Mia

by **Mia** Kedd Május 31 2022, 09:55

Amikor túlcsordulnak a könnyek

Akkorra már hetek óta senki sem látta Miát. Ő sem látott senkit és nem is vágyott senki látványára. Ha az ablakon kitekintve mégis megpillantott valakit, elkapta a hányinger és ilyenkor gyorsan be kellett sötétítenie, hogy jobban legyen. Egyszerűen nem bírta a társas kapcsolatokat, mert a kinti életére emlékeztették. Ha látta is valaki, az akkor volt, amikor igyekezett visszatérni a közösségbe. Ilyenkor az emberek egy bánatosan baktató lányt láthattak, üres tekintettel előremeredve, vakon tapogatózva járva-kelve a szinteken. Számára eltűntek a színek a világból és mások is inkább csak egy NPC-ként hivatkozhattak volna rá. Vigasztalhatatlanul sírt minden este anélkül, hogy bárki is tudna a létezéséről. Legfeljebb hallgatózással bíró játékosoknak tűnhetett fel, hogy éjszakánként egy szomorú szellem kísérti a környéküket.
Csak a napról napra egyre sűrűbben érkező pittyegések rántották vissza néha a valóságba. Ilyenkor felkelt, körbejárt a szobában, az élet frissítő jelenlététől rosszul lett és ismét visszatért magányába. Ezt senki nem akadályozhatta meg, akárhogy is szerette volna. Néha azért elolvasta az üzeneteit.
"Rég láttalak. Akarsz küldizni?"
"Nem búslakodhatsz egész nap magadban."
"Gyere, sírjunk együtt."
"Nem lehetsz ilyen önző."
"Be szeretnélek mutatni valakinek. Érdeklődött irántad."
Ez az utolsó üzenet felkeltette valamilyen szinten az érdeklődését. Nem sok embert ismert, az meg még különösebb volt, hogy most egy ismeretlen érdeklődött felőle. De a legfurcsábbnak az bizonyult, hogy nem lett rosszul, mikor a találkozóra gondolt, ezt pedig nem tudta hova tenni. Ezen kívül... Mit akarhat tőle?
Elhatározta, hogy erőt vesz magán. Először a hányáshoz. Aztán ahhoz, hogy a felesleges tehertől megszabadulva talán jobb kedvvel vágjon neki az útnak.
Sápadt volt. Remélte, hogy nem látszik, de az érzései kímélhetetlenül igazon kiültek az arcára. A félelme, hogy ismét emberek közé menjen elhatalmasodott rajta és már fordult is volna vissza, amikor barátja megszólította.
- Sápadt vagy - mondta köszönés helyett. Egy nagyobb forma harcos állt mellette némán.
- Csak a hideg - próbálta elhárítani Mia, amire egy kétkedő szemöldök-felvonást kapott válaszul.
- Szeretnélek bemutatni valakinek. Ő itt Verdict. - A harcos meghajolt, Mia pedig követte a példáját. - Beszéltem neki.. Rólad.
Mia bosszúsan ráncolta össze a homlokát. - Mégis mit lehet mondani rólam?
- Azt, hogy már hetek óta bezárkózva élsz - vette át a szót a mély hangú Verdict. Miát hatalmas csapásként érték a szavak és menekülni próbált volna, ám barátja a vállánál fogva tartotta vissza.
- Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárki fölött is ítélkezzek - folytatta a harcos -, de talán segítene, ha nem csak magadra gondolnál.
- Miből gondolod...? - sziszegte Mia, ám a férfi felemelt kezével elhallgattatta.
- Tudom, hogy nehéz.. Nyolc évet elveszíteni az életedből, ezen mind átestünk. De amíg te lefagyasztva semmit nem tudtál a dolgokról, addig mi itt barátságokat alakítottunk ki.. Közel kerültünk egymáshoz. És voltak, akiket elveszítettünk. - Mia az utolsó mondatig undorral hallgatta a mondandóját, utána azonban változtatott álláspontján. Bár még nem élte át, biztos volt benne, hogy voltak, akik több fájdalmon mentek át, mint ő. Gyűlölte ugyan a helyzetet, hogy virtuális barátságokat kötnek, de nem tudott volna komolyan érvelni ellene.
- Verdict elvesztette az egész családját - magyarázta az őt idehívó fiú. A lány a szája elé kapta a kezét és nem tudott mit mondani.
- Már az is megfordult a fejemben, hogy a nevem miatti büntetés az oka - mondta, miközben egy könnycseppet törölt le az arcáról. - Azt hittem az én hibám.
- De soha nem adta fel! - vigyorgott a barátja.
- Egy feleségem és három gyermekem jött át ide és mindegyikük meghalt.
Mia szótlanul meredt maga elé. Nem bírta feldolgozni, amit hallott, nem akarta beleélni magát a férfi helyzetébe, átélni, amit ő, de mégis képtelen volt a fájdalmára nem gondolni. Nem volt képes teljes egészében átérezni, csak abban reménykedett, hogy neki soha nem kell ezt megtapasztalnia. Most valóban önzőnek érezte magát - amíg segíthetne másoknak abban, hogy minél előbb kijussanak és minél több ilyen szomorú eset történjen, ő inkább bezárkózva siránkozik a saját sorsa miatt, ahelyett, hogy erősebb lenne. Bár még mindig igazságtalannal tartotta, hogy elvesztett nyolc évet, amíg mások megpróbálták a saját életüket helyettesíteni, mégis meghatotta, hogy a férfi ezek ellenére is képes folytatni. Ezek után ő sem adhatja fel.
-Köszönöm, Verdict - ölelte át a vaskos férfit, aki megpaskolta a vállát. Elválva egy könnycsepp pixeleződött el kettőjük között, ami Miától származott, ám arcán elhatározás tükröződött.
Innentől fogva hetekig azzal foglalatoskodott, hogy minél többet megtudjon a világról, a fejlődési lehetőségekről, a veszélyekről. Nem akart beleszaladni egy túl erős mobba, de minél előbb utol akarta érni a frontot. Erősnek kellett lennie nem csak magárt, hanem a férfiért és másokért is. Ha eddig nem sikerült közös erővel, talán ő új löketet adhat az eseményeknek. Hamarosan sok pittyegés töltötte meg a fogadó kis szobájának falait...