Mira-chan

Név:  Tachibana Mirai
Nem: Nő
Kaszt: Állatidomár
Kor:  16

Kinézet:
Haját a játékban ezüst színűre színezte, szeme sötétkék. Többnyire bő és formátlan ruhákat hord, ám korával növekvő idomai ezek alatt is jól látszanak. Hosszú, sportos lábai vannak, bár sosem használta őket futásra. Roppant vékony, és az átlag Japán lányoknál magasabb testalkatú.

Jellem:
Magányos, különc, egy kicsit magának való, de jószándékú lány, akit sok támadás ért az élete során. Nehezen nyit mások felé, de ha ez megtörténik, akkor könnyen közel enged magához a csalódások ellenére is. Nagyon vágyik a társaságra és a barátokra, de ezt még magának sem vallja be.

Képességek
Majd később pályáznám meg

Előtörténet
Tokióban születtem, édesapám egy neves informatikai cég egyik vezető alkalmazottja, anyám pedig nagy hírű modell volt. Vonásaimt inkább édesapámtól örököltem, anyám nagy bánatára, mivel egész életében szeretett volna belőlem is modelt faragni, hogy kövessem a példáját, és én is ebben a szakmában helyezkedjek majd el. Ennek érdekében rendszeresen jártam vele stúdióba, megismertetett a különböző cégek vezetőivel, akikkel együtt dolgozott. Habár sose vallottam be neki, ezek az alkalmak engem egyáltalán nem hoztak lázba, mi több, mindig kellemetlenül éreztem magam a különböző divatos loliruhákban, amiket rám aggatott. Odahaza inkább hordtam elnyűtt, hosszú és laza pólókat rövid sorttal, hosszú és kényelmes pulcsikat, vagy bármit, ami kicsit sem csinos. És nem csupán tiltakozásból, inkább volt ez a stílus jellemző rám.
Persze az iskolában is mindenki tudta, ki az anyám, és hogy hol töltöm a hétvégét, így az emberek csupán távolról közelítettek felém. Senki nem akart megismerni, mert azt hitték, egy beképzelt modelkölyök vagyok, aki mégis odajött, főként csak édesanyámat dicsérte, meg hogy látta a legutóbbi újságban a képeket róla, és milyen gyönyörű még egy gyerek felnevelése után is. Sokan próbáltak meg barátkozni velem annak reményében, hogy bemutatom őket anyának, de ezek a dolgok mindig hamar kiderültek, és én ilyenkor mindig keményen elutasítottam ezeket az embereket.
Sokan voltak olyanok is, akik mivel ismerték a körülményeimet, bántottak a hátam mögött, puszta irigységből. Összesúgtak a hátam mögött, azt mondták, ronda vagyok, és nem méltó egy modell gyerekéhez. Ebben az egyben igazat adtam nekik, és nem is akartam sohase szebb lenni, vagy többnek látszani annál, aki belül voltam.
Ezeknek a körülményeknek köszönhetően aztán középiskolára eljutottam a pontig, amikor nem igazán voltak barátaim, nem is akartam őket, ellenben rengeteg időt töltöttem a számítógépem társaságában. A stúdíóba járásnak köszönhetően pedig rövidesen egy új szakma is elkezdett érdekelni; a fotózás. Felső középsuliban beléptem még egy fotós klubba is, hátha ott végre olyan emberekre találok, akik befogadnak, ugyanakkor ott sem tudtam kibújni az előre bekategorizálás terhe alól, és hamar meguntam ezt a hobbit is, bár feladni sose adtam, csupán a klubból léptem ki. Szabadidőmben inkább odahaza mókoltam, fotóztam is, és rengeteg kütyüm volt, amit szerelgettem, szórakoztam velük.
Nos, senki nem mondhatja, hogy nem apám lánya vagyok, akivel egyébként roppant keveset találkoztam a munkája miatt, és ezt mindig különleges, érdekes és értékes ajándékokkal próbálta kompenzálni.
Így került hozzám a Nerve Gear is, amit természetesen nagy örömmel fogadtam, mire addigra már elég nagy kocka lettem. Még a béta idején csatlakoztam a harcosokhoz, és rögtön hatalmas fanja lettem a játéknak, így nem volt kérdés, hogy aztán az elsők között joinolok fel a megnyílt hivatalos szerverre. Akkor aztán beütött valami bug, vagy más dolog, de évekig nem engedett játszani a játék. Így ébredtem fel most.
Amikor megtudtam, hogy ennyi ideig aludtam, nagyon bepánikoltam, és természetesen rögtön felkerestem a kiképző tisztet, ahogy azt egy kedves ismeretlen ajánlotta nekem. A petem is elveszítettem, akit a béta idejére kaptam, és egy új, ezüst héjú, fekete vonalakkal kuszán rajzolt tojást találtam az invertorymban helyette. Kicsit elszomorodtam, mert az utolsó emlékemben még az előző petem élt, de közben izgatottan vártam azt is, mi fog kikelni ebből a szépségből. Elővettem, és elkezdtem simogatni, dúdolgatni neki. Az volt a legjobb az idomár kasztban, hogy az ember sosem lesz magányos, és a társa sose fogja cserben hagyni. Ezért is választottam ezt a kasztot.