Kötéltánc - Ai vs. Mu

by **Murakumo** Hétf. Május 08 2017, 19:54

A Selyemben semmit sem lehet bízni senkire. Pedig csak megbeszélt időpontra kértem a színpad mögötti kis hallt igénybe akartam venni. Gyakorolnom kellett, a nézők visszajelzése alapján „nem volt annyira szexis” a tánc, amilyen lenni szokott – ezért a főnöktől is jött a rossz megjegyzés, a fenyegetőzés. Ha annyira nem voltak képesek, hogy egy vagy két órára megszabaduljanak azoktól a törp kóristáktól, akkor kereshettek más táncost a szerdai és csütörtöki fellépésekhez, engem nem zavart.
De, igazából bosszantott. Nem volt kedvem a kisujjamat megmozdítani a saját igazamért, túl fáradalmas procedúrának ígérkezett… Az aranyos kis Kato meg legénykedni akart, meg akarta mutatni, hogy márpedig masszívan fel tudja emelni a harmadik lábát. Az arcába röhögtem, olyan helyes volt, amikor kakaskodott. Aztán a végén én is, meg ő is hagyta a fenébe az egészet, nem érte meg azt a fáradalmat, hogy trófeagyűjteményt csináljak a bagázsból. Pontosan tudtam, ezek után hol lenne érdemes az akrobatika rejtelmeibe belesüllyedni: Wiskota. Az egész város egy játszótér volt, jó pár méterre a talajtól. Biztosan nem bánták meg az npc-k, ha kötelességből kötelet lopok az egyensúlyozáshoz, és az új szám megkreálásához.
Egy eldugottabb helyet néztem ki magamnak, ahol nem nyüzsögtek annyian. Ha meg rám mertek nézni, akkor is még karóra tűzhettem a fejüket. Sajnos nem volt a közelben valami ~~hangszigetelő~~ függöny vagy átmenetileg felhúzható fal, ami lehetővé tette az egyéni gyakorlást. Két faház között, egy lengőhíd felett egy üres, kifeszített kötelet vettem észre. Vagy oda rakták ki a száradó ruhákat, vagy eredetileg oda tervezték azt az átjárót, amit unalmamban ide-oda himbáltam. Enervált kifejezéssel méregettem, majd gondolatban bólintottam egyet: ez lesz az. Mivel nem akartam magamat szégyenbe hozni a bénázó ugrándozással, magamhoz hívtam szigonyomat, melyet a magasba emeltem. Be tudtam úgy ékelni, hogy a kötél még véletlenül se szakadhasson el, végül testsúlyból fel tudtam rugaszkodni. Egy fürge mozdulattal felszökkentem rá, s bár pár pillanatig ingatagon, de megálltam rajta. Amúgy sem volt olyan vékonyka, hogy ne bírjon el, és nem annak a fajtának vallottam magamat, aki a széket is megette – minimum akrobatikával és pár év tapasztalattal meg pláne nem lehetett baj. Ennek ellenére előre-hátralépésekkel, megfordulásokkal tesztelgettem egyensúlyomat. A magasban jól megnézhettem magamnak a Wiskotán túli erdős területeket – bár mintha érdekelt volna…

by **RenAi** Csüt. Jún. 15 2017, 19:47

Hogy mi járatban erre? Mondhatni, csupán ide tévedtem. Se célom, se okom nem volt, csak elindultam amerre az utam vitt, nyitva az ismeretlenre, az újra a kihívásra és mindenre amiben örömömet lelhetem. Kalandozásomat egy hétre letudtam, a koboldok szaga még mindig az orromban van, és akárhogy... is, de nem igen akar elmúlni, így egy időre jegeltem mindent, ami ilyesfajta kihívásokat tárhat elém.

Wiskota falai csendesek voltak, akadt itt élet, de nem nyüzsgött, a piac pedig elpakolt mire odaértem. Mondhatnám, hogy csalódott vagyok, de nem különösebben. Ekkor figyeltem fel egy lányra aki a magasban lebegett. Először azt hittem, valamiféle képesség, majd amint picit közelebb értem láttam, hogy egy kötél van alatta. Pedig nem rossz a szemem, csupán úgy sütött rá a nap, hogy szinte áttetszővé vált és eltűnt a szemek elől. Pár másodpercig csak figyeltem. A tartása szép volt, az alakja karcsú és izmos, mármint ott ahol kell. A lábai, a combja, a kerek fenék, a lágy csípő és közepesen széles váll. Nem mondanám, hogy nem volt egy törékeny alkat, de az érződött, hogy sportol. Az arca megfeszült, vélhetően koncentrált. Pár halk, de nem lopakodó lépéssel indultam meg felé, csakis a puszta kíváncsiságtól vezérelve. Elmosolyodtam. Barátságosan, biztatóan és láthatta a szememben a tiszteletet, ahogy felpillantottam rá. Fogalmam sem volt még, hogy mit mondjak neki, bámészkodó meg nem szerettem volna lenni. Mármint.. úgy bámulni. Tudod, zavaróan, így ameddig nem figyelt rám, csendben maradtam és próbáltam nem rá bambulva, de figyelni. Ha észrevett.
- Szia, RenAi vagyok. Nagyon szép a tartásod. - Dicsértem meg, és ez egyszerűen sugárzott róla. A háta egyenes, és eleganciát árasztott. A mellei előretolva, olyan volt mint egy szép galamb.
- Gyakorolhatok veled? - Tolakodtam elő a kérdéssel.

by **Murakumo** Hétf. Júl. 17 2017, 10:38

Előre-hátra, majd fordulás, végül szökkenés. Egyszerű bemelegítés volt csupán, kezdete a meg nem kezdett attrakció gyakorlásának. Szigonyom szépen a bal vállamon pihent. Szánt szándékkal próbáltam kibillenteni magamat tökéletes egyensúlyomból, hogy megtarthassam azt. Egy előadót semmi, de semmi sem billenthette ki eme állapotából, hát miért pont szúrófegyverem tenné meg? Próbálgattam, kóstolgattam magamat – már ha ésszerű volt ennek nevezni azt, amit műveltem.
Egy kisugárzás volt az, ami kilendíthetett volna koncentrációmból. Na, ennyit az egyedüllétről. Nem mintha nagyon érdekelt volna, hogy néztek. Máshol, más körülmények között is előfordult, hogy meglesték, mit csinálok. Visszafordultam, s letekintettem az ismeretlenre. Napszemüveget kicsit előrébb lejtettem, hogy saját lelki tükreimmel mérhessem fel a csodálómat. Érzéke lett volna ennek a lánynak a mozgáshoz? Nem tudtam eldönteni, de minden esetre hümmögésre adott okot. Érdekesnek tűnt ebben az érdektelen világban. Talán elszórakoztathat egy darabon, ki tudja. Esetleg ő lesz a megihletője a szám befejező mozdulatának. Megannyi lehetőség, kevés idő, és annál kevesebb kedv. Bár őszintének tűnt a kijelentése, ugyanolyan enerváltsággal méregettem, mint a legtöbb tuskót. Amennyire érdekes volt, ugyanolyan gyanús is.
- Kösz. Mura. Murakumo. – viszonoztam a gesztust, kinyújtott kézzel. Nem mintha fizikai lehetetlenség lett volna ilyen helyzetben kezet fognom vele, azért a szándék megvolt hozzá.
A bemutatkozást követően jobban felmértem a csajszit. Aprónak apró növésű volt, de akadt benne valami… valami. Megvolt benne az, ami a nőt nővé teszi: a kisugárzás. Talán pont emiatt keltette fel minimális érdeklődésemet: a női minősége – már amennyiben tényleg ott volt benne. Ezt nem hagyhattam annyiban, próbára kellett tennem. Akadt hozzá szándéka, szóval miért is ne? Szám sarkában egy halvány mosoly húzódott meg. Lesz kit kóstolgatnom!
- Csak nyugodtan. – bólintottam rá, ám hangom ugyanazt az érzelemmentességet és életunalmat tükrözte, mint mindig. Csak méregettem, nem nyújtottam segítő kezet. Próbára tettem, vajon sikerül-e már a feljutással bizonyítania vagy annyiban hagyja. Szemüvegemet visszacsúsztattam helyére, s türelmesen vártam rá, hogy határoz.

by **RenAi** Szer. Júl. 19 2017, 09:39

Lehetett bármekkora apátia és életuntság, vagy közöny az arcodon, én annál vidámabb voltam. Na nem, azért mert te nem, inkább hogy átsugározzon valamennyi az aurámból és téged is magával ragadjon az az életöröm ami rajtam uralkodott. Lenyűgözve figyeltelek, hisz az előadásokat mindig is nagy élvezettel követtem, szerettem az efféle művészetet. Meg is kellett ezt a tényt osztanom veled, amit megköszöntél, majd bemutatkoztunk egymásnak. Széles mosoly ült az arcomon szinte végig. Na, azért nem végig, mert még a végén joggal hinnének bolondnak, aki állandóan vigyorog, de az idő többségét igenis eme nonverbális gesztusnak szenteltem. Jól éreztem magam, és amikor elfogadtad a társaságom, kifejezetten megtisztelve éreztem magam. Láttam ahogy végig néztél rajtam, és ugyan zavarba nem jöttem, de kíváncsi voltam a véleményedre. Láttam, hogy végre mosolyogsz, látod, csak a társaságom kell ide, vagy valamiféle jókedvű emberke, bár, ez minden bús, szomorkás és haragos emberke mellé elkelne. Látod, mennyivel szebb lenne a világ. Felhuppantam hát, akrobatikám sokat segített benne, egy ideig még hinátzott alattunk a kifeszített kötél, majd gondoltam egyet, előre léptem, és a sarkamat kissé kifordítottam, a csípőmet meg oldalra toltam, persze ellensúlyoztam magam a felső testemmel, hogy le ne essek, de egy pillanatra bizony, tutira veszem, hogy aggódtál értem. Mert csúnyán beverem a fejem, ha innen leesek, de csúnyán ám. Persze, vicc volt csupán, hogy picit megszeppenj, de erre hamar rájöhettél te is.
- Hupszii~. - Illegtem, még picit.
- Csaak, vicc volt. - Vágtam magam haptákba, miközben játékosan kiöltöttem a nyelvem rá. A hátam egyenes, popó, mellek ki, a láb enyhén ruganyos. Rennel sikerült annak idején ezt kitapasztalnom az egyik arénába. Szegény Ren... nyugodjon békében.
- Hümmüm~- Gondolkodtam hangosan.
- Kössük össze a kellemest a hasznossal! Tök jó ötletem támadt, játszunk... első ütésig. És a játék lényege legyen, hogy lökjük le a másikat a kötélről. - Lelkendeztem. Igaz, bár nem ismerem, fogalmam sincs miféle tulajdonságai, képességei, vagy épp mekkora szintje lehet. A leesés azért is hasznos, mivel nekem ugye támadásom nincs, de lepottyanásnál ekkora magasságról már picit megüthetjük magunkat. Ha úgy tűnt, hogy belemegy én ismét csavartam egyet a dolgon.
- Ésss... ez lesz az én fegyverem. - Kaptam elő egy ostort. Fanyéllel, erős fekete műbőrrel, kis szívecskével a végén. Nem bírtam lelkes vigyorgás nélkül megállni. Izgatottan vártam, a meccsünket.

by **Murakumo** Kedd Júl. 25 2017, 11:50

Nem tudtam mire vélni viselkedését. Különös, idegen volt számomra ez a fajta lelkesedés. Mint egy nagyra nőtt gyerek, úgy vinnyoghatott a kobakjában, csak mert rábólintottam az együtt való gyakorlás gondolatára. Mimikámon a semmi volt – a szószoros értelmében. A féloldalas, halvány mosoly szertefoszlott, miután láthattam, értelmetlenség ilyen körülmények között valakit kóstolgatni. Ahogyan az Ai nevű csajszi elrugaszkodott a lengőhídról, hogy a kötélre szökkenhessen, tisztán látszott, amiképpen a rendszer-adta akrobatikára támaszkodott. Nem volt benne az az egyediség, ami megkülönböztette a tehetséget a jellemzőtől. Hiányzott belőle a folyékonyság, a rugalmasság. Egyszerűnek, robotikusnak tűnt, amiképpen a szóban forgó lány ugrott Enerváltan mértem fel mozgását, ahogyan a hídtól való távolság nőtt, mígnem a kötélen találta magát. Persze, nem várhattam csodát, és nem is akartam. Túl fárasztó lett volna minden idegenbe mustármagnyi hitet fektetni. A vége úgy is az lenne, hogy az az energia fölöslegesen kárba vész. Az ember már csak ilyen: több csalódást okoz, mint hasznot.
Vicc volt, vagy sem, a kötél megmozgatása nem jelentett aggodalmat. Vállamra vett szigonyomra mindkét kézzel rátámaszkodtam, hogy kiegyensúlyozhassam magamat. Apró óvintézkedés volt csupán, így a felajánlott kihívás előtt sem eshettem le – és még jártasságra sem volt szükség. Érzelemmentes arckifejezéssel vettem fel a szemkontaktust a csajjal. A vicc gondolatára nemtörődöm módon rántottam meg vállamat. Ha az tette boldoggá, hogy egy hajszál híján betöri a koponyáját, hadd örüljön, nem akartam megakadályozni az örömlelésben. Az ötletére fejemet enyhén előrébb lejtettem. Mintha fülelni próbáltam volna, annak ellenére, hogy szinte senki sem járt arrafelé és semmi titkolni való sem volt abban, amit a lány felajánlott. Kijelentésére csupán hümmögtem, emésztgettem a hallottakat. Ha így akart játszani – jártasságokkal –, akkor nem nagyon akart öt percnél tovább mulatozni. Eszközökkel sokkal könnyebb boldogulni, mint szimpla tehetséggel. Másfelől viszont kellő indok volt ahhoz, hogy egy kicsit megerőltessem magamat és bebizonyíthassam az ellenkezőjét. A kóstolgatás még korántsem maradt abba. Beleegyezően bólintottam, majd amikor megláttam, mit akar használni, nem tudtam nem megállni piszkálódás nélkül.
- Hmmm~ nem lesz az hosszú neked? – kérdeztem, felvont szemöldökkel, némileg színteljesebb hangon. Vállamról leemeltem szigonyomat és jobbik, ügyesebb kezembe vettem. Egyértelmű volt, mit választottam fegyverként: a fegyveremet.
- Akkor tegyük izgibbé. Aki nyer, azt a vesztes meghívja a favoritjára. Lehet az akármi... – Akármi, ami kicsit is fogyasztható. Nem mondtam ki hangosan, de erre gondoltam. Hát, a csaj kíváncsi típusnak tűnt, és ha így, ilyen módon akart megismerni, akkor így vagy úgy, meg is fog. A gondolat újabb halvány félmosolyt csalt az arcomra.

by **RenAi** Kedd Júl. 25 2017, 18:08

Mit sem zavartattam magam a kifejezéstelen arca miatt, biztos voltam benne, hogy belülről biztos majd megpukkad, vagy legalább olvad a pici lelke ennek a lánynak. Bevallom, volt valami vonzó benne, mármint ne értsd félre, nem úgy… Inkább amolyan titokzatos aura vette körül, biztos sokáig tartott, mire kifejlesztette ezt az adottságát, hogy mint nő ilyen kisugárzása legyen. Vonzott, de ismét csak ne érts félre, nem úgy. Na jó, talán egy picit, de most ennek nem adom jelét úgysem, hisz mással vagyok elfoglalva. Méghozzá azzal, hogy felszökellve, felérjek hozzá. Valamint ki kérem magamnak, a járásom a tartásom is kifejezetten nőies, egyenes és elegáns, bár tény, hogy akrobatika nélkül nem jutottam volna fel, de még csak a közelébe sem, de nem vagyok robot. Egyensúlyozok, ameddig megtalálom a megfelelő tartásomat, majd megpróbálkozott egy tréfával. Úgy hiszem, nem értékeli a fáradozásaimat eléggé, vagy talán mégis? Kis mosolyránc azért ott csücsül a szája sarkában. Tudtam én, hogy valójában alig bírja visszatartani a mosolyát, és a belőle fakadó derűt, de ha most elnevetné magát, oda lenne az imázsa, azt pedig még én sem szeretném, hisz ő úgy jó, ahogy van. Már a kötélen egyensúlyozva küldtem el neki a kihívót, amit el is fogadott. Széles és sugárzó mosollyal, ameddig a visszaszámlálás elindult, úgy hívtam elő a fegyverem. Az övé már kéznél volt. Csodálkozón pillantottam le az ostorra, hogy miért lenne hosszú, bár… macerás lesz, de bízok magamban, hogy megküzdjek a kihívásokkal.
- Dehogy, nézd csak! – Pillantottam fel rá kedvesen, amikor egyik végét az egyik kezembe, másikat a másikba fogtam, persze feltekerve. A kezemmel ellentétes irányba rántottam, így a középen ernyedő rész megfeszült és egy halk sújtó hangot eresztett a légkörbe. Még volt fél percem, nem akartam elpazarolni, bár bal kezemmel a fegyver markolatára fogtam. Úgy két méter ha lehetett? Felcsillan a szemem, amikor megszólal, vagyis a játék ténye, mindig is gyermeki izgatottsággal ragadott magával és ha tétje is van, csak még jobb, élvezetesebb.
- Hmm.. Akármi?~ - Kérdeztem vissza, csilingelő hangon. Miközben ugye nem mondtam semmit, mégis nyilvánvaló volt. Belementem, kérdés és óhaj-sóhaj nélkül.
Ekkor kezdte az utolsókat villantani az időzítő, én pedig már lendületbe is kerültem. Pár lépéssel akartam egész közel kerülni hozzá, hogy az ostor kellően köré tudjon csavarodni, mivel elindulásomkor már meg is lendítettem, és mint valami lasszóval igyekeztem körbefonni és megragadni a lányt. Nem gondolom, hogy télen volna, de ha sikerült akkor a másik végével betekerve saját magam, serdültem oda mellé. Egy irányba néztünk, rajta három tekerés rajtam kettő, egyik kezemmel az ostor markolatát tartom, azzal…. mást nem is tudnék tenni, hisz letekertem azt a kezem, de a másikat a magasba nyújtva, megmaradt szabadon. Felé fordultam, nyomtam egy puszit az orrára, majd megkíséreltem a szabad kezemmel, elvenni a fegyverét. .___. Kíséreltem.

by **Murakumo** Pént. Júl. 28 2017, 15:20

Mondhatom, aranyos volt az ártatlansága. Fiatalnak tűnt, de amennyi idő idebent eltelt, nehéz lehetett megjósolni, valójában hány éves – nem mintha annyira izgatott volna. Az sem untatott el, hogyha nem tudta volna forgatni az állítólagos fegyverét – legalább megkönnyíti a dolgomat és a körmöm sem törne le. A párbajfelkérést lassan, lassú mozdulattal fogadtam el, mert hát egész nap ráértem, ha már annyira játszani akart velem ez a lány. A hátramaradt időt jelző számok ugyanolyan tempóban csökkentek. Unalmamban ásítottam, miközben kezemet drámaian legyintve helyeztem szám elé. Az udvarias gesztus ellenére a tátongás kimondottan hangosra sikerült, de engem aztán nem izgatott.
Kérdőszavára egyszerű biccentéssel válaszoltam. Valószínű, hogy már akkor elkezdett töprengeni a kedvencén, abban az esetben, ha esetleg lenyomtam volna. Nem, nem állt szándékomban lebecsülni, de számításba kellett venni mindenféle lehetőséget. Vagy ő, vagy én – a középutat semmi esetben nem tudtam elfogadni. Túl lusta lettem volna újból lemeccselni egy újabb lökjük le a másikat a kötélről játékot. A láblógatás kimondottan időigényes sport, a meghívást követően minden percet ennek kívántam szentelni. Szóval semmit sem bízhattam a véletlenre vagy a döntetlenre, vagy nyertem, vagy hagytam magamat megveretni – abban meg mi lett volna a nőies?
Már csak pár másodperc maradt hátra. A szigony már kezem ügyében volt, miközben napszemüvegemet igazgattam. Még a harcokban is csinosnak kellett lenni, még ha másnak nem is számított. A rajtot jelző sípoló hangot követően a csajszi nem is habozott, ő kezdte a játékot. Hadd kezdje – gondoltam. A karikás vége szépen ívelve tartott felém, hogy körbeölelhessen. Számítottam rá, egy ostort a mozgáslehetőség meghiúsítására szokták használni. A bárban is volt egy vagy két nőci, akik előszeretettel adták elő magukat úgy, hogy pár részeg tagot lekötöttek – szó szerint. Volt, aki még a büntetést is vállalta, bár pénzért. A lényeg, ami lényeg: nagyjából tudtam és láttam, mire számítottam Aitól. Még mielőtt teljes kört zárhatott volna be a hosszúkás fegyvervég, elülső lábamat a hátsó mögé emeltem, amit még egyszer megismételtem. Két mozdulattal eltáncoltam az ostor elől, ám annak vége ráakaszkodott a szigonyvégre. Nem jelentett problémát, ami azt illette, sőt, talán ez volt az, ami pár pillanat alatt eldönthette ennek a játéknak a végét. Egy hosszan tartó, erős, de laza mozdulattal magam felé rántottam fegyveremet, ezzel az ostort is. Újból próbára tehettem a lány egyensúlyérzékét és a problémamegoldó képességét – lássuk, ezúttal is állja-e az akadályt.

by **RenAi** Vas. Júl. 30 2017, 22:24

Azokkal a lassú, komótos mozdulataival az idegeimen táncolt, hisz kis híján járt a lábam a türelmetlenségtől és a pörgéstől. Persze, tudom nem épp előnyös ez a tulajdonságom, de szinte tombol bennem az energia, ami csak nehezen csökken, mintha csak apró szelepeken távozhatna. Ahogy látványosan ásított, a visszaszámlálást követően, azért leesett, hogy szándékosan húzza a pici kobakom, ezt pedig nem engedhettem, de nem ám. Türelmet gyakoroltam, és kitaláltam fondorlatos tervemet. Tudja mivel kell szembe kerülnie, mivel a fegyverem a kezemben, ő sem hívott elő mást, mint amit eddig is úgy szorongatott. Ahogy teltek a másodpercek, úgy telítődött bennem az izgatott feszültség. A kérdésemre bólintott, és erős igényt éreztem, a kedvenceim felsorolására, de mohh-mohh, még nem, még rosszul is elsülhet, elvégre érződik rajtam, hogy tapasztalatlan vagyok, hozzá képest, de… legalább szép és mosolygós. Jó párost alkotunk. Pár másodperc maradt hátra, a fegyverét pedig már fordította is felém, az én szememben is megvillant, a lelkes kezdeményezés, és így is történt. Én indítottam egy elsőnek ügyesnek tűnő támadással, amit úgy tűnt könnyedén, kioltott. (Mérleg?) Pozitúrába helyezkedve kétszer, a támadásaimat egymást követően, így tért ki a köteleim szoros hurokja közül. Bosszantó egyszerű húzással. Ezt látva, tanultam a hibámból így, már tudtam legközelebb mekkora magasságot veszek fel. Ekkor tűnt fel, hogy az ostorom vége rágabalyodott a szigonyára. Ekkor kezdte megrántani saját maga felé, egy pillanatig még tartottam, de majdnem elrántott… kénytelen voltam az irányába lépni párat, hisz csak a szigony magasságáig volt képes rántani a fegyverem.
- Ha tetszik, neked adhatom.- Jelentettem ki, majd egy íves lendülettel elengedtem a végét, hogy az körbe tekeredjen, vagy legalábbis okozzon egy kis kellemetlenséget a számára, majd jöhettem én, azt már tudom, hogy hiába kezdenék ugrálni a kötélén, kénytelen voltam mást kitalálni. Guggolásba helyezkedtem, az egyik kezemmel fogtam magam mögött a kötelet, a jobb lábammal pedig a lány lábait igyekeztem egy köríves mozdulattal kigáncsolni.
- Valami fini, curry-set szeretnék. Desszertnek, meg valami krémes habos sütit. – Jelentettem ki, széles mosollyal. De ne érts félre, nem vagyok beképzelt, ez is egy módszer a sikerre.

by **Murakumo** Kedd Aug. 08 2017, 20:43

Merev arccal, némi közönnyel fürkésztem mimikáját, hogyan él korlátozott lehetőségeivel, miképpen éli meg szorult helyzetét. Ami azt illette, nem izgatott, amennyiben nem talált rá megoldást. Mindannyian emberek voltunk, tele hiányosságokkal. Mikor megrántottam fegyveremet, egy kicsit meglepődöttnek látszott, hogy azzal együtt őt is magam felé akartam sodorni. Kijelentésére enyhén felvont szemöldökkel tekintettem rá. Még mielőtt felfoghattam volna, mit értett ez alatt, egyszerű tettével demonstrálta azt: elengedte fegyverét. Bevallom, nem gondoltam, hogy ilyen eszközzel fog élni, de valamennyien – emberi lények lévén – vágytunk a győzelem ízére. A csaj rendesen megcsavarta egyetlen szerszámát, amivel kezdhetett volna valamit. Megjegyzésére enervált kifejezéssel csóváltam meg fejemet, vállamat pedig nemtörődöm módon rántottam meg.
- Köszi, de már van egypár játékszerem a vitrinben. – öltöttem rá fél-játékosan nyelvet, miközben egy hasonló fél fordulással próbáltam kikerülni azt, hogy fegyveremre vagy énrám tekeredjen a kötél formájú fegyver. Ezt bár sikerült elérnem, de ahogyan a karikás ide-oda kilengett, az egyensúlyomból is némileg kibillentett. Nem estem kétségbe, még csak nem is döbbentett meg annyira, hogy a pániknak a látható jelét mutathassam. Egyszerű csodálkozást éreztem, ami ott nem tükröződött az arcomon. Bal térdem kissé begörnyedt, felső testem egyet hullámzott, amiképpen Ai ki tudott egy ilyen egyszerű, de annál kockázatosabb trükkel billenteni ekvilibriumomból. Hogy visszaszerezhessem azt, szúró fegyveremet jobb kezemben az ellentétes irányba lejtettem, így valamennyire biztosabban állhattam meg, fél guggolásban a kötélen – mindaddig, míg nem a csajszi újabb támadó mozdulattal próbálkozott. Ez már nem volt annyira figyelemre méltó, mint az előbbi, de annál jobban meglátszott, mennyire akarta azt a győzelmet. Gondolatban újból csak fejemet tudtam rázni: minek ennyi megmozdulás, csak azért, hogy az egója jobban érezhesse magát?
Nos, ha már úgy sem voltam tökéletes egyensúlyban, egy vészhúzást engedtem meg magamnak: bal kezemmel fogózkodva, egy határozott mozdulattal „lemásztam” a kötélről, majd a rúgást követő pillanatban visszarugaszkodva újból a szárító kötélen találtam magamat. Időbe tellett, mire ebben az állapotban vissza tudtam szerezni azt a biztonságot, amit az ekvilibrium tudott okozni, de valószínű, hogy az ugrás miatt rázkódó kötél kicsit sem kímélték a csajszi idegeit. Főleg úgy, hogy azután meglendítettem szigonyomat, így a végén lévő kötél rugalmas meghosszabbításként funkcionált. Az arcába akartam küldeni, de valószínű volt, hogy elkapta – így vagy úgy, nekem teljesen mindegy volt. Előbbi megjegyzését csupán egy kuncogásszerű valamivel reagáltam le, de arcomra nem költözött semmiféle félmosoly. Nem kedveltem a piszkos módszereket, sem az önteltséget.
- Egy nő tudja mivel védeni magát. – jelentettem ki, színtelen hangnemben. A támadásomat kísérő gúnyolódás nem maradhatott el, ha már a csaj sem hagyhatta szó nélkül a magáét. Ha játszani akart, én is játszok.

by **RenAi** Kedd Szept. 19 2017, 18:39

A mondatára a mosoly egy pillanatra lefagyott az arcomról, hisz érdekelt is... na, meg persze nem is.
~ Inkább nem kérdezek rá. ~ Született meg végül a döntés, vannak dolgok amikről jobb nem tudni, és ez annál biztosabb minél többször "mérem végig" az ellenfelemet. De ne legyünk már ennyire negatívak. Nem ellenfél ő, hanem társ, vagy épp tréner. Mivel a szakmájában otthon van, én pedig figyelem őt, a harc ellenére is. Valamint most tudatosult bennem, hogy a pillanatnyi lefagyásomat az a mosollyal kísért nyelvöltés is okozta, amit az imént produkált. Bevallom... megijesztett. Ez egy nonverbális támadás volt szerény buksim ellen, amit talán még ő sem szándékosan generált. Megráztam a fejem, hogy kilássak a valóságba, nehogy még nyakon csípjen a végén.

Visszatéve a valóságba, tapasztaltam, hogy minél inkább mozgunk a kötél úgy lesz egyre instabilabb. Imbolyog és ezzel lelassít, hisz azért óvatosan kell mocorogni, nehogy idő előtt lepottyanjunk, az nem lenne szerencsés. Igen, szándékos a többes szám. Én még játszottam és tanultam, miközben ügyeltem arra, nehogy én járjak pórul. Óvatos léptekkel közeledtem felé, amikor megpróbáltam kigáncsolni, ha már a dobálózás nem ért sikert. Vicces lett volna ha bele akad, de ilyen csak a rajzfilmekben van. A láblendítést megindítottam, mire meglepett a lépése. Az elragaszkodás, a kötélen kapaszkodás, valahogy nekem ilyen mértékben nem jutott az eszembe. Mire felegyenesedtem a guggolásból, addigra ő is visszatért a kötélre.
- Szép volt. - Osztottam meg vele őszinte elégedettségem és dicséretem.
- Minden nőnek sajátos taktikája van az önvédelemre. - Vigyorodtam el, persze ezt így kifejteni nem kívántam, valószínű nem is érdekelné igazán. Viszont ismét az én kezemben volt a kezdeményezés. A válaszom pedig egyszerű volt, némileg csillapodott a kötél ringása, így oda tudtam mellé szökkenni majd a csípőmmel megbillentettem az övét, utána pedig visszatértem, amennyiben tudtam. Csak hogy az előző mondatom mellé még csintalankodjak is egy picikét.

by **Argo** Hétf. Feb. 05 2018, 08:52

hOi~
Inaktivitás miatt a küzdőteret lezárom. A jutalmak:
Mu: 45 exp 110 arany
Ai: 45 exp 110 arany

by Ajánlott tartalom

Kötéltánc - Ai vs. Mu

Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu

Re: Kötéltánc - Ai vs. Mu