Victor J. Doyle

Név: Victor J. Doyle
Nem: Férfi
Kaszt: Harcművész
Kor: 19 a játék indulásakor

Kinézet: Le sem tagadhatná, hogy európai vér csörgedezik az ereiben, bár édesanyja keleti vonásait is fel lehet fedezni az arcán, szinte teljesen angol származású apjára ütött. 172 centi magas és nagyjából 70 kiló lehetett a belépésekor. Mostanra valószínűleg csont és bőr lehet, de szerencséjére ez bent már nem látszik meg rajta. Arcát középen elválasztott gesztenyebarna haj szegélyezi, de leginkább szigorú acélkék szemei határozzák meg. Öltözködése pedáns, többnyire fehér inget és egy sötét mellényt visel melynek zsebében az óráját hordja. Többnyire egy egyszerű sétapálcát is hord magánál, mely kiegészítő és harcművész fegyvere is egyben, de más fegyvert, vagy páncélt legfeljebb akkor lehet látni rajta, ha harcolni készül.

Jellem: Szinte megszállottan pontos. Victor az a fajta aki egy találkozóra másodpercre pontosan megérkezik, majd ezután pontosan 10 másodpercenként fog az órájára pillantani, hogy feljegyezze magában mennyit is késett a másik. Ezen kívül lenyűgözőnek találja a nyugati kultúrát, kifejezetten az angolt, bár sosem járt még japánon kívül. A megoldandó rejtélyek úgy vonzzák mint fény a molyt és sosem utasít vissza egy beszélgetést ahol valami új érdekességet hallhat. Ennek is köszönhetően vele beszélgetni időnként kicsit olyan lehet, mint egy kihallgatáson részt venni. Harcot ritkán provokál, és ha veszélyes helyzetbe kerül nem szégyenli elővenni a teleportkristályt. Általánosságban viszont elmondható, hogy problémás helyzetekben jobban szeret a józan eszére hagyatkozni semmint a testi erejére. Nem szereti a céltalan öldöklést, és az embereket akik 12 percnél többet késnek, de az utóbbi időben előszeretettel jár az arénába fogadásokat kötni a harcoló felekre.

Képességek:

Előtörténet:

Victor lassú, céltudatos léptekkel sétált végig emlékeinek árnyképei között, metaforikusan és szó szerint egyaránt. Ismét itt volt a kezdet kezdetén. Végighordozta tekintetét a dermedt, hitetlen arcokon, míg pillantása meg nem állapodott a fiatal fiú arcán. Nyugodt mosollyal szegezte tekintetét a magasba, akkor még mit sem sejtve a pillanat súlyáról. Victor közelebb lépett hozzá, hosszan tanulmányozva az acélkék szempárt melyben vörösen csillant meg az ég. Közelebb lépve először csak a saját komor arcát látta visszatükröződni, de tudta, hogy a szemek aznap mind Kayabára szegeződtek. Megfordult, és a fiú tekintetét követve felnézett ő is, de már csak az éjszakai égboltot pillanthatta meg. Visszafordult a képmásához, de már csak az üres, holdfényes tér látványa fogadta. El is indult fogadó felé, mikor ráébredt, hogy tevékenykedése ezúttal nem maradt észrevétlen.
– Ez a képességed? - szólalt meg mögötte egy fiú, aki már csak a hangjából ítélve sem lehetett sokkal idősebb tizenháromnál.
– Megmutatja amit látni akarok. - válaszolta meg a még fel nem tett kérdést is, majd megfordult, tekintetével az ismeretlen fiút vizsgálva. Kiállása egyenes volt, de ez a magasságán mit sem segített, és bár teljes harci díszben feszített, karddal az oldalán, ez ebben az esetben inkább félelemről árulkodott, mint agresszióról. Az ismeretlen barna szempár mindent elárult. Segítségre volt szüksége, vonta le magában a logikus következtetést. - Mit szeretnél? - tért a lényegre, és bár a kérdést nem szánta ellenségesnek, de saját negatív hangulata mégis rányomta a bélyegét. Ennek ellenére a fiú kis habozás után kibökte amit mondani akart.

Másnap együtt mentek el az ötödik szint erdejébe.
– Itt történt? - Gaho csak bólintott válaszul, kezében egy teleportkristályt szorongatva. Victor kezét zsebébe rejtve markolta meg a saját kristályát, és határozott léptekkel indult el a fák lombjai alatt. Az erdő sűrű, az ösvény keskeny, a napfény kevés volt. Tökéletes helyszín a lesből támadásra. Kapásból tucatnyi alkalmas búvóhelyet tudott volna mutatni a sűrű növényzetben. Nyugtalanság fogta el, minden bizonnyal jó helyen járnak.
– Mikor? - kérdezte rá sem nézve útitársára.
– Délután, kettő körül.
– Pontosabban? - fordult meg előhúzva a zsebóráját. Majd a fiú habozását látva folytatta. - Ha rossz az időpont feleslegesen jöttünk ide. - csak ideges nyöszörgés volt a válasz, ahogy próbálta felidézni az eseményeket. Végül néhány másodperc múlva mégis megszólalt.
– Tizenegy. Kettő, tizenegy.
– Biztos? - bólintás. Victor gyakorlott mozdulatokkal állította be az időt az óráján, és a képessége aktiválódott. Az eddig mozdulatlan erdő árnyai hirtelen vad, természetellenes táncba kezdtek, mintha a napsütésből egy tornádó közepébe kerültek volna, a levegő viszont ezalatt egy leheletnyit sem mozdult körülöttük. Mindez azonban egy másodpercig sem tartott és amilyen hirtelen mozgásba lendült az erdő, úgy dermedt meg a világ egy szempillantás alatt. A színek fakóvá váltak, mintha egy régi fénykép közepébe kerültek volna. Első pillantásra úgy tűnhetett mintha nem változott volna semmi a halott színeken kívül, de jobban körülnézve egyértelművé vált a változás. A fákról leszakadt falevelek mozdulatlanul lebegtek az ösvény felett, mozdulatlan madárcsapat egy faágon, és még néhány széttárt szárnyakkal a levegőben. A már-már zavaróan tökéletes csendet Victor léptei törték csak meg, ahogy elindult az ösvényen. Két mozdulatlan játékos volt előttük. Az egyik látszólag futni próbált kristállyal a kezében, a másik kicsivel hátrébb a hasán feküdt a hátából pedig egy nyílvessző ágaskodott az ég felé. Gaho térdre rogyott saját rohanó hasonmása mellett, és a földön fekvő társára meredt. Victor megállt mellette és a vállára tette a kezét.
– Ő volt barátod. - és bár nem kérdés volt a fiú bólintott. Majd elcsukló hangon beszélni kezdett.
– Mobokra vadásztunk az erdőben, mikor elrepült kettőnk között az első nyílvessző. Megijedtünk, futni kezdtünk. Kiabált, hogy teleportáljunk, hátra sem néztem, csak használtam a kristályt. A városban kellett volna találkoznunk, de nem jött.
– Valószínűleg lebénították. - a fiú kérdőn nézett fel. - Ha az első lövéstől meghal akkor eltűnik mielőtt földet ér. Arccal fekszik, a kezében a kristály, de nem használta. - Victor a lombokra pillantott és hamar meg is pillantotta a dermedt levelek között rejtőző alakot, ahogy megfeszített íjjal és fagyos ragadozó mosollyal néz le az áldozatára. Victor elővette az egyik fotókristályát, és lefényképezte a gyilkost.
– Plakátold ki vele a várost, nyújtotta át a képet.
Egy hét múlva az egyik rendfenntartó céh sikeresen kézre kerítette a gyilkost, és Victort játékbeli fogsága óta először elégedettség töltötte el. Az ő hozzájárulását a fiún kívül ugyan mindenki elfelejtette szétkürtölni, de abban a pillanatban ez sem tudta kedvét szegni. Ráébredt ugyanis, hogy az önsajnálaton kívül másra is használhatja a képességeit.

Hónapok teltek el azóta. A front egy félig lebénult teknős sebességével vánszorgott, így Victor is hosszabb távra rendezkedett be. Hosszú idő alatt összegyűjtött aranyát egy rozoga házra költötte a Kezdetek Városának egyik eldugott szegletében. Mindezt egy nem túl nagyra méretezett hirdetőtáblával egészítette ki, mely az önjelölt nyomozó szolgáltatásait sorolta fel az arra járóknak. Az eldugottság és a gyenge marketing kevés érdeklődőt hozott ugyan, de Victor nem bánta különösebben. Jelképes összegekért szinte bármit elvállalt, ami felkeltette az érdeklődését, vagy csak épp saját szakállára kezdett kutakodni valami után. Gaho pedig onnantól kezdve majdnem minden nap a nyakán lógott. Hosszú időn át segítették egymást, de a fiú lobbanékonysága lassan egyre több súrlódást okozott kettejük között.

Gaho kinyitotta az ablakot beengedve a kellemes tavasz esti levegőt, majd leült Victorral szemben az asztalhoz. Mivel a másik látszólag teljesen el volt foglalva az órája bütykölésével, így csak kiterítette az újságot a gyertya alá, és fölé görnyedve olvasta a legújabb híreket. Pár percre csend telepedett közéjük, amit végül a kardforgató tört meg először.
– Reggel legyőzték a tizenötöst.
– Hallottam. - válaszolt Victor fel se pillantva.
– Megint ott volt a két vörös. - jegyezte meg, mikor pedig a másik nem válaszolt, kissé ingerültebben folytatta. - Mégis hogy hagyhatják ezt szó nélkül?
– Bizonyára jó okuk van rá.
– Hallottad miket mondanak róluk? Erre nincs mentség.
– Talán, de a világ nem csak fekete és fehér.
– Zöld és vörös. - vágta rá hevesen. Victor egy pillanatra felemelte a fejét, barátja barna szemeit kutatta, mintha csak a gondolataiban próbálna olvasni.
– Melyiket akarod?
– Legyen a lovag.
– Tervek? - folytatta a kikérdezést visszatérve a bütyköléshez.
– Kiderítjük hol vannak, és börtönkristállyal elkapjuk őket.
– Terveket kérdeztem, nem álmokat. Ki segítene?
– Bizonyára találnánk valakit. - felelte dacosan.
– Mit gondolsz miért engedik őket maguk közé?
– Nem tudom, nem is érdekel.
– Valószínűleg elég befolyásuk van hozzá, hogy a közelükbe se kerülhess.
– Én legalább megpróbálnám! - csattant fel ököllel az asztalra csapva. - Nem fogok itt tétlenül ücsörögni naphosszat!
– Ne próbálj hősködni a semmiért. - a fiú dühösen felállt, de mikor megszólalt inkább csalódottság sütött a hangjából.
– Tudom, hogy nem szereted bepiszkolni a kezed, de gyávának eddig nem gondoltalak.
– Személy szerint úgy érzem a racionális mint jelző jobban illik hozzám. A helyedben én inkább azoktól tartanék akik nincsenek szem előtt. - azzal felmarkolta az elkészült óráját, és ő is felállt az asztaltól. Gaho elindult az ajtó felé, de a megnyíló ablak megtorpanásra késztette.
– Ezzel meg mit akarsz?
– Csak egy kis teszt. - a fiú elfogadta a kihívást, és amíg a visszaszámlálás tartott együtt kisétáltak az utcára, harchoz öltözve. A csendes utca pedig hamarosan csatazajtól vált hangossá.
– Ne is álmodj győzelemről Victor, tudod hogy én vagyok a jobb! - kiáltotta és gyilkos lendülettel suhintott a harcművész felé, de az elnagyolt mozdulatot még ő is képes volt hárítani. Hosszú ideig püfölték egymást. Victor defenzív stílusa sokáig féken tartotta a gyors és erős csapásokra építő kardforgatót, de nem örökké. Egyikük sem úszta meg sértetlenül, de végül mint mindig, most is nyilvánvalóvá vált, hogy Victor fog alulmaradni. Az utolsó csapás kis híján lenullázta az életét. Gaho magabiztos mosollyal lendült támadásba, hogy befejezze a párbajt, meglepetésére azonban Victor körvonalai széttöredeztek mintha valami különös grafikai hiba áldozata lett volna, de egy szempillantás múlva minden normális volt, kivéve az életcsíkját mely mintha elfelejtette volna, hogy épp az imént ütötték le vörösbe. Ellenfele zavartságát kihasználva, a harcművész félrelökte a másik fegyverét és pálcájával akkorát csapott vetélytársa hátára, hogy az kis híján elvesztette az egyensúlyát és a maradék életét is. Zsebóráját felemelve diadalittasan vigyorgott.
– Működik.
– Jó trükk, de ennyi nem ment meg. - és nem is hazudtolta meg a szavait, néhány csapással később ugyanis könnyedén eldöntötte a küzdelmet.
– Egyre jobban küzdesz, megleszel már nélkülem is. Ne is próbálj megállítani.
– Nem is magamat féltem. - Gaho válaszra sem méltatta, csak megfordult és integetve elsétált az ellenkező irányba. Victor magára maradt az utcán, és miután pár gombnyomással megszabadult a fegyvereitől, visszament a házba.

Következő pár hónap csendesen telt, leszámítva a koboldinváziót ami egy időre felkavarta ugyan a kedélyeket, de idővel az is leülepedett. Gaho látszólag jól boldogult, talált egy kis céhet magának, és bár továbbra is tartották valamilyen szinten a kapcsolatot, ez többnyire csak ritka üzenetváltásokat jelentett. Ezzel együtt Victor napjai lassan egy általános rutint vettek fel. Délelőtt többnyire az arénát látogatta meg, végignézve pár viadalt, időnként fogadásokat is kötve, és egyúttal megtudakolta a legfrissebb híreket is. Ebéd után pedig, ha éppen kapott megbízást egy játékostól, akkor abba ásta bele magát, ha pedig nem, akkor többnyire valami érdekesnek látszó küldetés után nézett. Persze ez a rutin sem mehetett így örökké.

Victor bosszúsan nézett az órájára, Gaho már legalább tíz perce váratta. Nem sűrűn keresték meg gyilkossági esetekkel. Azóta hogy Gahonak segített, összesen öt esetben keresték meg. Kettőt lebuktatott, kettőről pedig kiderült, hogy moboktól haltak meg. Az ötödik egy sárga volt akit meggyanúsítottak, hogy lelökte egy társát a szint széléről, de végül ő is ártatlannak bizonyult. Összességében mindegyik hamar megoldódott, de ez a mostani már hetek óta húzódott, és sem a helyszín, sem pedig az időpont nem volt meg. Mikor utoljára látták az áldozatot egy másik játékos kísérgette épp a Kezdetek Városának egyik kapuja felé. Most pedig Gaho üzent neki, hogy valószínűleg megtalálták. Így aztán Victor csak várt a padon percenként ellenőrizve az időt. Végül 13 perc és durván 20 másodperc késés után meg is érkezett. Gaho halvány mosollyal üdvözölte. Bár üzenetekben megosztották egymással az ügy részleteit, de személyesen már hetek óta nem találkoztak.
– Nem sietted el. - biccentett a régi barátja felé.
– Kicsit problémás volt a csomag. Tagad mindent.
– Csomag. - morogta halkan magának, de sokkal inkább úgy értette: „Érdekesen nevezitek.”
– Gyere, itt vagyunk a közelben. Talán most lesz alkalmad kipróbálni az új képességed. - mondta és elindult az utcán így Victor követte. Nem is hazudott, ugyanis kb 5 perc alatt megjárták az egész utat. Egy nagyobb lakóház, gyengén megvilágított pincéjébe érkeztek. A szoba közepén egy székben, egy vörös indikátoros játékos ült, szorosan kikötözve, betömött szájjal, és bekötött szemekkel. Mögötte ketten álltak Gaho céhéből, illetve az egyik sarokból az áldozat barátja figyelt, aki a megbízást is adta. Bár a testén semmi nem látszott, az ideges fejforgatásból és halk nyüszítésből egyértelművé vált, hogy alaposan ellátták a baját mielőtt, mielőtt megérkeztek. Victor mindenféle elővigyázatosság nélkül lépett a gyilkoshoz. Nem volt mitől tartania. Öten voltak a helyiségben vele együtt és Gaho bezárta az ajtót. Victor kivette a gyilkos szájából rongyokat, és a szeméről is levette a kendőt. Egy rémült tizenöt éves fiú nézett vissza rá és Victornak emlékeztetnie kellett magát, hogy a látszat bizony csal. Aki előtte ül az egy fiatal felnőtt férfi. Abban a pillanatban jött a felismerés.
– Shinjiro, igaz?
– Ismered? - hallotta Gaho megrökönyödött hangját, de Victor egy intéssel elcsendesítette.
– Felbukkant néha az arénában. Egy-két alkalommal fogadtunk is. Emlékszel? - a vörös bólintott.
– Hogy lettél vörös?
– Önvédelem volt, esküszöm az életemre is ha kell. Kérlek.
– Önvédelem?
– Igen, az erdőben voltunk mikor a semmiből ránk törtek. Megöltem az egyiket, de Langot elkapták, és én elmenekültem.
– Egész pontosan mikor történt ez?
– Délután kettő körül, nem emlékszem.
– Pedig fontos lenne, ha el akarjuk kapni az igazi tetteseket.
– Két óra tizennégy körül ha minden igaz.
– Szóval úgy fél órával az után, hogy utoljára láttak titeket, és hat órával az előtt, hogy meglátták áthúzva a nevét. Eddig stimmel. - bólogatott Victor. - Egészen biztos vagy az időpontban?
– Nem néztem az órát, de valahogy úgy történt. E-elmehetek?
– Mindjárt. Még egy dologra szükségem van, aztán ígérem el fognak engedni. - vette elő az óráját.
– Bármit. - Victor beállította rajta a két óra tizennégyet, majd a dátumra koncentrálva Shinjiro orra elé emelte az órát.
– Csak nézd a mutatókat.
– Miért?
– Ellenőrizzük, hogy igaz-e amit mondasz.
– Persze hogy igaz, minden úgy történt ahogy mondtam! - hadarta felháborodással a hangjában és makacs módon elfordította a fejét. Victor sóhajtott, de mielőtt megszólalt volna Gaho lépett közelebb.
– Hagyd, majd én. - mondta és elküldött egy párbajmeghívást a vörösnek. A másik kettő ez alatt eloldozta a fogoly jobb kezét, és nagy erőlködés árán elfogadtatták vele a párbajt. Gaho ezalatt mérget csöpögtetett a kardjára, majd a “harc” kezdetén egy durva vágást ejtett Shinjiro mellkasán. A bénító méreg rögtön dolgozni kezdett és hamarosan szétfeszített szemhéjakkal fordították a fejét Victor felé.
– Hallassz és látsz még, nem igaz? Nézd a mutatókat és tárd fel az emlékeid. - abban a pillanatban Victor elindította az órát, és egy pillanatra úgy érezte, mintha a teste megszűnne létezni, de aztán félhomályos pince helyett egy napsütéses erdőben találta magát Shinjiro testében. Pörölyét fenyegetően emelte a vézna remegő kölyök felé.
– Hol van a pénzem? - üvöltötte. - Áruld el vagy... - emelte magasabbra a fegyverét.
– Ne várj én... - nem várt. A pöröly meglendült és egyenesen a fején találta el a kölyköt. A maximumról egy pillanat alatt nullázódott le az élete, és a rémült arc apró, csillogó pixelekké robbant szét. Shinjiro mozdulatlanul nézte a fiú hűlt helyét, majd felpillantott saját vöröslő indikátorára, és fájdalmasan felnyögött. Victor elégnek ítélte amit látott, és megszüntette a képességet. Ismét a pincében voltak. A méreg hatása már láthatóan múlni kezdett, de nem próbált szabadulni, hiába volt még mindig szabad a jobb keze.
– Én nem akartam. Csak rá akartam ijeszteni. Nem tudtam, hogy az idiótának semmi élete sincs. - motyogta maga elé összetörten. Victor sokatmondóan Gahora nézett, de a barátja éppen a megbízójukkal szemezett. Bólintottak egymásnak, majd mielőtt Victor összerakta volna a képet Gaho kardja ismét lecsapott. A vörös rémülten felkiáltott, a harcművész pedig egykori barátja mosolygó arcát nézte. A szék pillanatok múlva megüresedett, a kötelek pedig lazán hullottak le rá. A megbízó egy halom pénzt adott a kardforgató egyik céhtársának, majd Victorhoz lépett és az ő kezébe is lehívott a menüjéből egy adagot.
– Gaho. Kivezetnél kérlek? - szólalt meg végül az önjelölt nyomozó semmitmondó hangon.
– Persze, máris. - és kardját elrakva, már nyitotta is neki az ajtót. Hamarosan kint voltak a napsütötte utcán, és Victor búcsúzóul a másik felé fordult.
– Légy szíves ne keress többet. - Gaho ledöbbenve nézett rá, de addigra a másik elfordult tőle és egy szó nélkül elindult. A kardforgató pár pillanatig kereste a szavakat, de végül csak bosszúsan felmordult és becsapta maga mögött az ajtót.
Még aznap éjjel a fákról leszakadt falevelek mozdulatlanul lebegtek az ösvény felett. Victor felnézett a fára, a gyilkos íjász mosolyára, és eszébe jutott Gaho. A kölyök aki a segítségét kérte, és a hóhér, aki lett belőle.


\\Végül pedig Stingray szintjét és felszerelését örökölném. \\