[Taka] Megismerni

Elégedett öröm lett rajtam úrrá, miután már szemtanúja a fáklyatűz barátságos – vagy éppen modortalan – szándékának. Magas ívből kaksizott arra, hogy most én féltem tőle vagy sem. Jó-jó, ez felért egy szerelmi vallomással, de egyrészt nem voltam szerelmes, másrészt meg nem is féltem. Ez biztos valami üdvözlési szándék volt a koszfészek koronázatlan királyától. Nyilván ilyen szutykos vityillónak az urát nem fogom babérkoszorúval megjutalmazni. A mami mindig rendet várt el tőlem, szóval ha tehettem, a játékaimat mindig élire elraktam. Az meg már más kérdés, hogyha a többit ágy alá raktam, a maminak rossz volt a dereka és nem tudta leellenőrizni. Nem lettem kópénak nevezve, mert nem raktam pedáns rendet, de lényegében megtettem, amit kért. Más meg nem igazán számított, ugye? Bár… így visszagondolva talán – mondom TALÁN – gonosz dolog volt tőlem kihasználnom a mami gyengeségét. Ő csak jót akart nekem, nem szerette volna, hogy a porba fulladjak. Az meg még rosszabb, mert akkor soha többet nem játszhatnék. Mindegy is, olyan fárasztó erre gondolni, előttem még ki tudja, mennyi szutyok vár rám a várban. A béna szójátékot félretéve túl szerettem volna esni a kalandon, hogy egy kicsikét barátságosabb helyen folytathassam a beszélgetést és – lehetőleg – Jasonnel. Már kezdtem bánni, amiért nem rángattam őt magammal. Biztosan öt másodpercenként megkérdezné, nem esett-e bajom. Az mondjuk igaz, tényleg nem volt túl jó seggel beleesni a padlás padlózatába. Azt hittem, annál jobban be fogok szorulni és a játék hátralévő részét ott kellett volna eltöltenem. Nem lett volna túl érdekfeszítő és a legjobb yumimat teszem rá (bár a kezdőn kívül nincs egy sem, de a kutyát nem érdekli), hogy megkeresem a panaszkönyv felelőst.
Oké, a deszkaeső váratlanul ért, de nem volt olyan meglepő, mint amikor a barátságos fáklya belebegett a szobába. Megint az az idegesítő világító torony lámpafény szűrődött be, de nem égette ki a szememet. Azért sem hagytam, hogy kiégjen, ennél aztán szívósabb voltam, háh! A misem törődő piros virág meg megy a saját feje – vagy lángja – után, aztán átmegy vízszintesbe. Szóval dióhéjban csuda érdekes dolgok kerekednek itten. Valaki lekapcsolta a villanyt, aztán az a valaki – mert biztos ő volt az – rám akart mászni. Nem félelemből, inkább csak ösztönösen meglendítettem a yumimat, hogy jól kupán vágjam vele. Ha elalélt vagy elesett, vagy bármi hasonló történik, egy gyors bocsánatkéréssel elhúztam a csíkot, ha nem, csodálkozva vetek rá egy röpke pillantást.
- Tessék letörölni aztat a szájáról, maszatosnak tetszik lenni. És ne lihegjen a nyakamba, nem túl illedelmes dolog. – Oké, ez az izé döbbenetesen nézett ki, de nem tudtam okot találni rá. Szóval emiatt nem ijedtem meg annyira, mint amennyire kellett volna. A következmény meg nem változott: otthagytam a fenébe azt a szobát, mert már untatott. Elmentem felfedezni a vityilló többi részét. Megnéztem a felsorakozó ajtókat, melyek lehettek nyitva meg csukva és választottam: a két szélső közül a kézre esőbbet választottam. A yumit továbbra is a kezem ügyében tartottam, hátha még egy nénit kell kupán vágni.

Egy mondatból nem tudok többet produkálni, sajnálom. A rizsázás egyrészt nem az én műfajom, másrészt egy kilencéves gyerekkaraktertől nem telik ki, túl ooc. Az része meg nem izgat, hogy kevesebb jutalmat kapok, nem amiatt játszok. ^^