Lakósor

by **Kirigaya Suguha** Csüt. Nov. 01 2018, 21:34

Egy hosszan elnyúló utca a város Főterétől nem messze, amit végig magántulajdonban lévő házak alkotnak. Ezek többnyire zsalutetős, impozáns építmények, többnyire két, de néhol három szinttel, amelyek homlokzata magasan emelkedik az arra tévedő járókelő fölé. A házak bejáratát minden esetben egy aprócska, két négyzetméteres zöld fűvel keretezett privát kijárón lehet megközelíteni. A lakóépületek kinézetét tulajdonosaik szabadon váltogathatják, így a legkülönbözőbb forma és színvilág tárulhat szemünk elé. Az itt épült házak ára igencsak borsos, csak magasabb szintű játékosok engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Az utca legvégén néhány ház bérelhető, a bérleti díj itt is elég magas egy alacsony szintű játékos számára.

by **Hinari** Pént. Nov. 02 2018, 00:25

Viszontlátás

Egyre biztosabb voltam benne, hogy őt láttam, hogy őt hallottam akkor. Minden másnak is tudatában voltam, de az események, a szavak, az érintés... mint egy álom öleltek körbe, végtelenül, mégis elmosódottan.
Erre az egyre emlékeztem tűpontosan. Amikor tekintetünk találkozott.
Még mindig könnyek szöktek a szemembe és önkéntelenül is a takarót, a plüssoroszlánt markoltam... sokáig, erősen, ha nem volt ott Al. Még mindig remegtem. Ő pedig sokat zenélt. Figyeltem őt, ahogyan játszik, ahogyan főz, ahogyan a függönyt húzza el reggelente. Mosolyogtam rá, de legbelül rettegtem, hogy egyszer órákra eltűnik és nem lesz mellettem... nem tudtam kimenni az utcára nélküle. Még a kert mögötti patakhoz sem, bár sokat nézegettem az ablakból a tájat. Mi lesz, ha megint elvisznek magukkal? Beharaptam ajkaim és visszadőltem az ágyba: nem éreztem biztonságban magam a palota rendszervédelmén kívül.
De emlékeztem. És az emlékek egyre biztosabbá tettek. Lenyitottam a térképet. Kerestem egy pontot, és először találtam meg azóta, hogy soksok hónappal ezelőtt feladtam a keresését. Patakzottak a könnyeim... rácsöppentek az utcanevekre, összegyűltek a panel szélén, majd leestek róla. Én azonban mosolyogtam... mégis mély fájdalmat és keserűséget éreztem belül. Volt, hogy órákig azt az egy pontot figyeltem. Merre halad, hol állapodik meg. Nem törölt ki. Én se tettem volna ővele soha. Egyszer megláttam, hogy közel van, hogy itt állhat a zárt kapuk előtt - de nem jött beljebb sosem, én pedig hiába rohantam, nem értem oda a nagyterem ablakához, mielőtt elsétált volna.
Akkor először jártam a szobánkon kívül azóta. Megdöbbentem a felismerésre, majd gyorsan visszaszaladtam és magamra zártam az ajtót. Mélyeket lélegeztem, homlokom az ajtófélfán pihent. Minden rendben lesz. Nem jött be senki, hogy elvigyen magával.

Még ezek után is szűk egy hét kellett ahhoz, hogy remegve bár, de megpróbáljam megtenni. Nem is volt messze a teleportkaputól... de az a pár utca is, biztos sokan lesznek, biztos ki fognak szúrni páran, biztos... Al pedig nem akart eljönni velem. Megmakacsolta magát. Haragudtam miatta, talán össze is vesztünk kicsit, és talán igaza is volt... hogy ha nem érzem úgy, nem kéne még elmennem... meg figyelhetnek is... hisz biztos maradtak még, akik ártanának nekem. Vagy éppenhogy már többen lettek azóta. Alex azonban más miatt sem akarta, hogy menjek. Tudom, kiéreztem a szavaiból. Emlékezett még arra a napra ő is, és nem volt egyedül vele. Sóhajtottam. Igaza volt. Teljesen igaza volt.
De mégis...
Ő ezt nem értette meg. Nem is akarta érteni igazán!
Végül kimondtam a szavakat. A reggeli pára, a friss levegő már az erkélyen csípte a torkomat. Még kevesen lesznek, nem számítanak rám ennyire korán. Senkit sem fogok érdekelni. Senki sem fog beszélni hozzám. Nem lesz rá idejük.
- Teleport, Kezdetek Városa.
Rohantam. Minden gyorsaságommal, amim csak volt cikáztam az emberek között, összeszorított ajkakkal, befeszült izmokkal, hogy végre megérkezzek hozzá. Fogalmam sem volt, mit találok a helyszínen, a környék angolsága viszont melegséggel töltött el - úgy éreztem, ha én nem is, de ő biztosan jól érzi magát itt. Megtorpantam a lépcsők előtt, a kis kertet nézegettem. A szemközti utcasarok játékos jelenlétét jelezte, de elég volt lenyitnom a menüm hozzá, hogy elmosolyodjak. Al még most is, ennek ellenére is vigyázott rám. Beszívtam a levegőt és szabad kezemmel megnyomtam a csengőt. A fiú jelenléte megnyugtatott, erőt adott a várakozás hosszú másodperceihez. Hátrébb léptem és vártam. A kicsi, fehér doboz megmozdult a kezemben. Magamhoz szorítottam, hogy ne remegjek annyira. Lassacskán hatalmába kerített a pánik. Egyre szaporábban vettem a levegőt, és akartam, mindennél jobban akartam, hogy Alex idefusson és átöleljen újra. De tudtam, hogy most nem lehet. És tudtam azt is, hogy ez még csak a kezdet...

by **Szophie** Pént. Nov. 02 2018, 12:09

Lassan teltek a napok, peregtek a percek, és én még mindig annak a napnak a hatása alatt voltam. Akármennyire is tudtam, dolgom van a havas szinteken, nem akaródzott kimenni. Még nem tudtam arra a másik feladatomra koncentrálni most, hogy Hinarit megmentettük. Most, hogy jobban éreztem, mint valaha, hogy meg kell menteni. Azt, hogy ő is ember, törékeny és sebezhető. Tudatosult bennem, hogy feladatom segíteni őt, megóvni a bajtól. A lelkem pedig nem nyugodott, ott élt benne ez a védelmező ösztön, és nem hagyott teret más problémáknak.
Leonard úgy döntött, nem vesz részt a szenvedésemben, vagy talán úgy gondolta, jobb lesz, ha kicsit magamra hagy. Akárhogy is, már napok óta felénk sem dugta a pofáját, és ezt kezdte jelezni a kiürült hűtőszekrény, fogyatkozó tea készlet és asztalon szétszórt edények is. Nem érdekelt a káosz, amiben tengettem a napjaimat. Sokkal jobban foglalkoztatott a gondolat, hogy vajon mi van azokkal az emberekkel, akik megszöktek a kezeink alól. Napjában többször is felkerestem az épületet és csatornákat, visszamentem, és újra meg újra találkoztam a kutyás bácsival, végighaladtam egészen a védett övezeten kívüli zónákig. Kutattam. És közben lábam rengetegszer vitt csak úgy el az Igazság Palotájáig. Régi hazám kerítése már csak egy megkopott emlékfoszlányként élt a tudatomban, mégis örömöt okozott, bármikor is láttam. Röviden ácsorogtam csak a kapualjban minden alkalommal, csupán csak addig, hogy megbizonyosodjak róla, itt minden a legnagyobb rendben van. Mélyet lélegeztem a kertből áradó virágillatos levegőből, majd komor arckifejezéssel sétáltam tova, vissza a bűzölgő csatornatengerbe, vissza az utcákra, a kiürült házba. Már-már ott tartottam, hogy írok Hoorának egy üzenetet, amiben megérdeklődöm, mire jutottak, mi van a vezetővel, mi lett a ficsúrral, hogyan tovább. Még mindig a legfelső levelezésem volt az, amit vele folytattam. Többször is átfutottam a rövid szövegeket, amelyek többnyire koordinátákat tartalmaztak, amelyeket még én küldtem el neki. Addig ugyanakkor még nem jutottam el, hogy valóban felkeressem. Még mindig csupán egy vörös játékos voltam, és nem volt elég önbizalmam hozzá, hogy másképp tekintsek magamra. Márpedig, miért is méltatna válasszal valakit, akiről messziről lerí, hogy ölt már.
Sokszor eljátszottam a gondolattal is, hogy Annabellel találkozzak. Hogy talán emlékszik rá, hogy ott voltam, és a homályos képzetekből nem csak Alex rajzolódik ki tisztán számára. Hogy talán még arra is képes, hogy megbocsásson, amiért magára hagytam. Ezek a gondolatok álomként úsztak fel előttem, de a józan realitás hamar visszahúzott a földre. Nem voltam képes valóban felkeresni őt. Semmi szüksége nem volt rá, hogy a jelenlétemmel még inkább felzaklassam. Egyszer majd talán, de nem most, amikor valószínűleg egyébként is össze van zavarodva. Eszembe villant, mennyire össze volt törve, hogyan feküdt a cellája alján étlen-szomjan, kizsigerelve. Megborzongtam, és tehetetlen düh töltötte meg lelkemet. Tudtam, hogy ezt feldolgozni még egy olyan erős lánynak is sok lesz, mint ő.
Valaki csengetett. Egy pillanatig álmodozva merengtem magam elé, nem tudatosulva bennem, hogy nekem szól a hang. Nem fordult elő túl sokszor, hogy akárki is meglátogatott minket, a legutolsó még Ozirisz volt. Nem vártam senkit, és tudtommal Leonard sem. Lassan jutott el elmémig a homályos tudat, hogy talán ajtót kéne nyitnom. Legalább elküldeni szerencsétlent a fenébe, hogy most nem alkalmas. Tudtam, hogy ezt kell tennem, így belebújtam a mamuszomba, magamra rántottam köntösömet, és úgy, ahogy voltam, kócosan csoszogtam el az ajtóig. Arcomra keserű düh ült ki. Nem szerettem gorombán viselkedni másokkal, de az ilyen tolakodó alakok megérdemelték. Sóhajtva nyitottam ajtót, és arcomról rögvest el is tűnt a düh kifejezése, helyette nem maradt más, csak az értetlen pislogás. Nehezen fogtam fel, hogy valóban az áll az ajtóm előtt, akit látok. Nem szóltam egy szót sem. Csupán automatikusan szélesre tártam az ajtómat, és védelmezően taszigáltam beljebb, miközben gyanakvóan körbepislogtam az utcában. Mit kereshet itt? Ez volt az első kérdés, amely megfogalmazódott bennem, és szüntelen kiabált legbelül.

by **Hinari** Pént. Nov. 02 2018, 16:41

Próbáltam minden külső zajt, mozgást kizárni: csak az ajtóra koncentráltam, merőn bámultam a kilincset, hogy végre megmozduljon. Nem igazán gondoltam bele, mi lesz, ha bárki más nyit ajtót, vagy egyszerűen csak rossz helyen járok... tekintetem csupán egyetlen képet volt hajlandó agyam felé átengedni - és szerencsémre nem is kellett hazudnia hozzá.
Szophie állt előttem, az ajtó túloldalán.
Ahogy ő, úgy én is csak szótlanul álltam ott és dolgoztam fel az információt. Valahogy... más volt, megváltozott, mióta utoljára láttam. Lehet csak a kócossága miatt, vagy... de nem érdekelt, mindez egyáltalán nem volt lényeges most. Ő volt. Tényleg ő volt! Szemeim elhomályosodtak és izgatott lettem, egy szempillantás alatt pörgött fel az erővel lenyugtatott szívverésem: nem a képzeletem játszott velem, nem a kimerültség vagy a szomjúság tette! Hihetetlenül boldog voltam, hogy tényleg, tényleg ő állt velem szemben, teljes valójában. Még mindig nem tudtam elhinni. Nyeltem egyet és hagytam, hadd vonjon be, tereljen amerre akar. Becsukta mögöttem az ajtót; én szétnéztem: el nem mosogatott tányérok és poharak hevertek mindenütt, a sarokban Vezér aludt békésen. Talán Szophiet is én keltettem fel. Összezavarodtam a gondolatra; lehet mégsem volt jó ötlet ilyen korán jönni? Ez eddig meg se fordult a fejemben... elvörösödve tettem le a fehér dobozt az asztalra és töröltem meg szemeimet a blúzom szélével. Nem tudtam hogyan kezdjek neki, sőt, igazából... semmi tervem se volt, hogy mit is kéne most csinálnom. De idebent elkezdtem megnyugodni. A páros jelenléte és a kis tér adott annyi biztonságérzetet, hogy ne törjön rám a pánik; igaz még kellett pár nagyot nyelnem, hogy végleg vissza tudjam szorítani azt. Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy őket látom. Az egész olyan... álomszerű volt. Itt voltak. Ők tényleg itt voltak!

by **Szophie** Pént. Nov. 02 2018, 19:19

Még mindig nem fogtam fel, hogyan is történhetett mindez. Nem hittem volna, hogy Annabell maga fog meglátogatni engem, mégpedig ilyen korán. Arca maga volt a rejtély, csupán némi dacot véltem leolvasni róla, és egyfajta különös csillogást a szemében, amit sehogyan sem tudtam hová tenni. Mint aki éppen egy erőteljes lázálmot él át.
Azon nyomban megfogtam a kezét, és a kanapé felé kezdtem el húzni. Nem kellett a függöny elhúzásával bajlódnom, mert még ki sem húztam, annyira korán reggel volt. Nem mintha számított volna, egész este álmatlanul ücsörögtem a kanapénkon. Rég túl voltam már azon, hogy a biológiai igényeimre vagy a napszakokra figyelmet fordítsak. Vezér mocorogva kelt fel helyéről, és nagyokat pislogott vendégünkre. Egy pillanatig átsuhant az arcán valami morcos, amit egy kaffantással fejezett ki, de aztán feleszmélt, kit is köszönthetünk magunk között, és azonnal felpattant a helyéről. Magához képest igencsak boldogan oldalazott oda a lányhoz, és röviden megnyalta a kezét. Nála ez volt a köszönés. Ezek után viszont nem fordított több figyelmet ránk, visszafeküdt a helyére. Neki is hosszú volt az este, sokáig velem virrasztott. Megérdemelte a pihenést. Úgy gömbölyödött össze, mint egy túlméretezett hógolyó, arcát belefúrva párnájába.
Én megtöröltem eközben a szemeimet, és megnyúztam arcomon a bőrt. Kipirosodott az arcom a mozdulattól. Mindeközben zavartan kezdtem el tenni-venni. Az asztalomon ide-oda tologattam az edényeket, rakosgattam őket, szemeimet pedig mindvégig Hinarira függesztettem. Kislányos mozdulatokkal pakolgattam az edényeket, szégyellve, hogy ott állnak használtan, magányosan. Feltettem egy kanna vizet a sebtében meggyújtott tűzhelyre. A mozdulat közben lelöktem egy csészét, és én zavartan néztem utána, arcomon valamiféle megmagyarázhatatlan mosollyal. Megvakartam a fejem búbját, miközben a felszálló pixelekre meredtem. Tanácstalan voltam, hogy most mégis mit tegyek.
Hiszen mit is mondhatnék ennyi idő után? Készültem rá, hogyne készültem volna, ezer és egyszer játszottam el fejemben a gondolatokat, miképpen fogom előadni a szabadulásom történetét, mint fogok bocsánatot kérni, hogyan fogok mindent elmagyarázni. Most mégis szótlan voltam. Teljesen üressé váltak a gondolataim, nem tudtam, hol is kezdhetném. Hogy magyarázhatnám el, miért is követtem el akkora bűnt, hogy így magára hagytam? Nem lenne semmiképp hiteles a dolog. Már én magam sem emlékeztem rá pontosan, miért és hogyan is történt. Nem mesélhetem el azt, aminek megtörténése már saját magam előtt sem bizonyos.
A teavíz felforrt, ennek a kanna hangos, egyenletes sípolása adott hangot. Remegő kézzel babráltam valamit a tűzhelyen, majd leemeltem a lángokról. Megremegtem. Végigfutott bennem valami különös felismerés, hogy ez az egész nem álom. Felnéztem, egyenesen Annabell szemébe. Ahogy elvesztem a tekintetben, olyan magány, olyan kétségbeesés szállt meg, amitől azon nyomban szédülni kezdtem. Elejtettem a kannát, nagy csattanással csapódott a földnek, és a forró víz kellemetlenül égetve borította be a lábamat. Mélyet sóhajtottam, arcomra kiült a keserűség, majd nagy léptekkel megindultam a lány felé. Futottam, és futva libbentem ölelésbe. Nem bírtam ki. Nem kérdeztem meg, akarja-e, vagy szabad-e. Nem is törődtem vele, mit gondol. Csupán érezni akartam, hogy ez az egész valóság. Hogy már kiléptem a börtönszörny árnyékából, és nem játszadozik a képzeletemmel többé amaz. Szorosan magamhoz rántottam, és fejemet a hajába fúrtam. Mélyet lélegeztem, beszívtam az illatát a szőke tincsek közé bújva. Megremegtem. Kirobbant belőlem a zokogás, és közben valami különös megkönnyebbülés öntötte el egész belsőmet.

by **Hinari** Pént. Nov. 02 2018, 21:17

Nem szólt hozzám semmit, habár számítottam rá, mindennél jobban reménykedtem benne. Kezének érintése nyomán melegség és egyfajta megkönnyebbült békesség futott át rajtam, de ez sem tartott soká, elengedett. Beharaptam ajkaim, leültem a kanapéra, ahova invitált.
- Szia Vezér - simogattam meg a farkast mosolyogva: látszott, hogy örül nekem és én is örültem neki. Ővele sokkal könnyebb volt... nem forogtak körülöttünk kimondatlan, súlyos szavak; a farkas nem törődött ilyesmivel. Szophienak azonban nem tudtam, hogyan és mit kellene mondanom... sem azt, hogy ő miért viselkedik így. Kétségbeestem. A szoknyámat bámultam zavartan, el-elkapva egy-egy pillantását, de mindannyiszor, amikor felemeltem fejem és ajkaim szóra nyitottam... a szavak nem jöttek. Végtelenül szégyelltem magam, idejöttem hívatlanul és mégcsak azt se mondom el, hogy miért. Szophie remegő tagokkal vívódott a tűzhely körül, és amikor az a csésze leesett... éreztem, hogy a torkom elkezd csípni a gombóctól, ami benne növekszik. Felpattantam, talán gyorsabban is, mint akartam volna, majd ugyanilyen hirtelen torpantam meg és bámultam én is a pixeleket, amik körülöttünk szálltak. Nem kellett feltakarítani. Ez itt nem a kinti világ volt.
Szophie végül feltette a vizet forrni, én pedig ott, ahol voltam maradtam meg, féltávon a tűzhely és a kanapé között. De nem tudtam tovább nézni őt így. Szelíden elmosolyodtam és kitöröltem lecseppenni készülő könnyeim. Ahogy hátat fordított, hogy a kannát levegye a tűzről; ahogy megszédült... hangtalan léptem mögéje és fogtam meg én is annak fülét: mellkasom súrolta hátát és vállát, jobb karunk egymást simította halványan. Én is bizonytalan voltam, túlzottan, előtörő könnyekkel küzködve, nem is igazán tudatában annak, hogy tagjaim merre hogyan mozdulnak. Segíteni akartam, megnyugtatni és magam is megnyugvást nyerni tőle, de nem átgondoltan, előzetes tervek nélkül. Elejtettük a kannát. Elmosódott a pillanat és én azon kaptam magam, hogy mindkét szandálom vizes. Meglepetten néztem le rájuk. A világoskék felület lassan sötétedett el, a fehér szalagok ázottan lógtak. Lefagytam, tétován néztem fel Szophiera, füleim még csöngtek az iménti csattanástól.
Hogyan is kellene folytatódnia?
Nem tudtam, mondjak-e valamit, hajoljak-e le felvenni, tegyek-e valamit, tehetek-e valamit érte? Értünk. Rettentő bátortalan voltam, mégcsak megmozdulni sem mertem. Féltem. Iszonyatosan féltem, hogy elrontom. Nem ezt szokta meg tőlem, vajon mit gondolhat rólam? Ő még ismerte azt a másik, gondtalan, visszahúzódó lányt is... de mit láthatott belőlem aznap? Nem mertem belegondolni. Én csak meg akartam neki mondani, hogy... ő meg biztos csak...
Átölelt.
Hirtelen és forrón; forróbban, mint a víz, ami a lábunkra loccsant. Arcát hajamba fúrta és elkezdett zokogni... és vele együtt az én könnyeim is kicsordultak némán. Átöleltem; forrón, forróbban, mint a víz, ami a lábunkra loccsant. Arcomat fekete haja csiklandozta; erősen szorítottam őt, beszívtam illatát, lényét, ujjaim a felsőjét markolták könyörtelenül. Soha többé nem akartam elengedni őt. Soha, soha... soha már.

by **Szophie** Pént. Nov. 02 2018, 21:36

Emlékeztem. Az első látomásom akkor támadt, amikor az első éjszakánkat töltöttük a peremvidéken, avagy a halál síkján. Így nevezték a börtönben azokat a területeket, ahol nem járt senki. Ami nem volt feltüntetve az évek alatt összetákolt térképeken, ami nem tartozott a felkutatott régiókhoz. Történetek keringtek róla, hogy páran megpróbáltak arra menni, egész csapatok, de senki sem tért még vissza. Kósza legendának számított, hogy a kijutás valahol arra, a perem legvégén várhat ránk. Mégis, annyira rettenetes volt az a környék, hogy senki nem merészkedett arra sohasem. Már az ismert régiókban is számtalan szörny és rémség leselkedett az emberre, rosszabbak, mint amit el lehet viselni. Azon túl pedig maga a pokol koponyákkal kikövezett útja várt ránk.
Nagyjából harminc órája hagytuk el azt a pontot, ami a legkülső védvonalnak számított. Akkor láttunk utoljára embereket magunk körül, és halvány viaszsárga fénnyel megvilágított termeket. Ide már nem hatolt be semmi, és meg-meg gyújtott gyertyakristályunk sem tudta megtörni a ránk települő sűrű feketeséget. Folyamatosan úgy éreztem, szempárok ezrei figyelnek. A tarkómon felállt a szőr, és minden receptorom veszélyt jelzett. Már az hatalmas kihívásnak számított, hogy a lábaimat egymás után rakodjam a kietlen alagutakban. A barlang minden négyzetcentimétere árasztotta magából a veszélyt, és mindenem kiabált érte, hogy forduljak vissza. Valami mégis előre hajtott. A kijutás reménye, ennyi hosszú bent töltött idő után.
Harminc óra kellett hozzá, hogy a folyamatos rettegéstől hajtva is elfáradjunk annyira, hogy le bírjunk feküdni pihenni. Harminc órába telt, hogy megálljunk, és hangtalan, hogy még a lélegzet is fojtott volt, mintha kendő mögül volna, leheveredjünk. A folyamatos készültség miatti fáradtság hirtelen döntött le a lábamról. Alig kellett hozzá pár másodperc, és már aludtam is. Az álmaim is világosabbak voltak, mint az alagút, amelyben jártunk. Talán még a halál sem oly sötét és barátságtalan. Akkor történt először. Egy szőke tincset láttam megvillanni a sötétségben. Kinyitottam szemeimet, és megdörgöltem azokat. Szívem hevesen vert. Megcsíptem magam, hogy megbizonyosodjak róla, álmodom-e vagy sem. Sajnos a játékban nem volt fájdalom, így fogalmam sem volt róla, ér-e a módszer valamit, ám úgy ítéltem meg, hogy ébren vagyok. Egy kacaj harsant a kihalt teremben, én pedig mit sem törődve a környezetemmel, futásnak eredtem. Megláttam őt. Ott volt a háta, teljes valójában. Arcomra mosoly költözött, és én mentem tovább, vonzott az alakja. Rohantam hozzá, beszívni az illatát. Megfordult, és rám mosolygott. Aztán ott hagyott. Eltűnt a sötét semmiben. Oda léptem, ahol legutoljára állt. Körbe-körbe forogtam, kiáltoztam utána, ám hangomat elnyelte a végtelen mélység. Ott hagyott, de a lelkemben is maradt valami utána. Egy fény folt, amelyet követhettem aztán. A másnap reggel azon a ponton ért, a többiek is ott találtak rám.
Nem voltam benne biztos, hogy nem-e egy lázálomnak vagyok még mindig részese. Ám nem érdekelt, végre megérinthettem, utolérhettem őt. Úgy tűnik, sikerült elég gyorsan futnom végre. Beszívtam mindent, ami belőle áradt, és közben lelkem lassan megszállta a nyugalom, amelyet hosszú ideje nem éreztem. A kijutás sem volt elég hozzá, hogy visszazökkenjek a "rendesbe". Nem, ide több kellett. Ő.
Zokogásom lassan csuklássá változott, majd az is megenyhült, és végül lassú fújtatássá csöndesült. Mikor végre elérkezettnek láttam az időt, lassan toltam el magamtól, vöröslő, de csillogó szemekkel.
- Kijutottam. Követtem a fényed. - suttogtam megdicsőülten a vállait szorongatva, és a világért sem engedtem volna el többé.

by **Hinari** Szomb. Nov. 03 2018, 16:17

Túlzottan is erősen éltek bennem a közelmúlt eseményei. Az az előző két hónap. Őt szorítottam és hallgattam, ahogyan zokog. Ajkaimat harapdáltam, vissza akartam idézni az elvesztését, az érzéseimet amik vele kapcsolatban repkedtek, a kérdéseimet, a vágyaimat, hogy újra láthassam, érezhessem őt. De nem; egyikük sem akart előjönni. Ott maradtak hátul, együtt guggolva agyam egy félhomályos sarkában, és csöndesen figyelték a felkavaró pánik tombolását a téren. Csak ez létezett bennem most. Éppen csillapodott hisz itt volt velem ő, tapinthattam ruhájának anyagát, tincsei szétterültek a vállamon... de tudtam, hogy elég egyetlen pillanat, egyetlen méter is akár. Mélyen beszívtam a levegőt és behunytam szemeim: ez most nem számít. Felül kellett kerekednem rajta. Nem tekinthettem rá csupán úgy, mint egy szeretett személyre, nem használhattam ki, nem lehettem ennyire önző. Hiányoztam neki.
A gondolat mosolyt csalt az arcomra.
Hagytam, hadd sírja ki magát, közben hol erősebben, hol gyengédebben öleltem őt. Ujjaim végigfutottak hosszú haján, könnyeim átáztatták felsőjét; a karommal törölgettem le őket arcomról. Jó volt fejemet a vállára helyezni. Érezni, érinteni akartam őt, tudni, minden porcikámmal tudni, hogy nem vagyok magamra hagyva. Hogy nem vagyok egyedül. Ez volt az egyetlen, ami meg tudott nyugtatni, csak így éreztem magam biztonságban. Hiába telt el lassan másfél hét; az előző nyolc-tíz hatalmasat harapott, a seb pedig még mindig vérzik szüntelen. Nem is tudom, be fog-e forrni valaha.
Elöntött a magány érzése. Önkéntelenül is eszembe jutott, bekúszott elmémbe sunyi, hátsú gondolatok formájában és elég volt rágondolni a sebekre, hogy előtörjön ismét. Nem kellett volna megtörténnie. Igyekeztem, úgy igyekeztem nem gondolni rá! - és most mégis itt van. Elkezdtem zokogni én is. Hangosan, talán éppen váltva egymást, talán együtt, szinkronban a lánnyal. A tűzhely mellett, lábunkkal a lassan elpixeleződő vízben tapicskolva. Nagyokat lélegeztem, erővel bírtam rá magam, hogy abbamaradjon. Hisz nem volt baj, már vége volt. Vége volt. Itt voltam velük.
És Alex mellett visszakaptam Szophiet is.
Ahogy eltolt magától, képes voltam őszintén visszamosolyogni rá. Nem is igazán hallottam szavait, csak azok hangsúlyát: a csillogást néztem szemeiben és az örömöt, diadalt az arcán.
- Nagyon féltem - vallottam be - Féltem, hogy nem láthatlak többé. Hogy bajod esik - rámosolyogtam - Úgy örülök, hogy itt vagy. Azt hittem, csak hallucinálok... - haraptam el a mondat végét, még mielőtt a képek, az emlékek újra maguk alá temettek volna. Megremegtem, próbáltam kizárni őket. Nem szabadott rájuk gondolni. Semmire, ami odalent történt.
Homlokomat Szophie mellkasának nyomtam. Akartam még belőle egy kicsinykét, mielőtt újra elszakad minden és ő lehajol, hogy felvegye a kannát. Vagy épp visszaülünk a kanapéra. Kifújtam a levegőt és bólintottam: igen, mostmár rendben leszek. Talán...

by **Szophie** Kedd Nov. 06 2018, 21:51

Ahogy arcát a mellkasomnak nyomta, úgy simogattam két oldalt a fejét, a selymes tincseit. Eltűrtem, és azok újra és újra visszahullottak. Épp ilyen egyszerűen sodortak el az érzelmek is mindkettőnket. Ekkor már semmi nem emlékeztetett az alig pár perccel alábbhagyó sírásomra. Csak az arcom volt nedves még egy kicsit, a szemeim vörösek, de már nem duzzadtak. Már csak a falak visszhangozták múló zokogásom hangjait, egybefonódva Hinari zokogásának trilláival. Úgy simogattam, óvatosan, finoman, mintha csak az édesanyja lennék. Az érintésbe igyekeztem belecsempészni minden szeretetemet, amire még képes volt gyarló szívem, szemeimmel pedig óvó gyöngédséggel néztem le rá. Megmentettem. Bizonyosságot nyert, hogy elért hozzá a kiáltásom. Hiszen eljött hozzám, emlékezett rám. Így, a bizonytalanság mocsarában hagyva is kikecmergett értem. Nem mintha akartam volna, hogy így történjen. Azért bujdostam, nehogy még jobban felkavarjam a jelenlétemmel, azért nem látogattam meg, azért nem kerestem. Még ezekben a pillanatokban is aggódva figyeltem, nem-e zökkenti ki valami túlságosan, nem-e kavarom fel valamivel, akár egy mozdulattal, akár egy-egy elejtett szóval. Teste meg-meg rázkódott, és én tudtam, hogy olyan sebekkel gazdagodott, amelyek behegedése egy életen át fog tartani. Tisztában voltam vele, hogy ez örökké bele fog vésődni, és nyomot hagy majd a személyiségén. És mégis eljött.
Emlékezett rám. Ez már világos volt. Ott és akkor elértek hozzá a szavaim. Habár a küldetés során végig tiszta bizalommal fordultam a végeredmények felé, én magam sem voltam olyan magabiztos, mint amiképp mutattam. Ott, amikor megláttam a földön fekve, könnyű lett volna feladni. Csak elengedni a reményt, és magamba fordulni. Összetörni, épp úgy, ahogy a földön fekvő, kiszolgáltatott lány. Ehelyett még mindig küzdöttem. Harcoltam, hisz immár tudom, hogy ez a dolgom. Meg kell mentenem Őt, mindörökké, ahogy tette azt ő is értem ott, a börtön legmélyén, a pokol kapujában. A fényévé kívántam válni. Mindent megtettem volna érte, hogy elérjem őt, hogy biztosítsam róla, hogy támogatom. És habár azóta sem tudom, mi történt akkor, ami az életpontjait sárgába húzta vissza, úgy hiszem, ez a mi küzdelmünk eredménye volt. Az emléket azóta is kincsként őriztem, mint egy igaz csodát. A szavainknak súlya van. Az én szavaim pedig, láss csodát, célba találtak és segítettek.
Arcomon jóleső mosoly terült szét, ahogy felfogtam, hogy tényleg itt van. Eljött hozzám, és ahelyett, hogy összetörném őt, inkább bizalommal fordul felém. Keres engem, a társaságomat, kitárulkozik előttem. Jóleső érzés volt tudni, hogy nem veszítettem el őt. Aki annyira fontos volt. Aki nem csak a fenti világom részét képezte, mint egy réges régi emlék, hanem a sötét utamon is fényként vezetett tovább.
Én valóban hallucináltam. Nem mondtam ki, csak magamban mosolyogtam meg a gondolatot. Megfogtam az állát, felemeltem a fejét, hogy az arcomra nézzen, és én reá mosolyogtam.
- Az aggodalmad elért hozzám, és én kijutottam általad. - tekintetem az övébe fúrtam. - Most eljöttem, hogy viszonozzam a szívességet. Soha nem foglak magadra hagyni. Soha többé.

by **Hinari** Kedd Nov. 13 2018, 19:45

Kezdtem jobban érezni magam. A könnyeim is elfogytak, a levegő pedig valahogy melegebb lett körülöttünk. Biztonságban éreztem magam mellette. Még vettem egy utolsó nagy levegőt és lassan, megfontoltan engedtem ki - hallottam szívverésemet, amely csitulni látszott, remegésem elcsendesült. Kinyitottam szemeim, ahogy kezeivel az államhoz ért: meglepett a mozdulat, de egy pillanatig sem féltem tőle. Pillantásunk találkozott, azúrkék íriszeim vonásait fürkészték. Bólintottam, arcomon kesernyés, fáradt mosollyal: ezt a mosolyt csak az érthette, aki élt már át borzalmakat. Aki pontosan tudta, mi az, és azt is, hogy soha semmi nem lesz már ugyanaz, mint volt. Abban pedig nem kételkedtem, hogy barátnőm érteni fogja.
- Hiányoztál. Köszönöm, hogy eljöttél értem. Hogy segítettél - fogtam meg a kezeit és mosolyogtam rá vörös orcákkal, immáron őszintén és tisztán. Aztán eszembe jutottak szavai, a szorításom ösztönösen is erősödött. A homlokomat ráncoltam - Hogyan... - nem fejeztem be a mondatot, hiszen már rég tudtam a választ. Eleget gondolkodtam rajta. Láttam már azt a másik énjét, de nem. Megráztam a fejem. Nem. Mégse akartam tudni. Eszembe ötlött egy gondolat, ami mosolyt csalt arcomra; kínnal telt vidámsággal töröltem le rászáradni készülő könnyeim a szemem sarkából - Ez most mindegy is. A lényeg, hogy itt vagyunk. Megtaláltuk egymást - nevetni támadt volna kedvem. Úgy örültem neki! Ő volt a legjobb barátnőm idebent.
Hirtelen átöleltem, szorosan és felszabadultan. El sem tudtam hinni. Még mindig nem. Nevettem, egy pillanatra elfelejtve mindent. Egy pillanatra újra átélve azokat a gondtalan másodperceket. Egy pillanatra visszatérve a régi énemhez - ahhoz, amit már akkor is, szinte csak ő volt képes kihozni belőlem.
- Igyunk teát - indítványoztam mosolyogva és lehajoltam a kannáért: egy finom, jóízű angol tea most mindennél jobban esett volna. Pont úgy, ahogy régen. Ővele.

by **Szophie** Szomb. Nov. 17 2018, 23:40

Engedtem, hogy felvegye a kannát, és tele töltse vízzel. Nem nyúltam érte, és nem kaptam ki a kezéből, mint egy jó házigazda. Nem azért, mert bunkó voltam, csupán csak soha életemben nem kellett a vendégfogadás illendőségével foglalkoznom, és nem láttam benne semmi különöset, hogy ezt ő teszi meg helyettem. Szórakozottan figyeltem a mozdulatait, majd az ablakhoz sétáltam. Mély sóhajjal jutalmaztam meg a függönyök látványát, majd lenyitottam a menümet, és körbenéztem az utca látképét. Vezér közben az ajtóhoz telepedett, látszólag mozdulatlan feküdt és pihent, gyakorlatilag viszont fülei, mint két kagyló, pásztázták a külvilágot.
Mozdulataim talán különösek lehettek, de számomra fel sem tűnt a dolog. A mindennapi életem részévé vált a gyanakvás, hiszen vörös indikátorosként több ellenséggel kellett szembesülnöm, mint valaha. És ez mégsem volt nehézség számomra, a börtön után már semmiképp nem zavart a dolog.
Odapakoltam két darab kék mintával gazdagon díszített fehér porceláncsészét az asztalra, mellé kiskanállal, elővettem egy kis süteményt, ami valahonnan talán ismerős lehet Annabell számára, majd levettem a polcról egy adag teafüvet. Aincrad leghíresebb, és egyben legjobb teásától, ahonnan a palota is rendelte mindig a szállítmányokat.
Leültem a kanapéra, felhúztam mamuszba bújtatott lábaimat, és betakartam magamat a pléddel, ami már állandó társam volt a hétköznapokon. Hajam még mindig kócosan meredezett ide-oda, és a szobát a kinti reggeli napfény helyett továbbra is a lámpa zavaróan sárga fénye világította meg.
Otthonos, barátságos és egyszerű kis házikó volt a miénk a maga nemében, semmi fellengzősség, semmi különlegesség. Mondhatni, szinte nem is hozzám illő. Nem azok után, amiben felnőttem. Viszont már régen egy másik ember életét éltem, és ebben a történetben a lakberendezést közösen követtük el Leoval. A barátságos és színes babzsákfotelek mind az ő érdeme voltak, amik szinte felvirágoztatták a szobát. Kellemes és kényelmes otthon volt a miénk.
Megvártam, hogy felforrjon a víz, és a szobát betöltse a frissen készített fekete tea kesernyés illata. Mélyet lélegeztem az ismerős aromából, majd kortyoltam, végigszántva a forró nedűvel a torkomat. Csak eztán szólaltam meg.
- A legjobb barátnőm vagy. Ott leszek, ha igazán szükség van rám. - magabiztosan néztem rá, és mintegy mellékesen mondtam ki a mondatot, mintha csak semmi súlya nem lenne. Mintha tényleg képes volnék rá, hogy bármikor ott teremjek, ha gond van. Azt hiszem, el is hittem a saját szavaimat. Hiszen ő is ott volt, amikor szükségem volt rá. Ha nem is tud róla, ha nem is a fizikai valójában, de segített kimenekülnöm, amikor kellett. Hát kell ennél több bizonyíték?
- Soha sem hagylak igazán magadra. - Nem, mert a lelkem egy darabja mindig nálad lesz. Az a bizonyos vörös fonal már örökké összeköt veled, életeken és emlékeken át vezetve az utunk.
Természetesen ez a magabiztosságom pár héttel ezelőtt még nem volt meg, amikor megtudtam a szörnyű tényt, hogy Hinarit elrabolták, amikor magamat hibáztattam, amiért nem kerestem fel időben. Ezek az események viszont ezekben a percekben lényegüket vesztették, mintha soha sem történtek volna meg. A lelkembe kellemes melegség költözött, ahogy a szőke tincseket figyeltem, azok igaz valójában. Nem változott, hát hogy változhatott volna? A játékban ilyesmi nincs. Csak a szeme és az arckifejezése, az volt olyan különös, olyan fájdalommal telt, amilyet talán csak a tükörben szoktam látni egy régebbi életben. Különös zavar töltött el, amikor erre gondoltam, így inkább arra fordítottam a figyelmem, ahogyan az előbb felnevetett. Igazi boldog őszinteséggel. Ez már sokkal jobban tetszett, mint egy napsugár a felhős égbolton.
- Te is eljöttél értem, még ha nem is tudsz róla. - vontam meg a vállamat. - Nem hagytál magamra, és ez rádöbbentett sok mindenre. Ez erőt adott, és most már tudom, amit akkor még nem, és amit szeretném, ha te is a fejedbe vésnél általam; hogy soha sem vagyok igazából magányos. - pedig annak éreztem magam. Akkor, amikor a börtönbe küldtem magamat, és később, amikor lent voltam, még jó sokáig. Nem fogadtam el a segítséget, a társakat, még Leot sem. Hosszú ideig kerülgettük egymást, míg meg tudtam nyílni neki igazán. Amíg barátommá fogadtam. És még akkor is folyamatosan aggódtam, féltem, hogy elmegy, otthagy, és megint egyedül maradok. És akkor, azokon az éjszakákon talált rám Annabell és Makoto. Akkor jelentek meg a sötétségben, mint egy érzés, egy lámpás az éjszakában. Úgy hittem, ezek után már soha többé nem fogom azt a kétségbeesést érezni, mint akkor. Immár volt egy mély belső támaszom, ami elég erőt adott a folytatáshoz, bármit is gördítsen elém az élet. Eldöntöttem, hogy nem fogok meghajolni a magány akarata előtt, még akkor sem, ha szörnyű dolgok történnek velem, ha szomorú események láncolata taszít le a mélybe. Erőt kaptam, olyan mély belső tanítást, ami ezentúl el fog kísérni egész életemen át.
Belekortyoltam a teámba. Révedezve figyeltem a lány arcát egy pillanatig, aztán elmosolyodtam.
- Egyébként kérdezz bátran bármit. Őszintén válaszolni fogok. - mondtam csak úgy mellékesen, és felé toltam egy kicsit a süteményből. Én magam is vettem belőle egyet, és szórakozottan figyeltem amazt. Egyelőre nem haraptam bele.

by **Hinari** Szomb. Nov. 24 2018, 21:12

A vizet néztem. Ahogyan fodrozódik, felszalad a kanna falára majd húzódik vissza bátortalanul, újra és újra kipróbálva magát. Belül azonban forrong, mozgolódik, hajtja egy erő melyet ő maga sem ért... végül pedig megadja magát neki. Elönti, felforr, sípol.
Levettem a kannát a tűzhelyről és bezártam a panelt, amely az állapotáról tájékoztatott. Oldalra pillantottam. Szophiera, aki éppen a szorosra zárt függönyöket bámulta. Nem zavart, hogy tenyeremet égeti a vas - jó volt végre valamit érezni. Nem csak a végtelen, nyirkos hideget... Ha tekintetünk találkozott, rámosolyogtam. Megkerültem a konyhapultot és az asztalra helyeztem a kannát. Addigra minden elő volt készítve. Ez is a nyugalom volt, a nyugalmat jelentette számomra - annak egy sajátos, nosztalgikus formáját.
Nem is gondoltam most semmi másra. Töltöttem neki és magamnak is.
- Köszönöm... - feleltem neki halkan, két kezemben az apró csészét szorongatva. Folytatnom kellett volna. Mondanom kellett volna neki valami hasonlót, hisz én éppúgy ezt éreztem, ő volt a legjobb barátnőm és mégis... fogalmam se volt, mi történt akkor valójában. Hogy szüksége volt-e rám... akarta volna-e? Vagy hiába lett volna minden? De miért... miért nem engedted, miért nem engedtél be? Könnycsepp hullt a fekete folyadékba, megzavarva annak csitulni látszó békességét. Behunytam szemeim és beleszippantottam a teába: légutaimat marta az égető hő. Talán... túl valósághűre sikerült ez a játék. Talán mindannyiunkat becsapott.
Magabiztosabb lett, mióta utoljára találkoztunk. Nem. Máshogy lett magabiztos, más értékekkel kapcsolatban. Ő is megváltozott, akárcsak én, és tekintetemmel egyelőre csak találgatni tudtam ennek pontos következményeit. Meg amiket mondott. Furcsa volt, nehezen megfogható még úgy is, hogy minden szava tisztán, egyértelműen és érthetően csengett. Eljöttem érte? Próbáltam visszaemlékezni azelőttre. Amikor még itt voltam, idefent, de ő már nem volt itt velem. Mintha két élettel korábban történt volna. A homlokomat ráncoltam.
Majd megadóan belekortyoltam a teába.
- Nem tudom, Szophie, hagytalak-e vagy sem. Hogy tehettem-e volna bármit, hogy ne... hagyj itt.
Nem néztem rá. Az a nap még mindig élénken élt bennem, és még mindig nem tudtam mit kezdeni a miértekkel. Nem értettem őt. Fájt a hiánya. Féltettem. Bezárkóztam és... - Majdnem megöltem két embert miattad - bukott ki belőlem a gondolat hangosan, de ajkaim szélén mosoly bujkált, rég volt már ez és az idő képes volt rá, hogy más színben tüntesse fel a nehéz döntéseket. Lopva pillantottam rá, hátradőltem a kanapén, egészen a mellkasomhoz húzva a gőzölgő csészét.
- De mégis megjelentél, amikor igazán kellett. Furcsa egy lány vagy - tűnődtem el és most először néztem rá őszintén, nyíltan és vidáman mosolyogva, mióta leültem ide. Vettem egy süteményt, ha már felajánlotta, egy pillantig nézegettem azt... majd belemártottam a teába és beleharaptam.
Szinte szétmállott a nyelvemen. Mit keresnek itt a babzsákok?
- Nem akarok kérdezni - ráztam meg a fejem - Tudod... még korán lenne... - remegett meg kezemben a tea, ahogy izmaim befeszültek - Majd... később, jó? - pillantottam megint rá egy visszafogott mosollyal és kiittam a csészét. Még... még ne. Tudtam, hogy lehet, de egyelőre nem voltam elég erős hozzá. Elég felkészült. Elég biztos magunkban. Magunkban.

by **Szophie** Kedd Nov. 27 2018, 23:20

Akartam válaszolni, ám fogalmam sem volt, mit. Az az igazság, hogy nem emlékeztem, ám ezt nem akartam így kimondani. Nem voltam képes bevallani, mennyire elhalványult az az életem a börtönben, mennyire semmisnek tűntek az akkori motivációim. Hogy elvesztettem egykori önmagamat, és aki itt áll Ő előtte, már egy teljesen újra összerakott lány. És közben mégsem.. Valami megmaradt belőlem mégis, és ezeket a kis kirakós darabokat éppen Annabell és Tachibana őrizte meg nekem. Ez voltam én ezekben a pillanatokban;egy új játékszer két darab régi alkatrésszel.
Az volt az igazság, hogy már többször is gondolkodtam ezen a kérdésen. És úgy, hogy akkor is, még most sem tudtam válaszolni a feltett kérdésre. Ezért sem kerestem fel jóval előbb. Ezért nem öleltem magamhoz már a legelső kint töltött napomon. Képtelen voltam megtalálni a válaszokat egy olyan múltban, amelyet már igaznak sem vélek többé. És így mégis hogyan állíthattam volna oda bárki elé is határozott magabiztossággal? Hogyan kereshettem volna fel őket, akik a legfontosabbak? Úgy, hogy én magam sem tudom, mit miért tettem. Hogy már nem emlékszem, segíthettek volna-e. Képtelen vagyok visszaidézni a motivációimat vagy az érzéseimet. Eltűntek, mintha csak soha nem is léteztek volna. Persze emlékeztem rá, az utolsó mozzanatig minden egyes napomra ugyanúgy emlékszem, ott vannak, mint egy régi történet lenyomatai. Ám ezek mostanra már nem voltak többek holmi fényképalbumnál; a képek mögötti történet teljesen elhalványult.
A következő pillanatban azonban ez az egész, minden gondolatom, úgy ahogy volt, megakadt. Alig egy másodperc telt el, ám már arra sem emlékeztem, mint gondolkodtam előtte, úgy nevettem fel, tiszta őszinteséggel. Nem hangosan vagy zavaróan, csupán visszafogott csilingeléssel. Hálás mosollyal néztem a lány szemébe, odaugrottam hozzá, és jó szorosan magamhoz öleltem. Ez a vallomás többet ért nekem bárminél. Ilyen szépet még soha senki sem mondott nekem. Ő, az Igazság Liga vezetője, a zöldek védelmezője, a mindig tiszta lelkű Hinari. Ő, aki megölt volna én értem akár két embert is. Nem érdekeltek a részletek, vagy a hogyanok. A tett mögött rejlő erőteljes érzelmek voltak azok, amelyek megérintették a szívemet.
- Köszönöm. - mondtam őszinte melegséggel a hangomban, és még szorosabban öleltem magamhoz a boldogságtól. A meghitt pillanat sem tarthatott azonban sokáig, ám azt nem valami zavaró esemény szakította meg, csupán csak egy idő után muszáj volt elengednem a lányt, ha nem akartam, hogy kínossá forduljon az ölelkezés. Azután vissza is tértünk a teázáshoz, én pedig bólintottam kérdésére. Nem kell semmit sem elsietni, természetesen. A vallomások még ráérnek. Mondjuk keddenként a csokiszobában.
Mindeközben csalafinta érdeklődéssel pislogtam a lány felé, miképpen szájába vette a süteményt, és én magam is így tettem. Amit viszont ő nem tudhatott, vagy ha mégis, direkt beleugrott a csávába, az az, hogy az állat transzformációs süteményt kínáltam fel neki, amelyet még évekkel korábban tőle kaptam. Az utolsó pár példányt tettem ki elé az asztalra, éppen a szavatosság lejárta előtt pár hónappal. Arcomra sunyi mosoly költözött, miközben figyeltem őt, és a móka kedvéért én magam is leharaptam egy darabot a süteményből. Innentől pedig, vártam a történéseket.

by **Hinari** Vas. Dec. 02 2018, 13:38

Zavarba hozott a nevetése. Arcomon enyhe pírral bámultam bele a csészémbe és hirtelen nem tudtam, hogy bánjam-e, hogy kimondtam azokat a szavakat. Hiszen az egyikük éppen Tachibana volt, és rájöttem, hogy fogalmam sincs; hogy... nem tudok Szophieról semmit sem. De ő nem kérdezett. Egyszerrecsak itt volt előttem, mosolyogva és hálásan, én pedig kellőképp meg is lepődtem ezen ahhoz, hogy kiborítsam a teát és vérvörös arccal fogadjam őszinte ölelését, miközben a forró folyadék mindkettőnk mellkasán végigfolyt, megszínezve a felsőnket, égető nyomot hagyva maga után.
Behunyt szemmel szorítottam én is őt magamhoz. Bólintottam; hangtalanul, gondolatban formálva rá a választ: "érted mindent". Örültem, hogy hagy még időt és igen, egyszer talán képes leszek feltenni neki a kérdéseket... még úgy is, hogy tulajdonképpen az előzőre sem reagált érdemben. Szemeimet végigfuttattam a berendezésen, különös tekintettel a kihelyezett babzsákokra - és ezt talán ő is észrevette -, végül azonban úgy voltam vele, Vezér biztos örömét leli ezen ülőalkalmatosságok rágcsálásában, vagy épp rajtuk fetrengeni... egész kényelmesek voltak, végtére is. Ettem a süteményből is és töltöttem magamnak még teát hozzá, ha már az előző kiborult, közben oda-odapillantva Szophiera: nem, még mindig nem tudtam betelni vele, hogy újra láthatom. Rámosolyogtam. Valami furcsát kezdtem el érezni magamon, össze is ráncoltam a szemöldököm - testemen bizsergés futott végig, ám egyelőre nem történt semmi.
Az asztalra helyezett kicsiny, fehér dobozka megmozdult.
- Jut eszembe, hoztam neked valamit - néztem barátnőm felé vidáman és már keltem is volna fel a kanapéról, hogy odavigyem neki, de egyszerrecsak megszédültem és visszaestem a puha párnák közé. Olyan... furcsa érzésem támadt - Te... - akartam volna kezdeni, de aztán, folytatás helyett, csak bámultam a testem változását, ahogy kezeim lassan fehér, szőrös, puha mancsokká alakultak, itt-ott fekete pöttyökkel. Szőke tincseim eltűntek, füleim megnőttek és átalakultak, frissen vasalt szoknyám pedig felgyűrődött, hogy alóla... valami hosszú és mozgékony kerüljön a lámpa sárga fénykörébe. Felugrottam a hirtelen változástól, de már nem tudtam két lábon megtartani magam: elvesztettem az egyensúlyomat, de még volt bennem annyi reflex, hogy Szophie felé essek - ha már ő és az ő sütije tehetett erről az egészről.
- Ki volt az az ostoba, aki neked ilyen ajándékot adott? - tettem fel a költői kérdést vicsorogva (amit amúgy nevetésnek szántam) és érdes nyelvemmel végignyaltam a lányt, hogy ő is kapjon a mókából. Puha hasammal és két mellső lábammal reá nehezedtem, fejemet odadörgöltem a nyakához és kényelembe helyeztem magam. Hát, legalább fázni nem fázok. Bárhogy Vezér mit szól majd, ha idomárjának ölében egy hatalmas, doromboló hópárducot lát, az jó kérdés... remélem megnyugszik majd, ha rájön, hogy beszélek. Neutral

by **Szophie** Hétf. Dec. 10 2018, 23:17

Követtem tekintetét, amely a házat vizsgálta, különös tekintettel a bútorokra. Hirtelen eszembe ötlött, mennyire szokatlan lehet számára az összhatás, mennyire távol is áll ez attól, amit az előző életemben magamra öltöttem. Most már hiányzott belőlem az a fajta úriasság, ami mindig is jellemzett. Öltözködésem is sokkal kevésbé volt már kifinomult, inkább fektettem a hangsúlyt a női vonalaim kiemelésére, és hogy csinosnak érezzem magam a bőrömben, mindeközben mégsem vetettem meg a kényelmes mamuszok és puha köntösök világát sem. Valami végleg megváltozott bennem, ám én ezt egy percig sem bántam. Kellemesnek találtam ezt az új ént, és úgy gondoltam, ő is közelebb fogja magához érezni a mostani Szophiet, ha elég időt töltünk majd együtt. Mert nem voltam optimista, abban nem reménykedtem egy percig sem, hogy nem vékonyodott el közöttünk a fonál, hogy amit felépítettünk, azt nem rombolta le az idő. Tudtam jól, hogy a mostani szavaink hatalmas súlyúak, mégsem az előző falakat építettük ezzel tovább, csupán azok romjaira húztunk erős, éltető alapot. A folyamat, hogy felérjen barátságunk ahhoz, amit elhagytam, és tovább szárnyaljon rajta, még függőben volt. Még jó sokáig így is fog maradni. Ám tudtam azt is, hogy tenni fogunk érte, hogy egy szebb, virágzóbb kapcsolatot építsünk a haldokló helyén.
- Van egy lakótársam. - mosolyogtam rá a lányra. - Valójában egy nagyon jó személy, és minden bizonnyal véletlenül került börtönbe. - bár a részleteket nem ismertem, szívesen reklámoztam Leonardot, aki soha egyetlen tettével sem utalt rá, hogy bármiféle rossz is lenne a személyében. - Ő volt az én hősöm. Nélküle soha nem jutottam volna ki onnan. Együtt maradtunk, mivel közösen könnyebb volt újra megismerni a fenti létet. Meg hát, egyfajta kapcsot jelent az, ha valakivel közösen ennyi mindent éltek át. - magyaráztam. - A fotelok az ő stílusát jelképezik, de én is élvezem, mennyire kényelmesek. - elmosolyodtam. Azokhoz a bőrrel húzott, keserű illatú kanapékhoz képest, amelyekhez szoktam, igencsak megváltásnak éreztem a puha és süppedős fotelokat.
Hozzám kicsit lassabban ért el a sütemény hatása, mivelhogy később is falatoztam meg azt. Még azzal voltam elfoglalva, hogy mit is kaptam, mi az ajándék, érdeklődéssel pillantottam barátnőmre, közben ő már el is kezdett átváltozni. Ez az esemény sem feledtette velem teljesen az ajándék létét, ugyanakkor mégsem hunyhattam szemet felette. Érdeklődve bámultam az átváltozást, ahogy kezei mancsokká torzulnak, és fülei megnőnek. Hangosan kacarásztam a látottakon, máris sokkal jobban éreztem magam, csak azért, mert velem volt. Fintorogtam egyet a nyálas nyalás után, alig győztem leszoktatni róla Vezért, erre megkapom Hinaritól. Tipikus. Megcsóváltam a fejem, ám az én testem is közben bizseregni kezdett. Még nevetve elkaptam barátnőmet, és meg is simogattam a fejét, ám a következő pillanatban nekem is elkezdett megnyúlni az arcom, eltorzulni a testem. Térfogatom hirtelen megnőtt, vagy legalább is úgy éreztem, miképpen gömbölyödni kezdtem. Arcomra csőr került, és elkezdtek aprócska pihék nőni rajtam mindenütt, szép lassan felvéve egy kölyök pingvin ártatlan ábrázatát. Szépek is voltunk úgy együtt. Karjaim immár nem voltak túl hasznosak, ahogy csökött, bolyhos fekete szárnyakká torzultak.Szépen néztünk ki úgy együtt, miképpen egy pingvin nyakába bújva dorombolt barátnőm. Meg akartam szólalni, de újonnan nőtt csőrömmel nehézkesebb volt a hangképzés, mint gondoltam volna, így csupán valamiféle csökött csipogás hagyta el a torkomat.

(Beírtam googleba, hogy állat, mondom az első kép, amit meglátok, az lesz Szoból. Hát egy pihés kis pingvin baba volt az. xD )

by **Hinari** Csüt. Dec. 20 2018, 18:15

Természetesen, a berendezésből és a tárgyakból gondolhattam volna, hogy nem laknak egyedül, a lakótárs ténye - főleg az információkkal, amit barátnőm hozzátett - viszont meglepett: nem úgy ismertem meg Szophiet és Vezért, hogy bárkihez is mosolygósan tudjanak hosszútávon alkalmazkodni, hacsak nem szeretik nagyon az embert, vagy... lettek kivételesen jóban a lent töltött évek alatt. Elképzeltem egy csivitelő, ölelkezős lányt, hosszú, fürtös hajjal, ahogy együtt sütiznek a Sweet Dreamsben... vagy egy hosszú, egyenes hajú vöröst, amint sugárzó mosollyal sétálnak egymás mellett és élvezik a rég nem látott napsütést. Szinte beleképzeltem a babzsákok egyikébe, ahogy öntelten mosolyog rám - el is fordítottam a pillantásom és kortyoltam bele a teámba, amíg még a csészében volt, és nem a mellkasunkon. Én... nem ismerkedtem össze ennyire szorosan senkivel őutána. Nem akartam, nem tudtam, nem lehetett... így.

Persze örültem neki. Azt hiszem. Végülis el is terelődött a téma és a sütik megtették a hatásukat; mindketten átváltoztunk és én hamarost Szophie ölében kötöttem ki: barátnőm - nem kevés elégedettségemre - fintorgott egyet a rája kerülő nyálon, így kapott tőlem egy ráadást is. A nagymacskák így fejezik ki szeretetüket és ragaszkodásukat, ugyebár :3 Ez utóbbit persze már a tollpihék kapták, én pedig fehér, éles fogaimmal vigyorogtam rá, ahogy próbált beszélni és elképzeltem, hogy egy ilyen ennivaló... ennivaló... kis pingvinfiókával vajon mit kezdhetne egy magamfajta ragadozó. Fél szemmel pillantottam csak Vezérre, aki reményeim szerint még szunyókált, majd négy lábra álltam a kanapén és nyújtóztam egy hatalmasat: fejtetőtől farokig, hatalmas ásítás közepette.
- Hmmm, éhes vagyok - villantottam rá szemfogaimat és nyaltam meg a szájam szélét, mintha eluralkodtak volna rajtam az állatias ösztönök... amikre persze nem képes ez a süti, de még ha Szophie rá is jön, egy kis játék igazán belefért még. Közben a dobozka megint megmozdult, sőt, belsejéből halk kaparászás hallatszódott ki. Beleéltem magam a szerepbe. Rávicsorogtam a dobozra és egy kecses, elegáns mozdulattal lehuppantam a földre. Farkam mozgása izgatottságról árulkodott, miközben megkerültem az asztalt, hogy közelebb jussak hozzá. Lassan közelítettem meg, lapockáim tisztán látszódtak, amint rákészültem a vetődésre. A kis pingvinfiókának nem sok ideje maradt, ha meg akarja óvni a dobozka tartalmát... és a számára ismerős hangokból eddigre talán már rá is jött, kit találtam meg és hoztam vissza neki.

by **Szophie** Pént. Dec. 21 2018, 15:59

Csak ültem ott, püffedt, dagadt és tollas testtel, és nagyon különösnek éreztem a világot. Szóval ilyen érzés, ha az ember el van hízva. pale

Nem kicsit volt különös, ahogy a nyakam és a vállam konkrétan egybeolvadt, karjaimat pedig alig-alig tudtam csupán megmozdítani, és újabban már nem is hajlottak. Ahogy pingvinségem a tetőfokára hágott, már a csőröm is szépen kinőtt, és végképp elvesztettem a képességemet rá, hogy normálisan beszélni tudjak. És talán a tollcsomók, talán más volt az oka, de kezdett egyre melegebb lenni a szobában.
Rápislantottam a barátnőmre, aki éhesen tekintettel nyalogatta a szája szélét.
- Uáá - próbáltam meg válaszolni, de csak csivitelő hang hagyta el a torkomat. Megpróbáltam feltornászni hájas hátsómat a kényelmes fotelemből, bár ez sem volt egy könnyű feladat.
- Á-á-á. - igyekeztem Hinari tudtára adni, mennyire is nehéz helyzetbe kerültem. Suspect

Aztán fel is adtam a próbálkozást, miután az első lépés megtétele előtt visszazuhantam a helyemre, kapálózó narancssárga kis lábakkal, és erőteljes tollhullatással karöltve.
- Mo -moooo ~ - kezdtem el szárnyaimmal mutogatni a szekrénysor felé. Igen, most egyértelműen nem voltam képes lehívni semmilyen ételt az invertorymból. Viszont utalni kívántam rá, hogy a polcokon azért van még ez-az, nem túl sok, de az éhség csillapítására éppen elegendő. Ja, hogy társnőm éppen engem akart volna befalatozni? Naiv kispingvin vagyok, nem fogok erre a következtetésre jutni, amíg a könyökömet nem kezdi lereszelni már.
Közben a dobozra terelődött a figyelem, amit én egész eddig észre sem vettem. Most Hinari becserkészésre indult az irányába, és a hangokból ítélve az állatocska is megérezte ezt, ami benne bújt meg. Merthogy a mozgásból kikövetkeztethettem, hogy állat az. De vajon mi lehet az? És az enyém? Egy újabb pet volna? Növekvő kíváncsisággal viseltettem a dobozka iránt, de közben nem hagyhattam figyelmen kívül a tényt, hogy egy éhes nagymacska éppen becserkészésre indult az orrom előtt.
- Páááaa ~ - visítottam fel kétségbeesetten, és pislogtam nagyokat, de társnőm csak nem akarta abbahagyni a doboz molesztálását.
- Maaaaaa!! - kiáltottam aztán, és elé vetettem magam, minden hájamat, tollamat és pufókságomat beleadva. Repültem, majd gurultam, mint egy puha szivacslabda, letarolva mindent az útból magam elől. Igen, Hinát is.

by **Hinari** Vas. Dec. 30 2018, 16:13

Nem igazán értettem a pingvinbébi sipítozását - szerencsétlen még a szárnyaival is mutogatott (vagy csak próbált felrepülni? Szophie nem tudja, hogy ezek nem képesek rá?), de hiába fordítottam füleim majd végül fejem is az említett irányba, nem láttam mást, csak bútorokat. Egyértelműen nem ehető.
Ellentétben a dobozban lapuló állattal, én pedig másodszorra is megnyaltam ajkaim, beleéltem magam a szerepbe és az éhségem önkéntelenül is növekedett. Nyálelválasztásom fokozódott, finom falat, finom falat, finom falat lesz az, úgy bizony! Kivillantottam fogaim és leugrottam a kanapéról, miközben a kis tollas mégcsak feltápászkodni sem tudott. Megeresztettem felé egy győzelmi vigyort - végtére is, ő tehetett erről az egészről, nem? - és elrugaszkodtam: vállammal levertem valamit az asztalról, talán egy vázát, ha volt, talán magát a teáskannát a forró vízzel... nem foglalkoztam vele, a célt láttam csak magam előtt. Meg a szemem sarkából egy egyre növekvő, fekete-szürke-fehér gombócot.
- Szoneee - késtem el már a kiáltással is, barátnőm ugyanis bevetette magát az események sűrűjébe, szó szerint. Felfordult a világ, csészék csörömpöltek, látóteremet egy duci pingvinfar takarta el és éreztem, ahogyan farkam ide-oda csapódik: neki a falnak, vissza a padlóra, ezután egy nedves (valószínűleg) farkasorrnak, teljes erőből... és ezt a kört még úgy háromszor minimum megismételve, mire rájöttem, hogyan is kell megfékezni pluszba kapott testrészemet. Eddigre remélhetőleg Szophie is lekászálódott rólam úgy-ahogy és nekem első dolgom volt elkezdeni nyalakodni: először a mellső mancsaimat, majd egy kis helyen az oldalam is, ahol felborzolódott a gyönyörű, selymes szőröm... és mire észbe kaptam, már ember voltam megint.
- Őőőő... - vettem észre magam és gyorsan visszahúztam kinyújtott, lógó nyelvem, amely éppen a hónom alatti részt pécézte ki magának és kezdett volna el dolgozni rajta serényen - Jól vagy? - néztem a kamikaze pingvin felé, majd pillantásom a mostmár korántsem békésen szuszogó farkas felé fordítottam - Bocsi Vezér ^^" Még... nem tanultam meg kezelni a farkamat - kértem elnézést tőle és mutattam a hátsófelem irányába, ahol nemrégen még a párduc tekergője képviseltette magát. És hogy mennyire volt abszurd ez az egész helyzet? Hát... együtt voltunk Szophieval újra. Én tehát már semmin sem lepődtem meg.

by **Szophie** Szer. Jan. 16 2019, 20:50

Vezért a csörömpölés is már felkeltette, mire növekvő morgással pislogott fel fekhelyéről, mellső mancsait a füleire helyezvén. A következő pillanatban viszont egy gusztusos, és igencsak zavaró szőrös farok került a látóterébe, ami kiváltképp feldühítette. Annyira, hogy gondolkodni is elfelejtve utánakapott, aminek következménye volt, hogy a rendszer nagyot taszított rajta. Az azonban kicsit sem zavarta, hogy a kanapénak lökődött, a következő pillanatban növekvő érdeklődéssel, és kicsit sem csökkenő dühvel kezdett el ugatás és morgás keverékére emlékeztető hangokat kiadni a testrész irányába, majd egy ugrással rávetette magát, ezzel együtt a tulajdonosára is, és újra a szájába vette a szőrcsomót, csak hogy aztán a következő pillanataiban eltűnjön a győzelemittas pofájából az egész, és ő csupán értetlenül pislogva meredjen maga köré. Ekkor jött rá arra, hogy voltaképp Hinarin tápászkodik, szóval további értetlen nézésekkel kísérve eloldalazott, és pofáját féloldalasan fordítva figyelni kezdte, a lányokat. Idomárja még mindig egy pingvin alakjában leledzett, ami miatt még jobban összehúzta szemöldökeit, hogy pofáján ráncok jelentek meg az orra hegyén.
Szophie közben ugyanúgy magatehetetlenül vergődött a kis pingvin alakjában, egy összetört csésze alatt. A pixelek már elkezdtek felfelé szállni, ahogy minden imént eltört tárgyból, ő viszont még mindig azon ügyködött, hogy túlságosan is rövid szárnyai és lábai segítségével valahogy a másik oldalára, aztán pedig felfelé tudjon tápászkodni. Mindeközben végig nevetésre emlékeztető vijjogó hangot adott ki magából, aztán ez szép lassan elkezdett egyre inkább valódinak hangozni, miközben a csökevény végtagok is visszaállítódtak normálisra. Nemsokára pedig egy sírva röhögő Szophie ült fel a padlón, végtagjait kihúzkodva két másik társa alól. Természetesen Falat ezt az alkalmat használta ki, hogy végigfusson rég nem látott idomárja testén, aztán elbújjon felsőjének takarásában a jó melegben.
Szophie elmosolyodott, és kivette a kisállatot a helyéről, aki erre vad tiltakozásba kezdett. Na persze, hogy jobb volt ott neki - perverz gyík. Az idomár viszont nem zavartatta magát, megsimogatta az állat aprócska fejecskéjét mutatóujjával, majd egy puszit is nyomott rá, mindeközben lágy gyöngédséggel pillantott az állatra.
- Köszönöm - kapta fel aztán a fejét hirtelen, és nézett rá Hinarira hálás szemekkel. Hangja elfúlt az elfojtott érzelmektől. A gyík jelenléte rég nem látott napok emlékeit indította útjára benne, és ez mélyen meghatotta.
Vezér közben még mindig nagyokat pislogott pár méterrel arrébb, ám farka vad és ütemes csóválásba kezdett a falnivaló, akarom mondani Falat kisállat láttán. Pofája elnyílt, rálátást engedve tűéles fogaira. Nagyon úgy tűnt, az előző jelenet készül megismétlődni. Csak most igaziban.

by **Hinari** Hétf. Jan. 21 2019, 15:53

Valami nyálas és éles fogott meg hátulról - testemen bizsergés futott végig, ahogy a farkas győzelmi vicsorját hallgattam, hátra se pillantva reá, hiszen tudtam jól, mit tart a szájában. Hamarost megszűnt az is létezni, én pedig arcom-ajkaim lágy mosolyra húztam, amint körülöttünk elkezdtek felfele szállni a színes, illogó törtrészecskék. Vége volt. Az utolsó, épen maradt teáscsészét bámultam, amely valahogy megmenekült tollaink-agyaraink-karmaink közül: alján még lötyögött egy kis folyadék, a pár perccel ezelőtti, békés nyugalomra emlékeztetvén, amelyet azonban - bármily furcsa is - nem vágytam vissza egyáltalán. Tekintetem barátnőmre emeltem és csöndes mosollyal figyeltem nevetését, könnyeit. Magához vette a gekkót. Én elhelyezkedtem mellettük, vállaink szinte összeértek Szophieval és ez az érzés még kellett, kellett ahhoz, hogy ne érezzem magam annyira egyedül. Hátamat a kanapénak döntöttem, karjaim összekulcsoltam felhúzott térdeimen és boldogan bólintottam a köszönetmondásra.
- Valahogy visszatalált a palotához. A falak borostyánerdejében bujkált a régi szobád közelében, a mozgás tűnt fel Nestornak. Aztán kellett pár óra, mire sikerült megfognom - meséltem, a felidézett emlékek pedig halk kacajt csaltak elő belőlem, vidámat és elnézőt, ahogy Falat megtalálta helyét majd el is emelték onnan. Aranyos hüllő volt, valahogy illett is a lányhoz. Behunytam szemeim és mélyet sóhajtottam: rég éreztem már magam ennyire felszabadultnak és ez, mindez őneki volt köszönhető. Csillogó, hálás szemekkel néztem rá; szavak ide nem kellettek, anélkül is tudnunk kellett ezt mindkettőnknek. Vezér azonban készülődött. Először csak a szemem sarkából észleltem furcsa izgatottságát, viszont amint megmozdult, érdeklődőn fordultam feléje.
- Azt már nem - nevettem fel most én pajkosan, de azon kívül, hogy finoman megfogtam a kezem ügyébe kerülő csészét, egyelőre nem tettem semmit a művelet megakadályozásának érdekében - Szerintem Falatra pályázik - tettem aztán hozzá, ezt már Szophienak címezve és intettem fejemmel a farkas felé, azért készen rá, hogy nehéz munkával megszerzett zsákmányom megvédjem a hófehér ragadozó pofázmányától - még akkor is, ha ez a villámvonalban kettérepedt, de még túlélő csésze életébe kerül majd...

by **Szophie** Kedd Feb. 12 2019, 16:43

Szophie oldalra hajtotta fejét, és karjával átfonta Hinari derekát. Egészen bensőséges mozdulat volt, de illett a pillanathoz. Az előző nevetéstől kissé pihegve vette a levegőt, arca kipirult, szemei pedig boldogan mosolyogtak bele a világba. Mélyen magába szippantotta Hinari illatát, és arra gondolt, ez az, ami megkülönbözteti őt a látomástól. Ezek az apró dolgok tették őt valóságossá, elevenné. Érezni a vérének lüktetését a bőre alatt, a teste melegét, illatát, hallani a légzését. Még a virtuális valóságban is érzékelhetőek voltak ezek az apróságok, és ezek miatt a mindenre kiterjedő részletek miatt lettek annyira valóságosak a személyek, akiknek felvette kinézetét avatárjuk. A látomás ott, azon a sötét helyen, mindezt nem adta meg. Hideg volt és távoli, csupán hang, szín és látványegyezés, csupán a képzelet egy nagyon erős illúziója. Azt mégsem lehetett átölelni, és annak simogatását Szophie soha nem érezhette oly erősen és megnyugtatóan a bőrén, mint most Hinari ruhájának redőit.
A következő jelenetre elmosolyodott, de ezt barátnője, ki oldalánál ült, nem láthatta, inkább csak érezhette, amiképpen a vállára dőlt arcon átrendeződnek a vonások.
- Hagyjad, csak játszanak. Nem lesz baja, és kifejezetten mókás figyelni őket. Gondolom te is tapasztaltad, milyen ügyes és okos ez a gyík. Az esetek csak kis részében kerül a mancsok közé, és akkor is elengedi a lusta vadász - kezdett el magyarázni, és szavai közben kezét a csészére helyezte, lefogván azt. Mindeközben a páros nem várta meg, amíg végigmondja a gondolatmenetet, a gyík sebesen megiramodott, Vezér pedig, feldöntve egy egyébként is csálén álló széket, a nyomába eredt.

by **Hinari** Szer. Feb. 20 2019, 22:59

Átmelegített a közelsége. Nem úgy, ahogy Alnál; egyszerűen csak kellemes és megnyugtató volt, jólesett itt lenni, vele lenni újra. Elmosolyodtam a két állat játékán és miután barátnőm is óvón rátette kezét, óvatosan feltettem a csészét az asztalra: ha más nem is, ez az egyetlen példány élje túl, hogy megőrizze a mai nap emlékét. Persze az állatos sütiből is maradt még egy kevés, de azt talán majd a következő alkalommal. Vagy... adhatna belőle annak a lakótársnak is, hátha valami otromba nagy, szőrös, csúnya állattá változik Rolling Eyes

Igen. Egy ilyenben egyértelműen benne lettem volna.
- Hát... igen. Azt tapasztaltam - húztam el a szám szélét majd nevettem fel halkan - Nestorral már ott tartottunk, hogy a teljes borosnyánmezőt leégeti a palota faláról, amik közé a gekkó oly nagy előszeretettel bújt be - meséltem neki; szám szegletében mosoly bujkált. Örültem, hogy sikerült levadászni és elhozni Szophienak - meghát, legalább a tűzsárkány is gyakorlatozhatott kicsit. Ha már az előző időszakban nem sokszor járhatott fel a szafarira az ottani vadakhoz.
Lábammal megtámasztottam a felénk eső széket és visszalöktem a pet-páros felé; a fa halk puffanással ért földet. De mi úgy maradtunk, ahogy voltunk: egymás mellett, a kanapé aljának dőlve, körbevéve a káosszal és a mindenféle tárgyakból szálló pixelekekkel. Jó volt így. Szophie felé dőltem, haja csiklandozta a vállamat. Olyan... békés állapot volt ez. Nem akartam megtörni, sem mozgással, sem kimondott szóval. Nem is jutott eszembe, hogy párom valószínű odakint vár, vagy már elment rég? Még a térképet sem nyitottam meg hozzá: úgyis ír, hogyha valami van, nem igaz? Helyette inkább Szophie felé vontam tekintetem és rámosolyogtam. Halk, nyugodt sóhaj tört elő belőlem. Itt biztonságban éreztem magam... és azt hiszem, ha nem is mondtam ki hangosan, szemeim csillogásából és arcom mimikájából tisztán kiolvashatta, köszönöm.

Köszi a játékot! :3
Igényelt item: Pókháló Köpeny (+3 gyorsaság)

by **Szophie** Vas. Márc. 24 2019, 22:58

Szophie felnevetett, elképzelve a történetet, de válaszra most nem futotta tőle. Ehelyett lehúzta a plédet a kanapéról, és magukra kanyarította, hogy ezzel is jó meleget varázsoljon maguk köré. Biztonságot adóan, óvón ölelte körbe őket a pamut anyag, és mint amikor a kisgyerekek a takaró alá bújnak el a szörnyek elől, úgy védte meg őket is a problémáktól, az élettől ezekben a pillanatokban a vékony szövetdarab. Összekuckóztak, és Szophie lehunyta a szemét. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy lelke valamiféle nyugalomra lelt. Nyugalomra, mert a legjobb barátnője végre vele volt, mert többé nem kellett magányos farkasnak éreznie magát ebben a nagy, zord és kietlen világban. Volt neki egy Leo, de az mégsem volt ugyanaz. Az egész földkerekségen, kint és bent is, nem létezett számára más, csak Makoto és Hinari, és most a két legfontosabb személy egyike itt feküdt a vállán. Ez pedig bőven elég volt a földöntúli boldogsághoz.
Kettejük kapcsolatában talán soha nem volt akkora az intimitás, mint azon a délelőttön. Szophie nagyokat pislogott. Ő is mosolygott, a maga teljesen természetes valójában. Kócos volt az előbbi játéktól, és még mindig vékony pizsamája volt rajta. Odakint felajánlotta volna, hogy nézzenek meg együtt valami hülye filmet. Odakint forró csokit hozatott volna valamelyik szervízessel. Odakint nem is ültek volna le így, ilyen nyugalomban. Odakint nem is találkoztak volna.
Megint feltört benne az érzés, hogy örül, hogy a játékba került. Megint elöntötte a bizonytalanság, hogy vajon volt-e valaha bármi más azon kívül. Hogy az az élet valóságos volt-e. Már abban sem volt biztos, ami a börtön előtt történt, minden homályos volt, a részletek réges régen elvesztek. Csak két dolog maradt meg, az ő napja és holdja. Hinari volt a hold, kinek szeme ezüstösen ragyogott le rá sötét éjszakákon. Óvta és vigyázta őt még a börtönben is, még ott sem tévesztette szem elől. Aztán Szophien volt a sor, hogy kimenekítse az ő fényes égitestét, és most itt voltak. Újra együtt. Újra összhangban. Újra megvilágítva egymás életét.

Köszönöm a játékot, élveztem nagyon!

by **Urenei** Vas. Júl. 04 2021, 21:12

Édes otthon

Seina
Egy hét se kellet, hogy egy túlbuzgó bajnok megpróbáljon igazságot szolgáltatni és börtönbe zárni. Nem tudom, hogy csak én vagyok szerencsétlen, vagy ennyire rászálltak a pirosokra az évek folyamán, de ez hosszú távon nem mehet így. Seina miatt sem. Sikerült azonban kitanulnom egy képességet, amivel ez megoldódott, legalább azokkal szemben, akiknek alacsony az észlelése. Ez viszonylag sok embert lefed, mert inkább csak arra mennek rá, hogy nehogy lopakodásból megtámadják őket. Szóval magas rejtőzködéssel el tudom rejteni az indikátorom. Talán Seinanak is átadom majd idővel. Remélem Kojinak ebben igaza volt és egy kislányt nem zaklatnak az indikátora miatt.
Viszont volt egy másik probléma is amit némi áldozat árán, de megtudtam oldani. Igaz elő kellet szednem a kezdő felszereléseimet, de ha ez örömöt okoz Ai-nak akkor abszolút megéri.
Még kora reggel útnak indultam, hogy elintézhessek mindent, így tíz óra magasságában értem vissza a fogadóhoz, ahol meghúztuk magunkat.
Mielőtt elmentem hagytam reggelit a lánynak és megkértem, hogy maradjon a szobába. Kicsit zavart is ez, hisz pont ugyan ezt kapta Kojitól is, de pont ezért is mentem el, hogy végre szabadon élvezhesse a gyerekkorát.
Mielőtt beléptem az ajtón alaposan szétnéztem ki van a közelben, majd levettem a maszkot. Nem akartam így betoppanni, attól félve, hogy halálra rémítem.
- Megjöttem! – Léptem be az ajtón. Tekintetem rögtön az asztalra vándorólt, ahol a reggelit hagytam, ezzel ellenőrizve, hogy megette-e. – Mehetünk? Van egy meglepetésem. – Mosolyodtam el miközben a kezem nyújtom felé.
Kilépve a szoba ajtaján már fel is tettem a maszkom és a lányt egészen a lakósorig vezettem, ahol végül egy kétemeletes, külön udvarral rendelkező házikó elött álltam meg. Igyekeztem minél inkább családiasabb házikót kialakítani igaz egyelőre csak alap bútorokkal. A kis járda és a füvesített előudvar mellett egy kis cégér jelezte a tulajokat. Seaina és Urenei.
- Gondoltam sokkal kényelmesebb lesz így élni, mint egy fogadó szobájában. – Engedtem el a lány kezét.

by Ajánlott tartalom

Lakósor

Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor

Re: Lakósor