Minako Katsumi

Név: Minako Katsumi
Nem: Nő
Kaszt: Kardforgató
Kor: 17

Kinézet~
Szépsége természetességéből fakad. Hosszú derékig érő haja enyhén tépett, amely így kitűnően kiemeli kék szemeit és arca bájos vonásait. Átlagos magasságú, karcsú, nő létére enyhén szálkás. Szereti az egyszerű, kényelmes ruhákat. Általában enyhe gyümölcsös virágillat lengi körbe.

Jellem~
Rövidtávú memóriazavar. Élete legnagyobb részét ezzel a problémával való megküzdés teszi ki. Így minden reggel a nulláról kezdve kell túlélnie és megfelelnie a mindennapokban, csupán a megérzéseire hagyatkozva. Leleményes, kitartó, okos és szenvedélyes, alapvetően egyszerű és vidám természet, aki nem ismeri önmagát, de ez nem jelent akadályt, hogy felépítse önmaga királyságát.

Képességek~
Később.

Előtörténet~

Az ablakból halványan beszűrődő fénysugár és egy ismerős hang ébresztette.
- Jó reggelt, a digitális személyi asszisztense vagyok. Öt óra nulla-nulla, július huszonegyedike, hétfő van. Az időjárás: huszonhét fok, enyhén felhős, a délutáni órákban csapadék várható. A neved Minako Katsumi, a Kyoukai You egyetemre jársz, építészmérnök szakra. Az órarended a telefonod jegyzetei között találod meg, ahogy a napirended is. - Álmos, lomha mozdulattal fordultam a másik oldalamra, hogy lenyomjam a hozzám beszélő eszközt. Félig csukott szemekkel próbáltam kitapogatni, mire sikerült is lelökni az éjjeliről, az okos óra szerű kütyüt. Azt ami folyamatosan beszélt és beszélt, mígnem koppant egyet a földön.
- Szólj ha segítségre van szükséged. - Még párszor nyújtózkodtam az irányába, mire feladtam. Rájöttem ez a póz is kényelmes az alvásra és már csukódott is le a szemem, mire egy irritáló csipogás hangja riasztott fel nyugalmamból és kényszerített ki az ágyból. Zavartan lettem figyelmes a földön lévő karperecre, a minikijelzővel ami a csipogással szinkronban villogott is. Felvettem, majd kinyomtam. Csábított ugyan az ágy, de a szokatlan ébresztés kiverte az álmot a szememből. A tükörbe pillantva rácsodálkoztam a külsőmre. Meglepett szőke vagyok, valamint hatalmas kék szemeim is újszerű hatást ébresztettek bennem, de sikerült hozzászokni mire elkészülődtem. A kezembe vettem a telefonom. ~ Az órarendet a telefonod jegyzetei között találod, ahogy a napirended is. ~ Villant be, majd megnyitottam a jegyzeteimet és elkerekedett szemekkel hitetlenkedtem. Több száz feljegyzés, naplózás és rendszerbe szedett akták tömkelege fogadott. Úgy gondoltam egy élet is kevés volna ezeket átnyálazni.
- Minako-san, sikerült elkészülnie? - Két halk kopogást egy gyenge öreges hang kísért. Megrezzentem, ekkor tudatosult bennem, hogy nem tudom kicsoda van odakint, hol vagyok... és a Minako... megnevezés is szokatlannak hatott.
- Igen. - Válaszoltam, szinte suttogva. Figyelve az ajtón lenyíló kilincset, majd a lassú kinyílást, amit topma dobogások követtek. Egy öregasszony lépett be rajta. Haja felkötve, háta egyenes, méltóságteljesen állt meg velem szemben, végigmért. Majd zavarodottságomat leplezve tettem fel az első kérdést ami az eszembe jutott.
- Ön... a cseléd? - Kedves mosollyal próbáltam leplezni, hogy összezavarodtam.
- Meg a nénikéd térdekalácsa! - Mondta, fojtott öreges hangon. Érezhetően le kellett nyelnie az első gondolatait, majd a szekrény felé fordult. Ekkor tűntek csak fel a képek. Idegenekről... és valakiről, aki nagyon ishasonlít rám. Végig vezetett a fényképeken az öregasszony, akinek a nevét sem tudom, de érezhetően... ő kifejezetten jól ismerhetett engem. Hátborzongató volt felfedezni önmagam így. Narrálva, fényképekről, oklevelekről, érmekről, bizonyítványokból. Elmondta, a szüleim pár hónapja haltak meg autó balesetben, csak én éltem túl, de megsérült a rövidtávú memóriám, aminek köszönhetően közel huszonnégy órás ciklusonként elfelejtek mindent, ritka alkalmanként kitolódik, de... a legjobb eset, ha nem napközben felejtek el mindent, hanem reggel, amikor minden megtörténik ugyanígy. Valójában... sokszor hallottam már ezt a történetet, sokadjára... élem át azt a zavarodottságot, félelmet ami most is elkísér... Társalgásunkat a telefon jelzője szakítja meg, hamarosan indulnom kell, a könyveket és laptopot még este idekészíthettem, hiszen egy cetli jelezte: vidd magaddal. Idegen folyosókon mentem végig mire kijutottam a lakásból, majd egy sofőr vitt el az egyetemig. Egész úton a jegyzeteket bújtam. A barátok csoportban, ismeretlen arcok tekintettek vissza rám, egy rövid leírással róluk. Jegyzet az ignoránsokról, az ellenségekről... Feljegyzés a tanárokról, a beadandókról és teendőkről. Végig nézni is hosszú a lista, nemhogy nekivágni. Beleolvastam a naplóba is, minden nap ugyanúgy kezdődött... de, nem mind végződik ugyanabban a rutinban. Ezek alapján voltak próbálkozásaim, végig ébren maradni, végig otthon maradni, emberekre támaszkodni, majd... megbánni. Voltak akik átvertek, hazudtak, kihasználták a tudatlanságomat és persze róluk is listát vezetek. Volt, aki rájött erre és ellopta a telefonom, ezek után mindent felhőben is tárolok. Volt aki jóban volt velem, de elköltözött. De minden nap tanulsága, hogy csak magamra számíthatok és az óvatosság a barátom. Ennek tudatában vágtam neki ennek a különös napnak. Odabent már volt egy kisebb lány csoport aki már várt rám. Ismerősek voltak, de csakis a reggel átfutott aktákból. Megbízhatónak tűntek, így velük tartottam. Aznap egész jól éreztem magam, minden elcsépelt hír hideg zuhanyként ért. Mint ahogy az is meglepő volt számomra, hogy a betegségem ellenére mennyi mindenre emlékszem a megtanultakból. Nem tudtam eldönteni mi alapján szelektál az agyam. Mit felejtek el valamint mit tart meg. Mindez elég rémisztő volt számomra. A lányokkal még este is összefutottunk az egyiküknél, ahol aztán egyre többen lettünk.

- Nerve Gear - Nevezte meg, miközben Naomi picit magasabbra emelte a sisakot, hogy mindenki jól láthassa.
- Ez tényleg az?; Ez volt az? ; Azt hittem ezeket már begyűjtötték!; Hogy sikerült utólag beszerezni? - Záporoztak a kérdések a többiektől Naomi irányába, miközben én azt sem tudtam, miről van szó. Gyáva voltam megkérdezni, úgy voltam vele, hogy majd rákeresek neten, de végül erre nem volt időm.
- Kipróbálod? - Érkezett az első kérdés felém. A srác bátorítóan pillantott rám, miközben nyúlt a kezemért, hogy picit közelebb csalogasson. Mire észbe kaptam már az ágyon ültem. Furcsán éreztem magam, rossz előérzetem volt, valamint akkor nem tudatosultak bennem, azok az összepislantások és az atmoszféra zavart rezgései, amit nem tudunk megfogalmazni, de érezzük... valami nem stimmel. Felpattantam az ágyról, heves tiltakozás élt bennem, amit nem tudtam hova tenni.
- Nem, kösz srácok, max majd legközelebb. - Utasítottam vissza a lehetőséget, egy zavart mosollyal miközben kisebb  távolságot vettem tőlük. Kimentem a konyhába, úgy éreztem kell egy kis tér és ha már itt vagyok, fel is frissítem magam valamivel. Nem volt ott senki, legalábbis azt hittem, majd feltűnt, hogy a kamra felől fény szűrődik ki és ahogy közeledtem, úgy figyeltem fel szipogás hangjára. Rövid ideig vártam, meg akartam győződni róla, tényleg azt hallom-e amit gondolok, majd bekopogtam.
- Hahó... minden rendben? - Halkan, őszinte kíváncsisággal és segíteni akarással érdeklődtem. Némi zörej, majd az ajtó kicsapódott, alig tudtam kitérni a lendülete elől.
- Igen! - Hangzott az egyértelműen hamis válasz, majd elsuhant mellettem Naomi, a házigazda. Nem tudtam hová tenni a dolgot, de ahogy elviharzott az asztalon hagyta a telefonját. ami fel volt oldva és épp üzenetet kapott.
- Meghalt már? - Mint jóérzésű ember nem nyúltam volna hozzá, de ez a mondat amit el sem akartam olvasni, mégis rövid és furcsa volt ahhoz, hogy a kíváncsiságom győzzön. Majd elképedve vettem tudomásul az ott látottakat.

Yamato írta:Meghalt már?

Yamato írta:Csúcs vagy Naomi! Kár, hogy nem tudok ott lenni én is.

Kou írta:Az a baszatlan picsa... Dögöljön csak meg, senkinek sem hiányzik majd! Ha igaz, az emberiség hálás lehet nekünk.

Rikka írta:A szülei, majd Kazu... és a legfurább, hogy sose láttam gyászolni, lehet... egy kibaszott sorozatgyilkos amúgy.

Yamato írta:Nehogy azzal gyere te is Mei, hogy nem tudta Kazu, mert igen. Akkor már rég kint voltak a hírek... Az irónia magas foka pedig az, hogy pont az a nerve gear fog vele végezni, ami Kazuval.

Rikka írta:Kazu szerette Minako-sant, ezért lépett be a saoba, pedig tudta... hogy ott meghallhat!

Naomi írta:Gratu az országosért, Keichi. Szép teljesítmény.

Mei írta:Mina félrement... oké... de ez azért túlzás volt Kazu részéről és a tiétekről is az! Szerintem álljatok le...

Kaori írta:Követi majd Kazukót, ha már miatta halt meg! Nekem is hiányzik Kazu.

Keichi írta:Egyszer olyasmit mondott, hogy ő az 5%-ba tartozik, mi pedig a töltelék vagyunk... Btv, velem is csak azért állt szóba mert kijutottam az országosra.

Rikka írta:Szegény Kazukó, sajnálom ami vele történt, Ő nem érdemelte meg a halált... Szegény Naomi, biztos nehéz lehet. *ölel*

Naomi írta:Meghívtam a ribit, ahogy megbeszéltük. Ma a saoban végzi! Tökéletes, senki sem tudja meg, ő meg követi a bátyámat.

Remegő kézzel tettem le a telefont, miközben éreztem ahogy az erőm egyre inkább elhagy. Forogni kezdett velem a világ és émelyegni kezdtem. Zakatolt a fejem az olvasottak után. ~ Valaki... lehet miattam halt meg?... Ők pedig... ők mind... meg akartak ölni? ~ Normális esetben futnom, menekülnöm kéne... Mégis valami rettenetes érzés fogott el, meg akartam szűnni itt és most... és holnap... holnap mindent elfelejtek és ők... pedig... az életem részesei maradnak. Elsétált mellettem Keichi, rám mosolygott.
- Minden oké? - Kérdezte már-már kedvesen. Sápadtan pislogtam rá, hihetetlen, hogy amiket írt, az Ő... Benne van ő is.
- Aha. Persze, csak leesett egy picit a vércukrom, alig ettem reggel. - Mosolyogtam miközben a szemébe hazudtam. Zavart voltam, éreztem. Kazu szobája előtt sétálhattam el, az ágyon hevert a Nerve Gear. A többiek hangja távolról hallatszott csak. Hirtelen annyira csábító volt, egy másik világ... és ha meghalok... akkor meghalok. Talán már most is halott vagyok. Lefeküdtem az ágyra, majd a fejemre helyeztem a sisakot.
- Link... starto. - Hangzott el halkan, határozottan.

Beléptem. Szőke volt lehetőségem változtatni a külsőmön, akár elég extrém módon is. Lila, kék, zöld hajszín... nagyon távol áll tőlem, de a szőkítés nem. Az az a skála, ami nálam már extrémnek számít. Úgy éreztem kellően ön-azonos lett az avatár amit létrehoztam. Már csak a hozzám passzoló tulajdonságokat kellet beállítani. Sajnáltam, hogy nincs opció amivel kihagyhatnám ezt a lépést, de végül döntöttem. Kardforgató lettem. Kellően elegáns, egyszerű és van egy kisebb fennköltség benne, bár lehet ez csupán az én meglátásom. Amint létrehoztam a karaktert a játék egy főtérre dobott be. Rengetegen voltak körülöttem. Valóságosak, mégis... ahogy akaratlanul hozzáértem egyikükhöz kiderült, csupán hologram. Visszajátszás, mivel utólag kerültem bele ebbe az online körbe. ~ Kazuko... ~ Villant be, majd eszeveszetten keresni kezdtem, mire a sok arc között ráeszméltem. Reménytelen... nem tudom hogy néz ki és ki lenne az. A játékosok túlnyomó részén úrrá lett a rémület Kayaba monológja hallattán, de én csak a fiúra tudtam gondolni. Arra akiről nem is tudok semmit, csakis azt... hogy még most, még itt van és soha, de soha többet nem láthatom újra. A szívem majd kiugrott a helyéről, imádkoztam hogy az égre festett istenség beszéde sokáig tartson még.
- Kazuko! - Kiabáltam, fel sem fogtam, hogy hologramok között lépkedek. Kétségbeesetten toprogtam, fogalmam se volt, merre menjek. Kit keressek. Nagy levegőt vettem és újra elkiabáltam magam: - Kazu- mintha egy kéz érintette volna meg a vállam, abban a pillanatban hátrafordultam, de mire megtehettem volna a műsor véget ért.
- Ko. - Fejeztem be a mondatot halkan, bizonytalanul. A főtér teljesen megváltozott. Az a tömérdek ember mind eltűnt. Újak kerültek a helyükre, sokkal csendesebb és nyugodtabb volt a légkör.
- Ko?~ - A hangot egy kérdő pillantás követte. Egy kislány tekintetét éreztem magamon, mire felé fordultam. Teljes volt a mindblock. Nem tudtam mit mondjak neki.
- Kazuko... ismered? - Tanácstalanul néztem rá, miközben csupán egy fejrázást kaptam válaszul.
- Köszönöm. - Majd elindultam, magam sem tudom merre...
A kezdeti kultúrsokk után sikerült magamhoz térnem és átlátnom a dolgok működését még aznap. Épp csak egy dolgot felejtettem el. Jegyzetet hagyni magamnak.

Csodás másnapra ébredtem. Madarak csicseregtek, amit szokatlannak éltem meg, de mielőtt kibújtam a takaró alól még hallgattam őket egy ideig. Körbenéztem a szobámon, egyszerű, talán túl egyszerű is. Ennél picit több stílusérzéket gondoltam magamról, ezt az észrevételt pedig egy reggeli rutin követte. Csodálkoztam amikor a tükörbe pillantottam. - Szőke? - Végigsimítottam a fürtjeimet, majd a tisztálkodáshoz szükséges eszközöket kerestem. Nem találtam, ami zavart. Furcsa volt fésű és fogkefe nélkül indítani a napott, de legalább megmosakodni megtudtam. Amikor el akartam indulni valamerre, hideg-zuhanyként ért a felfedezés: nem tudok magamról semmit. Körbenéztem a szobán, de semmi... úgy éreztem jobb, ha elindulok valamerre, hátha találok valamit. Kilépve az ajtón, tudatosult bennem, hogy még számtalan másik van a szomszédságomban. Leértem az emeletről, ekkor értettem meg, hogy egy szállodában vagyok. Egy nagyon régi, romos szállodában. Valójában megnyugodtam, nem nekem van ízlésficamom lakberendezés szempontjából. A pulthoz léptem és feltettem a következő számot.
- Kilences szoba. - Nyújtottam oda a tagbaszakadt pultosnak a kulcsot.
- Milyen... névre lett kivéve. - Értetlen pofázmánnyal morogva fordult felém az öreg. Végigmért. Talán azt hitte szivatni akarom.
- Hát nem emlékszel? - Kérdezett vissza, picit még vártam, hátha folytatja.
- Nem... - Pislogtam rá kicsit zavartan. Tovább méregetett, mintha az időt akarná húzni, majd megenyhült.
- Hát jó, Minako Katsumi névre foglaltál szobát egy éjszakára. - Morogta, miközben egy sörös poharat igyekezett minél szárazabbra törölni.
- Köszönöm. - Húztam össze magam kissé, teljesen ismeretlen volt ez a név számomra. Elhagytam a fogadót, ez az a hely ahova nem jövök vissza többé szerintem. Az utcán sétálgatva reméltem, hogy valaki ismerős leszólít, vagy bármi, de nem történt meg. Figyeltem az embereket, kitapasztaltam a menürendszeremet majd küldetésekre jelentkeztem, többségüket sikerrel nyugtázva.