudták, valójában milyen is vagyok. A külvilágnak, mindig is mosolyogtam, de ezt már említettem. Rossz volna belegondolni, ha mindenki tudná, milyen is vagyok. Szerintem az emberek homokosnak vagy őrültnek tartanának. Ez a legnagyobb félelmem, hogy egy napon, kitudódik, hogy valójában, milyen is vagyok belülről. Kívülről egy komoly fiúnak látszok, aki, látszólag, tudja, hogy mit csinál. De belülről… Pont, az ellentéte. Egy nyavalygós, kis ficsúr, akinek még a pampersjét kellene lecserélni. Persze, lehetséges, hogy ez az idézet nem erre volt értendő. De én akkor is, ezt értettem meg belőle, és mély nyomot is hagyott a lelkemben.

Pár nappal, a SAO kezdete előtt:
Nemrégiben szereztem be a nerve geart. Ami egy sityak volt, amit csak felhúzok, és máris, egy másik világban vagyok. Ez tetszett. Egy világ, amely különbözik a miénktől, és a határai is nagyobbak. Ahol képesek vagyunk többre, mint itt… Talán még repülni is. Tökéletes lehet. Nem próbáltam meg a nerve geart. Csak az első scant csináltam végig, ahol ugyanis végig kellett tapogatni magad, hogy a gép tudja mekkora magas vagy. Na meg a többi, mellékes dolog. Az utolsó pillanatban sikerült megszereznem a SAOnak az egyik példányát.

SAO indulásának a napja:
Elindult a Sword Art Online. Beléptem. Először léptem be egy VMMORPG-be. Különleges volt számomra ez a világ. Minden, olyan reális volt. Az érzések, az érintések. A testi fájdalom hiányzott belőle, de az tökéletes volt… A testi fájdalom, az az egyetlen olyan dolog, ami jó, hogy kimaradt a játékból. De ez a csodálatosság, nem tartott sokáig. Hirtelen, át lettem helyezve a kezdetek városába, és ott, egy admin fogadott minket. Aki eléggé rémisztő dolgokról beszélt. Ha itt meghalunk… Akkor a valóságban is végünk, és nem léphetünk csak úgy ki a játékból. Csak akkor, ha átvisszük a játékot, teljesen. Először, ez megrémisztett. De 1-2 nap alatt megbékéltem a gondolattal. Nem fogtam hozzá az eszeveszett fejlődéshez, mint mások. Én jobban meg akartam ismerni ezt a világot, ezért csak körülnéztem. És ismerkedtem az emberekkel.

A játékban, egy étterem vagy kocsma féleségben:

Arra járva, találkoztam egy eléggé szomorú lánnyal. Hogy ki volt ez a lány nem tudom. De sírt, nagy valószínűséggel spleenje volt, és nem bírta ezt a világot. Le is ültem hát mellé, és egy enyhe kis beszélgetésbe kezdtem vele.
- Szia… Miért… Miért sírsz?
- Sz-Szia… Semmiért…
- Tessék, egy tea… Idd meg, és mondd el, hogy miért is sírsz.
Oda raktam elé egy teát, előttem is volt egy, úgymond, meghívtam egy baráti teára.
- Hát… Legyen… - Kitörölte a könnyeit, majd folytatta – Hiányoznak a szeretteim… Hiányzik a legjobb barátnőm… És hiányoznak a szüleim… Nem láttam őket már egy jó ideje. És… És ebben a világban, harcolni kell, ez mind, csak erőszak. Én ki nem állhatom az erőszakot… És ezért… - Megint, sírni kezdett a leányzó.
Nem sokat gondolva, mivel egy igazi gentleman akartam lenni. Válaszoltam is, vigasztalva:
- Ne félj. A frontharcosok azon ügyködnek, hogy átvigyék a játékot. Miért nem mész, és segítesz nekik? Tűzd ki magad elé, életcélul, a játék átvivését. És minden rendben lesz, tudod… Küzdeni kell az álmodért.
- Neked… Neked mi az álmod?
- Az én álmom… Hát, az eléggé fura, nem szeretnék róla beszélni. Ha nem gond… De neked, nem kell ennyire lehangoltnak lenni, mi lenne, ha mennél, és megölnél egy pár mobot. Az mindig segít a felgyülemlett energia levezetésében.
- Rendben… Meggyőztél.
Látszott a lányon, hogy értette a témát, vette a lapot. Ki is sétált a fogadóból. De így sem tudtam meg, hogy mi a neve, nem is vettem fel a friendlistre. Ami egy pancser öreg hibája. Még mindig, egy nagy nulla vagyok. Ezért is, lett ez a játékbeli nevem…
Másodlagos célul tűztem ki magam előtt azt, hogy átviszem a játékot. Ha nem is vagyok képes, a legerősebbek közt harcolni, akkor legalább valahogy segíteni őket.






//A nevem, ha lehetséges, megváltoztatnád pls. Zero-ra? Köszönöm.
Remélem, nem nagyon szörnyű. //

Javítottam kapitány!